Csak szülj, s a haza fényre derül? – ezért nem működik Orbán Viktor népességpolitikája
„Ha nincs gyerek, nincs jövő, ha van gyerek, van jövő” – jelentette ki a miniszterelnök, összefoglalva a kormány családpolitikáját, amely egyik népszerű, ha nem a legnépszerűbb eleme volt 4. kormánya tevékenységének. Az újabb kétharmados politikai siker után is tény marad azonban: a legoptimistább forgatókönyv szerint sem állítható meg a népességfogyás a következő 30 évben pusztán gyerekvállalással. A KSH minap kiadott jelentése szerint a Covid-hatás gyorsított a születésszám-csökkenésen. A népességszám szinten tartása akkor lehetséges, ha Magyarország képes jól szerepelni a népességmegtartási, agyelszívási és integrációs versenyben. Ha a kormánypárt valóban el akarja kerülni az általa gyakran emlegetett nemzethalált, változtatnia kell tehát a demográfiai stratégián. Rendszeres vendégszerzőnk írása.
Ha az ember a Fidesz családpolitikájának kritikájára tesz kísérletet, nincs könnyű helyzetben. Az ellenzék sem vállalkozik ilyesmire, és ez az intézkedéscsomag a Fideszt egyébként már nem kedvelő konzervatív szavazók között is népszerű maradt. Nehéz is lenne egy konzervatívnak elutasítani a családközpontúságot, valamint hogy a kormány azoknak segít anyagilag, akik többet teljesítenek, többet tesznek hozzá a közöshöz. Talán ez a Fidesz politikájának utolsó területe, ahol még érvényesül a máshonnan lényegében kiiktatott érdemalapú világlátás. A jövedelemhez és gyerekszámhoz kötött támogatásokon keresztül ugyanis érdemmé teszi, ha valaki nagyobb értékű munkát végez és több gyereket vállal.
Ugyanakkor a családpolitika egyik elméleti gyengéje is ez: részben termékké tette a gyereket, amellyel anyagi előnyökre lehet szert tenni. Orbán Viktor ebből a megközelítésből nem is csinál titkot: „azon dolgozunk, hogy kézzelfogható anyagi előny, pénzügyi haszon származzon a gyermekvállalásból” – mondta. A Fideszben láthatóan mélyen hisznek abban, hogy anyagi előnyökkel minden elintézhető. Pénzt teszünk a fociba, és majd működik. Építünk szuper kézilabdacsarnokot, és nyerünk majd. A lojális művészeket kiemelten támogatjuk, és a „fideszes művészet” lesz a népszerűbb.
A gyerekszám növelése esetén tulajdonképpen nem kellene ezen a logikán fanyalogni – ha eredményes lenne. De sajnos nem az. Hatása, akárcsak a fociban, korlátozott. Valamelyest ugyan nőtt a háromgyerekes családok száma, de kritikus szintre, az 1975-ben született nőknél 17 százalékra emelkedett a gyermektelenek aránya. Növekedett a kettő helyett egy gyereket vállalóké és egyre több magyar gyerek születik külföldön. Ezzel együtt rengeteg gyerekes családnak jelentenek jobb és kényelmesebb életet a családtámogatások. Ez talán az egyetlen terület, ahol a Fidesz nem próbál politikailag diszkriminálni és olyanoknak is előnyöket ad, akik nem rá szavaznak.
„Ha van gyerek, van jövő” – szól az üzenet. A baj az, hogy ez ma a világ egyre kevesebb országában valóság. A trend a csökkenő születésszám. Már a vallás sem garancia: a muszlim Egyesült Arab Emirátusokban a termékenységi arányszám 2019-ben csak 1,39 volt. A szegénység sem garancia a sok gyerekre: a termékenység a muszlim és rendkívül szegény Bangladesben sem éri el a 2,1-es reprodukciós szintet: csak 2,01 a 2019-es adat. A nyugati világban sem sikerült hosszú évtizedek alatt tartósan 2,1 fölé menni.
Olyan magyar jövőt kell elképzelnünk tehát, amely megfelelő számú gyerek nélkül is működőképes. Nemzetstratégiai hiba lenne mindent egy lapra, a családtámogatásra és a születésszámra feltenni. Ha nincs gyerek, akkor is kell jövő.
