Rácz András: A világ nem lesz már ugyanolyan – az orosz-ukrán háború első tanulságai
Ötödik napjához ért a 2022. február 24-én hajnalban kezdődött orosz támadás Ukrajna ellen. Bár a háború végkimenetele természetesen még bizonytalan, néhány fontos következtetés már most levonható az eseményekből. Új világ jön, ami kiszámíthatóbb és biztonságosabb egészen biztosan nem lesz.
Ez történelmi fordulópont
Az első és legfontosabb, hogy az európai biztonságpolitika talán sosem lesz már olyan, mint február 24-e előtt volt. Az Ukrajna elleni átfogó orosz katonai támadás olyan lépés, amire a kontinensen a második világháború óta nem került sor.
A kilencvenes évek pusztító háborúi a volt Jugoszlávia területén egy föderális állam felbomlásának voltak közvetlen következményei, ráadásul az viszonylag korán egyértelművé vált, hogy a háború nem terjed túl a volt Jugoszlávia határain. Oroszország 2008-as grúziai háborúja időben is, térben is erősen limitált volt, ráadásul relatíve messze esett Európától, és a Miheil Szaakasvili-féle vezetés meggondolatlansága is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az események háborúvá szélesedtek. Árulkodó tény, hogy a grúziai háború után Oroszországgal szemben nem vezettek be nyugati szankciókat; sőt, a 2009-ben hatalomra lépett Obama-adminisztráció már az amerikai–orosz kapcsolatok „reset”-jét tűzte zászlajára.
Az Ukrajna elleni 2014-es orosz támadás, ami először a Krím félsziget megszállását és törvénytelen annexióját, majd pedig Kelet-Ukrajnában két szeparatista konfliktus létrejöttét eredményezte, térben és intenzitásban is úgynevezett korlátozott háború volt. A Lawrence Freedman nevéhez fűződő kifejezés azt jelenti, hogy bár az orosz–ukrán határ egyes szakaszai mentén fegyveres konfliktus volt, ennek intenzitása mindvégig alacsony maradt, és földrajzilag is korlátozott térben játszódott le: a kelet-ukrajnai frontvonal 2015 nyári megmerevedése óta nem volt érdemi területi változás, állóháború alakult ki. Mindeközben viszont a határ más szakaszain zavartalanul folytak az energiaszállítások, a kereskedelem, a munkavállalási célú migráció, és nem szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok sem.
Az a háború, ami 2022. február 24-én hajnalban elkezdődött, minden értelemben új minőséget jelentett. Véget ért a korlátozott háború, az Ukrajna elleni orosz agresszió immár az ország egész területét érintette, és a konfliktus intenzitása is csak annyiban limitált, hogy tömegpusztító fegyverek bevetésére nem került sor. Ezt leszámítva azonban az Oroszországi Föderáció minden rendelkezésére álló katonai és nem katonai eszközzel megtámadta Ukrajnát. Kifejezetten archaikus lépés volt, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök a magyar idő szerint 2022. február 24-én hajnali négykor sugárzott beszédében nyíltan hadat üzent Ukrajnának, és bejelentette, hogy az orosz támadás célja az ukrán hadsereg megsemmisítése és a kormányváltás kikényszerítése Kijevben. Az, hogy az ukrán hadsereg megsemmisítését eufemisztikus módon „demilitarizálásnak”, a háborút pedig „különleges műveletnek” nevezte, a lényegen semmit sem változtatott.
Oroszország csak tárgyalni akart, nem megegyezni
A Putyin-beszédből az is egyértelművé vált, hogy Oroszország valójában nem kereste a megegyezést az új európai biztonsági rendszerről, bár 2021 decemberében éppen Moszkva volt az, amely két javaslatot is benyújtott – egyet az Egyesült Államoknak, egyet a NATO-nak – arról, hogy hogyan kellene új alapokra helyezni az európai biztonsági rendszert. December második fele és főleg a január intenzív diplomáciai tárgyalásokat hozott, a javaslat kapcsán telefonon vagy személyesen tárgyalt Putyinnal az amerikai és a francia elnök, a német kancellár, a brit miniszterelnök, és egyesek természetesen ide sorolják Orbán Viktor – kifejezetten rosszul öregedő módon békemissziónak nevezett – február 1-jei moszkvai útját is.
