„Attól még nem őrült, hogy hangokat hall” – éhező betegeken is segít az ország legkülönösebb pszichiátriai intézménye
Netcelebek nyomait követve olyan intézménybe jutottunk, ahol éhező pszichiátriai betegekkel is foglalkoznak. Igen, itthon, Magyarországon. Rendhagyó történet arról, mi történik azokkal, akik egyszer csak összeomlanak és elveszthetnek mindent, ha nem kapnak segítséget. Szerencsére kapnak, éppen így jutottunk el hozzájuk. Emberek, akik egész évben azért küzdenek, hogy ne a karácsony legyen az év legnehezebb néhány napja. Riport.
Az egész úgy kezdődött, hogy alapítottunk egy újságíró iskolát, és az interjúkészítésről szóló napunkra alanyt is hívtunk Osváth Zsolt személyében. Hallgatóink egy órán keresztül bosszanthatták mindenféle kérdésekkel a hajléktalan meleg fiúból a VV Zsoltiságon át a Zshow Time kanapéján ellenzéki politikusok faggatásáig jutó férfit. Aki közben elmondta azt is: nem szokott a fellépéseiért pénzt elfogadni, a honoráriumát jótékony célra fordítja, így törleszt azért, hogy amikor éhezett, őt is megetették.
Mosolyogtunk, meg hümmögtünk. Láttunk mi már karón varjút.
De nem most. Osváth pénz helyett ráadásul konzerveket kért az óra után, és adott egy telefonszámot. Ott majd megmondják, hova vigyük.
A telefon egy másik netcelebnél, Tibi atyánál csengett. Kicsit tűnt csak szürreálisnak, hogy a lecsúszott, frivol pap mögötti személlyel konzervekről, székelykáposztáról, kolbászos babról meg füstölt húsos lencsékről beszélgessünk.
– Nagyon praktikusak a betegeknek.
– Betegeknek?
– Éhes embereket nem lehet gyógyítani.
A konzervek az Ébredések Alapítványhoz kerülnek, az ország egyik legkülönösebb pszichiátriai intézményéhez. Nem hagyott nyugodni minket a történet, ott zümmögött az éhező betegek ügye a fejünkben, aztán meg már zakatolt, mert folyton kezeletlen pszichiátriai betegekbe ütközünk. Mindennapos élmény, hogy a villamoson az egyik utas saját magával veszekedik; vagy valaki a legapróbb ok nélkül tombolni kezd, mint a Keleti pályaudvaron egy hajléktalan, akire rászóltak, miért nincs maszk rajta. De hogyan kerül a több mint egymillió Facebook-követővel rendelkező frivol netpap a pszichiátriai betegeket gyógyító alapítványhoz?
– Pszichológusként dolgozom a Kálvária téren – mondja a telefonba.
Találkozunk. Harmincas éveinek elején járó férfi, tüskésre nyírt rengeteg sötét hajjal. Mondjuk neki, hogy az éhező betegekről szeretnénk írni.
– Karácsonykor?
– Mikor máskor viselné el ezt az olvasó?
Majdnem két órán keresztül ülünk egy kávé mellett, rendhagyó feleletet kapunk ugyanis arra, hogyan lett pszichológus. Eredetileg katonai pályára készült, hadnagyi rendfokozata van, de végül a kiképzésen kívül csak a katonapszichológia fogta meg. Hétfőnként kiszökött pszichológiát hallgatni egy másik egyetemre, mert kiderült, a betegek érdeklik, nem a gépesített lövészség. Közben egy orvos barátjával elindították elhíresült blogjukat. Van a helyzetben némi furcsaság, mert a frivol pap és a velünk szemben ülő férfi személyisége, a kétféle szerepkör nem is állhatna távolabb egymástól. Tibi atyaként beszélgetünk, a valódi nevét nem írhatjuk le.
