Hermann Róbert: Háborúba provokált oroszok, esélytelen magyarok? 1848-49 velünk élő mítoszai
A forradalom és szabadságharc történetéhez számos mítosz és legenda kapcsolódik. Ezek egy része még „a nagy év” alatt vagy közvetlenül utána keletkezett (elég, ha a Görgei elleni árulási vádra gondolunk), de vannak közöttük olyanok, amelyek elterjesztésében a későbbi korok történetírása is jeleskedett. Hermann Róbert történész, a Magyar Történelmi Társulat elnöke az alábbiakban ezek közül mutat be négyet.
I. NEMZETISÉGI KÉRDÉS
Az 1945 utáni évtizedek történetírása és publicisztikája sikeresen gyökereztette meg a közvéleményben azt a nézetet, hogy a magyarok és nem magyarok 1848-1849-es tragikus összecsapásáért az alapvető felelősség az 1848 tavaszán birtokon belülre került magyar politikai elitet terhelte, miután nem volt hajlandó elfogadni a társnemzetek jogos igényeit. Ez az elképzelés lényegében a kiegyezés kossuthi kritikájáig megy vissza, s a 20. század eleji polgári radikálisok történelemszemléletének is meghatározó eleme volt, amit – utólag úgy tűnt – a Habsburg-monarchia, s azon belül a történelmi Magyarország 1918. évi felbomlása is igazolt.
Ebből fakad az máig élő vélemény vagy feltételezés is, hogy ha a magyarok kicsit nagyvonalúbbak az egyes területeken és együttesen többséget alkotó „kisebbségeikkel”, a forradalom és szabadságharc is másként végződhet. Az ilyen vélemények és feltételezések nehezen igazolhatók és ugyanezen okból nehezen is cáfolhatók. Jómagam úgy vélem, hogy a magyarok és társnemzetek szembekerülése többé-kevésbé törvényszerű volt.
A horvátok esetében már a reformkorban megvoltak ennek előzményei, a szerb nemzeti mozgalom 1848 áprilisától egyenes úton haladt a konfrontáció felé, s az erdélyi román nemzeti mozgalom is alapvető kérdésekben került szembe a magyar nemzeti mozgalommal, elég, ha az unióra gondolunk.
A horvát és a szerb mozgalmat 1848 tavaszától, illetve őszétől „foglyul ejtette”, s 1849 augusztusáig szilárdan kézben is tartotta a császári és királyi (továbbiakban cs. kir.) katonai hierarchia. Ebből a szempontból teljesen mindegy volt, hogy mit gondolnak egyes újságírók Zágrábban vagy a hatalomból kiszorított demokrata értelmiségiek Zimonyban vagy Pancsován. Az „alulról szerveződő”, de a keretek végleges kialakításához az erdélyi cs. kir. katonaságtól jókora segítséget kapó román felkelés pacifikálására lett volna még talán a legtöbb remény, de még ha ez megtörténik is, magyar oldalról legfeljebb 10-15 000 katona szabadult volna fel, s igencsak kétséges, hogy az erdélyi magyar falvak és városok feldúlásában nagy jártasságot eláruló, de nyílt ütközetben soha nem diadalmaskodó román felkelők bármire is használhatók lettek volna az orosz és osztrák intervenciós csapatokkal szemben. Azaz, még ha részben vagy egészben meg is valósul a nagy Kárpát-medencei összeborulás, ez aligha képes katonai eszközökkel semlegesíteni az orosz intervenciót.
