„Orbán Viktor tökéletesen játssza a Kádár-szerepet” – avagy a NER stabilitásának titkai
Orbán Viktor többre hivatott politikus annál, semmint hogy ő legyen az új Kádár János, de kétségkívül tökéletesen játssza ezt a szerepet is, mégpedig sajátos „államnacionalista” forgatókönyv szerint: a rendszer leglényegibb vonása a centralizált állam és a hozzá hű alattvalók eltéphetetlen szövetsége. A NER stabilitásának másik titka, hogy a Fidesz koherens, érzelmileg sokak által átélhető „nemzeti önvédelmi” ideológiát gyártott. De valóban ez lenne a „magyar szabadság”? Történész vendégszerzőnk szerint korántsem. Sőt, éppen az ellentéte: az önszerveződő társadalom. Úgy is, mint a klasszikus magyar liberalizmus öröksége. Esszé.
Az amerikai elnök által tavaly év végén összehívott online demokrácia csúcsra Magyarország nem kapott meghívást, ellenben Irak, Kenya, Malajzia, Pakisztán és a Fülöp-szigetek igen. Még csak a Freedom House aktuális demokrácia index számait sem kell ismernünk annak belátásához, hogy itt bizony kilóg a lóláb: a Biden-adminisztráció döntését mindenekelőtt geopolitikai és diplomáciai megfontolások vezérelték. Magyarország mellőzése sok szempontból üzenetértékű, de nem mérvadó a tekintetben, hogy mennyire vagyunk demokratikus jogállam. A Freedom House besorolása, amely szerint hazánk csak „részben szabad” és az uniós országok között a legkevésbé demokratikus, ugyancsak tanulságokkal szolgál. Ám azt nem árt figyelembe venni, hogy az amerikai kormány által finanszírozott intézményt sokan vádolják politikai elfogultsággal – többek között a nemzetközileg elismert politológus, Nils D. Steiner és a világhírű baloldali nyelvész-filozófus, Noam Chomsky. Aligha állja meg a helyét például, hogy a jogállamiság terén az Egyesült Államok ma azonos szinten áll Lengyelországgal, s kevésbé demokratikus, mint Szlovákia vagy Mongólia – márpedig a 2021-es jelentésben ez szerepel; és annak is kicsi a valószínűsége, hogy a hazánkat bíráló ítészek szívesebben élnének a demokrácia-rangsorban előttünk álló Braziliában vagy Szenegálban, mint Magyarországon.
Az ilyen jellegű „kvantitatív” méricskélésnek elsősorban aktuálpolitikai tétje van. Akárcsak annak, hogy a „cancel culture” szélsőséges amerikai hívei a „fehér elnyomással” azonosított nyugati civilizációt kiáltják ki közellenségnek, s a szabad világ olyan ikonjainak emlékét törölnék el, mint Thomas Jefferson vagy Winston Churchill. Pedig a tágabb összefüggéseket vizsgálva nem lehet kétséges, hogy
a demokrácia végső biztosítékát éppen a nyugati kultúrkör sajátos történelmi örökségében, az önszerveződő civil társadalomban kell keresnünk.
Állam és társadalom éles szétválasztása és a társadalom állammal szemben élvezett nagyfokú autonómiája történeti képződmény. A középkori európai rendi szabadságokból több évszázad alatt formálódott ki az egyén és az állam közé ékelődő „köztes testületek” sűrű szövevénye, a modern civil társadalom; s a decentralizált szerkezetű amerikai demokrácia gyökerei is az angolszász-protestáns önkormányzatiság tradícióira nyúlnak vissza.
Magyar vonatkozásban többek között Bibó István és Szűcs Jenő mélyenszántó fejtegetései foglalkoztak a témával. E két éleselméjű szerző meggyőzően mutatja ki a magyar történelem félig-meddig „nyugatias” jellegét, miközben elmaradottságunk, „félperifériás” helyzetünk okaira is számos magyarázatot talál. Utóbbinak könyvtárnyi irodalma van. Tisztában vagyunk vele, hogy milyen tényezők miatt, milyen területeken maradtunk el a nyugat-európai fejlődéstől. Ám a reális nemzeti önismerethez nem haszontalan újra felidéznünk „elfeledett, eltékozolt örökségünket, a kötöttségek világabéli szabadságot, a feudalizmus kori demokráciát, az önigazgató, rendtartásokra épülő autonómia tradícióit” – ahogy a kiváló történész, Imreh István fogalmazta egykor. A középkor végétől ide számlálhatjuk a vármegyék és a városok önkormányzatát; a taksás községek, a székely falvak és a mezővárosok különböző fokú autonómiáját; a faluközösségek önálló jogi személyiségét; a lokális elöljáróságok befolyását a helyi vallási-oktatási ügyekbe; a reformációval és a katolikus megújulással rohamos fejlődésnek induló felekezeti iskolák önrendelkezését, s a mellettük megszerveződő kollégiumok és diákönkormányzatok széleskörű önállóságát.
