Több ezer megmentett fénykép mutatja meg, hogyan épült fel a modern Budapest
Háromezer nagyszerű fénykép került fel a FŐMTERV vállalat archívumából a Fortepan oldalára. A főváros saját házi tervezőcégének fotósa, Domonkos Endre negyven évig járta az átépülő Budapestet, ott volt minden fontosabb építkezésen, de mellesleg megörökített rengeteg olyasmit is, ami ma már kordokumentum: árvízi védekezést, félmeztelenül, mezítláb dolgozó vidéki munkásokat, neonokat és strandokat. A 20. század második felének egyik legizgalmasabb városfotós hagyatéka vált legalább részben hozzáférhetővé.
„Egyelőre több mint 80 ezer fotónál tartunk, de ez még mindig messze nem a vége” – mondja Keszthelyi Tibor, a FŐMTERV vállalat elnök-vezérigazgatója. „Melyik része érdekel a városnak?” A kivetítőn Budapest térképe látszik, geotaggelt fotósorozatokkal. Találomra bedobom a budai Szépjuhásznét, és kijön egy tizennégy gyönyörű színes fényképből álló sorozat az Úttörővasút itteni megállójáról, amit akkoriban Ságvári ligetnek hívtak. Az 1966-ban készült képeken még nem a Gyermekvasút mai, Bukarestben gyártott dízelmozdonyai láthatók, mivel azok csak 1973-ban érkeztek meg a vonalra, hanem egy régebbi mozdonytípus, a vörös-fehér festésű, bumfordi, hazai gyártmányú Mk49-esek. Az állomás mintaszerűen tiszta és rendezett, a virágtartókban van virág, a rézsűk gondosan nyírottak, az egyik képen egy pedagógus egyenruhás kisgyerekeket terel fel a vonalra. Nézzünk át a város másik végére, Újpalota! A térkép kiad egy 1978-as fotósorozatot a néhány évvel korábban átadott nagylakótelepről, a tizennyolcemeletes Víztoronyház brutalista dacossággal magasodik laposabb társai fölé, a kék 73-as busz éppen kifordul a megállóból, a házak előtti parkolók teli vannak szocialista autókkal.
„Időnként engem is beszippant, bármennyi időt el lehet tölteni vele. Hat éve kezdtük el a digitalizálást, egy kolléga dolgozik rajta, amikor van egy kis szabadideje, szobrot kellene kapnia. 50 ezer fotó kapott már kategorizálást és geotaget, ezek kereshetők, most úgy sejtjük, valahol 120 ezer körül lesz a vége” – magyarázza a cégvezető. „Szeretnénk, ha ez az elképesztő gyűjtemény minél inkább közkinccsé válna, hasznosulna, ezért is kerestük meg a Fortepant, hogy csináljanak egy válogatást.”
Tamási Miklós, a Fortepan alapítója két hétig böngészte az óriási anyagot, míg végül kiválogatott háromezer jó minőségű, a gyűjtemény értékeit reprezentáló fényképet, valamint egy 66 képből álló „best of” összeállítást. Ezeket már most is bárki böngészheti a Fortepanon, bár a leírásokkal még sok munkájuk lesz az oldal szerkesztőinek. Tulajdonképpen a 20. század második felének egyik legjelentősebb városfotós életműve szabadult ki ezzel a vállalati archívum fémdobozaiból, mert bármilyen hihetetlen, ez a felfoghatatlan mennyiségű fénykép nagyrészt egyetlen alkotó, Domonkos Endre műve.
Domonkos Endre életéről kevés a fellelhető információ. Az artportal szerint 1925-ben született és 1991. május 2-án hunyt el, 1952 és 1985 között volt a FŐMTERV műszaki fényképésze. Elsősorban műtárgyfotósként szerzett nevet magának, csendélet- és zsánerfotói szerepeltek kiállításokon, folyóiratokban, könyvekben, naptárakban, képeslapokon. Ez némiképp ellentétes a FŐMTERV-ben megőrzött információkkal, ahol úgy tudják, „Bandi bácsi” majdnem a haláláig, 1991-ig dolgozott a vállalatnál, igaz, az utolsó három évben már az utódját, Szikszay Ágnest tanította be, aki máig a cég fotósa (de természetesen már régóta digitális képeket készít). Kicsit többet tud róla Hidvégi Máté tanulmánya a híres művészettörténész, Dávid Katalin baráti köréről. E szerint Domonkos – Dávid Katalin sógora – „a dokumentarista fekete-fehér fotográfia, azon belül a műszaki- és tárgyfotográfia kiemelkedő képviselője volt. A háború után újjáépült Budapest műszaki fejlesztéseit (metróépítés, hídrekonstrukciók, felüljárók, aluljárók) művészi fokon ábrázolta. Fontosak festőművész ismerősei, barátai – Anna Margit, Böhm Lipót Poldi, Kondor Béla, Miháltz Pál, Zilahy György – műtermeiről készített dokumentumfotói is.” (Anna Margit műterméről készült fényképe itt látható.)
