Orbán a lengyeleket is ellenünk fordítja – emberöltőkre elveszhet a magyarság becsülete
Ukrajna orosz inváziója szinte azonnal a nyugati liberális demokráciák és a keleti illiberális autokráciák összecsapásává változott. A halottnak vélt Nyugat soha nem látott egységben, életerővel és elszántsággal támogatja az ukránok hősies harcát. Az egységet és elszántságot csak Orbán Viktor töri meg, aki nem állhat teljes szívvel a Nyugat mellé. Rendszerének ideológiai alapja semmisülne meg, ha kiderülne: a liberalizmus erősebb az illiberalizmusnál. Amikor az egész világ számára nyilvánvaló, hogy ki az agresszor és ki az áldozat, amikor mindenki bátorságot, segítőkészséget mutat, a magyar kormány – gyáván – homályos anyagi és politikai érdekeket emleget. Önellentmondásokba és erkölcsi meghasonlásokba lavírozva az országot, szembe megy történelmünk szellemével és nemzeti önazonosságunkkal, amelynek sarkalatos pontja a szabadságért való küzdelem. Az orbáni politika mély erkölcsi gödörbe ránthatja hazánkat, amelyből egy emberöltő alatt sem biztos, hogy ki lehet kecmeregni. Rendszeres vendégszerzőnk írása.
Putyin rendszerének egyik alappilére a hit, hogy a Nyugat halott és az autokráciáké a jövő. Hitében osztozik Kína elnökével és nem utolsó sorban Orbán Viktorral. Ez a meggyőződés erős tényező volt abban, hogy Putyin magabiztosan el merte indítani invázióját. Korábbi tapasztalatai alapján biztos lehetett benne, hogy a Nyugat némi szájtépésen és jelentéktelen szankciókon kívül nem lesz képes cselekedni. Hogy az elpuhult nyugati lakosság retteg a háborútól és a gazdasági áldozatoktól, ezért csak olyan szankciókat fogad el, amelyek neki nem fájnak. Alaposan elszámította magát.
A Nyugat olyan egységet és valódi erőt mutatott, amilyet a hidegháború óta nem láttunk. A németek, akik kezdetben a hagyományos langyos módon reagáltak, látva, hogy a megalkuvás népszerűtlen, soha nem látott keménységgel léptek fel. Mindenki megmozdult. A lakosság adakozásba kezdett, önkéntesek segítik a menekülteket, a kormányok fegyvert és pénzt adnak, a cégek veszteséget vállalva vonulnak ki Oroszországból, még a semleges Svájc is zárolta az orosz vagyonokat. Egységesen ismerték fel, hogy talán ez az utolsó esély, hogy megvédjék a nyugati életformát és világrendet, hogy erőt mutassanak, áldozatok árán is. Ha nem teszik, vége a békés korszaknak és akár egymást követhetik az események: Tajvan, Kelet-Európa és ki tudja még, mi.
Az orosz energiafegyver mítosza másodpercek alatt vált köddé, amitől láthatólag egyetlen ország sem retteg. Az oroszok nem merik bevetni és az is zavartalanul kap gázt, aki fegyvereket szállít Ukrajnának. A nyugati politikusok pedig már az Oroszországtól való energiafüggetlenség létrehozásáról beszélnek. Hogy a lakosság erkölcsi felháborodása milyen mértékű, az angol dokkmunkások története mutatja legjobban, akik nem voltak hajlandók kipakolni egy orosz olajjal teli hajót.
Az ukránok szimpatikus és hősies szabadságharca hirtelen a nyugati világ megvédésének szimbólumává vált, a keleti autokrata agresszorral szemben. Ahogy Zelenszkij fogalmazott: „Mi vagyunk a védelmi vonal Oroszország és a civilizáció között”.
Putyin többet tett a Nyugat egységéért és aktivitásáért néhány nap alatt, mint bárki az elmúlt 32 évben. A Nyugat haláláról szóló elméletekről kiderült, hogy félreértik a valóságot, a fogyasztói társadalomban elpuhult nyugati lakosság a bajban tudja, hol a helye.
