Grabowskival üzent a Macskafogó alkotója – exkluzív interjú a friss Kossuth-díjas Ternovszky Bélával
Már azt hitte, elfeledkeztek róla, de idén márciusban, 78 évesen végre megkapta a Kossuth-díjat Ternovszky Béla, Pumukli megalkotója, aki a Pannónia Filmstúdió nagy korszakának olyan legendás alkotásaihoz adta a nevét, mint a Gusztáv-sorozat, a Doktor Bubóként elhíresült Kérem a következőt! vagy a fridzsiderszocializmus családmodelljét karikaturisztikus formába öntő Mézga család. Pályája ékköve minden idők legnépszerűbb egész estés magyar animációja, a Macskafogó. A legendás rajzfilmrendező pomázi otthonában többek közt arról mesélt a Válasz Online-nak, hogyan nem lett belőle orvos, mitől olyan jók a magyar rajzfilmek és hogy melyik animációs filmben hagyott nyomot az arcmásával.
– Gyakran elmondja, hogy amit a szakmáról tud, Jankovics Marcellnek, amit elért, Nepp Józsefnek köszönheti, utóbbinak most a Kossuth-díjért is hálát adott. De kinek köszönheti, hogy egyáltalán lett?
– Polgári családban nőttem fel, de a hálószobám falán anyai és apai ágról is függ egy-egy nemesi címer. Apám banktisztviselő volt, az ő ágán orvosok, jogászok sorakoznak a családfán, anyám pedagógus, az ő nagyapja itt, Pomázon volt szerb pap, az édesapja pedig Bajorországból ideszármazott rendőrkapitány. Annak idején, hogy megmentse Szolnokot Szamuelytől, átment a Tisza-hídon és tárgyalásba bocsátkozott vele. Bár a várost, ha jól tudom, sikerült megóvnia, az ő karrierje kettétört, ezután elbocsátották. Bennem mindenféle náció keveredik tehát: szerb, székely, felvidéki, bajor…
– A gyerekkorán hagyott nyomot a háború?
– Egész kicsi gyerek voltam, amikor apámat behívták a lovas tüzérséghez. Mivel addig a Nemzeti Banknál dolgozott, anyám fogta a két gyerekét és az aranyvonattal együtt távozott az országból. Nagyapámékkal, Marosvásárhelytől fokozatosan menekültünk az egyre közeledő orosz front elől. Apám a magyar csapatokkal vonult nyugat felé és körülbelül húsz kilométerre volt tőlünk Ausztriában, amikor vége lett a háborúnak. Mivel úgy tudta, hogy itthon vagyunk, hazaindult. Vesztére. Ahogy átlépte a határt, elfogták és elvitték hadifogságba, ahol három évet töltött. Mi ezalatt a nagyapámnál laktunk Debrecenben. Amikor apám hazajött, anyám bátyjának pomázi házába költöztünk. Ötéves koromtól érettségiig itt laktunk. Felejthetetlen időszak volt, nagyon sokat profitáltam belőle később. Szerettük, hogy falusi életet élhetünk a főváros közvetlen közelében.
– Ma is pomázi lakosként visszasírja azokat az időket?
– Az ember a gyerekkorára akkor is nosztalgiával tekint, ha körülötte szörnyűségek történtek. A szüleim igyekeztek megóvni a mi harmatos gyermekkorunkat, nem volt mindennapi téma, hogy kit vittek el, kit vertek össze a környezetünkből.
Jankovics Marcinak nem volt ilyen szerencséje: az ő édesapját elvitték. Nemzeti Bankos kolléga volt, ezért erről tudtam apámtól, csakúgy, mint arról, hogy azelőtt az édesanyja melyik főherceggel járta a nyitótáncot valamelyik operabálon… Bár a szüleink ismerték egymást, mi Marcival csak a Pannónia Filmstúdióban találkoztunk. Magas, nagyon jóképű fiú volt, barátságos ember, akivel pillanatok alatt teniszpartnerek, majd barátok lettünk, még mielőtt elkezdtünk volna együtt dolgozni. Amikor a gyerekek kirepültek, mi visszaköltöztünk Pomázra a feleségemmel. Bár most is szeretek itt lakni, amikor a helyi tévében orrom alá nyomták a mikrofont, hogy mondjam el, mit jelent számomra Pomáz várossá válása, csak azt mondhattam, amit éreztem: mindannak elvesztését, amit gyerekként szerettem benne.