Pszichológusként azután ugyanazzal szembesült, amivel számos kollégája: betegeik speciális helyzetben vannak, ha valaki nehéz körülmények közül érkezik, a talajt is elveszítheti a lába alól. Az ő klienseik közt is van cégvezető, akadémikus, aki skizofréniával vagy bipoláris zavarral él. Vagy olyan művész, aki épp a szokatlan gondolkodása miatt kreatív tehetség. Ám ha nincs stabil háttér, kihullanak a társadalomból, megindul a Taigetosz-effektus. Az Ébredések Alapítványnál, ahova a konzervek kerülnek, erre is igyekeznek választ adni, mert a közösségi pszichiátria alapelve, hogy ne engedjék el ezeket az embereket, hanem hozzák ki azt, ami bennük van. A társadalomból kihulló embereket nem lehet úgy meggyógyítani, hogy ne próbálják meg integrálni őket. Munkát szereznek nekik, esetenként beszélnek a főnökükkel, segítenek elsimítani a munkahelyi konfliktusokat.
– Ne csak gyógyszert kapjon, amire a Blahán rápiál és elfekszik a saját mocskában. Az Ébredések Alapítvány vezetője, Harangozó doktornő perspektívát ad nekik, célokat, és utána már tudunk velük dolgozni – mondja a pszichológus.
Lenyomni a Kálvária téren a leromlott állagú épület hatalmas kilincsét – nehéz mozdulat. A női hang a kaputelefonban végig bátorít közben. „Egyenesen a folyosón, azután balra!” – kiáltja utánunk, és már jön is szembe, nehogy visszaforduljunk. Különleges helyen vagyunk. Ahol észreveszik, hogy a beteg éhes, és meg is etetik. De hogy erről egy újságírónak is mesélnének? Meglepődnénk.
– A karácsony mindenkinek nehéz – mondja Ica, az Ébredések Alapítvány tapasztalati segítője, és önkéntelenül is a sapkája után nyúl, kicsit mélyebbre húzza az arcába. Nem a hideg miatt, hanem azért, mert olvas a gondolatainkban. Egy másik világból jöttünk, ahol a karácsony az év legszebb napjai közé tartozik. Hiába ülünk már a pszichiátrián, még nem érkeztünk meg oda. Ahhoz még ki kell törölnünk a fejünkből a csillagszórónak tapsikoló kicsik képét, az ajándékbontás közben a reakciónkat fürkésző szeretteink arckifejezését, hogy át tudjuk érezni: az itteni betegek közül többen már hetekkel előre szoronganak az ünneptől. A karácsony sokuk számára a magányt jelenti. Meg egy nagy feladatot, hogy ne kudarcként, vereségként éljék meg az egyedüllétet. De mégis hogyan? Hát ettől lesz ez az év legnehezebb időszaka.
Az Ébredések Alapítvány pszichiátriai betegeket gyógyít egy Olaszországban immáron több mint hatvanéves, Nyugat-Európában is csaknem mindenhol alkalmazott, de itthon még mindig kísérletinek számító módszerrel.
A közösségi pszichiátria lényege, hogy a betegséget gyógyíthatónak tartja, és a beteget és a környezetét is bevonja a gyógyulási folyamatba. Nem a kontrollálásra és a korlátozásra alapoz: azt szeretné elérni, hogy maguk vegyék kezükbe életük irányítását.
Az ő céljaik elérésére szerveződik meg a segítő csapat, amely kíséri az útjukat a felépülés felé. A pácienseik között pedig szép számmal vannak hajléktalanok is, akik vagy azért veszítették el az otthonukat, mert pszichiátriai betegek, vagy éppen attól roppantak össze, hogy elveszítették az egzisztenciájukat.
