Trianon átka a külpolitikai kényszerpályánk, de vannak kiutak
Kárpátaljai református lelkésszel készített nagy hatású interjúnk után ezúttal evangélikus lelkész jelentkezik hasábjainkon, hogy Ukrajna orosz lerohanásával kapcsolatban hangot adjon meggyőződésének: évszázados történelmi kiszolgáltatottságunk és hányattatásunk után biztonsági szempontból nem történhetett jobb Magyarországgal, minthogy az Európai Unió és a világ legerősebb katonai szövetsége, a NATO tagja lett és lehet. Homoki Pál szerint Trianon óta folyamatos kényszerpályán mozgunk, amelyről azonban több módon is letérhetünk. Vélemény.
A szomszédos Ukrajna Oroszország általi lerohanása nemzetközi, történelmi mérföldkő és nagy eséllyel külpolitikai korszakhatár is egyben. Most dől el, hogy ténylegesen eljön-e a Nyugat alkonya, ahogyan azt sokan vizionálják hazánkban is, avagy az EU felismeri végre, hogy gazdasági nagyhatalmi létének elengedhetetlen és szükséges velejárója az ütőképes, közös hadsereg és a jóval fejlettebb védelmi kapacitás. Most dől el, hogy az utóbbi években a Dél-kínai tenger környezetére, a Csendes-óceáni térségre és a hagyományosan a Közel-Keletre koncentráló Amerikai Egyesült Államok rendelkezik-e még olyan kapacitással és hajlandósággal, hogy fellépjen régi, hagyományos ellenfelével; (Szovjet-)Oroszországgal szemben, felmutatva elrettentő erejét. Vajon felmérik-e, hogy Ukrajna esetleges orosz szempontból sikeres megszállása mennyiben bátoríthatja Kínát egy Tajvannal szembeni hasonló katonai agresszió megindítására? Vajon az Ukrajnában történtek láttán milyen mértékben növekszik a világ országainak fegyverkezése, militarizálódása? Vajon India és Pakisztán, Irán és Szaúd-Arábia, a különböző regionális ellentétpárosok vetélkedéseiben, konfliktusaiban az orosz példát látva megjelenik-e a nyílt háborús agresszió, mint az érdekérvényesítés elfogadott formája?
Mindez azonban a nagyok játéka. A magyar külpolitika tanulmányozásához, amely különböző kormányaink vérmérséklete szerint az utóbbi években hol érdek-, hol értékalapúként volt bemutatva, egy pszichológiai és részben szociológiai alapmozgatót kell feltárnunk. Ha vannak elégedett és elégedetlen nemzetek, mi magyarok bizonyosan utóbbiak halmazába kerülnénk. Ezeréves kárpát-medencei történetünk során voltunk már mindkettőben, de az első világháborút lezáró békediktátumok óta megkérdőjelezhetetlenül az elégedetlenek táborát növeljük. Mitől lehet elégedett, avagy elégedetlen egy nemzet? Leginkább attól, hogy vannak-e be nem teljesült vágyai, követelései, igényei. Ilyen elégedetlenséget generáló okok és követelések lehetnek egy ország életében: korábbi országrészek más országokhoz történő csatolása, vagy ha nyersanyagkincsei, erőforrásai nem a nemzeti vagyont gyarapítják, ha jelentős nemzetrészei kisebbségként más államokban kénytelenek élni, netán megszállóként idegen csapatok állomásoznak területén, avagy a szó szoros értelmében diktatúra uralja az adott országot. Úgy hiszem, ezen kritériumok be nem teljesülése alapján elégedett lehet például Svájc, Franciaország, Finnország, vagy Olaszország és még sokan mások. Mi, magyarok azonban semmiképp. Trianon óta Magyarország kényszerű elégedetlensége okán állandósult külpolitikai kényszerpályán mozog. Egyrészt határon túl ragadt nemzetrészeinek túsza, egyben fennmaradásuk letéteményese, másrészt erkölcsi kötelessége, egyben elemi érdeke is a határokon kívül maradt magyarságért mindent megtenni. A korábbi regionális, középhatalmi státusz és az elveszett ország- és nemzetrészek utáni vágyódásból fakadó elégedetlenség sokszor tudatos, még többször tudat alatti mozgatórugónk. Ez sodort minket hol a nyílt revizionizmus irányába, lásd Horthy-korszak, vagy tett a náci Németország csatlósállamává és szövetségesévé a második nagy világégésben. Még a monolitikus szilárdságú keleti, szocialista tömbben töltött 40 évünk alatt is előkerült, például a Ceaușescu-féle erdélyi falurombolások elleni tiltakozásunkkor. Ma is ebből fakadnak azok a vágyterhelt, ám a racionalitást messze elkerülő hangok, hogy majd Putyin merő jóindulatból, vagy eddigi együttműködésünkért cserébe visszaadja nekünk Kárpátalját, ha végzett Ukrajna bekebelezésével.
Elégedetlenek vagyunk, keressük a helyünket, a lehetőségeinket – és hibát hibára halmozunk. Már ott, hogy önbizalomtelten túlértékeljük a méretünket, jelentőségünket, nemzetközi reputációnkat.
Alig 10 milliós ország vagyunk, egyben legfeljebb 15 milliós nemzet. Hihetetlen történelmi gazdagsággal rendelkezünk, a világ sportéletében, az örökös olimpiai éremtáblán számainkhoz képest messze felülreprezentáltan, de ugyanez a helyzet az egy főre jutó Nobel-díjak esetében is. Van rendkívül gazdag kultúránk, egyedi nyelvünk, mások szerint egyedi gondolkodásmódunk, világszabadalmak sokaságát magukénak tudó feltalálóink, csodaszép épített örökségünk… Alig vannak azonban ásványkincseink, a 10 millió lakos pedig a világ más pontjain nem ország, hanem közepes méretű város.