Sok elemző, így e sorok írója is kezdettől fogva szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy Oroszország valóban meg akart-e egyezni az új európai biztonsági rendszer alapjairól, vagy a tárgyalás csak Európa figyelmének elterelését és elkötelezettségének megosztását szolgálta. Leginkább a két orosz javaslat tartalmával kapcsolatban voltak ugyanis kezdettől fogva súlyos problémák. Túl azon, hogy a két szöveg itt-ott egymásnak is ellentmondott,
kifejezetten pikáns részlet volt, hogy Moszkva úgy akart megegyezni az európai biztonsági rendszerről, hogy Európát egyébként nem kérdezte meg
– hiszen csak Washington és a NATO kapott orosz javaslatokat, az EU nem, de még a vezető európai hatalmak sem. Tartalmi értelemben az orosz javaslat elfogadása azt jelentette volna, hogy az Egyesült Államok lényegében feladja az európai kontinens jelentős részének védelmét, ideértve az itt állomásoztatott hadászati nukleáris erejének és bombázóinak kivonását is, kiszolgáltatva Európát az orosz katonai erőfölénynek.
Szokatlan volt az is, hogy Oroszország irreálisan rövid időt szabott a tárgyalásokra, hiszen egy hónapon belül akart megegyezni egy olyan kérdésről, ami a kontinens jövőjét érintette, ráadásul ebbe az egy hónapba beleesett a karácsony, az újév és az ortodox karácsony is. Úgy is meg lehet ugyanezt fogalmazni, hogy Moszkva megpróbálta időnyomás alá helyezni a Nyugatot. Emellett a máskor roppant profi, összeszedett és az apró részletek iránt is nagyon érzékeny orosz diplomácia magához képest kifejezetten össze-vissza kommunikált a javaslat tartalmáról és a tárgyalások menetéről, markáns kontrasztot alkotva azzal, ahogyan általában működik. Végezetül, szintén aggodalomra adott okot, hogy Oroszország a tárgyalások ideje alatt is zavartalanul folytatta katonai erőinek összevonását Ukrajna körül.
Február 24-én hajnalban aztán egyértelművé vált: Oroszország valójában nem akart megegyezni az európai biztonsági rendszerről, hiszen a támadással épp ezt a rendszert rúgta fel.
Apró, de mégis sokatmondó részlet, hogy Moszkva úgy rendelte el az Ukrajna elleni offenzívát, hogy közben épp az orosz külügyminisztérium volt a soros, hogy válaszoljon az orosz javaslatra válaszul érkezett amerikai reakcióra. Fokozva a fokozhatatlant, Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő a tőle megszokott, rezzenéstelen cinizmussal a támadás kezdete után be is jelentette, hogy az Ukrajna elleni „különleges művelet” Oroszország szerint természetesen nem jelent akadályt a tárgyalások folytatása szempontjából.
A szeparatista államok elismerése: elterelés
Hasonlóképpen nem döntő motívum, hanem a nagyobb terv része volt az is, hogy Oroszország 2022. február 21-én egyoldalúan elismerte a két kelet-ukrajnai szeparatista entitás, az úgynevezett Donyecki Népköztásaság és Luhanszki Népköztársaság függetlenségét. Lényeges elem volt, hogy Moszkva nem tette egyértelművé, hogy pontosan milyen határok mentén ismeri el a két kvázi-államot, ezek jelenlegi területe ugyanis sokkal kisebb annál, mint amire valójában igényt tartanak.