Mennyit ér a családpolitika?
A magyar kormány Novák Katalin volt családügyi miniszter szerint 2020-ban 2300 milliárd forintnál is többet költött családpolitikára. Ma a kabinet kezdeti éveihez mérten nagyjából 3000-4000-rel több gyerek született abban az évben, de ez nem elég ahhoz sem, hogy elérje a Gyurcsány-korszak átlagos szintjét. Amennyiben a többletet a 2300 milliárdnak tulajdonítjuk, az úgy 600-800 millió forintot jelent gyerekenként. Ugyan ez kétségkívül a szülőképes korú nők számának csökkenése mellett valósult meg, ami semmiképp sem varrható az Orbán-kormány nyakába, hatékonynak mindenesetre a program aligha nevezhető – főleg, ha összevetjük más kelet-európai országokkal. Amelyek csinnadratta nélkül is előrébb tartanak.
A magyar ugyanis régiós demográfiai trendbe illeszkedik. Ezt a jelenséget „visszapótlódásnak” nevezik. Annyit jelent, hogy a 2008-as válság miatt elhalasztott születéseket pótolják a párok. A számok innen nézve kiábrándítóak.
De nézzük részletesen, mit ért el a többi ország – világraszóló intézkedések nélkül!
A szlovák számok a leghasonlóbbak a mieinkhez. Ott 2012-ben az Eurostat adatai szerint a ráta a magyarral megegyező 1,34 volt, 2019-ben pedig 1,57 a magyar 1,55-tel szemben. Csehország trendje még szomorúbb – a magyar családpolitikára nézve. Ott a 2012-es 1,45-tel szemben 2019-re 1,71-re növekedett a termékenységi arányszám. Ez pedig már jelentősen lassítja a népességszám csökkenését, ami statisztikai okok miatt 1,6 fölött következik be. Romániában 1,52-ről 1,77-re nőtt a szám, míg a másik családpolitikai élharcos Lengyelországban 1,33-ról 1,44-re. Úgy, hogy ott drákói abortusztiltó szabályok vannak érvényben. Ironikus, hogy abban a két országban a leggyengébbek az eredmények, amelyek papíron a legtöbbet tették születésszám növelésére. Románia különösen érdekes: ott az elmúlt tíz évben nem volt stabil kormányzás, ezzel szemben a gyerekszám és a GDP is gyorsabban növekedett, mint nálunk.
A szkeptikusabb szakemberek szerint a családpolitikai intézkedések csupán előre hozzák a tervezett szülést, tehát valóságos többletet nem eredményeznek. Ez történeti svéd adatok alapján gyanítható (ahol liberális politika mellett ezen időszak alatt ugyan csökkenő trendben, de végig 1,7 fölött volt az arányszám, ami akár 100 ezer gyerekes többletet is jelenthet).
Könnyen előfordulhat, hogy a magyar számokban egyszerre van jelen a visszapótlódás és az előre hozás. Ha így van, a következő évtizedben újra bezuhanhat a születésszám. Hogy a kormányzat nem mindenható és a születések számának növekedését pénzzel nem lehet feltétlenül magasan tartani, arra a 2022-es januári és februári adat állhat példaként. Januárban 10 százalékkal (740 gyerekkel) kevesebb született, mint egy évvel korábban, míg februárban 15%-kal, ami valószínűleg a történelmi mélypont. A januári termékenységi arányszám 1,34 volt csakúgy, mint 10 éve, de a februári, amelyet a KSH a szokásoktól eltérően nem írt ki, csupán 1,23 körüli. A számokat a 2021-es tavaszi oltási programmal hozzák összefüggésbe, de más magasabb oltottságú országokban nem látszik ilyen erős visszaesés. Például Svédországban januárban csak alig több, mint egy százalékos. A még rosszabb hír pedig: ha nagy visszaesés mégsem következik be, a születésszám akkor sem állíthatja már meg a népességfogyást.
