Lányi András: A kezdőállás – új hidegháború küszöbén
Évezredes terjeszkedés után a nyugati civilizáció határozottan visszaszorul – ennek egyik jele Putyin háborús agressziója. A fegyveres konfliktus eszkalációja egyik félnek sem érdeke, azonban a hatalmi törekvések és politikai stratégiák kibékíthetetlen szembenállása ettől fogva letagadhatatlan. Orbán Viktor ezt már nem úszhatja meg azzal, ha színleg csatlakozik a Putyin-ellenes szankciókhoz, miközben orosz hitelből, orosz beruházói, diplomáciai és hírszerzési érdekeket szolgál tovább a NATO és az Európai Unió kebelében. Ezt a nyugati politikusok ezentúl nem nézik el neki – elemi biztonsági érdek diktálja számukra, hogy ha megregulázni nem tudnák, megszabaduljanak a megbízhatatlan szövetségestől. Lányi András írása.
Az új hidegháború kezdetén nagyjából így állnak a dolgok. Putyin elnök reálisan mérte fel helyzetét: nincs valóságos akadálya annak, hogy helyreállítsa az orosz fennhatóságot az egykori birodalom területén. Belátásán múlik, hogy az egykori tagköztársaságokat bekebelezi, csatlósállamokat hoz létre, vagy csak megtiltja nekik, hogy olyan katonai szövetségekhez csatlakozzanak, amelyek veszélyeztethetik geopolitikai érdekeit. Amire biztosan számíthat, hogy ebben tettleg senki sem fogja megakadályozni.
A nyugati kormányok erőtlen tiltakozása mögött napnál világosabb az eltökéltség: ők bizony egyetlen katonát sem fognak feláldozni Ukrajna területi integritásáért, se semmi egyébért, ami a határaikon kívül történik az eurázsiai kontinensen. Viselkedésük, ahogyan az egy demokratikus rendszerhez illik, kiszámítható: két fontos tényezőn nyugszik. Az egyik, hogy politikusaik semmit sem értenek – s nem is igazán akarnak érteni – abból, ami az Elbától keletre történik. Talán el sem tudják képzelni, miképpen működik egy ország, amelyben keletkezése óta, pillanatnyi megszakítás nélkül a szoldateszka uralkodik. Ezért többek között azt sem fogták fel, hogy egy orosz politikust, szemben velük, döntéseiben egy percig sem korlátoznak úgynevezett gazdasági szempontok (eladósodás, jólét stb.). A másik, hogy már legalább harminc esztendeje nem jut az eszükbe semmi új, és ebben előreláthatólag nem is lesz változás. A kínálkozó előnyökkel gátlástalanul visszaélnek, globális kihívásokra semmitmondó nyilatkozatokkal reagálnak.
A kilencvenes években jóvátehetetlenül elszalasztották a kivételes történelmi pillanatot, amikor teljes erejükből támogathatták volna Oroszország demokratizálódását, s kapták jutalmul Gorbacsov helyett Putyint. A bolsevik diktatúra alól felszabadított Oroszország helyett egy nagyhatalmi önérzetében sértett, revansista Oroszországot.
A fegyveres konfliktus eszkalációja egyik félnek sem érdeke, azonban a hatalmi törekvések és politikai stratégiák kibékíthetetlen szembenállása ettől fogva letagadhatatlan. Ebből keletkezik az úgynevezett hidegháború, ugyanúgy, ahogyan a második világháború után kibontakozott a koreai, vietnami és görögországi fegyveres konfliktust követőleg, további helyi háborúkkal fűszerezve. Aki egy kicsit ismerős a huszadik század történetével, annak még eszébe juthat München is, Hitler fokozatos térhódítása és a nyugati hatalmak folyamatos hátrálása a béke megőrzésének hazug reményében.
Az ismerős párhuzamok mellett azonban a különbségek is számottevőek: a nyugat (vagy a „demokrácia”, hiszen ez is csak egy elnevezés) ellenségei ma erősebbek és számosabbak, mint voltak valaha. Oroszország kispályás nagyhatalom. Putyin biztonságát az szavatolja, hogy a Pax Americana, a nyugat hegemóniája véget ért. A demokráciaexportja kudarcot vallott, a nyugati technológiáé ellenben teljes sikerrel járt. A világ leggyorsabban növekvő gazdasága – és legnépesebb birodalma – Kína, katonai erejét és nemzetközi befolyását tekintve is egyenrangú vetélytársa lett az Egyesült Államoknak. Ha Oroszország és Kína mellé, a nyugati értékekkel szemben nyíltan ellenséges hatalmak közé odaszámítjuk még az iszlám országokat (szinte egytől egyig), valamint azokat a latin-amerikai köztársaságokat, élükön Brazíliával, amelyekben a politikai elnyomás, a gazdasági kizsákmányolás és a természet ellen folytatott irtóháború legdurvább formái töretlenül virulnak a gyarmati korszak óta – a nyugati demokráciák jótékony támogatásának köszönhetően –, akkor úgy találjuk, hogy
a felvilágosodás öröksége, az emberi méltóság és a lelkiismereti szabadság tiszteletén alapuló politikai berendezkedés bolygónkon a legkomolyabb veszélyben forog.