A liberális demokrata Nyugat él, sokszor temetett globális hálózata nélkül az autokráciájára büszke Oroszország működőképessége határáa kerül. Az oroszok nem foglalták el két nap alatt Kijevet, ahogy Putyin prognosztizálta, ellenben a nyugati szankciók hét nap alatt csődközeli állapotba hozták országát és évtizedekkel korábbi szintre lökték vissza. Oroszország katonailag győzelmet arathat Ukrajnában, de ezért komoly árat fizet. A Nyugat nyilvánvalóvá vált erejével megvalósíthatja célját, amelyről ma már nyíltan beszélnek: a putyini rendszer gazdaság tönkretételét. A háború már 12 nap után is elképesztő vereség a Nyugat halálában hívőknek és az illiberalizmus híveinek.
Szabadság helyett rezsi
A magyar álláspont ebben a kérdésben történelmünket nézve meglehetősen egyszerűnek tűnik. Magyarország történelme és önképe a szabadságért való küzdelemről szól.
Ma pedig könnyű eldönteni, ki harcol a szabadságért. Az oroszok azt mondják, Ukrajna területe az ő biztonsági zónájuk, egyfajta életterük. Volt idő, nem is olyan régen, amikor Magyarország is az orosz/szovjet biztonsági zónához tartozott, és amikor velünk szemben alkalmazták az erőpolitikát és verték le hasonló okokra hivatkozva a magyar szabadságot. Szabadságharcos hagyományaink hosszúak, nem csak 1848 és 1956, de a rendszerváltáskor a keletnémetek kiengedése is közéjük tartozik. A lengyelekkel való különleges helyzetünket pedig a második világháború alatti viselkedésünk erősítette, amikor a németek szövetségeseként befogadtuk a menekült lengyeleket, köztük katonákat, akik a németekkel szemben harcoltak. Nem féltünk a németek retorziójától és az esetleges anyagi károktól. Ezek szelleme és
45 évnyi orosz megszállás tapasztalata erkölcsileg nem hagy más döntést nekünk, csak a megtámadott ukránok mellé állást az erőpolitikával és agresszióval szemben. Egy ilyen ország egyszerűen nem állhat az elnyomók mellé, mert semmissé teszi elődei küzdelmeit.
A felemelő nyugati összefogásban a magyar szerep azonban meglehetősen gyalázatos. Sem nem történelmi, sem nem erkölcsi alapon foglalunk állást és azt sem vesszük számításba, hogy a Nyugat nyilvánvalóan jóval életerősebb és bátrabb, mint azt korábban sokan gondolták. Orbán Viktor és csapata védi 12 év alatt felépített politikájának alapjait, mert ha a Nyugat nem halott, Orbán illiberális kártyavára összeomlik. Nem ismerheti el, hogy a Nyugat nélkül Oroszország bajban van, hogy a demokrácia és a liberalizmus erősebb gazdaságilag, mint az autokrácia és az illiberalizmus, mert eltűnik a politikai legitimitása.
Orbán Viktor 12 éve alatt az értékalapú politikát igyekezett pragmatikusnak beállított, az anyagi érdekeket előtérbe állító, megalkuvó politikává alakítani. Egy autokrácia soha nem lehet szabadságpárti, csak szuverenitáspárti. Egy rendszer, amely végtelen pénzszórással szeretné megnyerni a választásokat, nem akarhatja, hogy polgárai elvek mentén döntsenek. Ott szabadság helyett megalkuvás, elvek helyett anyagi érdek kell.
Amikor az ukrán konfliktusról beszélnek, nem ’48 és ’56 hagyományai jutnak eszükbe, hanem a rezsicsökkentés.
Egy hónappal a választások előtt Orbán a bukás veszélye nélkül nem állhat teljes mellszélességgel a Nyugat pártjára és nem fordíthat 12 éve bejáratott irányvonalán. Talán abban bízik, hogy Putyin kiverekszi magát valahogy a helyzetből. Vagy abban, hogy a remélt győztes választás után majd újra változtat politikáján.