A FŐMTERV-nél negyven évig végzett munka lehet Domonkos életében a szorgalmas kötelességteljesítés, hiszen a feladatok jelentős része nem volt túl érdekes. Rengeteg „favágás” : útpadkákat, felfagyott kockaköveket, bedőlt támfalat fotózni a város különböző pontjain, vállalati programokat, felvonulásokat megörökíteni. Mindenesetre példamutató precizitással végezte: minden fotósorozatot napra pontosan dátumozott, és helyszínenként szortírozott, ennek köszönhető, hogy a rengeteg kép mind azonosítható és datálható.
Munkásságának másik vonulata nyomon követhető a korabeli szaksajtóban 1959-től kezdve, mindenekelőtt a Fotó és a Fotőművészet magazinokban, amelyek beszámoltak díjairól, kiállításairól és közölték kiemelkedő fotóit. Az 1965-ös Országos Fotóművészeti Kiállításon egy modern irodaházat megörökítő, már-már absztrakt képpel szerepelt (Architektúra), ami a korabeli kritika szerint „végső soron az emberi értelem és erő jelentőségét, nagyságát” fejezte ki. 1967-ben közös albuma jelent meg Nagy Lajos nevű kollégájával az üvegművességről, ami elnyerte a fotószövetség albumpályázatának első díját. A Fotóművészet számára rendszeresen tervezett borítókat, 1974-ben az üvegművességről készült fotóanyagát külön kiállításon is bemutatták.
Jegyzett, neves fotográfus volt tehát, de a FŐMTERV számára végzett munkája a nagyközönség számára egészen tavalyig ismeretlen maradt. Ekkor a cég 70 éves fennállására kiadtak egy limitált példányszámú évfordulós albumot (FŐMTERV 70), amit nagyrészt az ő fényképeivel illusztráltak, és tulajdonképpen ennek folytatása a Fortepanos együttműködés is.
Domonkos huszonéves fiatalemberként kezdett dolgozni a főváros mélyépítési tervezőirodájának, amit 1950. január 1-jén hoztak létre FŐMTI néven. A vállalat napra pontosan egyidős Nagy-Budapesttel, a város területe ekkor a hozzácsatolt kül- és kertvárosokkal a kétszeresére nőtt. A főváros még teli volt az ostrom sebeivel, de a bővülés és az eltervezett erőltetett tempójú modernizáció miatt látszott, hogy rengeteg építési feladat vár a Fővárosi Tanácsra, különösen a mélyépítés területén.
A gyorsan fejlődő Budapesten mindent modernizálni kellett: az utakat, a hidakat, a kereszteződéseket, a járdákat, a villamosvonalakat, a vasúti átjárókat, a csatornákat és a vízvezetékeket. A századfordulós infrastruktúra ekkorra jutott el az avulásnak arra a fokára, amikor már nem felelt meg a növekvő tömeg- és autóközlekedési igényeknek, ezért Budapest megint évtizedekre építési területté változott. A FŐMTERV a tanács házi cégeként verseny nélkül, megbízásként kapta meg a mélyépítési típusú feladatok nagy részét. Mindazt, amit a városban még szinte most is használunk, és a létét természetesnek vesszük, nagyrészt a FŐMTERV mérnökei tervezték, legalábbis az ezredfordulóig ez így volt, bár azóta egy újabb modernizációs hullám kezdi átrajzolni a 20. század második felében kialakult arculatot. Az autópályák bevezető szakaszai, a felül- és aluljárók, a nagy lakótelepek közművei, a pesti villamos körgyűrűk, a patakok árvízvédelme, a BAH-csomópont, a földalatti meghosszabbítása, az új strandok, a fontosabb terek felszínrendezése mind a FŐMTERV munkája volt – Domonkos Endre pedig az összeset dokumentálta, mind az építkezéseket, mind az elkészült állapotot. A képeket jórészt ő maga készítette, bár legalább egy segédje biztosan volt a vállalati emlékezet szerint, és valószínű, hogy egy idő után a támfalrepedéseket és kimozdult dilatációs réseket már ráhagyta a munkatársra.