Ezekhez az autonóm intézményekhez a 17. századtól fogva egyfajta „koramodern”, rendi színezetű nemzeti öntudat kötődött, aminek két nagyon fontos aspektusa volt. Az egyik, hogy az ország soha nem mondhat le önkormányzati jogairól és decentralizált szerkezetéről, a másik, hogy a magyarság csakis anyanyelvi kultúrájának pallérozásával, az oktatás, az írásbeliség, a tudományok és a művészetek kibontakoztatásával léphet a fejlettebb fokon álló nyugati nemzetek nyomába. Részint magának az intézményrendszernek, részint a hozzá kötődő identitásnak köszönhető elsősorban, hogy Magyarország és a magyarság két nagyhatalom harapófogójába szorulva, három részre szakadt állapotában is megmaradt „nyugatias” jellegzetességeket mutató, önigazgató társadalomként.
A „régi magyar szabadság” intézményi-eszmei hagyománya volt az a talapzat, amelyre a reformkori liberális ellenzék a maga korszerű politikai hitvallását és nemzetfelfogását építette. Jóllehet a francia felvilágosodás és a német romantika egyaránt hatott a magyar szabadelvűek gondolkodására, a reformellenzék élesen elutasította a francia és a porosz típusú centralizált államot, s egyfelől az angolszász példákra, másfelől a magyar történeti tradíciókra hivatkozva a társadalmi autonómiák korszerűsítését és bővítését helyezte a honi polgárosodás középpontjába. Olyan nemzetmodell lebegett az ellenzéki liberálisok szeme előtt, amelyben a központi kormányzat – akár a fennálló abszolutista, akár az országgyűlésnek felelős leendő nemzeti – csekély társadalomformáló szerepet játszik. Kossuth és elvbarátai szerint a gazdaság fejlődése, a kultúra felvirágzása, az intézmények reformja, a jogok egyenlősége, az érdekek egyesítése, a társadalmi összetartozás kiformálódása és az etnikai konfliktusok feloldása elsősorban a területi és helyi önkormányzatok, az autonóm oktatási intézmények, a szabad vallásfelekezetek, a sajtónyilvánosság és az önkéntes társulások keretei között valósulhat meg sikeresen; a polgárosodás csakis a társadalmi autonómiák szintjén válhat a mindennapi élet szerves részévé.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése után, a Habsburg állami bürokrácia önkényének időszakában még inkább felerősödött a társadalmi önszervezésbe vetett magyar liberális hit. Még a korábban centralizációs elveket valló Eötvös József is elvetette az állami eszközökkel felülről vezérelt modernizáció tervét, s megmaradásunk legfőbb biztosítékát abban látta, hogy Anglia és Svájc mellett Magyarországon „fekszik a legmélyebben a nép szellemében” az önkormányzatiság eszméje és igénye. Kossuth és Deák, illetve Eötvös nézetei között jelentős eltérések voltak – az ország önrendelkezését, a nemzetiségi kérdés megoldását és a választójog kérdését illetően –, de abban egyetértettek, hogy az önkényuralmat túlélni, s az ország és a magyarság polgárosodását előmozdítani mindenekelőtt a társadalmi önigazgatás terepén lehet.
Reformkori nagyjaink gyönge államot és erős társadalmat szerettek volna. Elképzeléseik nem mindenben váltak, nem mindenben válhattak valóra. Állam és társadalom modernkori viszonya Magyarországon sajátos konfliktusokkal és nehézségekkel volt terhes. A kormányzati hatalom és a civil társadalom Európában mindenütt kényes egyensúlyának kialakításának és fenntartásán túl a magyar politikai elit számos nehezen megoldható kérdéssel szembesült: az elavult rendi jogrendszer átalakításának gyakorlati problémáival, a vármegyei „bunkokrácia” régi beidegződéseivel, a társadalom anyagi gyöngeségével, az ország nyugathoz viszonyított civilizációs lemaradásával, a társadalmi kohéziót veszélyeztető nyelvi-kulturális sokszínűséggel. Részint e problémák maguk, részint a problémák orvoslására szánt megoldások, nem utolsó sorban pedig a térségünket sújtó 20. századi katasztrófák és államközpontú politikai rendszerek okozták, hogy Magyarországon nem épülhetett ki olyan erős és jól szervezett civil társadalom, mint tőlünk nyugatra, különösen az angolszász országokban. Tágabb összefüggésekben az viszont mindenképpen komoly teljesítmény, hogy Magyarország a 19. században közelebb került a példának tekintett nemzetekhez; a 20. századi viszontagságok között része maradt nyugati civilizációnak; a határon túli magyarság pedig éppen az önszerveződés hagyományait kiaknázva őrizte meg kultúráját, nyelvét, identitását.