II. ELÉGEDETLEN PARASZTSÁG?
Szintén a magyar marxista történetíráshoz kötődik egy másik hosszú távon ható, a magyar (és nemzetiségi) parasztság és a forradalom viszonyával kapcsolatos mítosz. A magyar liberális történetírás joggal hangsúlyozta, hogy a magyar nemesség micsoda áldozatot hozott a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatásával és a különböző úrbéres szolgáltatások eltörlésével. Ezért is jelentett igazi paradigmaváltást Szabó Ervin műve az 1848-49-es társadalmi és pártharcokról, amelyben éppen azt hangsúlyozta, hogy a nemesség nem tudott eléggé nagylelkű lenni az áldozathozatalban, s ezért nem sikerült megnyernie a parasztságot a nemzeti önállóság, majd függetlenség ügyének, s ezért is szenvedett vereséget a magyar szabadságharc 1849-ben. Azaz, ha a jobbágyfelszabadítás radikálisabb módon megy végbe, ha a nem úrbéres jellegű szolgáltatásokat is eltörlik, ha a vitatott jogállású földek is a parasztság birtokába kerülnek, akkor ez olyan erőket mozgósít a forradalom védelmében, amelyek lehetővé teszik a győzelem kivívását.
Noha a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának részleteit illetően máig nem született összefoglaló munka, a tisztánlátás érdekében nem árt néhány tényt leszögezni.
A magyar parasztság nagyobb és a nemzetiségi parasztság egy jelentős része (pl. a szlovákok és a magyarországi románok) elégedett volt a jobbágyfelszabadítással, főként azzal a ténnyel, hogy úrbéres földjeit polgári tulajdonba kapta.
1. A magyar politikai elit az 1848:IX-XIII. törvénycikkekkel nem tekintette lezártnak a jobbágyfelszabadítás és a feudális maradványok ügyét – az 1848 nyarán összeülő népképviseleti országgyűlés és az egymást váltó kormányzatok folyamatosan foglalkoztak ezzel az üggyel. A további rendezésről olyan elképzelések születtek, amelyek vitás kérdésekben inkább a parasztságnak kedveztek volna, s kidolgozóik magát a további kármentesítést/kárpótlást is alapvetően állami feladatként, nem pedig önmegváltás útján képzelték el.
2. Az agrárkérdés-parasztkérdés kettőse alapvetően nem befolyásolta Magyarország katonai potenciáljának alakulását; részint azért, mert a szűk keresztmetszetet a hadsereg szaporításánál nem a rendelkezésre álló emberanyag, hanem a fegyverzeti ellátás kapacitása jelentette; részint azért, mert a magyar állami és önkormányzati apparátus igen hatékonyan tudta kiállítani az újoncokat.
3. Nem igazolható az az állítás, hogy a földéhség kielégítése önmagában lelkesítő tényező lett volna. A polgári tulajdonhoz jutó negyed-, fél- és egésztelkes jobbágyok aligha mentek lelkesen önkéntesnek, hiszen éppen annak örültek, hogy végre maguknak dolgozhatnak; s ha ők elmennek, ki műveli a földeket? Az önkéntesek kiállításának sikerét tehát sokkal inkább az előző évek gazdasági válságában munka nélkül maradtak vagy a jobbágyfelszabadítás során földhöz nem jutók száma befolyásolta, nem pedig az, hogy a kormányzat és a törvényhozás milyen messze jut el a tulajdonviszonyok átalakításában.
4. A jobbágyfelszabadítás és annak továbbfejlesztése tehát biztosította a szabadságharc szilárd társadalmi hátterét és bázisát, de mégoly radikális módja sem volt alkalmas arra, hogy az erőviszonyok tekintetében a magyar felet döntő fölényhez juttassa.
III. ELSZALASZTOTT GYŐZELMEK?
Szintén az állandó szemrehányások közé tartozik az, hogy a magyar hadseregnek kétszer is módja lett volna megnyerni a háborút, de vezetőinek késlekedése vagy rossz helyzetfelismerése, s ebből fakadó téves döntése következtében ezt elmulasztotta. Az egyik ilyen alkalom 1848 októberében lett volna, amikor a pákozdi csatát követően a Josip Jellačić horvát bán csapatait üldöző magyar sereg elmulasztotta a forradalmi Bécs felmentését; a másik pedig 1849. április-májusában, amikor a tavaszi hadjárat végén, Komárom felmentését követően a magyar fősereg nem folytatta a megvert ellenség üldözését, hanem Buda visszafoglalására fordult vissza.
