„Politikai célra kezdik fölhasználni a táncházmozgalom vívmányait” – Sebő Ferenc 75
Illyés Gyula mondta egyszer a Sebő-klubról: „Ha Tersánszky Józsi Jenő élne, minden nap itt lenne”. Akkoriban a legendás Kassák Klubban játszott az idén 50 éves együttes, amely erre a jeles évfordulóra fedél nélkül maradt. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas énekes-dalszerzőt, népzenekutatót és építészmérnököt, a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítóját, Sebő Ferencet 75. születésnapja alkalmából kerestük meg. És ha már nála voltunk, az idén 50 éves táncház indulását is felidéztettük vele.
– Édesapja 24 évesen a „halálra ítélt zászlóalj” parancsnokaként három héten át feltartóztatta a frontot, amikor a Keleti-Kárpátok átjáróiban már mindenhol betörtek a szovjet csapatok. Az apai minta terheket rakott önre vagy inkább szárnyakat adott?
– Nem rakott rám terheket, szerintem a fiatalemberek általában ilyenek. Én is a magam területén ilyen voltam, azt hiszem. Ő nem értékelte túl ezeket az eseményeket. Valójában nem akart katona lenni, de addig nem adták oda neki a diplomáját, amíg a katonaságot el nem végezte. Bevonult és közben elkezdődött a háború. Kellettek a tisztek, így őt automatikusan vitték a Ludovikára. Így került ki 24 évesen a Gyimesbe. De azon azért én is elgondolkodtam, amikor kint jártunk, hogy ugyan mit csinálna ott ilyen helyzetben bárki ma 24 évesen. Találkoztam egy emberrel Gyimesben, aki tizenhat éves srácként annak idején a beosztottja volt. Amikor arról kérdeztük, mit tanult Sebő Ödöntől, csak annyit mondott: becsületet.
– Jól kijöttek egymással?
– Néha összezörrentünk, mert én egészen másmilyen voltam, mint ő. Inkább olvastam, zenéltem, csomó olyan dolgot csináltam, amit apám nem. Ő nagyon praktikus ember volt. A Ludovika miatt osztályellenség lett, miután hazajött a hadifogságból, de nem hagyta magát félretolni, mindig szerzett munkát. Olyan is előfordult, hogy egy évre elment dolgozni a Füredi Hajógyárba, hogy össze tudja hozni magának a vitorlását. Amit kitűzött maga elé, azt el is érte. Állandóan bütykölt valamit, nagyon életrevaló volt. Igaz, hogy nem sokban hasonlítottunk, de aztán végül megegyeztünk. Amiben talán az is segített, hogy az életéről szóló könyvet nélkülem nem tudta volna megírni.
– Azért tanácsolta a nagymamája, hogy legyen építész, mert már gyerekként körvonalazódott a művészetek iránti érdeklődése?
– Persze. A zeneiskolában, ahová jártam, nagy élet volt, csellóztam, zongoráztam, kamaráztunk, de ezen kívül is sok minden érdekelt. A nagyanyám ismert, odafigyelt rám. Azért javasolta, hogy próbáljam meg az építészetet, mert abban művészet és racionális tudomány is van, nekem pedig mindkettő ment. Így is volt jól, mert míg a művészek között sok felhőkergető volt már akkor is, az építészetben megtanulta az ember, hogy az alkotás pontosságot is kíván. Egyszer, az írásbeli statika vizsgán valamit elrontottam, és egy négyoldalas levezetés végén hülyeség jött ki. A szóbelin próbáltam értelmiségi módon kimagyarázni, ahogy a bölcsészkaron szokták, de a professzor csak leintett: kolléga, ez a gerenda leszakadt, ezen nincs mit vitatkozni.
– Műegyetemistaként szobatársával, Halmos Bélával aztán verséneklésbe kezdett. Miért a legdepressziósabb magyar költőt, József Attilát választották?
– József Attila versei is azzal gyógyítanak, amivel a népdalok: baromi jól megfogalmazzák mindazt, ami az emberben van. A népdalokban is mindig fájdalom, búcsúzás, csalódás a téma, ezek által az ember ki tudja énekelni magából a szenvedéseit és megkönnyebbül, anélkül, hogy kiadná magát.
– Ha nincs az aquincumi tábortüzes este, ahol a német, szerb, bolgár építészhallgatóknak egyetlen magyar népdalt sem tudtak elénekelni, lehet, hogy sosem fordulnak a népzene felé?