Különleges szerencse, hogy Domonkos személyében ezt a nagy városátalakulást olyan fotográfus örökítette meg, aki fotóművész is volt, és a képek többségét gondosan, művészi igénnyel megkomponálta, még akkor is, ha tudta, hogy fotóinak 99 százaléka az archívum fiókjának készül. Arra nem számíthatott, hogy a halála után harminc évvel nagy felbontásban fogjuk nézegetni őket, de a képek kiállják ezt a próbát is. Jellemző munkájának igényességére, hogy a város kiemelt pontjain rendszeresen használt „magaslati lakásai” voltak, olyan emeleti lakások, ahonnan jó rálátás nyílt egy-egy térre vagy csomópontra, és az ismerős tulajdonosok megengedték, hogy rendszeresen fotózzon az ablakukból. Az Auguszt cukrászcsaládban állítólag mindig süteménnyel várták ilyenkor.
A fotós munka két rétege – a műszaki és a művészi fotózás – nem vált el egymástól élesen. Nyilvánvaló, hogy a az építkezéseken is készültek olyan fotók, amiket aztán ki tudott állítani, 1970-ben például az Aszfaltozó című riportképpel szerepelt az Országos Fotóművészeti Kiállításon, az 1980-as gyulai Székely Aladár Emlékkiállításon pedig a Felszabadulás tér című, nyilvánvalóan a FŐMTERV-es munkához kapcsolódó sorozattal.
Domonkos Endre legkorábbi fennmaradt fotója 1953-ból való, a Nyugati pályaudvarhoz vezető sínek és a Hungária körút találkozását örökítette meg, az első jelentősebb sorozat pedig 1954. május 10-én a Lokomotív uszoda építését mutatja. A Szőnyi úti régi vasutas sporttelepet az 1950-es évek első felében kezdték korszerű sportközponttá fejleszteni, ennek jegyében új medencék is épültek.
„A nagy versenymedencétől néhány méterre épül és rövidesen befejeződik egy 25 X 15 méteres, hatpályás kis medence építkezése. Itt van a 10 méteres ugrótorony is. A torony beosztása lehetővé teszi a háromméteres és az ötméteres magasságból való ugrást. A medence mélysége 4.80 méter” – tudósított a Szocialista Vasútért lap nagyjából ugyanakkor, amikor a fotós is ott járt. Addigra az új uszodát már birtokba vették az úszók és a vizipólózok Laky Károly edző vezetésével, és a tervek szerint ezer vasutasgyerek és -fiatal kezdhetett ismerkedni a telepen a vizisportokkal. A sportközpont ma is megvan BVSC Zugló néven, de a Domonkos képén látható, impozáns vasbeton ugrótorony már nem létezik, a kismedence helyén a BVSC Uszoda modern, kék épülete áll 2015 óta. Hogy mikor tűnt el, nem tudjuk, az biztos, hogy egy 1996-os légi felvételen még megvolt, a 2000-es évek elején viszont már csak a romos medencék álltak, ugrótorony nélkül. Az 1930-as évekből való régi klubház jóval előbb eltűnhetett, lehet, hogy ezen kívül nem is nagyon készült más felvétel róla. A strand- és fürdőfotózás mindenesetre visszatérő motívum lett Domonkos Endre életművében, Budapest szinte minden vizes pontjának alakulását megörökítette.