Az újabb kutatások alapján azonban mindkét esetben azt mondhatjuk, hogy az erőviszonyok ismeretében valójában egyik esély sem állt fenn. A Jellačićot üldöző magyar sereg már a határ elérésekor mind létszámban, mind kiképzettségben és felszereltségben alatta maradt a bán seregének, amely rövidesen egyesült a Bécsből kiszorított cs. kir. helyőrséggel is. A bécsi forradalmi erők pedig csak a város határain belül – s ott is elég korlátozottan – voltak használhatók, azon kívül nem.
A tavaszi hadjárat végén a kivívott győzelmekkel a magyar fősereg lényegében egy helyre összpontosította az addig egymástól több napi távolságra csatázó cs. kir. hadtesteket. A Bécs előterében összpontosított cs. kir. hadsereg május 1-jén – a Délvidékre vezényelt Jellačić-hadtest nélkül – 75 633 főt számlált, és ebből ténylegesen is hadra fogható volt 54 443 fő. Ennek a hadseregnek 237 tábori lövege volt. Görgei erői Komárom felszabadítása előtt, a Pest környékén hátrahagyott csapatokat is ide számítva, 45 372 főt és 183 löveget számláltak. Ebben az adatban azonban még csak részben szerepelnek az igen véres április 19-i nagysallói, és egyáltalán nem találhatók meg április 26-i komáromi csaták veszteségei. A bányavárosokba kikülönített erők miatt is le kell vonnunk további 2000 főt. A komáromi erődből elvileg ki lehetett vonni mintegy 5000 főt és néhány, lőszer híján lévő üteget, ez azonban még mindig nem egyenlíthette ki az ellenség erőfölényét.
Azaz a magyar fél minden tartalék mozgósításával is legfeljebb számban egyenlő erőket vonultathatott volna fel az újabb támadásnál. Ez azonban csak matematikai lehetőség volt.
Hiszen a budai várőrség és a délre küldött Jellačić-hadtest miatt a magyar hadvezetés nem tehette meg, hogy minden mozdítható erejét a cs. kir. hadsereg üldözésére fordítsa. Buda osztrák birtoka miatt ráadásul számolnia kellett az utánpótlás már eddig is tapasztalható akadozásával.
A közhiedelemmel ellentétben a cs. kir. hadsereg egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban április végén, hogy üldözése gyors győzelmeket hozhatott volna. Döntő vereség egyedül Wohlgemuth altábornagy frissen szervezett hadtestének egy részét érte április 19-én Nagysallónál. A többi csatában a cs. kir. hadtestek rendezetten hagyták el a harcteret. Sőt, április 26-án Komáromnál egy frissen összeszedett cs. kir. lovasdandár csaknem legázolta Klapka tábornok I. hadtestének csapatait.
Miután a magyar hadsereg a tavaszi hadjárat valamennyi összecsapását úgy nyerte meg, hogy az adott csatamezőn számbeli fölényben volt, s e győzelmek egy része még így is kínkeserves volt, a Bécs elleni támadás aligha végződhetett volna mással, mint jókora vereséggel. Azaz odalettek volna azok az előnyök, amelyeket a magyar fél egy hónap alatt kivívott.
A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy jelen ismereteink szerint ugyan a Bécs elleni támadásnak sok esélye nem lett volna, de ettől még maga a „Bécs vagy Buda?” kérdésfeltevés nem dönthető el teljes biztonsággal. A korszak hadászati elvei valóban a megvert ellenség végsőkig tartó üldözését tartották tanácsosnak, s miután ez nem történt meg, nem tudjuk megmondani, mi lett volna, ha a magyar fősereg mégis folytatja a támadást. Az adott erőviszonyok mellett maga a tavaszi hadjárat is öngyilkos vállalkozásnak tűnt, mégis elég jó sikerrel végződött. A háborúban sok minden múlik az esetlegességeken, a véletleneken, az önkéntelenül elkövetett hibákon és a szerencsén.