– Jól sejtem, hogy a kreativitást apai ágról hozza?
– Apámban, aki családi nyomásra orvos helyett jogász lett, valóban rendkívül sok tehetség lakozott: írt, zenélt, színjátszott. Mindezt a hadifogságban nagyon jól tudta kamatoztatni: zenekart alapított, és Bende Miklós színész-rendező hadifogolytársával színjátszókört hozott létre. Az oroszok is értékelték, így ennek komoly haszna volt az életszínvonala javítása szempontjából. Rendkívül pozitív gondolkodású ember volt. Mindig azt mondta, szerencsések vagyunk, hogy nem haltunk meg a háborúban. Minden rosszban megtalálta a jót, még a hadifogságban is. Amikor visszatért, a Nemzeti Bank színjátszókörét vezette és az Új Bonbonier Cabaret szerzője, rendezője lett. De ő túlságosan felaprózta magát, ezért amikor felfedezték, hogy a rajzkészségem az átlagosnál jobb, igyekezett képzőművészeti pályára terelni és ahányszor le akartam térni róla, tapintatosan visszaterelt.
– Az ő nyomására lett rajzfilmes?
– Nem kötelezett semmire, mert pontosan tudta, milyen a szülői terror, amely kiemelte őt a marosvásárhelyi baráti társaságból, a testvérei mellől és elküldte a bécsi Theresianumba diáknak. Ezt ő nagyon nehezen élte meg, annak ellenére, hogy az élete folyamán rendkívül nagy hasznát vette. Nem akart terrorizálni, de finoman azért terelgetett.
– Mikor, miért akart letérni erről az útról?
– Noha a költözések közben a szüleim könyvtára eléggé megcsappant, sok könyv vett körül. Még nem voltam hat, amikor az első ifjúsági regényt elolvastam, idővel írói ambíciók is támadtak bennem. Egyik barátommal közösen egy western históriát is írtunk, a fogalmazás füzetemet pedig állítólag még most is őrzik a pomázi iskolában. Időről időre előveszik, hogy azon mutassák meg a gyerekeknek, hogyan kell ezt. Kaptam tehát megerősítést arra vonatkozóan, hogy ügyesen fogalmazok és van fantáziám. Apám mellett bekerülve a színházi közegbe pedig éreztem, hogy kitörési pontokat keres a bennem szunnyadó tehetség. De
piszok gátlásos voltam, arra, hogy színpadra álljak, nem mertem volna vállalkozni. Ennek a félénk exhibicionizmusnak viszont kitűnő terepe lett később az animált rajz. De mielőtt ott kötöttem volna ki, tettem egy másik kitérőt.
– Merre?
– Mivel nem vettek fel elsőre a Képzőművészeti Főiskolára, apám nagybátyja azt javasolta, felvételizzek az orvosi egyetemre. Én el tudtam magam képzelni, ahogy ülök egy beteg néni ágya mellett, simogatom a kezét és nagyon megnyugtató hatással vagyok rá… Azt gondoltam, miért ne? Apám nem szólt semmit, csak furán nézett, de szó nélkül befizette az előkészítő tandíját. Az első fizika órán aztán, amikor elkezdték magyarázni, mi is az az etalon méterrúd, amelyet Párizsban őriznek, egyszerre megvilágosodtam: mit keresek én itt?! Elég hamar józan belátásra tértem. Apám ilyen volt. Mindig kivárta, hogy én pattanjak le a falról. Csak kérdezett, hümmögött és várt.
– Tehát az apai odafigyelés tényleg segített abban, hogy végül a lehető legjobb helyen kötött ki.