Ezt a forgatókönyvet a gyerektelenek számának drasztikus növekedése és a szülőképes korú nők számának csökkenése lehetetleníti el. De még ha varázsütésre 2,1-re nőne a reprodukciós ráta, „a népességszám stabilizálódása Magyarországon 2053-ra (!) következne be, mintegy 8,9 milliós szinten”, írta Kapitány és Spéder 2017-ben. Ezek a számok ma még rosszabbak, a népességfogyás megállításához már nem elég tehát a 2,1-es arányszám sem.
Van még egy aggasztó aspektus, amiről szinte lehetetlen adatokat szerezni, pedig kihat az egész családpolitikára: Orbán Balázs korábban elhangzott szavai szerint a 2016-2018 közötti három évben 274,6 ezer gyerek anyakönyvezése szerepelt a magyar statisztikákban, és ebből 55 870 külföldön született
Előbb munkaerőhiány, aztán „nemzethalál”
„A nemzethalál víziója közeledik, nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unió tagállamaiban is. Nem tudunk a demográfiai lejtőn megállni, hanem el fogunk fogyni” – nyilatkozta több mint hat éve Kövér László. A nemzethalálhoz vezető út azonban jóval prózaibb problémákkal van kikövezve. Ilyen a munkaerőhiány. Sokkal súlyosabb probléma, mint elsőre látszik. Gazdasági korlátot jelent, növeli az inflációt, a cégek költségeit, rontja a szolgáltatások minőségét, és semmissé teszi a gazdaságélénkítési programokat. Az igazi vesztesek a kisvállalkozások. A magyar helyzetben van még egy speciális mellékhatás. Konzerválhatja a NER-közeli vállalkozások egészségtelen dominanciáját, mivel ők magasabb profitrátával működnek, nem versenyeznek, ezért megvannak a forrásaik a piacinál magasabb bérekre és elvonják a munkaerőt a versenypiacon dolgozó cégektől.
Könnyű tehát belátni: ha nincs munkaerő, nincs gazdasági fejlődés, ha nincs gazdasági fejlődés, nincs jövő. A kormányzati kommunikáció a családtámogatási rendszer mellett arra szokott büszkén hivatkozni, hogy nálunk nincs munkanélküliség. Nos, ma ez már inkább gyászhír: egyre súlyosbodó munkaerőhiányról kellene beszélni. Ezt a gondot a születésszám növekedése, ha csodálatos módon megugrana, akkor sem oldaná meg: a gyerek élete első 20 évében még döntően kiadásokat jelent. A 140 ezres gyerekszámot a magyar bölcsődei, iskolai és egészségügyi rendszer el sem bírná, hiszen a 90 ezressel is alig képes megküzdeni. A munkaképes korú lakosságra ráadásul ma van szükségünk. A betöltetlen álláshelyek száma már ma is 80 ezer körül van.
S hogy mi a megoldás? Vannak még tartalékaink.
Korai halálozás
Az egyik ilyenre Adány Róza népegészségügyi professzor világított rá: „A kedvezőtlen demográfiai folyamatok megállításához, de még csak érdemi mérsékléséhez sem elegendő pusztán a születések számának növelését célzó családpolitika, elengedhetetlen a halálozási ráta érdemi csökkentését szolgáló népegészségügyi program is.”
A korai halálozás problémájának kezeletlensége a legpazarlóbb politika. Nemcsak az emberélet és a munkaerő vész el, hanem az összes abba fektetett oktatás, tudás és tapasztalat. A számok sokkolók. Az 55 év alatt elhunytak száma 2020-ban 7800 fő volt. (Ezt érdemes összevetni a 3-4000-es születési többlettel.) A megelőzési és szűrési programok olcsók, az EU támogatja őket, családi tragédiákat kerülhetnek el, és nemcsak munkaerőt tartanak meg, hanem jelzik, hogy a kormányzat törődik a polgáraival és meg akarja őrizni a humán tőkét. (Amivel az autokráciák bizonyítottan rosszul sáfárkodnak, lásd még covid-halálozás.)
Nálunk évente összesen nagyjából 130 ezer ember hal meg (tavaly szomorú rekordként 155 ezer), a hasonló népességű Ausztriában ez a szám 80 ezer körüli.
A fel nem ismert korai rákos halálozásban a világ élvonalában vagyunk. Ez Magyarország csendes katasztrófája.