Miután azonban ekkorra az osztrák kormány és maga I. Ferenc József is az oroszok segítségül hívása mellett döntött, egy Bécs elleni sikeres támadás sem adott volna döntő fordulatot a hadieseményeknek – legfeljebb felgyorsította volna az orosz beavatkozást.
IV. OROSZ INTERVENCIÓ
Ugyanilyen negatív mítoszok kapcsolódnak az orosz intervencióhoz is. Szinte kiirthatatlan a közvélekedésből az a nézet, hogy a magyar forradalom és szabadságharc eleve reménytelen vállalkozás volt, hiszen a Habsburg-birodalom a Szent Szövetség rendszerének tagjaként eleve számíthatott az oroszok beavatkozására, s ezt az 1833-ba Berlinben kötött orosz–osztrák egyezmény külön meg is erősítette.
Ennek a „vádnak” van egy másik változata: eszerint a cári Oroszország 1849. nyári intervencióját, a magyar szabadságharc sorsát eldöntő beavatkozást Kossuth felelőtlen politikája, nevezetesen a Habsburg-ház 1849. április 14-én bekövetkezett trónfosztása, illetve a függetlenség kimondása provokálta ki; ez adta a beavatkozás hivatkozási és jogalapját. Ha erre a lépésre nem kerül sor, akkor a nyugati nagyhatalmak megakadályozták volna az orosz hadsereg fellépését.
A két nézet azonban eleve kizárja egymást, hiszen ha az orosz intervenció eleve létező lehetőség volt, akkor azt a trónfosztás és a függetlenség kimondása nem provokálhatta ki. Ha viszont mégis az 1849. április 14-i határozatok okozták az orosz intervenciót, akkor az nem volt törvényszerű, s a magyar forradalom és szabadságharc sem volt eleve reménytelen vállalkozás.
Elvileg az 1849. áprilisi hivatalos osztrák segítségkérést indokolhatta volna a trónfosztás és a függetlenség kimondása is, hiszen annak híre egy hét alatt Bécsbe is elérhetett. (Kosáry Domokos egyik munkájában feltételezte, hogy miután a hír április 17-én a lévai magyar főhadiszálláson ismert volt, akár Bécsben is értesülhettek róla.) Az osztrák hadműveleti okmányokban azonban először egy 1849. április 30-án Magyaróvárott keletkezett hírszerzői összesítésben szerepel hír, ami másnap érkezett Bécsbe, s jelent meg a lapokban. Ez tehát aligha motiválhatott bármilyen módon egy tíz nappal korábban, április 20-án megtörtént segítségkérést. „Annál jobb” – írta I. Ferenc József édesanyjának, Zsófia főhercegnőnek, amikor a trónfosztás és a függetlenség kimondásának híréről értesült, ami szintén arra mutat, hogy ez hivatkozási alapként „jól jött”, de nem volt kiváltó oka az oroszok behívásának.
Hozzáteendő, hogy az orosz intervenció bekövetkezése nem volt eleve eldöntött, s fennállt annak a lehetősége, hogy elmarad. Ehhez egy dolog kellett volna: az, hogy IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja a frankfurti német nemzetgyűlés által felajánlott német császári koronát. Ha ezt megteszi, az orosz csapatok nem délnyugat, hanem nyugat felé indulnak el, s ebben az esetben Ausztria nemhogy nem kaphatott volna orosz segítséget, de akár még az orosz–német háborúban való aktív részvételre is rákényszerülhetett volna – az oroszokkal szemben. Magyarország külpolitikai mozgásterét ugyanis 1849 áprilisáig alapvetően a német egység kérdése határozta meg – ennek nyilvánvalóvá vált bukása tette szabaddá I. Miklós cár kezét a magyar kérdésben.
Nyitókép: az isaszegi csata 1849. április 6. Olajnyomat (forrás: Wikimedia)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
