„Zelenszkij zseniális, de el kellene gondolkodni a teljes kivándorláson” – kárpátaljai magyar lelkész a háborúról
„Nehéz idő vár ránk, most már én is eljutottam oda, hogy el kellene gondolkodni a teljes kivándorláson. Ahogy az erdélyi szászokkal tették – csak mi mennénk magunktól is. 20 perc sétára vagyunk a világ boldogabbik felétől” – mondja a Válasz Online-nak adott interjújában Kovács Attila. A szlovák–ukrán határ közvetlen közelében fekvő 700 lelkes, nagyrészt magyarajkú kárpátaljai Palágykomoróc református lelkésze szerint nem rajtuk múlik, hogy a háborús helyzetben ukránok és magyarok félretegyék a nézeteltéréseiket. Beszél arról is: hasznosulhatnának jobban a magyar kormánytól érkező milliárdok, és ki hibás azért, hogy a kárpátaljai magyarságból „kényszerkisebbség” lett. Interjú Palágykomorócról, istentiszteletre készülve.
– Nem sokakat ért kórházban a háború kitörése február 24-én.
– Előre tervezett rutinműtéten estem át 22-én. Lábadozás közben a csütörtöki orvosi vizit előtt arra ébredtünk, hogy hadiállapotot hirdettek az országban, csak a három legnyugatibb megyét – Kárpátalját, Lemberget és Csernyivcit – nem érte rakétatámadás. Megdöbbentünk, a feszültség egész nap érezhető volt. Mindenki ideges volt, szétcsúszott a kórházi napirend, az emberek a telefonjukat bújták. Délután bejelentette a főnővér, hogy az ungvári megyei kórház átalakul hadikórházzá, a felszerelést haditartalékba helyezik, mindenki vegye meg a kezeléséhez még szükséges dolgokat. Péntek reggel a tervezett műtéteket is felfüggesztették, az osztályt átszervezték, a covid-részleg betegeit máshová szállították vagy hazaküldték. 25-én bocsátottak el, másnap vissza kellett mennem, akkor még nem volt sebesült.
– Vasárnap már újra igét hirdet. Dolga ilyenkor egy lelkésznek háborúra utaló igehelyeket keresni, vagy halad tovább az eredeti tervek szerint, hogy legalább abban az egy órában ne erről halljanak a hívei?
– Lelkésze válogatja. A teológián azt tanultuk homiletikából, hogy a prédikátor buktatói között előkelő helyen áll, amikor az illető a saját érzéseit prédikálja. E szerint az igehirdetés a körülöttünk lévő világ impulzusaira adott reakció. Ugyanakkor ha mindenki ezzel foglalkozik, akkor pont mi ne tegyük? Buktató a sterilitás is, amikor az igehirdetésnek semmi köze a mindennapi élethez. A kettő közötti egyensúlyt kell megtalálnunk: reagálni kell az emberek érzéseire, félelmeire, de az Isten üzenetét is tolmácsolnunk kell.
– Utolérte már az ilyenkor szokásos kérdés: „Hogy hagyhatja ezt az Isten?”
– Eddig még nem, és nem hiszem, hogy a templomba járók feltennék. Ukrajnában nyolc éve háború van, a második elnök és a harmadik parlament beszél orosz agresszióról…
– … nincs igazuk?
– Az orosz reguláris hadsereg eddig csak a proxyjait támogatta a Donbasszban, most viszont hivatalosan is ránk támadt. Az elmúlt nyolc évvel ellentétben légicsapásokat hajtanak végre, repkednek az Iskander rakéták meg a Kalibr-M robotrepülőgépek, stratégiai rakétahordozók dobálják a rakétáikat Lembergre meg az ivano-frankivszki reptérre. Mariupolnál, Harkivnél, Kijevnél látszik, milyen egy átfogó, „full scale” orosz agresszió.
Számomra is hihetetlen, ami történik, meggyőződésünk volt, hogy nem lesz támadás, de a kérdést, hogy „hogy hagyhatja ezt az Isten?”, mi már 2014-ben feltettük.