Már az államelismerési dokumentumban szerepelt, hogy Oroszország csapatokat küld a két területre annak érdekében, hogy ott „biztosítsák a békét”. Ezt a motívumot igyekezett aztán az orosz és a nemzetközi oroszbarát dezinformációs apparátus úgy eladni, hogy Oroszország békefenntartó erőket küldött volna a térségbe. Valójában azonban ezek nem békefenntartó erők voltak, hiszen a békefenntartás egyetlen formális követelményének sem feleltek meg: a jelenlétükbe nem egyezett bele Ukrajna, nem voltak pártatlanok, sőt, még hivatalos mandátumuk sem volt.
Oroszország sem bajlódott különösebben azzal, hogy békefenntartónak álcázza ezeket a Kelet-Ukrajnába bevonuló egységeket, hiszen még az orosz békefenntartó erők hagyományos МС (mirotvorcseszkije szili) jelzését sem festették fel rájuk.
Oroszországnak egyébként vannak legitim, komoly tapasztalatokkal rendelkező, jelentős békefenntartói erői, akik szolgáltak többek nemzetközi misszióban is, így a Balkánon és a Dél-Kaukázusban is – de a Kelet-Ukrajnába bevonuló orosz egységek nem ezek voltak. Az államelismerést követő, február 21-én éjjel kezdődő nyílt orosz bevonulás egyértelmű területi agresszió volt Ukrajna ellen, nem pedig békefenntartás.
Ráadásul, amint azt a február 24-én hajnalban kezdődött átfogó orosz offenzíva mutatja, Kelet-Ukrajna még csak nem is a fő csapásirány volt. Jelenleg az tűnik valószínűnek, hogy az államelismerés és az orosz erők bevonulása a két kelet-ukrajnai szeparatista területekre azt a célt szolgálhatta, hogy Ukrajna további erőket vezényeljen a keleti frontra, elvonva ezzel a csapatokat Kijev védelmétől, mielőtt megkezdődött volna az orosz fő támadás. Azt azonban, hogy valóban ez volt-e az orosz terv, csak a háború után fogjuk megtudni.
A belarusz szál
Miközben a konfliktust sokan orosz–ukrán háborúnak látják, és tartalmilag persze az is, nem mehetünk el a tény mellett, hogy Belarusz is hadviselő féllé vált, mégpedig Aljakszandr Lukasenka belorusz elnök aktív és tevőleges közreműködésével. Nem arról van szó tehát, hogy Oroszország erővel kényszerítette vagy belezsarolta volna Belaruszt abba, hogy adjon lehetőséget az orosz csapatok átvonulására, hanem ennél sokkal mélyebb belorusz részvételről. Minszket érzékelhetően nem zavarja, hogy Oroszország Belarusz területéről indít légi- és rakétacsapásokat Ukrajna ellen. Sőt, az Ukrajna szempontjából legveszélyesebb orosz támadó művelet, a Kijevet északról fenyegető offenzíva is Belarusz területéről indult ki. Az jelenleg még nem egyértelmű, hogy belarusz csapatok harcolnak is-e Ukrajna ellen, az viszont tény, hogy a belarusz hadsereg aktív és sokrétű logisztikai támogatást nyújt az előrenyomuló orosz erőknek.
Az ország területének átengedése és a belarusz hadsereg (bár nem harcoló) részvétele az Ukrajna elleni támadásban egyértelműen teljes értékű hadviselő féllé teszi Belaruszt is. Valójában tehát ez egy háromszereplős háború, ahol Oroszország és Belarusz harcol Ukrajna ellen.
Egyszerre pikáns és szomorú részlet, hogy mindeközben Belaruszban 2022. február 27-én a lakosság népszavazással elfogadta az alkotmány módosítását, az új szövegben pedig már nem szerepel az ország semlegessége. Az ország de facto eddig sem volt semleges, hiszen tagja volt az orosz dominanciájú Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, és 2021 ősze óta már orosz erők is állomásoztak az országban. A semlegesség alkotmányos követelményének kiiktatása pedig csak négy nappal azután következett be, hogy ez a korábban is csak névleg létező semlegesség látványos és radikális véget ért az Ukrajna elleni orosz támadásban való belarusz részvétellel.