– Érdekes szembesítés volt, tényleg elhatároztuk akkor Halmos Bélával, hogy ez így kínos, ez így nem maradhat, másnapra igenis megtanulunk magyar népdalokat. De nem hinném, hogy csak ezen múlt. Ha az egyik alkalom elmúlik, jön egy másik. Valami mocorgott bennünk már akkor. Ez a dolog a levegőben volt, és nem csak Magyarországon. Persze itt nagyon sok előzménye is volt ennek a reneszánsznak, hiszen a kutatás akkor már több mint száz éve zajlott, ráadásul olyan profik végezték, mint Bartók, Vikár Béla, Kodály, Lajtha László, Martin Györgyék és még sorolhatnám.
– A környező országokban nem térképezték fel ilyen alaposan a múltat?
– Nem nagyon tudok róla, de az biztos, hogy a népzene sehol nem mozgatott meg olyan tömegeket, mint nálunk. Később aztán a mi hatásunkra indultak táncházak Szlovákiában és Lengyelországban, ami azért mond valamit. Egy időben sokat foglalkoztam Lajtha László anyagával. Ő Bartókhoz hasonlóan teljesen lelassítva játszotta vissza a fonográfhengereket és mikroszkopikus pontosságú lejegyzéseket készített a hangszeres zenékről is, ami elég bonyolult dolog, jó fül kellett hozzá. Amikor ezeket tanulmányoztam, megkérdeztem az egyik munkatársát, Tóth Margitot: mi a fenét akart Lajtha ezekkel a lejegyzésekkel? Gondolt-e arra, hogy ebből a kottából majd valaki zenélni fog? Margit néni azt mondta: „lehet, hogy gondolt ilyet, de ez akkor nem volt téma, mert nem voltak körülötte olyan fiúk, mint maguk”. Bartók szintén elképesztő melót tett a kutatások eredményeinek rögzítésébe, pedig neki az előadói karrierje is elég jól futott, zeneszerzőként is jegyezték. Mégis rengeteg órát eltöltött a lejegyzésekkel. Péter fia mesélte, hogy az egész család ezeket a támlapokat rendezte otthon, tele volt velük az egész lakás. Azt hiszem, bizonyos dolgoknak egyszerűen meg kell érniük a továbbgondolásra. Persze a csillagok együttállása ahhoz is kellett, hogy eljussunk a még élő előadókhoz, mert akármilyen alapos egy kotta, hangzó élmény nélkül nem lehet visszaadni ugyanazt. A zene svungját élőben kell eltanulni. Az, hogy Kallós Zoli Erdélyben hozzásegített az élő hagyományhoz, amelynek a létezéséről Magyarországon nem is tudtak, felbecsülhetetlen érték.
– Hogy találtak rá Kallós Zoltánra?
– A tánckutató Martin György volt a kulcsfigura, aki már 1967-68-ban járt Erdélyben Andrásfalvy Bercivel, Sztanó Palival. Ibusz-úton vettek részt, mert akkoriban csak így lehetett kijutni Romániába. Kallós Zoli kalauzolta őket, mert ő, mint bennszülött, mondhatta a rendőrségnek mindenhol, hogy a rokonaihoz megy. Nélküle nem lehetett sehova menni, mert ha elkaptak, már vittek is a milíciára. Ő pedig rájött, hogy a Mezőségen még életben vannak a népszokások, van felfedezetlen népzene, néptánc, amelyről nem tud a tudomány. Emellett Bartók is elment annak idején, mert úgy gondolta, ez a terület elrománosodott. Holott épp fordítva történt: a Mezőségen a románok magyarosodtak el, ők vették át a magyarok táncait, zenéit. Olyan furcsa helyzet alakult ki, hogy amit a magyarok már elfelejtettek, azt még a románok tudják, amit a románok is elfelejtettek, azt meg a cigányok tudják. Zoli tudott románul is, cigányul is, és mindenkitől gyűjtött. Külön szerencse volt, hogy amikor gyűjteni mentünk Székre, abba a zenekarba botlottunk a táncházban, amelyiknek a felvételéről itthon tanultunk. Amit ők játszottak, tulajdonképpen a 18. századi barokk zene populáris változata volt, és nagy szerencsénk, hogy az ehhez tartozó korhű technikát még elsajátíthattuk a széki zenészektől.
– Tudható, hogy annak idején nehezítették a kutatást, lapunknak adott interjújában ifj. Csoóri Sándor „Sündi” viszont még nemrég is arra panaszkodott, hogy halandó nem mehet be a Zenetudományi Intézetbe, eredeti felvételeket hallgatni. Mi lehet az oka ennek?