– És hogy hagyhatja?
– Nem Isten cselekedete a háború nyomorúsága, hanem az istentelen emberek szívében lévő gonoszság következménye. Erre képes az ember, ha megtagadja az Istent: ölni és pusztítani. Megrémít, hogy egyetlen ember ostobasága miatt most milliók szenvednek és halhatnak meg.
– Helyes percepció, hogy a kárpátaljai magyarok megint belesodródnak valamibe, amihez semmi közük?
– Tragédiánk, hogy Ukrajna nyolc éve ellenségként tekint ránk, a nacionalista kijevi média is ránk támadt, csak mert oroszbarátnak gondolják Orbán Viktor kormányzását. A falu ukránjai nekünk írnak tüntető leveleket, hogy Magyarország zárja ki az oroszokat a SWIFT-ből. Ezek az akciók nem segítik, hogy hazánknak érezzük Ukrajnát, állampolgárként viszont kötelességünk megvédeni a közös országunkat. Ebből az ellentmondásból fakad a kérdésében szereplő felvetés, amit én is hallottam már. Éltünk meg hasonlót, Palágykomorócon az oroszok 1944 őszén ugyanazt csinálták, mint ma Harkivben: robbantgattak, gyilkoltak, magyar katonák holttestét gyalázták – állítólag a templom köré temették őket. A templom bádogfedésén és a torony régi kakasán a mai napig megvannak a golyónyomok. A front elvonulása után malenkij robotra vitték a – civil – férfiakat. Lágerbe hurcolták és meggyilkolták őket, például nagyapámat is. 35 ezer kárpátaljai családot nyomorítottak meg. ’45-ben Sztálin lekanyarította a megyét Csehszlovákiáról, ’46 tavaszán pedig jött a padlássöprés és a kollektivizálás. Mindenünket elvették, nagybátyám hajtotta be az utolsó ökrünket a kolhozba. Nálunk így kopogtatott be az orosz uralom.
1991-ben vége lett a Szovjetuniónak, de Kárpátalján semmi nem változott. Azok, akik addig orosz kommunisták voltak, független ukránok lettek.
Magyarországon, hogy Fábry Sándort idézzem, rendszerváltás helyett gengszterváltás volt, de nálunk még az sem. Nálunk módszerváltás volt. Első elnökünk, Leonyid Kravcsuk szovjet funkcionáriusként még a függetlenség előtt két nappal is azért dolgozott, hogy az ukrán önállósodást megakadályozza. A megyei KGB-nek is csak a neve változott akkor. Levették a sapkákról a vörös csillagot, és felvarrták a kék-sárga zászlót. Ilyen tekintetben számunkra nem volt akkor különbség oroszok és ukránok között.
– Tényleg párhuzamot von az 1944-46-os pusztítás és az 1991 utáni évek között?
– Nem, hisz 1991-ben nem öltek meg senkit, de a nyomor ugyanaz volt. Áramszünet volt, 1996-97-ig naponta legalább négyórásak, jegyrendszer volt és éhség. Mérhetetlen nyomor szakadt ránk a független Ukrajna eljövetelével. Hiperinfláció jött, elértéktelenedtek a bankbetétek, nem volt ukrán pénz, dolláros boltok működtek. Ostobaság persze mindenben párhuzamot vonni a két korszak között. Én például soha nem jutottam volna el Budapestig, ha marad a Szovjetunió. Nem ott tartunk, mint ’91-ben, hiszen eltelt azóta harminc év, de ’91-ben nem láttunk semmi változást. A határcsencselés lett az egyetlen megélhetésünk: benzint és cigit vittünk, kenyeret és vajat hoztunk. Egy kanyar cigi 1000 forintot hozott – az akkori itteni egyhavi átlagkeresetet. Nyilván ez már nem az az Ukrajna, a mai politikusok már a függetlenségben szocializálódtak, de érthetetlen, hogy egy 40 milliós ország vezetői miért a 10 milliós Magyarországot tartják kerékkötőnek.