Ica, vagyis Kaszás Jánosné költő és tapasztalati segítő, arról mesél a sorstársaknak, min ment keresztül, míg újra teljes életet tudott élni. A sorstársak kifejezést használja, elfedve vele, hogy ők a társadalom szemében őrültek. Gyakori tapasztalatuk, amint megkapják a diagnózist, eltűnik a nevük, az arcuk, mindegy onnantól, hogy szőkék vagy barnák, nők vagy férfiak, hajléktalanok vagy csúcsprofesszorok. Egyetlen dolog lesz fontos belőlük. Hogy skizofrének.
Ica száját el nem hagyja ez a szó. A Kálvária téren őt lelki nehézséggel élő emberként írják le, ahogy a sorstársait is. Az egykori hajléktalan egyik életcélja, hogy úgy tudjon együttélni a hanggal, hogy ezt ne vegyék észre rajta.
Hanggal? Miféle hanggal?
– Most már csak ritkán jelentkezik, de igen, bántott engem, azt mondta, hogy ezt vagy azt nem tudom megcsinálni. Vagy éppen ezt vagy azt tegyem meg. Félelmetes, mert gyakran a férjem hangján szólalt meg, akivel bántalmazó kapcsolatban éltem.
A rendelő betegeinek nagy része skizofréniában szenved, vagy ahogy Harangozó doktornő mondaná, skizofrénia diagnózissal él. (A kórkép köznyelvi és orvosi elnevezése különbözik egymástól.) Vagyis tévképzetek gyötrik, hangokat hall, hallucinál. A hozzá beszélő hangok dicsérik vagy fenyegetik, és ez gyakran vált ki pszichotikus állapotot, amikor az érintett tovább gondolja az élményeket és azt feltételezi, hogy valaki üldözi, megfigyeli, vagy éppen ő a kiválasztott valamire. Szerencsére veszélyes tünetek az eseteknek csak kis százalékában jelentkeznek, gyakran inkább az jelzi a problémát, hogy a páciens visszahúzódóvá válik. Az utóbbi évtizedekben a pszichiátria egyébként is forradalmian átalakult, a betegek döntő hányada sosem kerül be pszichiátriai osztályra.
Ica például állami gondoskodásban nőtt fel, ahonnan egyenes út vezetett a hajléktalanszállókig és egy bántalmazó kapcsolatba. Az átélt trauma betegítette meg, hangokat kezdett hallani, ami önpusztításra biztatta.
Károly csendes férfi, akinek napi három órát kellett utaznia a munkahelyéig. A nagy munkaterhelést még bírta, de azután jöttek a családi bajok, két súlyosan beteg nagybácsikáját is gondoznia kellett. Hiába kérte, hogy tegyék át az otthonához közelebbi telephelyre, túlságosan szerették a kollégái. De nem jól, mert összeroppant, a stressz hatására ő is hangokat kezdett el hallani.
Azt gondolnánk, hogy nincs olyan munkáltató, aki olyan ügyfélszolgálatost, targoncást vagy egyetemi tanárt mer alkalmazni, akinek a fejében egy hang – vagy több – a legváratlanabb helyzetekben azt kezdi el üvölteni: te egy senki vagy, meg fogunk ölni. Ám gyakran fogalmuk sincs dolgozóik panaszairól. Most is vannak külföldön dolgozó kliensei az alapítványnak, olyanok, akik Angliában, Belgiumban is helyt állnak. Van olyan sorstársuk, aki zeneszerzést tanul Hollandiában. Az egyik gondozottuk fotója pedig a World Best Photographers címlapján szerepel. Ha valaki mögött nincs egy türelmes, kivételesen okos és szerető család, akkor könnyen megcsúszik, elveszíti az egzisztenciáját. A kórlapjára pedig rákerül, hogy pszichiátriai beteg, azután az esetek egy részében ott is marad. A közösségi pszichiátrián nem maradnak egyedül, a betegeik 55-65 százaléka egy év közösségi gondozás után dolgozni, tanulni tud. Amikor először járnak itt, ez az arány csak 10-20 százalék. A kormányzat szerencsére támogatja az integrált foglalkoztatást, a segítők ott vannak a háttérben, hogy elsimítsák a munkahelyi konfliktusokat, segítsék a visszaesések megelőzését, az emberi méltóságukért való kiállást.