– Igen, de nagy szerencse, hogy amerikai megrendelésre épp akkor indult az Artúr, a kisangyal című sorozat a Pannónia Filmstúdióban, ahol emiatt fel kellett duzzasztani a létszámot. Ehhez a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Gimnázium – a szerk.) kerestek végzős diákokat, én meg másodmagammal bekerültem. Épp csak hogy, mert mi akkor már lila ködben éltünk.
– Lila ködben?
– Festők voltunk, olajjal festettünk, vastagon, mocskos köpenyben, ami megállt a sok olajfestéktől, mert úgy volt a menő… A Pannóniában viszont tűhegyes ceruzával, egy vonallal, ujjlenyomat nélkül kellett figurákat alkotnunk. Ez először inkább taszított, ami valószínűleg a felvételi rajzomon is meglátszott. Amikor fázisrajzoló gyakornokként bekerültem, biztosra vettem, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. Aztán a gyors előrelépések, meg a filmek iránti rajongásom végül elég erős kötőanyagnak bizonyultak ahhoz, hogy ha periférikusan is, de a filmszakmában maradjak. Két hónap után fázisrajzolóvá léptem elő, addigra megfogott a miliő: a csinosnál csinosabb lányok, a színészek a büfében, a rendkívül színes élet, ami ott folyt, na meg a kötetlen munkaidő, ami persze nem volt az, csak mi tettük azzá.
– A bér is jobb volt az átlagnál, gondolom.
– Viszonylag hamar sikerült olyan pozícióba kerülnöm, ami anyagilag messze a kortársaim fölé emelt. Emlékszem, amikor a katonaságnál meg kellett mondanom, mennyit keresek, összeszaladt az egész kiegészítő parancsnokság, nem akarták elhinni, hogy húsz évesen ötezer forint a fizetésem. A kulcsrajzolói pozíciónak aztán már komoly presztízse volt, így már el tudtam képzelni az életem hátralévő részét, nem beszélve arról, hogy Nepp József, Dargay Attila, Macskássy Gyula, Jankovics Marcell mellett olyan társaságba kerültem, amelynek tagjait csak szájtátva nézte, hallgatta az ember. De sokat nyomott a latba az az elementáris élmény is, amikor először láttam, hogyan kelnek életre a rajzaim.
– A festészetet, a lila ködöt el is engedte akkor?
– Később már csak akkor festettem, ha kedvem volt. Itt, körben a falon, ezek a tájképek mind az én műveim. Igaz, nem olajjal készültek, a másik szobában viszont lóg egy olajkép, a nagyanyám arcképe. Nagybátyám ‘56-ban disszidált, és azt hitte, soha többé nem láthatja viszont az édesanyját, ezért megkért, hogy fessem le és küldjük el neki a képet Los Angelesbe. Amikor elkészültem vele, be kellett vinni a Nemzeti Galériába, hogy igazolják, nem védett, így elhagyhatja az országot. Emlékszem, hogy felbosszantott, hogy az engedélyre, amit kézhez kaptunk, rá volt írva, hogy „Értéke: értéktelen”. Lila köd egyébként azért ebben a szakmában is van. A rajzfilmes társaság egyik fele mindig lenézte a kommersz, szórakoztató műfajt. Szerintem mind megférünk egymás mellett, virágozzon minden virág.
– Egyszer úgy fogalmazott: Dargay Attilával életveszélyes volt együtt dolgozni. Belé is szorult ebből a felsőbbségtudatból?
– Nem, ő bűbájos ember volt privátban, de nem tudtunk együtt dolgozni. Amellett, hogy a zsenialitását maximálisan elismertem. Amikor Jankovics Marci elkért tőle a saját csapatába, megpróbálta lebeszélni rólam, aztán meg volt lepve, hogy az első egész estés magyar animációs film, a János vitéz után, amelyet hárman animáltunk, Nepp Dodi, Marci meg én, nemet mondtam arra, hogy a Lúdas Matyi animátora legyek. Attila nem értette, Marcinak miért dolgozom és neki miért nem. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy azért, mert tizenvalahány év után végre újra beszélő viszonyban vagyunk. Ezt nem szeretném reszkírozni egy közös munkáért, mert nagyon tisztelem és szeretem.