– Szerintük a 10 milliós Magyarország packázik a 40 milliós Ukrajnával. Legutóbb például a fegyverszállítások megtiltásával.
– Ki akar fegyvert szállítani Magyarországon keresztül?
– Mégis bemondjuk, hogy rajtunk keresztül senki nem fog.
– Ezt Szijjártó Pétertől és Orbán Viktortól kéne megkérdezni.
– Nem kontraproduktív ez a kárpátaljai magyarok számára? Lehet, hogy a SWIFT-es levelek után jönnek majd a fegyverszállítósok is.
– Nekünk teljesen mindegy, engedi-e vagy nem, az ukrán politika mindenképp ellenségként tekint ránk. S ha egy esetleges orosz győzelemtől frusztrált visszavonuló ukránok nekiesnek a kárpátaljai magyaroknak, nekünk végünk. De a győztes ukrán nacionalistáktól is lenne félnivalónk. Így is, úgy is rosszul járunk. Zelenszkij ugyan visszaszorította a Porosenko-féle nacionalista vonalat, de nem a jó irányba, a kormánykommunikáció továbbra is torzít. Nem a politikusoktól félünk, hanem az általuk megvezetett emberektől. Pedig Orbán meg Szijjártó is elmondta, nonszensz, hogy a magyar állam a kárpátaljai szeparatizmust támogatná. Épeszű embernek nem kell az az elmaradottság, ami itt van. Három uniós országba van határátkelőnk, a kormány itt szedi be a határforgalommal kapcsolatos legtöbb adót, mégsem fejleszt semmit. Zelenszkij, amikor 2020-ban átadott valami itteni utat, azt mondta, a kormánya egy év alatt kétszer annyi utat épített Kárpátalján, mint amennyi az azt megelőző tíz évben épült. Igazat mondott.
– Járt már Kijevben?
– Haha, az a messzi kelet. Oda mi nem járunk.
– Nem lehet, hogy változna a véleménye az ukrán politikáról, ha egyszer mégis elmenne?
– Nem. Rengeteg ukránt ismerek, Kijev meg ráadásul oroszajkú város. Ismerőseim, akik jártak már ott, azt mesélték, hogy amikor a metróban megszólaltak ukránul, elfordultak tőlük azzal, hogy „hülye paraszt”. Tisztában vagyok a társadalmunkkal, és elég lesújtó véleményem van önmagunkról.
– Ha megnézi Zelenszkij elnök háborús beszédeit, nem gondol arra, hogy „na, de jól mondja ez az ember!”?
– Tetszik, amit mond. Januárban például, amikor Kijevben fogadta Blinken amerikai külügyminisztert, azt mondta neki: „Maguk messze vannak az óceán túloldalán, mi viszont itt, és kicsit mélyebben ismerjük az országunkat.” Felteszem, akkor figyelmeztették őt arra, hogy hány napig lehet képes ellenállni az ukrán hadsereg egy orosz inváziónak. De ő mégis ezt mondta.
Eleinte úgy voltam vele, hogy nem érdekel egy ilyen komikus, de a kormányépület előtt felvett szelfivideója zseniális volt. Lenyűgözött, hogy nem menekült el Kijevből. Akkor kezdett emelkedni az elfogadottsága.
– Több mint 90 százalékos! Ezek szerint ön is köztük van?
– Természetesen.
– Akkor inkább Nyugat-Ukrajna és Lemberg miatt aggódik?
– A banderisták a náci ideológiák szellemi örökösei. Veszedelmes banda azért is, mert amíg a szovjet időkben háborús bűnösök voltak, addig ma szabadon viselhetik a jelképeiket, és még tapsikolnak is nekik. Nem mellesleg: ez, a volhíniai mészárlás miatt, a lengyel–ukrán kapcsolatot is nehezíti.
– Varsóban a háború idejére képesek félretenni a sérelmeket, és mindenbe beleállnak, ami Ukrajna-párti.
– Nem Ukrajna-pártiságba állnak bele, hanem az oroszellenességbe. Most az ukránok támogatásával törhetnek borsot a medve orra alá.
