„Ez most tényleg a pokol” – háborús fejezetek Kárpátaljáról
Háborús fejezetek Kárpátaljáról
Nemcsak a magyar–ukrán határon, hanem a szlovák–ukránon is folyamatosan érkeznek az ukrajnai menekültek. Egyre messzebbről. Az egyik szlovák átkelő mindkét oldalán magyarok élnek – valaha egy település volt ugyanis –, elmentünk hát megnézni, hogyan gondoskodnak a helyiek a naponta a falujuk lakosságának négyszeresét kitevő tömegről. Eljutottunk a határállomás forgalmát közvetlenül meghatározó Ungvárra, majd depresszióval küzdve Munkács védőit, az ottani hegyi rohamdandár katonáit hallhattuk orbánozni. Riport.
Nagyszelmenc, Kisszelmenc
Nem véletlenül jövünk ide. Magyarajkú falu Szlovákia legkeletibb csücskében, amelyet a második világháború utáni területi változások miatt több mint 40 évig vágott ketté a csehszlovák–szovjet határ, most pedig a szlovák–ukrán. A főutca egysávos, a Nagyszelmenc–Kisszelmenc átkelő csak gyalogos forgalmat bonyolít le. A szlovák oldalon, Nagyszelmencen alig 600-an laknak, bárki feltűnik, aki nem helyi. A határt pár tucat főre – leginkább ingázó munkásokra és bevásárlóturistákra – optimalizálták, a szomszédban zajló háború azonban most mindent felborított. Csak az érkezésem napján, múlt csütörtökön több mint kétezren léptek itt át Szlovákiába – a falu lakosságának majd’ négyszerese. Az ország aznap összesen 12 130 menekültet fogadott, legtöbbjük az Ungvár–Felsőnémeti határon jut át.
Nagyszelmenc határában még semmi nem látszik az emberözönből, a központban lévő görögkatolikus templomnál tűnik fel először, hogy valami rendkívüli történik: a templomtól a határig tartó 600 méteres útszakaszt gépkarabélyos katonák őrzik.
Első utam a községházba vezet, amely most olyan, mint valami logisztikai központ. Folyamatosan érkezik a segítség, a szó szoros értelmében ösvényeken kell haladni a bébiételek, pelenkák és élelmiszerek dzsungelében. Az egyik sarokban – sőt még a közeli kocsmában is – szendvicseket kennek. Ezeket más elemózsiával, este pedig pokrócokkal rögtön a határra viszik, hogy az órákat sorban álló édesanyák és kisgyerekek legalább a két útlevél-ellenőrzés közti senkiföldjén már érezzék, hogy szívesen látják őket. Mert szívesen látják őket. A falu apraja-nagyja önkéntesnek állt, magyar szó keveredik a szlovákkal. Ottjártamkor Koblenzből érkezett német tűzoltók adományát pakolják ki. A falu görögkatolikus papja, Szabó Zsolt reverendában és piros Caritas-mellényben irányítja a munkát: „A bizalom megteremtéséhez kell, amúgy nem kényelmes viselet.
Azért, mert megtettek húsz métert, és már egy biztonságos országban vannak, még nem növeli a bizalmukat – ugyanúgy félnek. Ezt volt a legnehezebb megérteni.”
A pap a háború kitörése óta talpon van, falujával átérzik a helyzet súlyát. Másfél hét után azonban már minden monoton: „Felkavaró tud lenni, ahogy anyukák gyerekekkel jönnek át, vagy amikor az egymás bevárók egymás nyakába borulnak, de ehhez is hozzá lehet szokni.” Tapasztalatuk szerint magyarok az első napokban jöttek, s nap nap után egyre messzebbről érkeznek az emberek, most már főleg kelet-ukrajnai orosz anyanyelvűek.