A Kálvária téren a váróterem is különbözik a hagyományos egészségügyi intézményektől, itt Ica mindenkit kávéval vagy vízzel kínál, esetleg egy kis szaloncukorral. Figyeli, hogyan nyúlnak az ínyencségért, mert sokan tagadásban vannak, de ismeri ezt, ő is megélte. Amikor valaki belép, megkérdezi tőle, hozott-e három napi hidegélelmet, mert annyi a beteg, hogy Harangozó doktornőre legtöbbször sokat kell várni. Máshogy reagál Ica szavaira, aki éhes, és másként az, aki nem.
Ica nem egyedüli tapasztalati segítő itt. A hely egyik sajátossága, hogy a már gyógyulás útjára lépett betegek hasznos munkát végeznek, másoknak segítenek a felépülésben.
– Szorongtam, hogy itt is betegnek minősítenek, gyógyszert adnak, pedig rajtam az nem segít – meséli Richárd. Ica kísért át minket a Barcsay-terembe: ez egy festőműhely, de most nem képeket alkotnak, hanem társasjátékot fejlesztenek.
A betegség legtöbbjüknél úgy alakul ki, hogy rengeteg negatív hatás érte őket, és egy idő után lefelé tartó spirálba kerültek.
Mindannyian éreztünk már olyat, hogy ez nem az én napom, minden balul sül el. A betegeknek az egész életük ilyenné válik. A játék azt a helyzetet imitálja, amikor jó helyzetekre is rosszul reagálunk, meg a rosszakra is rosszul. Például valaki azért nem szedi be a gyógyszerét, mert meggyőződése, hogy a patikus a receptből rájött, pszichiátriai kezelttel van dolga, és fél elmenni a gyógyszertárba, mert attól tart, rosszat gondolnak róla.
A helyzet nem légből kapott. Ica azt meséli, ugyanabba a hivatalba egyszer úgy ment ügyet intézni, hogy senki sem tudta, mi a betegsége, és nagyon kedvesek voltak vele. Következő alkalommal viszont kiderült, hogy pszichiátriai beteg, és az ügyintéző úgy kezdett el beszélni vele, mintha 20-as lenne az IQ-ja. Pedig a pszichiátriai betegek között sok a kifejezetten magas intelligenciájú. A legnehezebb az egészben az, hogy esetleg csak a fejükben lévő hang állítja, hogy a patikus vagy a hivatalnok őrültnek tartja őket, nem biztos, hogy ez tényleg így van. Ám ennél a betegségnél nem mindig tudni, hol a határ a valódi és a képzelt között.
A társasjátékot Kéri Péter vezeti, ő is tapasztalati segítő és jelenleg az alapítvány kommunikációs vezetője. A játék célja, hogy megmutassa: ugyanarról a helyzetről az egyik ember ezt gondolja, a másik meg teljesen mást. Ha a betegek ezt megértik, akkor már könnyebb továbblépni, és a pozitív helyzetekre jó választ adni. A legnehezebb persze – mind megéljük – a rossz szituációkra jól reagálni. Péter az európai betegeket képviselő szervezet, a GAMIAN Europe egyik vezető munkatársa, ő volt a pályázat projektvezetője és érintettek dolgoztak a fejlesztésen.
Kicsit átrendezzük a terepet, az asztaltól balra azok játszanak a társasjátékkal, akiket fotón is megmutathatunk, jobbra azok, akik nem vállalják az arcukat. Richárd utóbbiak közé tartozik, egy padon ülünk, a vékony, ősz hajú férfi szenvedélyesen veti magát a játékba, azután zavartan elhallgat, mert éppen küzdelmet folytat, a lába kényszeres mozgásba kezd. Nem szeretné, ha a többiek észrevennék, és őrültnek tartanák. Viszont azt sem, ha úgy tennénk, mintha nem vennénk észre, mert az azt jelezné, őrültnek gondoljuk. Nem találjuk a megoldást, mire eldöntjük, hogyan reagáljunk, hirtelen nyugalom lesz. Megérintjük a férfi karját, hogy gratuláljunk a győzelméhez a kényszermozgás felett. Azt mondja a mosolya: kis diadal volt csak, de ennek is örülni kell.