Az 1989-es alkotmánnyal jogilag jól körülsáncolt magyar civil társadalom nem a semmiből lépett elő, gazdag szellemi örökség állt mögötte. Ugyanakkor újra egy sor nehézséggel kellett megküzdenie: a gazdasági szerkezetváltás problémáival, a középosztály gyöngeségeivel, az értelmiségi elit mély megosztottságával, a paternalizmus, a szolgalelkűség és az az uram-bátyám világ régi reflexeivel. Önámítás lenne azt gondolni, hogy a magyar demokrácia első húsz évében e terhek akármelyikét is letettük volna, s természetesen 2010-ig sem éltünk jól szervezett civil társadalomban. A globalizáció térnyerésével pedig egy sor új probléma jelentkezett, amivel politikai-értelmiségi elitünk nem tudott, s többsége nem is igen akart mit kezdeni.
A késő-kádári technokrácia és a vele szövetkező urbánus szellemi elit olyan politikát képviselt, amely inkább nehezítette, semmint segítette a magyar társadalom megerősödését. A 90-es években a polgárosodó kistulajdonosok és az állami vagyont széthordó, illetve külföldről felvásárló gazdasági erők érdekkonfliktusában az utóbbiak oldalára állt; a Medgyessy-kormány idején a középosztály állami hivataloktól függő részét és a nyugdíjasokat kádári módszerrel, fedezet nélküli osztogatással igyekezett megnyerni, mit sem törődve azzal, hogy e tékozlás árát hosszú távon az egész társadalomnak kellett megfizetnie. A Gyurcsány-érában ugyanez a politikai-értelmiségi garnitúra technokrata gőggel hirdette a felülről vezényelt modernizáció elvét, miközben a neoliberalizmus megkérdőjelezhetetlennek vélt igazságait hangoztatva a társadalom leszakadó részét kiszolgáltatta a globalizáció kíméletlen törvényszerűségeinek.
A balliberális oldal lekezelő elitizmusa és felelőtlen kalandorpolitikája óriási szerepet játszott abban, hogy a jobboldal 2010-ben kétharmados parlamenti felhatalmazást kapott. A Fidesz által kiépített rendszer stabilitását azonban a protest-magatartáson túlmenő okokban kell keresnünk.
A NER sikerének egyik titka abban rejlik, hogy megadta a magyar társadalom többségének azt, amihez nemzedékek óta hozzá volt szokva, s amire szemlátomást még a rendszerváltás után két évtizeddel is vágyott: az atyai gyámkodást.
Orbán Viktor többre hivatott politikus annál, semmint hogy ő legyen az új Kádár, de kétségkívül tökéletesen játssza ezt a szerepet is, mégpedig sajátos „államnacionalista” forgatókönyv szerint: a rendszer leglényegibb vonása a centralizált állam és a hozzá hű alattvalók eltéphetetlen szövetsége. A NER stabilitásának másik titka, hogy a Fidesz a gazdasági-politikai hatalom koncentrációjához, az erős kontraszelekcióhoz és a független intézményekre gyakorolt nyomáshoz koherens, érzelmileg sokak által átélhető „nemzeti önvédelmi” ideológiát gyártott. Arra hivatkozva vonja saját fennhatósága alá az élet egyre több szféráját, s vár feltétlen lojalitást a közigazgatás, az oktatás, a gazdaság és kultúra és a tudomány szereplőitől, hogy az ország függetlenségét minél sikeresebben védhessük meg a „nyugat gonosz erőivel” szemben. A „nyugat” elfogult és képmutató reakciói csak erősítik a Fidesz törzsszavazóinak összetartozás-tudatát. Ám ez nem feledteti, hogy Orbán Viktor gyakorlatilag a helyi, közösségi, társadalmi autonómia rovására ígér kollektív, állami önrendelkezést, amely a nagyhatalmi játszmák erőterében, a multinacionális cégek árnyékában és a globalizáció rohamos felgyorsulásának korában jórészt csak retorikai bravúrokban és szimbólumokban ragadható meg.
