„Nagy, kövér, szép semmi” – Szent-Iványi István az Orbán Viktor-féle szövetségi politikáról
Az unió valóban nem segített a nemzeti kisebbségek helyzetén, ez azonban nem az EU ideájából fakadó hiba, hanem a Nemzetek Európája-koncepció következménye, a nemzetállamok hajthatatlanságának és paranoiájának eredménye – fogalmaz az MCC-s Demkó Attilának írt válaszában Szent-Iványi István. A Márki-Zay Péter külügyi kabinetjét vezető politikus abba a vitába száll be, amelyet Bojár Gábor indított a Válasz Online hasábjain múlt héten, kijelentve: árulói lettünk szövetségeseinknek. Bojár írására Demkó fogalmazott meg kormánypárti választ. Most tehát újabb vélemény következik.
Bojár Gábor vitaindító cikke fontos írás, érvényes figyelmeztetés és szerzője is minden bizonnyal annak szánta. Sem ő, sem más nem láthat bele Orbán Viktor bonyolult elméjének működésébe. Akik erre mégis kísérletet tesznek, gyakran gyökeresen ellentétes következtetésre jutnak. Még az is vita tárgya, hogy ez a zűrzavar tudatos taktika része (az ellenfél furfangos megtévesztése), vagy a káosz magából a forrásból fakad. Mindegy is.
Mi csak abból tudunk kiindulni, ami ebből látható és nyilvánvaló. A percepció a politikában maga is materializálódik, mivel ez a tevékenység nem kis részben a látszatok világában zajlik. És a látszatok közül sok minden alátámasztja Bojár Gábor koncepcióját.
Politikai meggyőződéstől függetlenül egyikünk számára sem öröm azt olvasni nem kevés vezető nyugati elmezőtől, politikustól, véleményvezértől, hogy a magyar kormány a „trójai faló” szerepét játssza. Ez nem Bojár lázálma, hanem nagyon sok jelentős személyiség percepciója. A magyar kormány rengeteget tett az elmúlt bő évtizedben, hogy ezt a percepciót megalapozza. Kezdve a kétes hasznosságú óriásprojektekkel (Paks 2, Budapest–Belgrád gyorsvasút, Fudan Egyetem, vakcinabeszerzések), a kormány diplomáciai mozgásán át (gyakori miniszterelnöki, külügyminiszteri találkozók ezen országok vezetőivel), ezen találkozók légköréig, a magyar kormány vezetőinek szervilis és hízelgő magatartásáig. Továbbá ott vannak a Bojár Gábor által is idézett gyakori vétók kizárólag ezen országok érdekében, a stratégiai partnerség emlegetése, hitelfelvételek kedvezőtlen feltételekkel… A sor hosszan folytatható.
Különösen szembeszökő ez akkor, ha mindezt összevetjük azzal, ahogyan a magyar kormány a nyugati szövetségesekhez viszonyul. Azzal az elvakult negatív kampánnyal, amelyet a kormány Brüsszellel szemben folytat, azzal a képpel, amelyet a kormánymédia a nyugati országokról fest, azzal a nem titkolt ellenségességgel, ahogyan az európai intézményekről (legutóbb például az Európai Bíróságról mint Soros-intézményről) kommunikál. A miniszterelnök szerint a németek mindig hátba lőttek minket, az új német kormány német Európát akar, amit vezető kormánypárti politikusok egyenesen a Harmadik Birodalomhoz hasonlítanak. A miniszterelnök nyíltan kimondja, hogy az európai szerepvállalásban ő „a homok a gépezetben, tüske a köröm alatt, bot a küllők között”. Ezt nehéz konstruktív, elkötelezett európai hozzáállásként értelmezni.
A kormánymédiában és a kormánypárti politikusok kommunikációjában a Nyugatról általában lesújtó, lesajnáló torzképet rajzolnak, nagyjából azt állítva, hogy hanyatlik és már alámerült a genderideológiában, a migránsok és az LMBTQ-aktivisták terrorjában, a woke- és a BLM-hisztériában.
A valóban visszás jelenségeket eltorzítják, kozmikus méretűre növelik és folyton aggodalmaskodnak miattuk, miközben a hazai súlyos problémákról szót sem ejtenek. Érdekes módon a kormánypropagandában sem Oroszország, sem Kína nem jelenik meg hasonló színben, pedig bírálni való talán akadna ott is.
Sőt, ha az EU bírálni szeretné ezeknek az országoknak a vezetését, azt gyakran megakadályozzák, a szankciókat (jelenleg az EU legerősebb külpolitikai eszköze), ha meg is szavazzák, az orosz elnök társaságában és az ő boldog helyeslése mellett támadják. Ezek bizony nagyon aggasztó dolgok, és joggal keltik a külső szemlélőben azt az érzetet, aminek egyre többen hangot is adnak: hogy a magyar kormány vonakodó, megbízhatatlan szövetséges. A látszat ez, és a kormány nem is törekszik e látszat megváltoztatására.