Vali ül előttem, aki egy barátnője tanácsára jött ide néhány héttel ezelőtt, és úgy érzi, segít neki, ahogy az érzelmeiről beszélhet. Ahogy hátrafordul, megdermed a levegő. Ismerjük egymást. Nem boldog tőle, hogy kiderült: olyan súlyos volt az állapota, hogy kórházi kezelésre is szorult.
Ica azt mondja, ez az egyik legnehezebb dolog: gyakran el kell titkolniuk a környezetük, a munkahelyük elől, milyen gondjuk van, mert megbélyegzik őket, és a stigma soha nem kerül le róluk. A titkolózás állandó stresszt okoz számukra, pedig éppen ezt kellene elkerülniük. Ugyanis a sok stressz és rossz élmény hatására kerülnek negatív spirálba, ez az örvény húzza le és betegíti meg őket. A társasjáték éppen azért hasznos, mert megmutatja, hogy a spirálból nem csak lefelé van út, ki is lehet onnan kerülni. Apró lépésekkel, például azzal, ha egy hétköznapi helyzetre jól reagálnak. Nem gyanakodva méregeti a patikust, hanem megkérdezi tőle, hogy van. Ha az emberek kedves gesztusokat tesznek egymás felé, azokra legtöbbször kedves gesztus a válasz.
Újra dobnak a kockával, kártyákat húznak, hétköznapi szituációkat oldanak meg. A példák jó részében a beteg egy rohanó, kapkodó, bunkóságig udvariatlan emberrel kerül egy helyzetbe. Mindennap megéljük. Ha jó napunk van, elengedjük, ha túlcsordul, kiborulunk.
Péter húz, és a kártya alapján arról kell beszélnie, mit érzett, amikor meglátta az omladozó vakolatú épületet. Visszariadt, mert úgy érezte, ennek szimbolikus jelentése van, és mintha egy underground helyszínre érkezne. Azóta már látja a ház szépségét is, az épület lépcsőházát például a betegek festményei díszítik.
– Nem betegek, művészek – javítanak ki. Kiderül, hogy a képeket megvásárolják tőlük. Részint persze azért, hogy bátorítsák, sikerélményt adjanak nekik, mert a siker a legjobb gyógyszer. Ica szerint itt mindenki szörnyen bizonytalan, nincs önbizalma, ezért folyton dicsérni, dicsérni és dicsérni kell. Valahogy ezt sokan kispórolják az életükből, még a családon belül is sivatagban élnek.
Most az a feladat, hogy meg kell mondani, egy finom ebéd után mi a teendő.
– Azt mondom, köszönöm, finom volt – válaszolja az egyik férfi.
– Mindennap? Ugyanúgy?
– Persze.
– De az olyan, mintha semmit sem mondanál! Mi volt a finom benne? Ezt is elmondtad az anyukádnak? – kérdezi Ica.
– Nem. Kellett volna? – hökken meg a betegtárs.
– Persze, mondd el, mi ízlett legjobban.
Másnapra kiderül, a betegtárs édesanyja elolvadt a dicsérettől, a rideg, formális párbeszéd helyett érzelmekről tudtak beszélni. Az anya is nehezen fogalmazza meg a szeretetét felnőtt fiával kapcsolatban, viszont belefőzte az ízekbe, és a fia hideg szavait elutasításként élte meg. Mindkettőjüknek szenvedést okozott ez a helyzet, de a beteg állapotát még rontotta is. Apró megoldás, de egy pici kapaszkodó a spirálban – felfelé.