Egyik forgatókönyv sem menti meg azonban az erkölcsi vereségtől, amelybe Magyarországot is magával ránthatja. Lavírozása sajnos szavazói nagy részének elfogadható, és a nyugati vezetők számára most épp elegendő. Pedig Orbán Viktor korábbi önmagával is szembemegy: „Ötvenhatban is végül, ha az oroszokat hallgattuk, kiderült, hogy mi tehetünk arról, hogy ők kénytelenek szétlőni Budapestet és itt állomásozni Magyarországon. […] Az agresszor mindig ilyen. Ez az imperializmus” – nyilatkozta 2008-ban a TV2-nek, az orosz-grúz háború idején.
Az európai és főleg közép-európai közvélemény ma ugyanazt mondja, mint az akkori magyar ellenzék vezetője. Most már nem hallunk Orbán Viktortól ilyen mondatokat, ezért minimum kétlelkűnek tarthatnak bennünket, az ukránokkal pedig történelmi távlatokban megromolhat viszonyunk.
A gyávaság diadalmenete
Az ukrajnai orosz invázió egyik mellékhatásaként a Fidesz „békemenete” bizonyosan kisebb lesz. Azok a lengyelek, akik már 2012 óta különvonattal jönnek ide, úgy döntöttek, idén van fontosabb történelmi feladatuk Orbán Viktor választási győzelmének támogatásánál. A Gazety Polskiej Klub közleményében ezt írja: „Sajnos ma azt látjuk, hogy a vonat, amivel Magyarországra kellett volna mennünk, a Putyin bestiális viselkedése elől menekülő gyermekes anyák számára létfontosságúvá vált”. A közlemény burkolt Magyarország-kritikának tekinthető. Egyetlen udvariassági fordulat erejéig sem fogalmaz meg jókívánságokat. Könnyen lehet, hogy a magyar szabadság nagy napján nem akarták az orosz gáz és a rezsicsökkentés, mint a legnagyobb nemzeti vívmányok összefüggéseit hallgatni.
Mások ennél tovább mentek Lengyelországban. Orbánról azt írták, épp egy rozsdás késsel döfi hátba hazájukat, amikor Putyin jogos biztonságpolitikai igényeiről beszél. A lengyelek nálunk is jobban tudják, milyen, amikor egy erősebb ország biztonsági zónájának tekinti őket. Minden keleti EU-tagország érti, hogy az Ukrajna melletti kiállás erkölcsi, történelmi és egyúttal biztonságpolitikai kötelesség. Nincs, aki bármilyen anyagi előnyt, ideértve az alacsonyabb gázárat is fontosabbnak tekintene, mint az orosz agresszió megállítását. Mindenki fegyvereket ajánl fel lakosságuk lelkes támogatása mellett, annak ellenére, hogy többük orosz gázfüggése hasonló a miénkhez.
A magyar kormány ezzel szemben megalkuvó, sunnyogó politikát folytat. Olyannak látszunk, akik egy tál lencséért eladják a szabadságot, akinek „drágább rongy élete, mint a haza becsülete”. Ahogy Ukrajna budapesti nagykövete kérdezte: Ha szemet hunyunk a barbárság felett, tudunk örülni az alacsony gáztarifáknak?
A történet rosszul indult és így is folytatódott. Putyin a háború előtt magához rendelte Orbánt: a békemissziónak nevezett látogatás célja valójában az volt, Putyin egy EU- és NATO-tagállam vezetőjének bólogatása mellett mondhassa el háborús indokait. A magyar miniszterelnökre két feladatot osztott. El kellett mondania, hogy a magyar modell minden EU-s ország számára nyitva áll. Csak be kell hódolni Putyinnak és lesz olcsó gáz. (Valójában nincs olcsó gáz, azt világpiaci áron kapjuk.) A másik, hogy a szankciók nem működnek, ezért Magyarország nem támogatja ezeket.
Orbánnak megalázó módon szó nélkül végig kellett hallgatnia, hogy Putyin kifejti: hazánknak és a régió országainak nem kellene NATO-tagnak lenniük.