Általában igaz, hogy a város kevésbé kiemelt helyeinek változásait szinte csak az olyan képi források segítségével lehet rekonstruálni, mint a FŐMTERV-gyűjtemény. Domonkos Endre számára valószínűleg nem lehetett olyan nagy élmény az Ördög-árok végigfotózása a patak teljes hosszában 1956-ban, de csak ebből tudjuk, milyen hidak és átjárók voltak akkoriban, milyen házak álltak közvetlenül a vízfolyás mellett, és hogy nézett ki a mára már a szuburbanizáció miatt teljesen átalakul táj a felsőbb szakaszokon. Akkoriban a FŐMTERV feladata volt Budapest összes kishídjának, támfalának és lépcsőjének jókarbantartása, és az objektumok állapotát dokumentálni is kellett. Ennek köszönhetően a város olyan részeit is dokumentálta, amit rajta kívül más nem nagyon.
1970-ben például feladatul kapta, hogy fotózza végig a támfalakat, ezekből elsősorban a budai utcákban volt sok. A budai hegyvidék kisebb – de még akár nagyobb – utcáiról is általában nagyon nehéz régi képeket találni, mert ezeket a környékeket inkább csak véletlenszerűen fotózták az emberek, a klasszikus városfotózás látóköréből pedig teljesen kiestek. Domonkos Endre viszont mintegy mellesleg megörökítette őket, a fenti képen például a XII. kerületi Bíró utca egy szakaszát látjuk, gyakorlatilag olyannak, mint amilyen a 20. század elején lehetett, mert ez a polgári környék a szocializmus időszakában nem sokat változott. Az utca a Bírák és Ügyészek Lakótelepéhez tartozik, ami 1910 és 1913 között épült fel a Kis-Svábhegy déli lejtójén; ez volt egykor a főváros egyik legszebb villanegyede, ahol kiváló építészek építette villákat a jogászelit tagjainak, de mára csak halvány nyomok maradtak belőle. Mert ha a szocializmusban nem is sok minden változott itt, ahogy Domonkos Endre fotóján láthatjuk, a rendszerváltás után annál inkább: a rendkívül drágává vált környéken szinte minden épületet csúnyán átalakítottak vagy lebontottak. A kép közepén látható, érdekes kerítésű, tornyos villa is önmaga karikatúrája ma már.
Domonkos nem volt portréfotós, de a városképek fotózása közben sok embert is lefényképezett, a munkásportréi pedig kiemelkedőek. Már az 1954-es nagy budapesti árvíz elleni védekezésről készült, korai sorozatán nagyon erős képeken adta vissza a víz elleni megfeszített küzdelmet, ami láthatóan összekovácsolta a védekezésben résztvevőket. A későbbi építkezési fotósorozatokon pedig mindig megjelennek azok a névtelen emberek is, akik a modern Budapestet ténylegesen felépítették: a fizikai munkások, akik ebben az időszakban többnyire még paraszti származásúak voltak, és ingázóként jártak fel vidékről a fővárosba dolgozni, hetekre elszakadva a családjuktól. A munkakörülmények sok esetben egészen elképesztőek voltak mai szemmel, időnként látni mezítláb dolgozókat, a Gellért-hegy sziklájának stabilizálását végző munkások rozoga létrák tetején billegnek, és valószínűleg ezek a melósok is keltenének ma némi megrökönyödést az Astoria közepén:
A kép egyébként olyan, mintha egy szocreál szoborcsoport lenne az országot építő munkásokról, csak ez éppen a valóság.
Mindebből végül egy olyan város született, ami a maga idejében tényleg modernnek tűnhetett. A korszak nagy infrastruktúraépítési beruházásai ma nem ébresztenek olyan csodálatot, mint a dualizmus korának gyönyörű hídjai, rakpartjai és sugárútjai. Ennek az egyik oka, hogy az építmények elég rosszul öregedtek, az esztétikai avulásuk sokkal nagyobb mértékű, mint a megelőző időszaké. A másik pedig az, hogy Domonkos Endre képein sok esetben azt a folyamatot látjuk, amikor a várost átszabják a megnövekedett autóforgalom igényei szerint. És ez nem csak sima aszfalutakat jelentett a korávbbi kockakő helyén, hanem sivár, soksávos útpályává szélesített főutakat szűk járdákkal, felüljárókkal elcsúfított belvárosi kereszteződéseket, és az aluljárók föld alatti világába kényszerített gyalogosokat.