A társasjátékban most a szakmai gyakorlaton levő pszichológus gyakornok a soros. Németh Zsófia azt meséli, amikor először jött ide, annyira szorongott, hogy a Kálvária téren a padon üldögélve azon gondolkodott, be merjen-e egyáltalán jönni. Előtte még a villamosutat is kipróbálta, nehogy eltévedjen. A többiek elképedve néztek rá. Egy pszichológus is lehet bizonytalan, szorongó? A nő bólint.
– Tisztában vagyok a képességeimmel, ismerem a korlátaimat, a gyengeségeimet és az erősségeimet is – mondja.
Tanmese? A többiek nem annak veszik, magukra ismernek. Az első találkozásra, ahogy ültek a kanapén, és Ica levette a mozdulatokról, éhesek-e. Ha igen, akkor „Hildegard” nővérhez mentek, aki tényleg nővér, de persze nem Hildegard, viszont a vizsgáló ágy alól kihúzta a konzervekkel teli papírdobozt, és kivett egy adag meleg ételt. A beteg bekanalazta a babot kolbásszal, amivel esetleg Tibi atya kocsmájában egy fröccsöt fizettek ki. A „Zara butikból” pedig választhattak meleg cipőt vagy pulóvert, ami éppen hiányzik. Tényleg a divatcég adományai? Nem, Péter szerint itthon nem divat pszichiátriai betegeket segítőket támogatni, pedig milyen magabiztossá tenné őket, ha tudnák, hogy erre érdemesnek találja őket egy nagyvállalat. Jelezné, hogy Magyarországon is kezd változni a megítélésük, egyszer nem kell majd titkolózni, a stigma lekerül róluk, az emberek megértik, micsoda küzdelmet folytatnak a gyógyulásukért. A butik neve sajnos csak tréfa, de egy mosoly a nehéz helyzetekben kettővel is felér.
Most már tényleg icergünk-ficergünk, nem nagyon értjük ezt az egészet. Önsegélyező betegcsoport, önkéntes segítők, ételosztás, ruhaadományok, festőszakkör, társasjáték-fejlesztés pályázati pénzből. Hol vagyunk hát? Visszatérünk a rendelő elé, és egyre többen üldögélünk a kanapén, Károly a doktornőre vár, Ica verseket nyomtat, Tamás a műterem kulcsait hozzá. Mintha nem egészségügyi intézményben lennénk, hanem közösségi házban.
Mind Harangozó Juditra várunk, a doktornő már a betegeitől búcsúzkodik. Anya és lánya lehetnek, az arcukon látom, hogy életük legnehezebb helyzetében jöttek ide, ahogy mindenki más is. A pszichiátriákon azt hallani, ez nem betegség, hanem állapot, ebből nem lehet hipp-hopp meggyógyulni. Harangozó doktornő nekik is arról beszélt, hogy a betegség egy spirál, ahova az élet nehéz helyzetei lökik az embert, de lassan, szisztematikus munkával ki is lehet belőle kerülni, egyre feljebb jutni. Nem egyszerűen csak be kell majd kapni a gyógyszereket (persze az is fontos), hanem a közösségi pszichiátria módszereivel újra célt keresni az életüknek, hogy később a csapat többi tagja, a szociális munkások, a pszichológusok segítségével újra megtanuljanak élni.
Ica azt súgja, menni fog. Az ő legnagyobb sikere, hogy az egyik sorstárs három napja járt hozzájuk, és már sikerült neki állást találni a postán. Ám ez volt a könnyebbik feladat. Nehezebb, hogy a beteg el merje fogadni, hogy higgyen magában: elég ügyes lesz, el tudja látni a munkát.
– Gyakran csak ennyi kell, egy pozitív visszajelzés. Ha ez hiányzik, nem tud teljes értékű munkahelyen dolgozni, hogy élhető keresete legyen. Ha nincs, akkor először a rezsit fizetik ki, mert éhes gyomorral lehet létezni, de nyugodtan lehajtott fej nélkül nem – magyarázza a tapasztalati szakértő.