Demkó Attila Bojár Gábornak írt válaszcikkében azt mondja, nehéz szeretni ezt a mostani Európát. Ez szubjektív ítélet, ezért nehéz vele vitatkozni: ki így érez, ki másként Európa és az európai projekt iránt. De miért kötelező utálni, simfelni, támadni folyton? Meg lehetne maradni a korrekt, tárgyilagos hangvétel mellett is, nélkülözve a pozitív vagy negatív felhangokat. A magyar állam képviseletében célszerű lenne a tárgyilagos megközelítésnél maradni.
Demkó Attila két példát hoz fel: a migrációs vitát és a kisebbségi jogok nem megfelelő kezelését. Azt állítja, hogy a határozott elutasító magyar álláspont miatt támadtak minket, pedig idővel egyre többen veszik át ezt az álláspontot. Szerinte a magyar kormány példát mutatott Európának arra, hogyan védheti meg magát egy olyan folyamattól, amely Európa széteséséhez vezetett volna. Szerinte azóta számos ország követte hazánkat, a józan racionalitás alapján. Ezt vitatom.
A magyar kormány bevándorláspolitikáját az EU-ban még senki nem vette át teljes egészében. Ez ugyanis alapvetően nem arról szól, hogy Magyarország elzárkózik a bevándorlók befogadásától (ilyen ország már korábban is volt néhány: valamennyi visegrádi ország, de Dánia sem állt ettől messze). A magyar kormány bevándorláspolitikájának fontos megkülönböztető eleme az uszítás Brüsszel, azaz az EU ellen, a Soros-kampány és a nyíltan vállalt embertelen bánásmód a menedékkérőkkel szemben. Ezt szerencsére az EU-n belül egyetlen ország sem vette át.
A magyar kormány a megoldás keresésében is destruktívnak mutatkozott. Az olyan jól hangzó, de az akut helyzet szempontjából irreleváns kijelentéseken túl, hogy „nem a problémát kell idehozni, hanem a megoldást kell odavinni és helyben kezelni a migráció kiváltó okait”, minden lehetséges, ésszerű kompromisszumot blokkolt, minden dokumentumot vétózott, ahol a migráció bármilyen összefüggésben felvetődött. Ezek után aligha neheztelhetünk azért, hogy sok európai politikus és persze polgár is gyanakvással él a kormány bevándorláspolitikai szándékait illetően.
Demkó Attila azzal kívánja felhívni az európai értékek relativizmusára a figyelmet, hogy az EU keveset tett eddig az őshonos kisebbségek jogainak biztosítása érdekében. Ez az állítás nem vitatható, de érdemes megvizsgálni az okokat is. Európai parlamenti képviselőként magam is megtapasztaltam ezt, az őshonos nemzetiségek pártközi csoportjának egyik alelnökeként sok keserűséget okozott ez a tehetetlenség nekem is. A probléma gyökere: jónéhány, méghozzá igen jelentős tagállam kifejezetten elutasító ezeknek a jogoknak a pontos kodifikálásával és még inkább a kiterjesztésével szemben. Az is hosszú és kemény küzdelem volt, hogy a Lisszaboni Szerződés 2. cikkelye taxatíve megemlítette a kisebbséghez tartozó személyek jogait. Valóban: minden eddigi erőfeszítés kevésnek bizonyult ezen masszív ellenállással szemben.
Nemcsak néhány szomszédunk, hanem Spanyolország, Franciaország és még több más nemzetállam is határozottan ellenzi a jogkiterjesztést. Ez tehát nem az EU ideájából fakadó hiba, éppen, hogy a nemzetállamok hajthatatlanságának és paranoiájának eredménye.
S ha már itt tartunk, két megjegyzés feltétlenül idekívánkozik. A magyar kormány saját Európa-politikáját gyakran írja le a Nemzetek Európája felfogással. Ez létező felfogás, De Gaulle számít az atyjának, ám számunkra nemzetstratégiai szempontból kifejezetten hátrányos. Ez jelenleg a szélsőséges és nacionalista pártok programja, amelyek a belügyekbe való beavatkozás minden formáját elutasítják, ideértve a nemzetiségi jogok ügyében történő beavatkozást is. Ők tehát úgy gondolják, hogy sem az EU, sem más tagállam ezekben az ügyekben nem avatkozhat be. A Nemzetek Európája-modell nem ismeri el a nemzetiségek jogát a szabad identitásválasztásra és jelentősen szűkítené a meglévő jogokat is. Erre jó példa a spanyol VOX párt, amely céljának tekinti a meglévő katalán és baszk autonómia felszámolását is. A Fidesz jelenleg éppen ezekkel a pártokkal készül közös európai pártcsaládot létrehozni.