– Mi nem tudjuk félretenni a sérelmeinket a háború alatt? Nagyot megy a napokban egy Facebook-poszt, amely szerint ha ez nem sikerül, az csak olaj lesz a tűzre.
– Mi félretesszük. A feleségem például mindjárt megy ügyelni az iskolába, és álcahálót fonnak a gyerekekkel a hadseregnek. A gyülekezet tagjai Kisszelmencen teáztatják a Szlovákiába menekülőket. Itt nem velünk van a gond, hanem a kijeviekkel, akik nem teszik félre a frusztrációikat, bűnbakot keresnek, amit a kárpátaljai magyarságban találtak meg. Pedig mi lojálisak vagyunk a hazánkhoz, Ukrajnához.
– Budapestről nézve úgy tűnhet, nem is a kárpátaljai magyarság dolgai frusztrálják Kijevet, hanem a magyar kormány lépései.
– Lehetséges. Akkor a kormánynak kell változtatnia a politikáján, bár az se lenne jobb. Teljesen mindegy, mit csinálnak Budapesten, mert a kárpátaljai magyarságot akkor is démonizálják, érdemtelenül. Egy 40 milliós államban országrontónak titulálni egy alig 130 ezres, még Kárpátalja megyében is csak egy 20 kilométeres határmenti sávban élő kisebbséget: nevetséges.
Nehéz idő vár ránk, most már én is eljutottam oda, hogy el kellene gondolkodni a teljes kivándorláson. Ahogy az erdélyi szászokkal tették – csak mi mennénk magunktól is. 20 perc sétára van a szelmenci határ, ennyire vagyunk a világ boldogabbik felétől.
Három kilométeren múlik, hogy szegénységben élünk, és nem a boldog Európai Unióban, nyitott határokkal. Más kérdés, hogy a magyar kormány és az egyház a helyben maradást támogatja, jóllehet, alig ismerek olyat, aki ha érettségi után Magyarországra ment tanulni, nem maradt ott.
– Itt ülünk egy magyar állami pénzből felújított templom mellett. Lenne jobb helye is az erre szánt pénznek?
– A magyar állami felújítás abban segít, hogy a helyi gyülekezetnek legyen otthona, és elkerüljük a templom összeomlását. A vallási közösség megmaradásának így megvan az esélye – már csak járni kéne a templomba –, de az embereknek ettől még nem lesz mit enniük és a gyerekeink sem jutnak versenyképes oktatáshoz. Összességében: a magyar nemzetpolitikai támogatások hasznosulhatnának hatékonyabban is. És ha már Budapest: mi az ottani politika következményeként ülünk ma Ukrajnában a 800 éves templomunk mellett. Ki a felelős azért, hogy előbb Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz csatoltak minket? A mindenkori bécsi, pesti politika levét isszuk, a jelenlegi magyar kormány pedig milliárdokat önt Kárpátalja fejlesztésébe. Jól is teszi, mert nem mi tehetünk arról, hogy kényszerkisebbség lett belőlünk.
– Milyen intézkedés lehet annyira hatékony, hogy elejét vegye az elmúlt évek exodusának?
– Csak a határok megnyitása. Ha szabadabbak lennénk, és a kisszelmenci határnál eltűnne a schengeni vasfüggöny, Kárpátalján maradni is vonzóbb lenne.
– Ingázókat csinálna a kivándorlókból.
– Igen. Habár a szlovák meg a cseh gyárak tele vannak magyar útlevéllel rendelkező kárpátaljai magyarokkal. Azért nem mennek Németországig, mert Szlovákiában és Csehországban vannak kapcsolataik: az ukrán ismerőseik.
– Meddig dolga önnek itt maradni?
– Az utolsó emberig, aki igényli az egyházi szolgálatot. Az utolsó református ember eltemetéséig van ennek létjogosultsága. Ha ingázással is, de biztosítani kell a jelenlétet. De a régió nem fog kiürülni. A legelesettebbek mindig itt maradnak – és nekik van a legnagyobb szükségük az egyház szolgálatára.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