Hogy a NER ezzel az államközpontú politikával milyen súlyos károkat okoz, felesleges lenne részletesen taglalni. Mindazonáltal hiú ábránd pusztán a jelenlegi kormány leváltásától remélni a magyar civil társadalom megerősödését. Nem csak a baloldali politikai erők múltja, illetve az ellenzék felelőtlen „feles” alkotmányozó ígéretei miatt, hanem azért sem, mert a magyar demokrácia tágabb keretét adó, a mindennapi életünket számos módon befolyásoló nyugati civilizáció rendkívül megváltozott. Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a nyugati civil társadalom is évtizedek óta tartó válságban vergődik, s maga sem tud a globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat adni.
Már a 60-as évek lázadása is jórészt azért robbant ki, mert a nyugati társadalom fiatalsága úgy érezte, hogy tehetetlenül áll a „rendszer” erőivel szemben; nehezen találja a helyét a „köztisztviselők által ellenőrzött, bürokrácia uralta jóléti államban”, a „mechanikus rémálomban”, „technológia csodálatos világában”– foglalta dalba egy nemzedék közös életérzését a Kinks (20th Century Man). Az ellenkultúra törekvéseit ideológiai éllel megfogalmazó Herbert Marcuse és Theodore Roszak írásaiból kiderül, hogy az ifjúság dühe mindenekelőtt a 20. századi fejlődés uniformizáló, közösségromboló fejleményei ellen irányult: a nagyvállalatok egyre erősödő befolyása, az állami, oktatási és gazdasági intézmények növekvő bürokratizmusa, a technokrata elit életidegen szakértősége és a konzumkultúra butító egyszólamúsága ellen. Ahogy az amerikai szellemi életet kiválóan ismerő Kodolányi Gyula fogalmaz az 50-es, 60-as évekről: az atomháború rémképének árnyékában, a nyugati „fogyasztói kultúra iszonyatos konformizmusának” korában „az érzékeny ember számára a rend és a normalitás tűnt hazugságnak – a lázadás, a halálos kaland, a kétségbeesett útkeresés, a tagadás a méltó emberi magatartásnak”. Az underground színtereken szerveződő beat írók, a kommunába vonuló hippik, a galeribe verődő munkásfiatalok, a törvényen kívüli motorosbandák, a politikailag aktív egyetemisták és a zenei fesztiválokon összesereglő rockrajongók nem rombolni akartak – bár volt erre is példa –, hanem alternatív, szabad közösségeket kerestek az uniformizálódó, „elidegenedő” nyugati világban.
Sem „68” baloldali mítoszába, sem jobboldali értelmezésébe nem fér bele, de volt az amerikai ellenkultúrának egy olyan erős vonulata is, amely a régi vágású self-made man angolszász hagyományában gyökerezik. Olyan gondolkodók örökségéről van itt szó, akik érzékenyen reflektáltak a klasszikus amerikai világ – az önálló magánvállalkozások, a független farmergazdaságok és az önigazgató helyi kisközösségek – visszaszorulására. Hogy csak a jelentősebbeket említsük közülük: a jobboldali Theodore Roosevelt és baloldali Jack London egyaránt azon kesergett a századfordulón, hogy a saját útjukat járó „amerikai ősök” világát a nagyvárosi-nagyipari modernizáció lassan maga alá temeti; a Nyugat jelképezte régi, szabad Amerika vereségre van ítélve a konformista, korrupt Kelet gátlástalan terjeszkedésével szemben. Ez a gondolati motívum megjelenik az ellenkultúra számos kultikus alkotásában: Jack Kerouack Úton című regényében és Norman Mailer korszakalkotó esszéjében, a Fehér négerben éppúgy, mint Peter Fonda és Dennis Hopper motoros mozijában vagy az ifjúság új ikonjává váló Clint Eastwood korai vadnyugati filmszerepeiben. A radikális hippi diákvezér, Jerry Rubin a „határvidéket” meghódító felfedezők és pionírok „hősi életét” állította szembe az egysíkú fogyasztói életformával. A „Nyugat a legjobb…” – énekelte a Doors (The End).