Amikor a magyar külpolitika újra meg újra eljátszik a gondolattal, hogy hídszerepet töltsön be Kelet és Nyugat között, nem számol azzal, hogy mi hídnak nagyon is vékonyak vagyunk. Tőlünk sokkal szélesebb és súlyosabb szereplők jelentkeznek erre a szerepkörre. Híd helyett mi maximum összekötő pallók lehetünk a nemzetközi diplomáciában. Az utóbbi idők hintapolitikája, de a minden korban felszínre törő különutasságunk (lásd még: legvidámabb barakk a szocialista államok között) után is kénytelenek vagyunk tudomásul venni mindezt. Kell az önbizalom – ha valamiből, abból az utóbbi időben nem is volt hiány –, azonban ezzel párhuzamosan reálisan kell éreznünk és értékelnünk a saját súlyunkat.
Meggyőződésem, hogy évszázados történelmi kiszolgáltatottságunk és hányattatásunk után biztonsági szempontból nem történhetett jobb Magyarországgal, minthogy az Európai Unió és a világ legerősebb katonai szövetsége, a NATO tagja lett és lehetett. Látva az Ukrajnában történteket így sem dőlhetünk hátra, de nem túlzás azt állítani, hogy ezek nélkül ezer éves államiságunk fennmaradását fenyegetné valós veszély. Azonban ha csak az utóbbi idők külpolitikai eseményeit nézzük, a különutasságunk, az elégedetlenségünkből fakadó önálló hely- és útkeresésünk abszolút látványos. Paks 2-vel, a kínai Budapest–Belgrád vasúttal, számos orosz kitettséggel, tudatos vagy tudat alatti, a közös európai érdekérvényesítést megvétózó fellépésünkkel.
Most mindezeket saját érdekünkben, alapvető biztonságunkért fel kell adnunk, és jól járunk, ha a kialakult helyzetet megússzuk csak az aktuális kormány és nem az egész ország arcvesztésével. Nem kétséges, hogy a minket körülvevő államok nagy része minden nemzetközi fórumon hangot fog adni annak, hogy a magyarok immár sokadszor, megint a rossz oldalon álltak, amikor a putyini Oroszország kegyeit keresték. Különutasságunknak látványos, de nem őszinte meggyőződésből fakadó fordulatot követően egyszer és mindenkorra vége. Ez a jelen. Mi következhet azonban, ha távolabb tekintünk? Lesz-e, lehet-e valaha más a magyar külpolitika?
Elégedetlenségünk csillapítására két út áll előttünk. Az első szerint általános gazdasági jólétből fakadó következményként megbékélünk a kialakult történelmi szereppel és egyszerűen feladjuk elégedetlenségünket. Kisarkítva: felvesszük az osztrák viselkedési mintát. A környező országok megkönnyebbüléssel vennék tudomásul mindezt, akárcsak az Európai Unió azon államai, amelyek területén jelentős számú nemzeti kisebbség él. Több, mint egy évszázad elteltével az idő is azon sebek behegedésének kedvez, amelyek a nemzet testének trianoni megcsonkításakor keletkeztek. Emellett szól az is, hogy a folyamatos európai és hazai népességfogyást a határon túli magyarok áttelepítésével ellensúlyozni lehetne, ami csábító lehetőség a mindenkori magyar kormányoknak. Az áttelepültek eredeti lakóhelyén azonban a magyarság számottevően csökkenne, ami egy idő után visszafordíthatatlanná tenné ezt a folyamatot. Ízelítőt kaphatunk majd most mindebből, amikor meglátjuk, hogy az ukrajnai konfliktus végeztével a magyar ajkú menekültek közül vajon hányan mennek vissza Kárpátaljára. Vagy hogy hazatérve hányan találnak majd időközben házukba telepített kelet-ukrajnai menekülteket.
A másik út elégedetlenségünk felszámolására az erősödés és várakozás akár évtizedekig tartó útja. Mind magasabb gazdasági prosperitás, közben várakozás a megfelelő diplomáciai környezetre, majd nemzetegyesítés.
Hihetetlennek, tűnik, de, mint látjuk, bizonyos időközönként minden nemzetközi egyezmény és garancia ellenére képes a világ kifordulni a sarkából. Ez az út türelmet és évtizedes, minden politikai oldalra kötelező stafétaátadást követel meg a mindenkori magyar vezetéstől, és a határon túli magyar kisebbség teljes körű támogatását és védelmét az asszimilációval szemben. Ami emellett szól, az a kelet–közép európai államok fiatalságának Nyugat-Európába történő elvándorlása, a környező államok hosszú távú elnéptelenedése, ami a Balkánon már most is drámai mértéket ölt. A szomszédos államokat magunk mögött hagyó gazdasági többletteljesítménnyel azonban, úgy tűnik, egyenlőre adósok maradunk.
Hogy végül melyik úton fogunk járni, nagy eséllyel nem mi döntjük el. Az elsőnek egy békés, határok nélküli Európában jóval nagyobb a realitása, de elgondolkodtató, hogy folyamatosan készüljünk a második eshetőségre is. És természetesen ott a harmadik út is, miszerint hosszú időn át marad még az évszázados elégedetlenség generációról generációra. Hogy futjuk különutas köreinket, és próbálkozunk, és próbálkozunk…
A cikk nem tekinthető egyházi állásfoglalásnak, a szerző személyes elemzői véleményéből és nem evangélikus lelkészi mivoltából fakad.
Nyitókép: Fortepan / Konok Tamás id
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