Hiába a fogadkozás, már a háború első napján nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal túl kockázatos vétózni. Ugyan a Fidesz delegáltjai délelőtt még megtették – erről a Guardian számolt be, és engedtessék meg, hogy inkább nekik higgyek, mint a magyar kormánynak –, de délután már nem lehetett. A szankciókat azonban azóta is erősen kritizáljuk és úgy állítjuk be, mint a bennünket ért gazdasági károk legfőbb okait. Szijjártó Péter: „Megvan a brüsszeli szankciós politika első áldozata, ez pedig a magyarországi és az ausztriai Sberbank.” Orbán Viktor: „A közvetlen veszély az, hogy a nyugatiak a szankciók mellett döntöttek.” Varga Mihály: „A forint a brüsszeli szankciók áldozata.”
Orbán Viktor azt játssza, hogy ami nem kötelező, azt nem támogatja, ami nem valósulhat meg, azt pedig igen. Ezért állt bele Ukrajna gyors EU-tagságába. Annak ugyanis semmi realitása. Megszavazza ugyan a kémbank kiebrudalását vagy Paks ellehetetlenítését, de nem hajtja végre az intézkedéseket. Végső önleleplezésként megtiltja a fegyverek adományozását és Magyarországon keresztüli szállítását.
Nemzeti érdek?
A Fidesz végső indoka a nemzeti érdek és a békepártiság, de érvelése zavaros és ellentmondásos. Bábjai zengik az ukránellenes és oroszbarát propagandát. Még az is elhangzott, hogy az ukránok támogatása hazaárulás. Az indok egyszerű. Az ukránok nem engedték magyarul tanulni a kisebbséget. Ezért nemzeti érdekünk velük szemben állni. Ha jól értem, ezért jogossá válik, hogy az oroszok elfoglalják őket.
Hollik István a békére hivatkozva utasítja el a fegyverek átengedését: „Aki arról beszél, hogy fegyvereket, katonákat kellene Ukrajnába küldeni, az valójában a háború folytatását segíti.” Magyarul: úgy kell megteremteni a békét, hogy az ukránok gyorsan feladják országukat és szabadságukat. Orbán még hozzáteszi: „a zsebünk szerint” is nemzeti érdek a minél előbbi béke. Máshol a félelemre játszik és a sunyulást ajánlja: „de akivel szemben azt a fegyvert használják, annak az ellenségei leszünk, a Jóisten tudja pontosan, mennyi ideig”. A sunyulás igazolását szolgálja a gyakran hangoztatott állítása is, hogy a NATO nem véd meg bennünket.
Geopolitikai fejtegetése teljesen szemben áll ezzel. Hétfőn arról beszélt: aggasztó a front közeledése. Korábban így fogalmazott: „A magyar taktikai gondolkodás lényege viszont az, hogy az oroszok és Magyarország között legyen egy kellően széles és mély terület. Ma ezt a területet Ukrajnának hívják.” Putyin alapvetése éppen az (írásba is adta), hogy célja az oroszok és ukránok történelmi egysége, vagyis hogy ez terület, amelyet ma Ukrajnának hívnak, ne legyen. Hogy megszűnjön a „mély terület”. Orbán elmélete szerint a magyar nemzeti érdek, hogy Ukrajna megmaradjon független államként. Ebből pedig nem következhet más, mint hogy az ukrán ellenállás minden erővel való támogatása lenne a magyar geopolitikai érdeknek megfelelő döntés.
A Fidesz jelenlegi politikája egyértelműen a magyar kisebbségeknek árt legközvetlenebbül. A legismertebb ukrán költő nyílt levelet írt az ottani magyaroknak, hogy győzzék meg Orbánt a fegyverek átengedéséről. Nyilvánvaló történelmi lehetőségünk volt az ukrajnai magyarok helyzetének javítására. Bajban ismerszik meg a barát. A lehetőség azonban történelmi bűnné változott. A magyarok viselkedését hosszú ideig nem felejtik majd el az ukránok. Könnyen lehet, hogy emiatt azonban már nem kell aggódnunk, mert Putyin miatt nem marad magyar Ukrajnában.