– Megmondom őszintén, én már nem is akarok tudni erről. Hiszen innen indultunk! Amikor az aquincumi élmény után bementem a Néprajzi Múzeumba, hogy mutassanak nekem népdalokat, azt mondták: „minek az magának, nincs is hozzá végzettsége!” Amit az iskolában erőltettek akkoriban, az senkit nem érdekelt, így a kutatóké lett a főszerep, akik pedig féltékenyen őrizték a maguk területét. Az volt a szerencsém, hogy Martin György, Vargyas Lajos és Olsvai Imre, akik mindhárman Kodály-növendékek voltak, örültek annak, hogy elkezdtünk népzenével foglalkozni és nem nehezítették a dolgunkat. Épp most leltározom azt az eszméletlen mennyiségű szalagot, amit tőlük kaptam. De a kis Csoóritól is rengeteget tanultam. Ő kiköltözött Székre, ott aztán megtanult rendesen brácsázni, vele is cserélgettünk felvételeket. De kaptam szalagokat Timár Sándortól is. Olyan egységes csapat voltunk, hogy ha ezt valaki meg akarja szervezni, biztos nem sikerül neki.
– Nem nézte rossz szemmel a hatalom ezt a közös szenvedélyt, amely aztán tömegeket lobbantott be?
– Volt egy kis ellenzéki hangulata annak, amit elindítottunk, ugyanakkor nem lehet mondani, hogy a kormányzat beleszólt volna a dolgunkba. Persze nem is politizáltunk.
A besúgók ilyeneken morfondíroztak a jelentéseikben, hogy vajon magyar zenét játszunk-e vagy sem, a tiszt pedig úgy kommentálta ezeket: „magának nem zenetudományi dolgozatot kell írnia, hanem azt kell figyelnie, hogy a Sebő mit mondott két zene között”. Én viszont nem mondtam semmi olyat, amiből baj lehetett volna. Nem is érdekelt a politika, Bélával, akivel szobatársak voltunk, úgy el voltunk foglalva, hogy még rockkoncertre se jártunk. Annyit kellett rajzolnunk, hogy csak a rádióból hallgattuk Illéséket meg a többieket. Bélát rávettem, hogy a gitár helyett vegye elő a hegedűjét, ő azt mondta, akkor én meg tanuljak meg brácsázni. Szerzett nekem egy brácsát és addig kutattunk, gyűjtöttünk, gyakoroltunk, míg összehoztuk a széki muzsikát. Akkor aztán kaptak rajtunk, mert az együttesekben nem volt élő zene. Még az öreg népművészek sem tudtak mire táncolni: Karsai Zsiga is állandóan a saját füttyére táncolt. Nagyon megörültek, hogy végre valaki tudja játszani ezt a zenét. Az első táncházat a mi muzsikánkra építették Lelkes Lajosék.
– Az első táncháznál már lehetett érezni, hogy nagyon nagyra fog nőni az érdeklődés?
– Igen, és ott össze is kaptunk a szervezőkkel, mert ők zártkörű klubot képzeltek el a négy együttes között, mi meg, amikor láttuk, milyen nagy a sikere, ki akartuk nyittatni az ajtókat. Ott voltak a néprajzosok, ott táncolt Martin György, Pesovár Feri, a tömeget pedig, akik a nagy üvegablakok előtt kepeszkedtek, nem engedték be a szervezők, mondván, nincs rá engedélyük.
– Ez még a Liszt Ferenc téri Könyvklubban történt?
– Igen. A nagy üvegablakoknak köszönhetően szem előtt voltunk és láttuk, hogy amit csinálunk, az érdekli az embereket, de a hivatásos táncosok is ellenálltak annak, hogy beengedjük őket. Mondván, ha az utcáról bejönnek, meg kell őket tanítani táncolni, azt pedig nem vállalják, ők művészek, nem érnek rá a civilekkel bajlódni. Akkor aztán fölkerekedtünk és elmentünk az Fővárosi Művelődési Házba (FMH), ott rendeztük meg az első nyitott táncházat, ahol a Bartók Táncegyüttesnek hála már volt oktatás is.
– Mi volt a vonzereje ezeknek a táncoknak?