– A Pannóniában gyártott animációk állami finanszírozása egyfelől biztosította a gyártás folyamatosságát, másfelől határozott falakat is emelt, az első magyar Oscar-díjat például egy pártfunkcionárius vette át Rófusz Ferenc helyett. A szavaiból úgy tűnik, azt a modellt mégis inkább jónak tartja, mint rossznak.
– Biztonságot adott, ami lehetővé tette a folyamatos munkát és a folyamatos fejlődési lehetőséget, nem csak egyénileg, de a stúdió számára is. Minden gyárnak van egy optimális mérete, amin ha túlnő, már nem tartható kézben. Eljutott ide a Pannónia is, ami egybeesett a rendszerváltással és az állami dotáció megszűnésével, tehát garantált volt a szétesés. A rendszerváltás után végignéztem, hogyan esik szét a szakma. Az egyik fele kivándorolt és ott próbált szerencsét, a másik fele idehaza, bérmunka-stúdiókban helyezkedett el. Annak idején, bár tudtuk, hogy a Macskafogó 2. nem fogja elérni az első sikerét, az motivált minket, hogy még egyszer összerántsuk ezeket a nagyon tehetséges, velünk együtt felnőtt kollégákat egy közös munkára, és hogy magyar színészekkel, magyar forgatókönyvből, magyar rendezővel, magyar pénzből olyan hangulatú munkát tudjunk összehozni, amilyen annak idején a Pannóniában volt. Ez sajnos nem sikerült. Volt, aki azért nem jött, mert félt otthagyni a munkahelyét, de olyan is akadt, aki addigra elhagyta a pályát.
– Csak ötven körül volt, amikor a Pannóniával együtt összeomlott a magyar animáció, amelynek akkoriban rendkívüli presztízse volt világszerte. Nem gondolja, hogy indokolt lett volna külföldön folytatnia azt a sikeres karriert, amely a Macskafogóval olyan magasra ívelt? Miért maradt itthon?
– Amiért apámnak sem jutott eszébe elmenni, amikor ‘56-ban az öccse összetett kézzel könyörgött, hogy menjen vele Amerikába.
Én sem tudtam elképzelni, hogy máshol éljek. Az első hónapot is, amit munka miatt Brüsszelben töltöttem, nagyon nehéz volt kibírni.
Friss házasok voltunk a feleségemmel, Nóri lányunk csak fél éves volt, én meg hiába írtam a leveleket, azok sorra visszajöttek azzal, hogy „a címzett ismeretlen.” Mint utóbb kiderült, időközben megváltozott az utcanév, de én erről mit sem tudtam. A feleségem sem értette a helyzetet, a leveleiben már azzal fenyegetett, hogy beadja a válópert, mert úgy látszik, én disszidáltam. Idegőrlő időszak volt. Aztán, míg a Pumuklit csináltam, sokat voltam külföldön, de félidőtől mindig hazavágytam, mindegy volt, hogy egy hétre vagy egy hónapra mentem. A Pumukli producere, Manfred Korytovski közös céget is akart velem alapítani, de nem mentem bele, nem hagytam el a Pannóniát. Nem váltam el a feleségemtől, nem hagytam el az országot sem.
– Jankovics Marcell egyszer azt mesélte, hogy a Doktor Bubóként elhíresült Kérem a következőt! című sorozathoz eredetileg ő is tervezett figurákat. Példának egy pucér fenekű Ursulát említett, akit végül szemérmesen felöltöztettek a végső verzióban. Hogy keletkeztek az általunk ismert figurák?