A doktornő hellyel kínál bennünket. A szobában sárgásak a fények, félhomály van, az arcán maszk, csak a fotó kedvéért veszi le egy pillanatra, amíg kitárjuk az ablakot. Látjuk rajta, hosszú a nap, sok a beteg.
– Nevezzük inkább mentális problémával élő embereknek őket – javasolja. – A közösségi pszichiátria egyik tulajdonsága, hogy nem csak tünetekkel, diagnózisokkal foglalkozik, hanem szükségletekkel és életcélokkal is. Ha az életük jobbá válik, a tüneteik is javulni fognak.
A lottóötöst nem tudják elintézni nekik, pedig az kellene, mert gyakran hétköznapi pokolban élnek a betegeik. Például válás után egy lakásban gyilkolják egymást a volt házastárssal. A családi stressz mindennapos, állandó a feszültség, gyakran előfordul, hogy csak az egyik családtag betegszik bele, de a gyógyulásához az egész család viszonyát rendezniük kell.
Az ország első tapasztalati segítő képzése itt indult, mert a doktornő azt érezte, orvosként gyakran elbeszélnek a betegeivel egymás mellett. Részint azért, mert az orvosokkal, a gyógyszerekkel szemben is van szorongás bennük, gyakran az egészségügy megoldatlan esetei nyomják le a kilincset. A tapasztalati segítő viszont el tudja mondani, milyen a gyógyulási folyamat, mi vár a betegre. Az a jó ebben, hogy Ica vagy Péter nemcsak információt ad, hanem bizonyíték is arra, hogy a módszer működhet.
Három éve nagy vállalást tettek, mert Magyarországon is sok a pszichiátriai beteg a hajléktalanok között. Az alapítvány őket próbálja megtalálni és gyógyítani, most már három fővárosi hajléktalanszállónak is van pszichiátriai profilja. Nagy bátorság kellett hozzá, mert egyrészt van betegük enélkül is elég, másrészt az utcán, illetve a szállókon élők ellátásához még inkább alá kellett szállniuk a társadalom alatti világba, De ezt csak mi látjuk így. Harangozó Judit szerint ez stigmatizáló megfogalmazás, a hajléktalanok is a társadalom részei. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeivel (BMSZKI) közösen viszik a programot, de azért az értekezleteiken eleinte folyton bogarakról beszéltek, tudjuk, értjük, miért. Ám alapelvük, hogy az orvosnak feladata a segítségnyújtás. A hajléktalanokra még inkább érvényes: nem lehet hatásos a gyógymód, ha a betegük pocsék életbe megy vissza.
– Ne csináljunk pszichoterápiát, ha nincs vacsora. Ez Juci néni bölcs mondása – mondja. Ki a csoda az a Juci néni? – Hát én. Ha pedig vacsora nélkül nincs pszichoterápia, akkor az ételről is az orvosnak kell gondoskodnia.
Beesik egy probléma, a legváratlanabbul. Öngyilkos késztetésű beteg. A pszichiáter nem egyedül dolgozik, egy csapat mozdul egyszerre, az orvos gyógyít, a szociális munkás iratokat szerez, mellkasröntgent intéz, mert anélkül nem veszik fel a beteget a hajléktalanszállóra. Kap vacsorát, kabátot, párnát a feje alá.
– Mint a római katonák, körbevesszük őt pajzsokkal – mondja a doktornő. Sikerült úgy rendbehozni a betegét, hogy most már dolgozik. Reménytelen esetből maga is segítővé változik. Ez a felépülési út, amin segítik, kísérik, figyelik, mert aki már megjárta a poklot, annak nagyon könnyű visszakerülni oda.