Az ellenkultúrához lazábban-szorosabban kötődő olyan kérdésekben, mint a polgárjogi mozgalom vagy a női emancipáció, „68” után nagyot lépett előre a nyugati civilizáció, miként a merev viselkedési normák is átalakultak, lazábbá, szabadabbá váltak. Ám az ifjúság nagy közös ügye, a fogyasztói konformizmus és az „elidegenedés” felszámolására tett kísérlet: elbukott. A 60-as évek rebellis örökségét a 70-es évek neoliberális gazdasági-kulturális rendje rövid időn belül maga alá temette. A diáklázadókból karrierista menedzserek, a hippikből szürke átlagpolgárok vagy dúsgazdag informatikusok lettek; az ellenkultúra elemei elveszítették társadalomkritikus élüket és közösségszervező jellegüket, s beolvadtak a tömegkultúra trendjei közé. Az új konzumvilágot immáron nem csak balról – például Jean Baudrillard részéről – érte komoly kritika. A közösségelvű Christopher Lasch és a szabadelvű-konzervatív John Lukács egyaránt a mindent behálózó bürokratizmust és a silány tömegkultúrát okolja azért, hogy az erős társadalmi autonómiára épülő régi angolszász világ elenyészett. A világhírű szociológus, Robert Putnam ugyancsak a klasszikus Amerika – a helyi közösségek, egyesületek, alapítványok, sportklubok, gyülekezetek, szakszervezetek, szomszédsági, rokoni és baráti kapcsolatok – hanyatlásáról beszél. Az óriási adathalmazzal dolgozó társadalomtudós szerint e káros folyamat az egész 20. századot átíveli; az 50-es, 60-as években volt egy rövid közösségi reneszánsz, hogy aztán a rossz trendek a 70-es évektől drasztikusan felgyorsuljanak.
A szovjet blokk összeomlása és az ezzel többé-kevésbé párhuzamosan zajló digitális forradalom felvetette azt a lehetőséget, hogy a meggyöngülő közösségi kötelékek és társadalmi autonómiák immáron az egész földgolyóbist behálózó módon éledjenek újjá, főként virtuális térben. A „globális civil” társadalom eszméje nagy karriert futott be – gyakorlata azonban felemás eredményeket hozott. Olybá tűnik, hogy a globalizációnak és a vele kéz a kézben járó digitális forradalomnak legalább annyi hátránya van, mint előnye. A teljesség igénye nélkül: a személyes kapcsolatokon alapuló közösségek további gyöngülése; a társadalmi olló szélesebbre nyílása; a mamutvállalatok, médiabirodalmak és techóriások ellenőrizhetetlensége; a kis- és középvállalkozások nehéz helyzete; a középosztályok szűkülése; a szakszervezeti érdekképviselet súlytalansága; az identitáspolitikai szélsőségek és a populista mozgalmak erősödése; a közéleti szféra darabokra hullása; az ideológiai véleménybuborékok hermetikus zártsága. A nyugati ember identitása immáron nem helyi közösségekhez, önkéntes társulásokhoz, foglalkozási csoportokhoz, társadalmi osztályokhoz és nemzeti kultúrákhoz kötődik, hanem fogyasztói szokásokhoz, világmárkákhoz, szórakoztatóipari élményekhez, internetes közösségi oldalakhoz és jó marketinggel felépített politikai brandekhez. Költői túlzással élve:
az atomizálódó nyugati civilizáció minden lakosa a globális tömegkultúra apró részecskéje lett, mindegy, hogy karrierista menedzserként vagy lezser informatikusként, harcos LMBTQ-aktivistaként vagy dühös kétkezi munkásként, Rihanna rajongójaként vagy Trump híveként.
A hagyományos értelemben vett polgári önszerveződéseknek lassan csak szubkultúraszerű szigetei maradnak. E tekintetben viszont a nyugat még mindig behozhatatlan előnyben van a többi civilizációval szemben – értve nyugaton az antik, zsidó, keresztény és liberális alapokon nyugvó kultúrkört, amelynek ezredéves múltunkkal és a szabadság gondolata köré szövődő klasszikus politikai kultúránk örökségével mi magyarok is elválaszthatatlan részei vagyunk.
Bár a magyar polgári társadalom kiépülése számos akadályba ütközött, intézményrendszerét nagyon megtépázták a történelem viharai, tágabb keretrendszere, a nyugati civilizáció pedig válságba jutott – a társadalmi önigazgatás magyar szellemi tradíciója hozzáférhető, megújítható. Elődeink elképzelései, erőfeszítései, vitái, tévedései tanulságul szolgálhatnak arra, hogy a jogállamiság és a demokrácia, a magyarság és az európaiság, az oktatás és a kultúra, a tudomány és a művészet, a kistulajdonosi kapitalizmus és az öntudatos középosztály ügye elválaszthatatlan a közösségi önszerveződéstől. Mindenekelőtt az egyre fogyó, de függetlenségükhöz állhatatosan ragaszkodó polgárokon és közösségeiken múlik, hogy a „magyar szabadság” igazi örökségből mit sikerül megőriznünk a következő évtizedekre.
Nyitókép: Kádár János a budapesti Felvonulási tér (ma: Ötvenhatosok tere) dísztribünjén 1986-ban (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