A községházán kívül az igazi nagyüzem az eredetileg az ingázók autóinak kialakított parkolóban zajlik 200 méterre a határól. A két focipályányi területen ott a hadsereg, a tűzoltóság, a szlovák belügy, a polgárvédelem meg szlovák, cseh, lengyel önkéntesek. A csehek Prágából érkeztek egy food-truckkal, friss kenyeret adnak virslivel és mustárral, az egyik helyi mobilhálózat pedig ingyenes SIM-kártyákkal várja a menekülteket. Számos sátor közvetlenül az útpadkára települt, a menekültek az itteni segítőkkel találkoznak először. Életbevágó, hogy legyen elég ukránul vagy oroszul tudó önkéntes. Szerencsére van. „Nekem még kellett oroszt tanulnom az iskolában, sokat felejtettem, de szerencsére boldogulok” – mondja az önkénteseket vezető Lucia, aki Kassáról érkezett segíteni. Szinte kellemetlenül érzem magam, minden kérdésemnél oda kell valakihez fordulnia, annyian jönnek hozzá az esti fagy ellenére is:
„Csak segíteni akarok, és próbálok még a legrosszabb helyzetekben is valami jót felfedezni. Sokan sírnak, hiszen apjukat és férjüket hagyták hátra – nem sírhatunk velük, az nem segít.”
Nem sokkal később tapasztalom, mennyire akut a nagyszelmenci pap által említett bizalomhiány. Negyedik próbálkozásra sikerül rávenni valakit, mondja el, hogy jutott ide, de fotózni őt sem szabad. A 41 éves Julia három kisgyerekével érkezett Dnyipróból. A várost egyelőre még nem érték el az orosz csapatok, de nem volt maradása. „Busszal jöttünk végig, 28 órája vagyunk úton. Először Csapra értünk, úgy volt, hogy Magyarország felé megyünk, de valamiért végül ide hoztak minket. A nővéremnek van egy ismerőse Németországban, hozzá készülünk, ha odaértünk, a többieknek szeretnék segíteni. Nagyon jó érzés volt átlépni a határt. A sírás kerülget, amikor arra gondolok, mi történik otthon. Remélem, minél hamarabb vége lesz ennek; rögtön indulnék vissza Ukrajnába.” Tényleg a sírás kerülgeti, békén hagyom. Julia tervei egyébként a legtöbbekével egybevágnak. Nagyon kevesen vannak olyanok, akikért nem jön valaki, vagy akik a Kassára buszosztatásuk után nem tudják, merre mennek tovább.
Alighogy megfordulok, a bánat örömkönnyekbe fordul. A menekülteket befogadó Vöröskereszt-sátrak között egy napok óta a szlovák oldalon várakozó ukrán srác az épphogy Szlovákiába érkezett barátnője elé térdel, és felteszi a nagy kérdést. A válasz egyértelmű – „конечно да! – Természetesen igen!” – , a szemtanúk nem tudják, sírjanak-e vagy nevessenek, a lányból az Ukrajnából elmenekülés után menyasszony lesz. Túlzás nélkül életem egyik legerősebb jelenete.
A lány előtte hosszú órákat állt sorba a határ ukrán oldalán, Kisszelmencen, ami a fagyban elég megterhelő tud lenni. Mivel e riport következő állomása már Kárpátalja, a visszaúton be kellett állnom a menekültsorba: 4,5 óra volt az átjutás. Nagyon rég nem fáztam annyira. Gyerekekkel ezt végigállni – pont olyan volt, mint amilyennek elképzelik. A Szlovákiába érkezés így szomorúsággal vegyes felszabadulás.
Ungvár
A 110 ezres Ungvár nem csak a hirtelenjében kitett táblák miatt kelti ideges város benyomását. Idegenként is érződik, hogy ez most nem a rendes kerékvágás. Ezt már abból sejtem, hogy a legnagyobb nemzetközi foglalási oldal nulla darab elérhető szálláshelyet jelez. A város környékén is betelt minden. A szovjet időkben felhúzott gigantikus Zakarpattya Hotelben is rengetegen vannak, pedig az állapota alapján inkább jobb lenne üresen hagyni. Végül betérek az egyik belvárosi helyre, és kifogom az utolsó szabad szobát. Amerre nézek, guruló bőröndös emberek sietnek a dolgukra. Egyikük megállít a Szvobodi sugárúton, látja, hogy csak makogok oroszul, de mindenképpen el akarja mondani, hogy Mariupolból jött. Aztán megkér, hogy fényképezzem le a kislányát. Megteszem.