– Valóban, Marcinak nagy szívfájdalma volt, hogy az első sorozathoz tervezett, nagyon jó, karikaturisztikus figuráit átrajzoltuk. Nepp Dodi a storyboard írásakor szintén megrajzolta őket, de ő sokkal naturalisztikusabb, emberi arányokkal rendelkező alakokat tervezett. Marci karikaturisztikus ábrázolása Dodi világától távolabb esett. Az ő tervei közt valóban pucér fenékkel szerepelt Ursula, ami kissé pikáns felhangot adott a megjelenésének. Az én feladatom lett, hogy a kétféle elképzelés között átmenetet képezve tervezzem át a figurákat. Dodi feltette a kérdést Marcinak, hogy egy összegben fizesse-e ki a munkáját a Pannónia, vagy ő lesz a figuratervező és akkor minden szériában a felmerülő újabb szereplőket is ő tervezi meg. Marci az előbbit választotta és lemondott a jogokról, de ezt később nagyon megbánta és nehezményezte, hogy átváltoztatva kerültek be a figurái a sorozatba. Főként akkor, amikor kereskedelmi forgalomba került Bubó doktor a társaival együtt. Ez jogos tüske volt a szemében.
– A Pannónia nagy magyar animációinak titka többek között az, hogy a színészek előre mondták fel a hangot. Miért volt fontos ez?
– Hap Magda vágó kolléganőm mondogatta mindig, hogy „színésszel kell dolgozni”, ami azt jelentette, hogy a legjobb színésszel, nem azzal, akit épp a büfében találunk. Ez nagyon sokat ad az animációs munkához. Nyugaton sokan nem előhangfelvételt, hanem utószinkront csinálnak: huszadrangú színészekkel felmondatják a szöveget, csak azért, hogy a szájmozgást meg lehessen csinálni, és aztán a képhez utólag adja a hangját a jó színész. A mi módszerünk sokkal jobb, mert a jó színész ad olyan inspirációt, amelyből az animátor tudja, milyen mimikát, milyen gesztusokat kell alkalmaznia. A színész fontos alkotótársa az animátornak, aki maga is jó, ha rendelkezik színészi vénával.
– Ez is volt tehát a Macskafogó titka?
– Az volt a titka, hogy kegyelmi állapotban született. Elképesztő volt az a három év, amit végigröhögtünk. Tökéletesen felhőtlen miliőben, saját örömünkre, lelkesedésből csináltuk, sem előtte, sem utána ennyire összehangolódott, egy húron pendülő banda nem volt. Összerántódtunk a János vitézre is, és lelkesen csináltuk, hiszen az volt az első egész estés animáció, de nem kovácsolódott úgy össze a csapat, mint erre. Egy külön faház is épült a kedvünkért a stúdió épülete mellett. Bár nem volt egyébként jellemző, amikor a Macskafogó moziba került, gyakran taps tört ki a film végén. Kíváncsi voltam a hatásra, így egyszer jegyet váltottam egy vetítésre és beültem a nézőtérre. Bár körülöttem senki sem tudhatta, hogy én csináltam, kifelé menet csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől.
– Az ember azt gondolná, hogy ha egy életen át mindig ugyanarról a művéről kérdezik, egy idő után a fenébe kívánja az egészet. Ön viszont a világjárvány kitörésekor privát „Maradj otthon!”-kampányba kezdett, a Macskafogó-főhős Grabowskit és társait segítségül hívva.
– Igen, mert fölbosszantottak a celebek, akik egyfolytában osztották az észt. Azelőtt mindig Nepp Dodi írt, én meg csak rajzoltam. Most tollat ragadtam és a Macskafogó figuráin keresztül üzentem. Váratlan sikert aratott és inspirált a folytatásra. A lányaim ezen fellelkesülve vettek nekem egy könyvet, hogy írjam meg a család történetét. Elkezdtem, de sajnos – vagy hála Istennek – annyi munkám van, hogy nincs időm foglalkozni vele. Benne vagyok az NFI döntőbizottságában, dolgozom az NKA-nál, az MMA-nál most ötszáz pályázat elbírálásában veszek részt.
– A képzésben sosem vett részt?
– Folyamatosan képeztem a Pannóniában a kollégák 60 százalékát. Megkerestek a MOMÉ-ról is, de amikor elmondták, milyen honoráriumért taníthatnék, azt mondtam, felejtsük el egymást.
– Milyen rangja van ma a hazai animációnak?