A geopolitika nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy megállíthatatlannak tűnő, évezredes terjeszkedés után a nyugati civilizáció határozottan visszaszorul. Az európai társadalmak szövetét kikezdő új népvándorlás, az európai identitás válsága, a woke, valamint a hanyatló Rómát idéző kulturális dekadencia tünetegyüttese ebben a világtörténelmi összefüggésben értelmezendők, minden egyéb öncsalás. (A szitkokat és átkokat a szerkesztőség címére szeretettel várom L.A. jeligére.)
Most azonban nem erről szeretnék beszélni. Számunkra, magyarok számára az új világhelyzet sokkal közvetlenebb, azonnali veszélyekkel jár. Az újra leereszkedő vasfüggöny csikorgását halljuk a fejünk felett, s még jó, ha nem a guillotinét. Nem elég kijelenteni, hogy a kétkulacsos politikának leáldozott, és Orbán pávatánca nem folytatható többé. („Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak…” erre tetszenek még emlékezni?). És akkor mi történik velünk? Ez ugyanis inkább függ az ukrajnai háborútól, mint az április harmadikán leadandó szavazatok megoszlásától.
A válaszadást némileg megkönnyíti, hogy a kérdést ténylegesen így tehetjük fel: mit lép Orbán? Két lehetőség áll előtte, és bár ezt nem fogja se elismerni, se bejelenteni, ezekben a napokban meg kellett hoznia azt a döntést, amelynek elodázásán eddigi politikájának sikere múlott. Illiberális demokráciát fundálni az EU költségén, keleti szabadalom szerint, erre többé nem lesz lehetősége. Nem úszhatja meg azzal sem, ha színleg csatlakozik a Putyin-ellenes szankciókhoz, miközben orosz hitelből, orosz beruházói, diplomáciai és hírszerzési érdekeket szolgál tovább a NATO és az Európai Unió kebelében. Ezt a nyugati politikusok ezentúl nem nézik el neki – elemi biztonsági érdek diktálja számukra, hogy ha megregulázni nem tudnák, megszabaduljanak a megbízhatatlan szövetségestől. Távozzon vagy tettekkel bizonyítsa lojalitását, más lehetősége nem marad.
Nem látok a fejébe, de megkockáztatom, hogy nem azt az utat választja majd, amit a szíve diktálna, s nem fog nyíltan a nagy szövetséges oldalára állni. Ennél ő sokkal jobban szeret – politizálni. Ez az élete. Márpedig, ha nyíltan színt vallana, abban a pillanatban elveszítené jelentőségét és eddigi mozgásterét; egy Lukasenka-szerű, másodvonalbeli vazallus szerepére kárhoztatná magát. Ezért, ha teheti,
megpróbál majd kihátrálni az orosz liezonból, ezzel megkönnyítve magának, hogy megpályázza a tetszetős vezérszerepet az európai szélsőjobboldalon. A guruló rubeleket addig is pótolja majd a guruló jüan, s ha Allah úgy akarja, hogy beáldozza Paksot, kettőzött erővel építi majd Ferencvárosban a Fudan Egyetemet. Igazam lesz vagy tévedek, egy éven belül ki kell derülnie.
De miért hagyom ki a számításból a magyarországi választások kimenetelét? Változtat-e a helyzeten, hogy Orbán megy vagy marad? Persze hogy változtat, de nem sokat. Az egyetlen, ami előre látható, írtam a Magyar Hangban több mint félévvel ezelőtt, hogy a 2022-es választások nyertese, bárki is legyen az, okvetlenül veszíteni fog 2026-ban. Ha a sajátos magyar választási matematika Orbánt hozná ki győztesnek – ami elég valószínű – , akkor az uniós pénzek egy időre elapadnak, később az orosz energiaforrások drágulnak meg, és az elmúlt évek példátlan pénzszórásának fedezetét sehogy sem lehet majd előteremteni. Ekkor fog megmutatkozni annak az irdatlan méretű vagyonnak a haszna, amit Orbánék előrelátó módon bespájzoltak. A NER-oligarchia engedelmesen finanszírozza majd a költségvetés hiányát. A forint ugyan gyengébb, a kenyér drágább, az ország szegényebb lesz, de nem annyival, mint ahogyan azt politikai ellenfelei remélik. A Harmadik Richárdok végzete azonban így is utoléri: abban a pillanatban, amikor hívei már több hasznot remélnek attól, ha elhagyják vezérüket vagyonuk átmentése és büntetlenség fejében, el fogják árulni őt is. Kormányzásának utolsó éveit korántsem a polgárháborús légkör, inkább a gusztustalan politikai alkuk fogják megmérgezni.
Ja, és ha az ellenzék nyer? Akkor is. Csak akkor Orbán Viktor vagy az ő utódai látják majd a hasznát a koalíció megbomlásának és az új koalíciókötéseknek.
Nyitókép: ukrán katonák az orosz támadás visszaszorítására készülnek a kelet-ukrajnai Luhanszk megyében 2022. február 24-én (fotó: AFP/Anatolii Stepanov)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