Ma már nehéz átérezni, hogy amikor 1963-ban megnyílt Budapest első aluljárója az Astoriánál, a kőburkolatos, rejtett világítású, magas színvonalon megtervezett, modern térhez milyen reményeket fűztek. Hogy úgy tűnhetett: igazi városi terek jönnek majd létre a föld alatt, ahol jó lesz tartózkodni, amin nem csak átsietnek majd menekülve az emberek. Érdekes, hogy még az 1976-ban átadott észak-déli metróvonalhoz tartozó aluljárók fényképein is tiszta üvegvitrineket, civilizált büféket, újságosokat látni.
Maguk az építkezések egészen lenyűgözőek voltak, amit jól visszaadnak Domonkos fotói.
Ami megépült, sokkal vonzóbb képet mutatott, mint ahogy ma látjuk, mert minden új volt, friss és áramvonalas, még azok a létesítmények is, amiket ma már mielőtt lebontanánk, mint a városképet tönkretevő monstrumokat, vagy akár már el is tűntek, mint a Ferenciek tere autós alagútja. Domonkos Endre a fokozatos, és persze a rendszerváltás után felgyorsuló, de már az 1980-as években is tapasztalható lepusztulást már nem dokumentálta.
„Reprezentatívan, látványosan mutatja be a főváros egyik legszebb, újjáépített terét; érezhető büszkeséggel villantja fel a nagyvárosias környezet különböző rétegeit, a csillogó mozgólépcsőt, mélyén a metróállomással, a régi Klösz-fényképekkel díszített aluljárót, s a hatsávos főútat az Erzsébet-híddal” – írta a korabeli kritika az átépített Felszabadulás teret bemutató fotósorozatától. „Mindez valóban ilyen steril volt az ünnepélyes átadás napjaiban. Csakhogy azóta belakta a városi ember szeméttel, füsttel, szatyrokkal, csoszogással és tülekedéssel. Mindez hiányzik Domonkos Endre kollekciójából; s tekintve, hogy a kidolgozás magas színvonalú, e hiánynak nyilván szemléleti okai vannak.”
Domonkos Endre Budapestjét csak kiállításokon láthatjuk: az életmű egészére egyáltalán nem, de ezekre a beruházások átadási állapotjait megörökítő sorozatokra teljesen igaz a megállapítás. De éppez ez fel is értékeli a képeket, hiszen szemét, füst, szatyrok és tülekedés nélkül sokkal jobban érvényesül az eredeti tervezői koncepció, már ahol volt. És sok esetben volt. A belváros új, forgalomcsillapított övezetének kialakítása az 1970-es évek végén a mintás, többszínű díszburkolattal ellátott utcákkal és terekkel például igazi reprezentatív beruházása volt a késő Kádár-kornak, az idők változását is jelezte, hogy a történelmi belváros nyugat-európai típusú rehabilitációja elindulhatott. Az ekkor kialakított közterületek azonban olyan hamar elkoszosodtak és tönkrementek, hogy a beavatkozás nagyvonalúsága igazából már csak a képek segítségével érzékelhető. Például a Deák teret bemutató fotón:
A FŐMTERV-archívum nem az első vállalati fotógyűjtemény, ami hihetetlen helytörténeti kincsesbányaként jelenik meg a digitalizáció után. A Fortepan már korábban közzétette egy másik nagyvállalat, az UVATERV archívumának jelentős részét, sőt az oldal talán legjelentősebb mentőakciója is ahhoz a tűzesethez köthető, ami ezt az anyagot majdnem elpusztította. A Főfotó-gyűjtemény tavalyi publikálásáról a Válasz Online-on is beszámoltunk, ezt a cég rendszerváltás utáni megszűnése miatt magántulajdonból kellett visszavásárolni. A FŐMTERV ennél sokkal szerencsésebb történet, hiszen maga a vállalat is sikeresen átvészelte az 1990-es évek válságát, amikor dolgozói privatizáció révén alakult át 1992-ben részvénytársasággá, és mai is nagyon hasonló profillal működik, mint korábban. Ennek köszönhető, hogy a digitalizáció óriási munkáját maga a cég elvégzi, de azt egyelőre nem lehet tudni, hogyan válhatna a Fortepan-válogatásnál sokkal szélesebb gyűjtemény is közkinccsé.
Nyitókép: A Nagykörút aszfaltozása 1960-ban (Fortepan 251281 / FŐMTERV – Domonkos Endre)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