– Az, hogy kibővítették az akkor divatos párostánc-palettát. A mi időnkben mindenki járt tánciskolába, tanultunk rumbát, cha-cha-chát, rock’n’roll-t és Budapesten minden mulatóhelyen volt táncparkett. Oda lehetett menni a szomszéd asztalhoz és föl lehetett kérni a lányokat. Nem a számítógépen ismerkedtünk. Mi ezt a repertoárt egészítettük ki a régi magyar táncokkal. Beütött, mert nagyon tetszett a zenészeknek és az utca emberének is. Timár Sándor először „használni” tanította meg a figurákat, úgy oktatta, mint társas táncot, és csak aztán csinált belőle koreográfiát. Mindenki más rajta kívül fordítva csinálta. Tömegeket vonzott a táncház. Volt, hogy a rendőrség háromszor is kijött egy este. Engedélyt kellett szerezni tőlük, hogy nyilvános tömegrendezvények lehessenek ezek az összejövetelek, pedig az FMH körtermébe maximum kétszázan fértek be, a Kassák Klubban is csak körülbelül nyolcvanan lehettünk egyszerre. Eleinte nem nagyon figyeltek meg minket, nagyjából öt évig csend volt, csak utána kezdtek megjelenni a besúgók. Védett minket Vitányi Iván is, akihez akkor mentem el dolgozni a Népművelődési Intézetbe, amikor felhagytam az építészettel. Nagy örömmel fogadott, mert diákkorában ő is hasonló mozgalomban vett részt, csak a NÉKOSZ-t hamar leállították. A segítségével a Kassák Klubbeli nyári táborainkat átalakítottuk az intézet tanfolyamaivá. Oda már rengeteg zenész jött, 1977-től Erdélyből is. Mulatságos volt. Ahelyett, hogy a szomszéd faluba mentek volna az öreg muzsikusokhoz gyűjteni, inkább Budapestre jöttek. Mi hozzájuk jártunk tanulni, ők meg hozzánk…
– Utoljára a 60. születésnapja előtt beszélgettünk, 2007-ben. Akkor ontotta a panaszt: hiába Bartók-év, Kodály-év, az ön által alapított Hagyományok Háza költségvetését lebontották, akkor a további működés is kétséges volt. A magát konzervatívnak valló Orbán-kormány aztán elhozta a Kánaánt?
– Csak rosszabb lett a helyzet. A Hagyományok Házába, amikor onnan jó tíz éve kitakarítottak engem, párthű emberek kerültek. A kapcsolatok révén egyszer csak ott ült a helyemen Kelemen Laci, aki viszont jól tudta tovább vinni a házat, mert ő velem szemben tudott pénzt szerezni. Én azt sose tudtam, ehelyett
a szakmával foglalkoztam, mert annyira hülye voltam, hogy azt hittem, az a fontos. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. Most azonban attól tartok, politikai célra kezdik fölhasználni a táncházmozgalom vívmányait, pedig az sose tett jót az ilyesminek. Sajnos azonban Magyarországon ennek elképesztő hagyománya van.
Ahogy Bródy mondja: „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”. Akik a hatalomhoz értenek, azoknak nincs idejük Bartók jegyzeteit olvasgatni. A Hagyományok Házát kívülről rendbe tették ugyan és vannak zenészek, akik sok pénzt kapnak, de a Bartók-összkiadás, amelynek az első két kötetét iszonyatosan nagy munkával összeraktuk, már nem érdekli őket. Úgy döntöttek, a maradék hét kötetnyi anyagot majd inkább felteszik a netre. Mi meg olyan hülyék voltunk, hogy beledobtuk magunkat a munkába, amit addig mindenki csak tologatott. Még a kottagrafikát meg egy rettentő bonyolult programot is megtanultam külön ezért, de hiába. Már a szlovák, a román, a délszláv gyűjtéseket is kiadták, csak a magyart nem. Erről Móra Ferenc húszas években írt, Kultúrfölény című novellája jut eszembe, amiben egy parasztember bevisz a szegedi múzeumba egy avar kori leletet. Ő, mint afféle magyar múzeumigazgató, egyből elkezdi mondani, hogy szegény az eklézsia, mire a paraszt leinti és azt mondja: „hagyja csak, direktor úr, tudom én, hogy Magyarországon mindenre van pénz, csak a kultúrára nincs”.
– „Most lilaszemű harmincévesek, akik valahol külföldön tanultak közgazdaságtant, mondják el a nagy igazságot, anélkül, hogy tudnák, mi fontos, mi nem” – mondta tizenöt éve. A „konzervatív kurzus” sem különb?