Elég, ha megverik a szállón, ha úgy érzi, lenézi az orvos. Sokan meggyógyulnak, eredményes a módszerük, amely a mentális problémákat nem ismeretlen, esetleg genetikai eredetű agyi elváltozásként írja le, hanem a személyiség fejlődését megzavaró traumák sorozata nyomán kialakuló lelki zavarként értelmezi. Jelentős a különbség, mert a zavar helyrehozható. Például hanghalló módszerükkel, ami nem tartozik a fősodratú pszichiátria által elfogadottak közé.
– Én is úgy kezdtem a pályám, hogy a hangokkal nem kell foglalkozni, de hogyan lehetne segíteni egy betegen, ha a legfontosabb tünetére azt mondjuk, azzal ne törődjön? A holland Marius Romme módszere arra épül, hogy a hangokkal igenis foglalkozni kell, mert ezek fontos dolgokat közölnek a betegségről és a mögötte meghúzódó traumákról, rejtett érzésekről, konfliktusokról.
Az itteni betegek ezért beszélgetnek a hangokkal, tárgyalnak velük, vitáznak, feleselnek, segítenek megfejteni, mi vezetett állapotuk romlásához. Önsegítő csoportban dolgozzák fel a hanghallók történeteit, főként olyanokat keresve, amelyek hasonlítanak a betegekére. Még betűrendes regiszterük is van arról, a hangok milyen mondatokat mondanak a fejükben, és annak valójában mi az üzenete. Kezdjük érteni, mi a szerepe annak, hogy a betegek rajzolnak, festenek, társasjátékoznak, önsegítő csoportba járnak, tapasztalati segítő tanfolyamon vesznek részt, majd ők is segítenek másoknak. A segítők a munka segítségével kilábalnak a bajból, és másoknak is erőt tudnak adni a saját példájukkal.
– Az csak a látszat, hogy én segítenek nekik, valójában ők adnak nekem önbizalmat, hiszen megbíznak bennem, elmondják a saját problémáimat. Mekkora dolog ez? – mondja erről Ica.
Csak karácsony ne volna, minden könnyebb lenne.
A doktornő és a csapat lassan újraépíti az önbizalmukat. Károly, aki még csak néhány hete jár ide úgy érzi, jobban van, bár még csak az út elején jár. Valinak is segít, hogy jobban megérti a saját érzelmeit.
Harangozó Juditból ömlik a dicséret, Ica egy csoda, az ő büszkesége, pedig milyen mélyről jött; Péter fantasztikus kommunikátor; a Tibi atyás pszichológus remekül ír; Károly nagyon szorgalmas; Richárd ügyesen halad; fotózó kollégámon látszik a képérzékenység; én pedig rendelkezem az újságírók lényeglátásával, rögtön leveszem, mi fontos. Értjük már, mi fogta meg itt Tibi atyát. Amilyen riasztónak tűnt kívülről, olyan melegnek érezni itt bent. Ha nem figyelünk, egy órán belül már a Zara butikban segítjük fel a kabátokat a betegekre.
Sötét van már kint, de még néhányan kérdeznének valamit Harangozó Judittól. Még mindig tele a várója. Nehéz időszak ez. A doktornő azt mondja, egy egészséges ember teste is jelez, ha nagy a nyomás, például felmegy a vérnyomása. A pszichiátriai beteg viszont összeomolhat, ha nincs mellette család, sorstárs, barát.
A karácsonyfát az udvaron állítják fel, a kórus a felső folyosón foglal helyet, és mint egy adventi naptárban, folyton kinyílik egy ablak és előbukkant egy énekes. A doktornő főzi a férjével a szarvaspörköltet, Hildegard a kollégákkal a toros káposztát. A cél, hogy a közösségben megélt ünnep kisugározzon, erőt adjon szentestére is. Mert a karácsonnyal már mindenkinek magának kell megküzdenie.
Ha bajban van, kérjen segítséget! Ingyenes, anonim, a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-111-es telefonszámon. Részletek itt.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
