Véget ért Orbán Viktor pávatánca, el kell ítélnünk Oroszországot
Oroszország nyílt háborút folytat a szomszédunk ellen. A kétkulacsos külpolitika ideje lejárt, állást kell foglalnunk. Vélemény.
Van egy fal a kijevi metróban, a Hrescsatik és a Majdan Nezalezsnosztyi megállókat összekötő folyosó lépcsőjénél. Virágok borítják. Legutóbb, amikor ott jártam, két vidám lány várta a következő járatot. Ma reggel ugyaninnen adott ki fotót az egyik hírügynökség: két aggódó lány a telefonján nézi a legfrissebb híreket. Az egyiknél már bőrönd. Ahogy az összes többi képen is az látszik, hogy emberek csomagjaikkal hagyják el a várost. A Kijevből kifelé vezető nagyobb utakon egybefüggő piros csíkot rajzoltak a menekülő lakosok autói. A metró azóta óvóhely.
Oroszország ma reggel megtámadta Ukrajnát. Bekövetkezett a legrosszabb, amit még a borúlátóbb elemzők is csak mint legvégső forgatókönyvet emlegettek. Történelem zajlik a szemünk előtt. A percről percre-közvetítést meghagyjuk a hírportáloknak, eddig az állítható megalapozottan, hogy ami katonai erőt Moszkva Ukrajna köré vezényelt, be is veti. Minden irányból. Lövi a fontosabb ukrán légibázisokat, a keletukrán frontvonalon folyamatosak a harcok, robbanások hallatszanak Kijevben, Harkivban, Odesszában. Rakétatalálat érte a magyar határtól 250 kilométerre fekvő ivano-frankivszki repteret, Lembergben megszólaltak a légvédelmi szirénák. Zelenszkij ukrán elnök elrendelte a hadiállapotot, fegyverbe szólította a lakosságot. Lengyelország és a balti államok az országukat ért fenyegetés miatt konzultációt kezdeményeztek a NATO-val, este rendkívüli EU-csúcs lesz.
Most azonban mégis valami olyasmiről kell írnunk, ami nem avul el holnapra. Magyarország helyzetéről. Állást kell ugyanis foglalnunk. Szomszédunkat, ahol 120-150 ezer magyar – és még 40 millió más nemzetiségű ember – él, nyílt katonai agresszió érte. Éri már nyolc éve, de ahhoz, hiába az állandó kijevi figyelmeztetések, sajnos már hozzászoktunk. Ukrán válságnak neveztük. Ez viszont, ami most történik, nem az eddigi szint. Nagyon nem. Európa ilyet minimum a délszláv háború – de inkább: 1945 – óta nem látott. Ez nem olyasmi, ahol helye van az elmúlt évtizedben megszokott, a szövetségi rendszereink adta magabiztossággal osztogatott körmösöknek meg moszkvai bratyizásoknak.
Állást kell foglalnunk: el kell ítélnünk Oroszországot. Az agresszort. Az amúgy helyesen meglépett nagykövet-berendelésnél több kell. Sokkal több. Nemcsak állítólagos szabadságharcos mivoltunk, hanem az elemi emberség is erre predesztinál minket.
Nem elég Ukrajna területi integritását emlegetni – azt épp most semmisítik meg azok az oroszok, jóllehet az ukrán határok sérthetetlenségét 1991 után több nemzetközi szerződésben garantálták. Számunkra is örök lecke: ennyit ér az ígéretük. El kell mondani, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsük Ukrajnát. (Még mielőtt bárki félreérti: nem katonákkal.) Nagyon helyes, hogy készülünk a menekültek fogadására, de a szavaknak most tényleg súlya van. Ha valamikor, hát most helye lenne egy bátor nyilatkozatnak! Az eddig diplomáciai frázisnak számító éles elítélés végre jelentene is valamit. Miért vagyunk képtelenek ezt kimondani? Mert, ahogy a politológus írja, megosztaná a szavazótábort? Komolyan most is ennyi lenne a mérlegelés szempontja, amikor a drag queeneknél kicsit félelmetesebb és közelebbi fenyegetés látszik a horizonton? Csak remélni tudjuk az ellenkezőjét.
Minden más ez után következne. Annak megkérdezése például, hogy a magyar kormány mégis mit művelt az elmúlt 12 évben külpolitika címén (épp a héten kerestük erre a választ bennfentesekkel). Hogy fordulhatott elő az, hogy egy percig is elhittük: képesek leszünk haverkodni Oroszországgal úgy, hogy közben nem sérülnek a nyugati kapcsolataink, minket pedig majd nem érint a háború, csak mert van évente egy Putyin–Orbán-találkozó? Hogyan állunk ma Paks2-höz meg az orosz kémbankhoz? A Moszkvának tett megannyi, nem is mindig csak szimbolikus gesztushoz. Az oroszok seggéből kilógó állítólagos európai barátainkhoz, akik miatt otthagytuk az úgymond migráns- és buzisimogató Néppártot. Háború van a szomszédban, Magyarország pedig módszeres munkával – vagy ahogy ezt mozgalmi nevén hívják: szabadság- és szuverenitásharccal – elérte, hogy az oroszbarátsága miatt ferde szemmel nézzenek rá. Megérte?
S vajon mit gondolnak kormányoldalon az elmúlt időszak eseményeiről: a mából nézve már röhejes, pedig csak három hete történt moszkvai békemisszióról, a frissen Barátság-érdemrendesített és en bloc provokáló nagyhatalmakról deliráló külügyminiszter mozgásáról, a még tegnap is (!) Oroszországot megtámadó ukránokról elmélkedő honvédelmi miniszterről vagy a Fidesz beszélő fejeiről, akik hetek óta, százmilliós hirdetési keretből harsogják, hogy itt mindenki hülye, aki háborúról beszél?
Ki vállalja a felelősséget azért, hogy a magyar társadalmat addig mételyezték, hogy komolyan megkérdőjeleződik NATO- és EU-tagságunk?
Erre általában az a válasz, hogy felelős kormánypárti politikus ilyet soha nem mondott. Valóban nem, csak a kitartottjaik 0-24-ben, a háborús agresszor Putyin köré valami mitikus buborékot fújva, csak mert erős kezű vezető. Hát most látjuk, mit jelent az erős kéz, de eszmetörténész pajtás még ezekben a napokban is arról értekezik – s a közvélemény-megdolgozásban utazó haverok szemlézik is mindjárt –, hogy „Ukrajna soha nem létezett”, de a kárpátaljai magyarokat azért védjük meg. Csak a vak nem látja a kettő közti ellentmondást! Nyolc év után a kormányzati erőközpontokban ideje lenne letekerni az orosz álláspont kritikátlan visszabiflázását, mert bebizonyosodott: a kompország-koncepciónak vége. Ma hajnalban, a szemünk előtt futtatta zátonyra a keleti kikötőmester.
„Oroszország valójában nem a megállapodásban érdekelt, hanem ürügyet keres, amire hivatkozva támadást indíthat Ukrajna ellen” – írtuk január elején. Csak úgy záporoztak a röhögő emojik meg a deresre húzó kommentek – jellemzően ugyanazoktól, akik a koronavírushoz vagy a kazah helyzethez is értettek –, hogy ne túlozzunk és ne provokáljunk. Életünkben először azt kívánjuk: bár igazuk lett volna!
Nyitókép: ukrán nő áll a háza előtt, miközben fekete füst látszik a háttérben egy Harkiv melletti légibázist ért találat után 2022. február 24-én (fotó: AFP/Aris Messinis)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