A legnagyobb tömeg a vasútállomáson és a buszpályaudvaron állandósult. Egyikből következik a másik. A 4-5 órás késéssel közlekedő keleti vonatokról százak szállnak le, majd vagy a váróban táboroznak le, vagy egyből buszokra szállnak, Felsőnémetire és Kisszelmencre szállítják őket. Az érkező szerelvényeknek egészen valószerűtlenek az összeállításai: az egyik esti vonat eleje Herszonból, a közepe Kijevből, a vége Krivij Rihből jön. „Mit gondolnak maguk erről odaát?” – kérdi a rendőrnő a peronon, miután az igazoltatásom közben kiderül, hogy beszél magyarul. Nem vagyok jó improvizátor, a magyar kormányt pedig nem elegáns telibe szidni külföldön, úgyhogy abban maradunk: jó, hogy otthon ennyien segítik a menekülteket.
A háború tényleg mindent átír, pedig Kárpátalja talán az egyetlen olyan megye maradt Ukrajnában, ahová még egyetlen orosz találat nem esett.
Földrajzi adottságain kívül talán attól sem függetlenül, hogy a 467 kilométeres határán négy NATO-tagállammal – Lengyelországgal, Szlovákiával, Magyarországgal és Romániával – osztozik. Az ungvári reptér futópályája konkrétan összeér a szlovák határral, ha nem pontos a találat, az már a NATO-t ért támadás lenne, beláthatatlan következményekkel. Ungvár marad tehát hátország. Hrivnyáért mondjuk már itt se nagyon kapni valutát – pénzváltót eleve vadászni kell –, esetleges, hol lehet még bankkártyával fizetni. Az iskolákban rendkívüli szünetet rendeltek el, gyerekek, lányok, édesanyák és nagymamák az Ung-parton, a Bavka bábszínház előtt szövik a harckocsik elrejtéséhez használt álcahálót. A rangidős hölgy megállít, gyanús vagyok fényképezőgéppel. Csak az ukrán védelmi minisztériumtól még egy másik riporttervemhez kapott akkreditációm nyugtatja meg. Jó érzés, hogy nem néznek ellenségnek.
Munkács
„Ez most tényleg a pokol”
Nem nagyon szokás hozzájuk bejárkálni, pláne háborúban. Az ukrán hadsereg egyik legrégebbi és legnagyobb harcértékű alakulata, nyáron lesznek 100 évesek. Gyakorlatilag ők jelentik Kárpátalja katonai védelmét. 2014-től a most kitört háborúig az ország fegyveres testületeinek száz hősi halottja volt kárpátaljai – köztük tizenkét magyar nemzetiségű katona –, legtöbbjük ennél az egységnél szolgált. Ők a 128. hegyi rohamdandár. Vérgőzös ukrán politikusok szerint az egész Magyar Honvédséget „szétvernék”. Mintegy hatezer katona alkotja, legnagyobb részük – a pontos szám minősített információ – a fronton harcol. A közeli hegyekben nyíló havasi gyopárral és hucul fejszékkel díszített címerük messziről látszik munkácsi központjuk homlokzatán. A bejáratnál homokzsákok mögött idegesen kémlelő gépkarabélyos őr. Megkérdezi, mit akarok. Mondom, hogy interjút a parancsnokkal, meg lett beszélve. A gyanú eloszlik, megjelenik a dandár sajtótisztje, Jaroszlav Halász őrnagy. Neve ellenére az ő magyar- meg az én orosztudásom nagyjából egymásnak megfeleltethető, marad az angol. Lehetne kettős állampolgár – édesapja az első bécsi döntés után 1944-ig Magyarország polgára volt –, de nem akar. Inkább üzenne.
A parancsnokra várunk a dandárközpont egyik szobájában, egy katona erjesztett teát kínál, jólesik. Halász meg belekezd. Az elesett magyar nemzetiségű bajtársairól beszél. Pontosabban arról, hogy az ő feladata volt elmagyarázni „a kárpátaljai nemzetiségek egymás mellett élésével kapcsolatban nem kellően informált politikusoknak”, miért nem kéne szeparatizmussal meg oroszpártisággal vádolni a hősi halottakat. Nem csak nálunk megy a verbális kardcsörtetés, ha az utóbbi években fagyossá vált magyar–ukrán viszonyról van szó. S inkább Budapest lépései fájnak, nem pedig valamelyik KMKSZ-politikus úgy is érhető nyilatkozata. „A magyar katonákat vádoló ukrán politikusokban a krími és a donbasszi forgatókönyv dolgozott. Azt hitték, Magyarország meg akarja szállni Kárpátalját. Ez teljes nonszensz. Ám
a találgatásoknak új lendületet adott Orbán Viktor mostani – számunkra fájdalmas – kijelentése arról, hogy Magyarország nem enged át fegyverszállítmányt Ukrajnába.
