Majdnem feladtuk, de erőt adott a mecseki 56-osok szelleme [HetiVálasz 106]
Hosszú évek kálváriája után elkészült az egyedülálló történelmi dokumentumfilm a mecseki láthatatlanok nevű 1956-os fegyveres gerillacsoport hihetetlen sztorijából. A film budapesti bemutatója a Válasz Online rendezvényén volt, a Toldi Moziban. A premier előtt a készítőkkel, Sashegyi Zsófia újságíróval és Cs. Nagy Sándor rendezővel beszélgetett Borbás Barna.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Hogyan lettek a magukat 1956-ban a mecseki hegyek közé bevető gerillaharcosokból „láthatatlanok”?
Sashegyi Zsófia: Egészen pontosan nem tudni. Az biztos, hogy Kádárék a Dunántúli Naplóban közölt cikksorozatban az ’56-os események után megpróbálták lejáratni, bemocskolni a mecsekieket, és ott használták a jelzőt először. Valószínűleg ezzel is bagatellizálni akarták a jelenlétüket. Azt akarták sugallni, hogy tulajdonképpen nem is volt ez semmi, de ami volt, az is csak banditák gyülekezete. Eredetileg tehát inkább pejoratív jelző volt a „láthatatlanok”. A filmünkkel ezt szeretnénk az ellenkezőjébe átfordítani.
Hányan voltak a mecseki láthatatlanok? Meddig tartott az ellenállásuk?
Cs. Nagy Sándor: Az első időszakban, 1956. november 4. után több ezren voltak fönt a hegyekben. Csapataiktól megszökött katonák és kiskatonák, bányászok, diákok, férfiak és nők – rengetegféle ember. Volt persze lemorzsolódás, de a vége felé is 500 körüli létszámban tartottak ki. A filmünk alcíme „A mecseki remény 12 napja” – ez is jelzi, mennyi ideig tartották magukat a szovjetekkel szemben.
Miért kezdtek egyáltalán harcolni? Miben reménykedtek?
Sashegyi Zsófia: Nehéz ennek a lélektanát megérteni, hiszen a kor egyik legjobban felszerelt hadseregével vették fel a harcot, második világháborús fegyverekkel. De látni kell, hogy az orosz tankok pécsi megjelenése iszonyatos lelki megrázkódtatás volt mindazoknak, akik addig azt hitték, hogy győzött a forradalom, és mostantól minden jó lesz. Őrült dac is volt az emberekben.
Cs. Nagy Sándor: A mecseki láthatatlanok egyáltalán nem valamiféle öngyilkos osztag volt. Nagyon komoly veszteségeket tudtak okozni a szovjet csapatoknak. Leöntötték olajjal a hegyre vezető országutat, amitől a tankok megcsúsztak, nem tudtak továbbmenni. És akkor kerültek elő a kézigránátok, a Molotov-koktélok. […] A filmben elhangzik, hogy nagy valószínűséggel a láthatatlanok lőtték ki az első orosz parancsnokot, aki az egész pécsi támadás vezére volt.
A filmben az egyik egykori 56-os mecseki harcos, Tésenyi Ferencről, vagyis Feri bácsiról kiderül, hogy 60 évig nem beszélt a szabadságharcról. Miért?
Sashegyi Zsófia: Eleinte kicsit paranoiának tűnt ez, később szembesültem azzal, hogy Svájc, ahol Feri bácsi új otthonra talált, nagyon be volt hálózva a kint beszervezett, ÁVÓ-nak dolgozó besúgókkal. Feri bácsi pedig nagyon féltette az itthoniakat. Tényleg volt oka, hogy ne beszéljen erről sok-sok évtizeden keresztül.
Cs. Nagy Sándor: Tisztán kell látnunk, hogy hihetetlen dolog történt a Mecsekben 1956-ban. Óriási értéke volt később a társadalmon belül, titkos forrásokon keresztül terjedő hírnek, hogy képzeljétek el, ezek az emberek képesek voltak megállítani a világ legerősebb hadseregét, föltartani őket 12 napon keresztül, kvázi hülyét csinálni belőlük. Ezért üldözte őket a kádári propaganda. Mert iszonyú veszélyes volt, hogy ők bebizonyították: lehetséges szembeszállni a rendszerrel, a diktatúrával.
Nagyon nehezen, évek alatt készült el a film, alig sikerült pénzt szerezni rá. Végül hogyan sikerült?
Cs. Nagy Sándor: Nem jutottunk forráshoz nagyon sokáig, és végső elkeseredésünkben fordultunk augusztusban a pécsi polgármesterhez. Azzal, hogy mi szerettük volna ezt a filmet a 65. évfordulóra elkészíteni, de forráshiány miatt nem sikerült. És nagyon nagy örömünkre mellénk állt; valószínűleg azzal varázsoltuk el, hogy budapesti létünkre foglalkozunk ezzel a pécsi történettel… Először értetlenül állt ez előtt, de a lelkesedésünk átragadt rá. […] Nagyon sokat számított az is, hogy a Válasz Online mellénk állt. Nem csak azért, mert nagy adakozási hullámot indított el a cikk, ami megjelent erről a történetről nálatok, hanem azért, mert nekünk ez lelkileg rengeteget adott. Voltak nagyon komoly hullámvölgyeink, és próbáltuk egymásban tartani a lelket, hogy érdemes foglalkozni ezzel, nyomni tovább a történetet. A mélypontokon mindig előjött a mecseki láthatatlanok feelingje. Az volt bennünk, hogy ha ezek az emberek képesek voltak fönt harcolni a hidegben, őszi öltözékben, kaja, szállás, minden nélkül, és megvolt bennük ez az erő, akkor nehogy már mi adjuk föl!
Nyitókép: Cs. Nagy Sándor és Sashegyi Zsófia (fotó: Bordás Róbert)