– Az alapján, ahogy most osztják a stallumokat, nem mondanám. Épp Hofi könyvét olvasom, aki azt írja: „anyósom azt mondta, Géza, te olyan hülye vagy, hogy csoda, hogy még nem neveztek ki valahova!” Most ilyen a mérce. A Bem rakparton a közelmúltban kiürítették az első kerületi művelődési házat, nem tudom, ki vetett szemet az épületre, de leváltották az egész garnitúrát és teljesen új gárda jött, akik látszólag nem tudnak semmiről semmit. Bennünket kirúgtak és az új épületbe már nem hívtak át.
– Nincs többé törzshelye a Sebő-klubnak?
– Nincs.
– Hatvanadik szülinapját annak idején maratoni koncerttel ünnepelték a legkiválóbb pályatársakkal a Müpában, ahol még a csillárról is lógtak a nézők. Idén lesz hasonló?
– Idén csak egy lemezbemutatót szerettünk volna ott tartani, mivel Gryllus Dani megjelentet egy albumot a Sebő-együttes születésének 50. évfordulójára. Nem kaptunk rá időpontot. Jobban mondva egyetlenegyet ajánlottak fel: december 26-át…
– Most is vannak kortárs költők az együttes repertoárjában?
– Varró Dani verseit énekeljük és Kovács András Ferenccel is csináltunk egy szép anyagot. Az Erdélyben jelent meg. A többiek meghaltak mind: Szécsi Margit, Weöres Sándor, Nagy László, Orbán Ottó… Velük nagyon jóban voltam, össze is jártunk. Emlékszem, egyszer olyan jó hangulatú estet rendeztünk az Egyetemi Színpadon Weöressel, hogy az ajtónálló nénik azt hitték, kabaréban vannak. Amikor Sanyika megkérdezte hazafelé, ki lesz a következő vendégünk, mondtam, hogy Nagy Laci, mire ő: „hát, az nem olyan ripacs természetű, mint én”. Pedig ő is nagyon kedves, jó humorú ember volt.
– Az utóbbi években sorra búcsúzik barátoktól, kollégáktól. Legutóbb Szomjas György ment el. Gondol a halálra?
– Hogyne. Nemrég kaptam egy megbízást, hogy hozzak össze egy beszélgetést az első táncházakról valamelyik klubban, és azzal szembesültem, hogy már alig tudok valakit elhívni. Ez a generáció kifújt, ennyi volt. Szomjas Gyuri vitt először Székre, és az első ütőgardont, amit Kallóstól kaptunk, ő csempészte át nekem a határon. És ő volt az egyike azoknak a filmeseknek, akiket nagyon leszúrtam, amiért a művészkedés meg a lila köd mellett nem szakítottak időt arra, hogy a még virágzó népművészetről forgassanak. Ezért vagyunk kénytelenek a Martinék ócska, nyolc milliméteres fekete-fehér filmjeit tanulmányozni…
– A Hagyományok Házával már nincs is kapcsolata?
– Most, hogy Both Miklós lett a főigazgató, azonnal behívatott. Kelemen Laci maga mellé vette egy évvel ezelőtt, megismertette vele az egész intézetet, és ez rendkívüli, mert mostanában sajnos nem így szoktak történni a váltások. Amikor a véleményemet kérdezte róla, csak a legjobbakat tudtam mondani. Both Miklós fölkészült, okos ember, nagyon jó döntés volt őt kinevezni. Mondtam is Lacinak, hogy ezzel minden bűnét jóvátette. Miklósnak köszönhető az is, hogy elkezdtük beszállítani a nálam felhalmozódott népzenei hagyatékot, aminek szegény feleségem örül a legjobban. Picassóról olvastam, hogy amikor Párizsban megtelt egy lakása, kivett egy másikat, ezért tizenkét lakása volt a városban. Azt hiszem, ez számomra nem járható út…
A szalagokat vittük át elsőként a Hagyományok Házába, így most már a spájzban lehet újra befőtteket tartani.
Most folytatjuk a kazettákkal, aztán jönnek a CD-k, könyvek és minden más. Ha most innen ügyesen és rendezetten szállítjuk át a dolgokat, akkor van esély arra, hogy ez egy közhasznú gyűjtemény lesz.
– Énekes, dalszerző, népzenekutató, építészmérnök, a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő-együttes vezetője… Mit szeretne, hogyan emlékezzen önre az utókor?
– Sosem hajtott dicsvágy. Olyan a természetem, hogy a dolgok végigvitele tölt el elégedettséggel. Ilyen volt az ismeretlen műfajok – mint az énekvers – meghonosítása, a zene és tánc eredeti funkcióba való visszaültetése, a színpadról való észrevétlen elterjesztése. Pont az tetszik, hogy a nevemet már nem is tudják, ezeket viszont használják. A gépezet működik.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