Még úgy is, hogy tudjuk: Lengyelországon és Románinán keresztül gyorsabban kiér a muníció a frontra. Miért kellett ezt mondania? Látjuk, hányan segítik a menekülteket a határ magyar oldalán, de a kellemetlen gesztusok mindig hosszabb ideig hatnak. Pedig ebben a helyzetben félre kéne tenni a nézeteltéréseinket, s majd a háború után megoldani őket” – mondja Halász, nemsokára pedig tisztelgőre emeli a kezét.
Nyugdíj körüli tábornok helyett 36 éves alezredes lép a helyiségbe. A háború kitörése óta Andrij Hruzincev a munkácsi körzet megbízott parancsnoka. A hangja reszelős, két hónapja tette le a cigit. Február 24-ről kérdezem.
„Kijevben voltam gyakorlaton, a laktanyában aludtam. Hajnalban felkeltem, elkezdtem nyomkodni a telefonomat, mert nem tudtam visszaaludni. 5 óra tájban robbanásokat hallottam a külvárosokból. Rögtön tudtam, miféle robbanások. Pár perccel később megjött az első hír, hogy megtámadták a várost. Öten voltunk tisztek a szobában, azonnal visszaküldtek minket az egységeinkhez. Mivel a dandárunk egy része eleve a fronton volt, a parancsnokunk visszaküldött Kárpátaljára, hogy vegyem át az itteni feladatait.” Bár lőni nem kell, ezek sem túl kellemesek. Hruzincev felelőssége, hogy a dandár háborúba induló alegységei biztonságban odajussanak, ahová rendelik őket. A telefonja egész nap cseng. Le kellett záratnia a munkácsi várba vezető utakat, nehogy bárki onnan mérje be a dandár objektumait, de lakat került a moszkvai patriarchátus egyik kápolnájára is, mert a parancsnok olyan fülest kapott, hogy más városokban ezekben fegyvereket találtak. A tábori lelkész ezentúl csak az ukrán ortodox egyházhoz tartozhat.
Fiatal kora ellenére az alezredes bőven szagolt puskaport: 2014 óta féléveket szolgált Kelet-Ukrajnában, BMP-szakaszvezetőként kezdte mászni a szamárlétrát. Van tehát tapasztalata, ami alapján kijelenti, az elmúlt másfél hét semmihez sem fogható:
„A dandárból sokan ott voltak a háború korai szakaszának legdurvább ütközeteiben, Debalcevében például, de ezeket össze sem lehet hasonlítani azzal, ami most van. Ez most tényleg a pokol.
De az ellenség vesztesége háromszor-négyszer nagyobb, mint a miénk, a háború pedig nemcsak a sereget, hanem az egész országot soha nem látott egységbe forrasztotta. Ha kell, mindenki lő az ablakból vagy a fák mögül. Putyin arra számított, mint ami a Krímben volt, azt hitte, megijedünk. Mostanra eljutott a mindent vagy semmit-állapotba, de még mindig azt remélem, hogy meggondolja magát.”
Munkács védőivel a Zrínyi Ilona utcán gurulunk a dandár másik laktanyájába. Hogy mi van belül, azt nem mutathatják meg, de nem is ezért jöttünk, hanem az őrökkel kvaterkázni, hogy aztán csoportkép készülhessen. Dicsőség Ukrajnának! – kiáltják kórusban, Kalasnyikovot és Dragunovot szorongatva.
A maszkok mögött is mosolygós arcokon kívül mást is látok: példát a háborús hírközlésre. A fenti csoportképet mellőlem is elkészítette az egyik katona, s nem sokkal később egy olyan poszthoz használták illusztrációként, amelyben a 128-asok egy friss győzelméről számolnak be: a dandár katonái semlegesítettek egy ellenséges felderítő csapatot. „A fotó az összecsapás előtt nagyjából egy órával készült” – zárul a bejegyzés. Lehet, hogy az idő stimmel, de a hely biztosan nem, hiszen a négy katona nem az akció részleteit beszéli meg azon a lépcsőn, hanem épp nekem áll (ül) modellt. Stratégiai kommunikációra az ukrán hadseregnek is szüksége van. Ha már stratégiai nyugalma nem lehet.
*
Fotó, videó, koncepció: Vörös Szabolcs
*
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