– Bár húsz éve még úgy láttam, a magyar animációnak befellegzett, most úgy tűnik, új erőre kap a műfaj itthon. Az újjászerveződött filmfinanszírozás beindulásával még a Vajna-korszakban reneszánsza indult a szakmának.
Rengeteg pénz és lehetőség van benne és a képzés folyamatosan piacra dob tehetségeket, akik most már nem csak külföldön bontogatják a szárnyaikat, hanem itthon is. A pályázatok alapján azt kell mondjam, vannak nagyon ígéretes tehetségek közöttük.
– Egymást, magukat belerajzolták néha a filmekbe?
– Maros Zoli kollégám, aki a Macskafogó figuráinak zömét tervezte – de a film egyharmadánál lelépett, mert vezető munkatárs lett a párizsi Disney Studio-ban – előszeretettel használta kollégák karikatúráját a Gusztáv-filmek epizodistái közt. Engem meg Marci rajzolt bele Az ember tragédiájába.
– Melyik színbe?
– Hirtelen azt akartam mondani, legegyszerűbb lenne tőle megkérdezni… de ez már nem fog menni. Azt hiszem, valamelyik, a Londoni színen átvonuló figurában köszön vissza a képmásom.
– Jankovics nagyon hiányzik, ugye?
– Persze. Ő ajánlott engem az MMA-ba, baráti, sporttársi kapcsolat volt köztünk, az összes ifjúkori hódításáról tudtam, intim, bensőséges viszonyban voltunk. Állította, hogy a házasságát is nekünk köszönhette. Valamikor a hetvenes évek derekán az Animációs Filmek Zágrábi Világfesztiválját megtoldottuk és Marci bogárhátújával lementünk még egy hétre a tengerpartra. Valamikor éjfél körül értünk haza a kiruccanásról, Marci hazavitt Zuglóba és látta, hogy még ég nálunk a lámpa. A feleségem lekiabált az ablakból, hogy menjünk föl vacsorázni. Valami hétköznapi étel volt aznap, talán kelkáposzta főzelék rántott hússal, de ő évekig emlegette rajongva. A tény, hogy engem meleg vacsorával vár haza a feleségem, az ő agglegény életéből nézve elképzelhetetlen fényűzésnek tűnt. Akkor döntötte el, hogy ő is megkéri Éva kezét, én pedig maximálisan támogattam ebben, hogy ne csak nekem legyen rossz…
– Jó vicc, de erre némiképp rácáfol, amit időről időre hangoztat, hogy még ma sem érti, hogyan nyerhette el annak idején a felesége, Ács Karola kezét, aki gyártásvezetőként dolgozott a Pannóniában.
– Valóban, a családi életem és a nejem egészen különleges adománya az életemnek. Anyósom nem véletlenül féltette a lányát, amikor az Országos Pedagógiai Intézetből átjött a Pannóniába. Olyan cápák keringtek körülötte állandóan, hogy tényleg nem értettem, miért pont engem választott. Erről Foky Emmi jut eszembe, aki, mikor a büfében a társaság valakivel kapcsolatban azt találgatta, mi lehet a nagy titka, azt mondta: „hát, lehet, hogy nem is titok, csak nagy…”
– Hány évig éltek együtt?
– Negyvenhárom.
– Komolyan tartott tőle, hogy elfelejtik és sosem kapja meg a Kossuth-díjat?
– Azt szokták mondani, hogy az ilyen elismerésekre meg kell érnie az embernek. Hát, én éregetek elég régóta, már attól lehetett tartani, hogy mint érett gyümölcs, le is pottyanok. Ahogy nagyon sokan: Gémes József, Richly Zsolt hamarabb elmentek, mint hogy megkaphatták volna a méltó elismerésüket. A következő, amit nehéz lesz túlélnem, a halálom lesz.
– Viszont itt maradnak velünk az alkotásai. Nagyjából amíg magyar ember él a bolygón. Ez nem vigasztalja?
– Ez olyan jól hangzik! Magamtól nem mondanék ilyet, de mivel maga mondta: maradjunk ennyiben!
*
Nyitókép, videó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