Ukrajna, a nem-bukott állam
A háború ötödik napjának reggelén már megállapítható, hogy az ukrán állam az orosz támadás ellenére nemcsak megőrizte működőképességét, hanem sokak számára – ideértve az orosz hadvezetést is – meglepő erejű ellenállásra képes. Az ukrán vezetés tehát látványos cáfolatát adja mindazon korábbi nyugati és orosz értékeléseknek, hogy a 2014-es forradalmat követően Ukrajna valamiféle bukott állam (failed state) lenne.
Egyik oldalról persze igaz, hogy Petro Porosenko, majd Volodimir Zelenszkij elnöksége alatt Ukrajna nem tudott látványos előrelépést elérni a korrupció elleni harcban, akadozva haladnak a reformok, nem sikerült az oligarchák befolyásának megtörése, és Kijev a kisebbségpolitikájával sem szerzett sok barátot. Másik oldalról viszont azt látjuk, hogy ez az ukrán vezetés a helyén van annak ellenére is, hogy a világ egyik legerősebb hadsereg ötödik napja támadja az országot, aktívan rombolja az infrastruktúrát, súlyos veszteségeket okoz az ukrán haderőnek, és egyre nagyobb területet foglal el. Az ukrán hadsereg ellenáll, képes lassítani az orosz előrenyomulást és látványos veszteségeket okoz a megszállóknak.
Nem váltak valóra azok a jóslatok sem, hogy Ukrajna lakosságának oroszajkú része majd örömmel fogadná a bevonuló orosz csapatokat.
Épp az ellenkezője történik: hasonlóan a 2014-es forradalmat és hatalomváltást követő időszakhoz, az Ukrajna iránti hűség és odaadás erősödése figyelhető meg még azokon a keleti és déli területeken is, amelyeket szokás volt Moszkva-barátnak tekinteni. A déli részeken az ukrán haderő és lakosság keményen harcol Herszonban és Mariupolban, majdnem egy teljes napig tartották a földrajzilag nagyon nehezen védhető, teljesen nyílt Melitopolt, és várhatóan még erősebb lesz az ellenállás Odesszában, ha az orosz erők eljutnak odáig.
Hozzá kell tenni azonban, hogy annak ellenére, hogy meg tudták hiúsítani Oroszország kezdeti, villámháborús győzelmet remélő terveit, Ukrajnának arra nincs esélye, hogy katonai értelemben legyőzze Oroszországot. Ahhoz túl nagy az orosz erők számbeli és technikai fölénye. Ukrán oldalról a reális cél az, hogy megakadályozzák Moszkvát a saját céljai elérésében, és kifárasszák az orosz haderőt, abban bízva, hogy a növekvő orosz hazai felháborodás és a minden korábbinál súlyosabb nemzetközi szankciók megtörik majd a Kreml elszántságát, és így a háború valamiféle, mindkét fél számára vállalható politikai megoldással záruljon.
Ami a hosszú távú kilátásokat illeti, egy folyamatban lévő háború első napjaiban nagyon korai arról spekulálni, milyen lesz a háború utáni európai biztonsági rendszer, és főleg: hogyan fogja ez érinteni a hazánkat is magában foglaló közép-európai régiót. Az azonban már most látszik, hogy a február 24-gyel beköszöntött új világ kiszámíthatóbb és biztonságosabb egészen biztosan nem lesz. Erre érdemes tehát készülnie az Európai Uniónak, és benne Magyarországnak is.
A szerző az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének elemzője és a Német Külügyi Társaság (Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik, DGAP) külsős munkatársa. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik.
Nyitókép: ukrán katonák pihennek Kijevben, miközben sűrű füst száll fel egy közeli kigyulladt olajtárolóból 2022. február 27-én (fotó: MTI/EPA/Alisa Yakubovich)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