A történelmi mélyrepülés kezdete
Orbán Viktor győzni akar, de lehet, hogy ezúttal a vereséggel egyszerűbb dolga lenne. Egyrészt nem kellene a részben saját politikája miatti gazdasági válságot végigszenvednie, például felemelni a benzinárat piaci szintre. Másrész nem kellene végignéznie, ahogy szélsőséges körökben kivívott tekintélye darabjaira hullik, a Nyugat megjövendelt halála elmarad, az illiberalizmus vereséget szenved. Ahogy már Lengyelországban kezd láthatóvá válni: a háború alatti politikáját nehéz lesz kimagyaráznia. Egyre többen vetik majd fel, hogy vajon, ha a lengyelek lennének bajban, akkor is ilyen gyáván viselkedne? A keleti országok között tekintélye tehát csökkenhet. Mindez olyan helyzetben, amikor az orosz- és Kína-barát politika tere Európában drasztikusan csökkenni fog. Az európai politikusok számára pedig nyilvánvalóvá válik a válság végére, hogy Lengyelországot nem kell együtt kezelniük Orbán Magyarországával.
A lengyelek minden problémájuk ellenére a nyugati szövetségei rendszer megbízható tagjai, Orbán pedig nem az. Mivel náluk a korrupció sokkal alacsonyabb, a média szabadabb, a választások tisztábbak és több nyitottságot mutatnak a jogállamisági kérdések megoldására, egészen máshogy fogják az EU-támogatások kérdésében kezelni őket. A magyarok gyávasága és Putyin-barátsága pedig a lengyel közvéleményt is ellenünk fordíthatja (lásd még Salvini megaláztatásának minapi esetét). Könnyen elveszíthetjük a lengyel vétó lehetőségét. Orbán erkölcsi mélyrepülése lehetőséget teremt az EU politikusai számára, hogy Lengyelországról leválasztva egyedüliként Magyarországot büntessék a hetes cikkely szerinti eljárással és a jogállamisági mechanizmussal.
Orbánon pedig ekkor már senki nem segíthet gazdaságilag. A 12 éve építgetett keleti álom az invázió első napján összedőlt és nem építhető újjá. A Putyinnal közös sajtótájékoztatón 1 milliárd köbméter gázról, záhonyi vonatterminálról, több repülőgépről beszélt. Ezek mindegyike lenullázódott, a Sberbank tönkrement, Paks kérdésessé vált, a kémbanknak előbb-utóbb mennie kell. Az oroszországi magyar befektetések teherré váltak. Putyin háborúja több ezermilliárdnyi magyar vagyont tüntetett el.
És mi lesz a háborúval? Nehezen képzelhető el olyan befejezés, amely egyszerre elégíti ki az ukránokat, a Nyugatot és nem megalázó Putyinnak.
Oroszország bizonyosan képes elfoglalni Ukrajnát, ha mindent bevet. Ez számunkra a legrosszabb forgatókönyv, mert határainkhoz érnek az oroszok. Ettől nem lesz megnyugvás és tekintélyünk sem áll helyre. Hosszú konfliktusra készülhetünk. 40 millió ukrán nem tűnik el a Föld színéről. Szomszédok maradunk. Putyin ezzel szemben hosszú időre elszigeteltségben marad, már felvetik, hogy Észak-Korea irányába halad. Ezért nekünk mindenképpen ki kellett volna használni a lehetőséget, hogy Ukrajna barátjává váljunk, de mi inkább okot adtunk rá, hogy megvessenek bennünket. Abban nem bízhatunk, hogy az ukránok nem azonosítják a magyarokat az Orbán-kormánnyal. A történelem nem így működik. Minden magyar felel kormánya döntéseiért más országok szemében.
Orbán történelmi szégyenfoltot hagy Magyarországon, amikor ravaszkodva az elnyomókat segíti. A helyzet emlékeztet a 20. század nagy konfliktusaira. Tényleg mindig olyan vezetőt fogunk ki, aki a rossz oldalra áll?
Nyitókép: résztvevők a Civil Összefogás Fórum – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF-CÖKA) és a Gazeta Polska civil klubjainak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségén a budapesti Bem József téren 2018. március 15-én (fotó: MTI/Sóki Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