Demkó Attila megemlíti a Minority SafePack-kezdeményezés kudarcát is és felteszi a kérdést: hogyan álltak ehhez hozzá a szövetségeseink? Ez tényleg fájdalmas kudarc, de a leghangosabb ellenzői éppen azok a pártok voltak, akik most a kormány legfőbb európai szövetségesei (a spanyol VOX és a francia Nemzeti Tömörülés). Az sem véletlen, hogy a kezdeményezők és a több mint egymillió aláíró mégis az Európai Bizottsághoz fordult, mert azt remélték, hogy a tagállami kormányok diszkriminációival és jogsértéseivel szemben az EU lehet a jogaik védelmezője. Sajnálatos, hogy ebben csalódniuk kellett. Az is árulkodó, hogy a FUEN, az európai őshonos nemzetségek ernyőszervezete a vitás kérdésekben mindig az EU-hoz fordul segítségért, jogorvoslatért. Sajnos, sokszor hiába. Fontos látnunk azonban: éppen a Nemzetek Európája-koncepció okozza a helyzetet.
Nem arról van szó, hogy Brüsszel nem szereti az őshonos kisebbségeket. Hanem arról, hogy nem képes (és sajnos nem is akar) ellentartani az őt alkotó egyes nagy nemzetállamok üldözési mániából fakadó nemzetikisebbség-ellenességének.
Demkó Attila megjegyzi továbbá, hogy ugyan miért állna ki a magyar kormány a tibetiek vagy ujgurok jogaiért, amikor senki nem kíván kiállni a magyarok jogaiért. Valóban, feltűnő, hogy a magyar kormány egyetlen üldözött nemzetiség jogaiért nem lépett föl, sőt bántóan közönyösnek mutatkozott ezek iránt. Demkó Attila kérdése azonban fordítva is feltehető: milyen alapon várjuk el, hogy a mi nemzetiségeinkért bárki szót emeljen, amikor mi a sajátjainkon túl semmilyen nemzetiségért soha nem szólalunk meg? Bizonyosan több szövetségese lenne a magyar kormánynak ebben az ügyben is, ha a lehetséges partnereket nem idegenítette volna el és ha következetes kisebbségvédelmi álláspontot képviselt volna.
Végül ejtsünk néhány szót a kormány magatartásáról a kárpátaljai magyarok helyzetével kapcsolatban. Demkó Attilának abban igaza van, hogy már 2015 óta egyre erősebb az ukrajnai nacionalizmus. Elsődleges célpontja az orosz nemzetiség, de jócskán kijut hatásaiból a többieknek is: magyaroknak, lengyeleknek, románoknak. 2017-ben fogadták el a súlyosan diszkriminatív oktatási törvényt, majd ezt követően a nyelvtörvényt is módosították. Mindkét törvény a kisebbségi jogokat korlátozta – a magyar–ukrán alapszerződést is sértő módon. Ezek súlyos dolgok és határozott lépést követelnek a mindenkori magyar kormánytól. A fellépéshez könnyen találhattunk volna szövetségeseket, hiszen ez a lengyeleket és románokat is hasonló módon érintette, mint minket. A magyar kormány azonban itt is a külön utat választotta és azóta folyamatosan nehezíti, akadályozza Ukrajna közeledését, együttműködését a NATO-val. Legutóbb megakadályozta a NATO tallinni székhelyű Kibervédelmi Központjához való csatlakozásukat is, pedig az ország jó ideje folyamatos orosz kibertámadás alatt áll. Mit értünk el ezzel a kitartó vétópolitikával?
Nos, hogy eredménytelen lett volna ez a politika, azt tényleg nem állíthatjuk.
Először is: a magyar–ukrán kapcsolatok a mélypontra süllyedtek egy olyan helyzetben, amikor Ukrajnát épp súlyos külső fenyegetés éri. Másodszor: a kárpátaljai magyarság helyzete egyértelműen romlott és a közösség az ukrán nacionalizmus céltáblájává vált. Harmadszor: a szövetségeseink körében ellenérzést és gyanút keltett a magyar magatartás, sokan éppen ezzel indokolják a „trójai faló” hasonlatot.
És hogy mi jó van a mérleg másik serpenyőjében? Nagy, kövér, szép: semmi. Ennyit nyertünk ezzel a politikával.
Azzal kezdtük, hogy a politika nagyrészt a látszatok világában zajlik, és a látszatok bizony nem kedveznek sem a kormány, de most már sajnos Magyarország megítélésének sem. Bojár Gábor figyelmeztető írását az az őszinte vágy hatja át, hogy ezen változtassunk. Hamarosan minden felnőtt magyar állampolgárnak lehetősége lesz arra, hogy ebben a vitában egy szavazattal nyomatékosítsa a véleményét. Mert az áprilisi választás nem kis részben erről szól.
Nyitókép: népviseletbe öltözött lányok mennek a Kárpátalja Expressz egyik kocsija mellett az az ukrajnai Nevetlenfalu vasútállomásán 2012. szeptember 7-én (fotó: MTI/Mohai Balázs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