Kivándorlás – agyelfújás, agyelszívás
Az, hogy Ausztriában a következő 12 évben 540 ezer, Németországban pedig 7 millió ember hiányzik a munkaerőpiacról, nagyon rossz hír Magyarországnak. Egész Európa versenyez a munkaerőért, mi pedig vesztésre állunk. Nem a németek jönnek hozzánk dolgozni, nem ők jönnek ide egyetemre, hanem a mi tehetségeink mennek oda. A történelem folyamán a vándorlás iránya mindig a fejletlenebb régiók felől a fejlettebbek irányába történt, ha úgy tetszik, a perifériáról a centrumba.
A szakemberek szerint a kivándorlás az egyik legnehezebben nyomon követhető folyamat, ezért az adatok nem teljesen megbízhatók. Szinte biztosan rosszabbak azonban, mint a hivatalos statisztikák. Nézzük is őket! A 2011-ben felgyorsult kivándorlás eredményeképpen ma 400-600 ezerre teszik a külföldön élők számát. Annyi bizonyos, hogy a kivándoroltak döntő többsége a szülőképes korosztályból kerül ki és felülreprezentáltak közöttük a diplomások.
A kivándorlás kérdését nem kezeli helyén a kormányzat, pedig ez erősebben határozza meg a jövőbeli demográfiai helyzetet, mint a születések száma. Sokan gondolják a covid-trendekből vagy egyes személyes esetekből, hogy a kivándorlás trendje megfordulhat, de ez évtizedes léptékben lehetetlen.
A legátfogóbb és friss elemzésben a szerzők (Őri és Spéder, 2021) így fogalmaznak: „jelenleg újra a kivándorlás dominanciája látszik”. A határon túli magyarok bevándorlása sem segít már. Ahogy írják: „A hivatalos statisztikák szerint máig vándorlási nyereség áll fenn […] Ha a jelentős nyugati célországok bevándorlási statisztikait (az ún. tükörstatisztikákat) vesszük figyelembe, akkor az utolsó évtized vándorlási képe már negatív.”
A fiatal tehetségek elvándorlását – a Corvinus rektorának szavaival – bátran nevezhetjük a másik „csendes katasztrófának”.
A kivándorlási nyomás nem csökken a magyar fiatalokon, még ha a covid alatt ez esetleg máshogy is látszott. Ligeti Anna Sára tanulmánya a TB-jogviszonyok alapján 2020-ban visszavándorlási többletet vélt felfedezni, azonban ezt árnyalhatja, hogy a járvány miatt sokan újra aktiválták TB-jogviszonyukat, ami nem jelentett valódi változást. Az ausztriai munkavállalás alakulása mutatja ezt legjobban: 2020 februárja és márciusa között az Ausztriában dolgozó magyarok száma mintegy negyedével csökkent, valószínűleg sokan kikérték TB-számukat is. Tavaly nyáron azonban már a járványt megelőző időszaknál is többen vállaltak munkát a határ túloldalán. Többen, mint eddig valaha.
Természetesen a kivándorlási vágy okai elsődlegesen gazdaságiak, ám ma már a politika is nyilvánvaló szerepet játszik ezekben. A szocializmusban egyértelmű volt, hogy a kivándorlási hajlandóságnak politikai okai vannak, s lassan el kell fogadnunk, hogy a kivándorlást újra ösztönzi a politikai rendszerrel való elégedetlenség. Ez főleg a legagilisabbak között tapasztalható, akik bíznak saját teljesítményükben, de jogosan gondolják, hogy itthon ez önmagában nem elég az érvényesüléshez. A Republikon tanulmánya például azt állította, hogy a Fidesz újabb győzelme esetén a munkával rendelkezők 28%-a hagyná el az országot.
A 2011 utáni időszakhoz hasonló kivándorlási hullám valószínűleg nem lesz, mert akkor elment sok generáció egyszerre, de évente 10-20 ezer tehetséges fiatal elvándorlása reális. Ők elviszik jövőbeli gyerekeiket is. Sajnos minél magasabban képzett valaki, annál biztosabb, hogy örökre. Ligeti Anna Sára demográfus tanulmányában így fogalmaz: „A felsőfokú végzettségűek jelentős része viszont – és ez nemzetgazdasági szempontból is aggasztó hír – tartósan, családjával együtt hagyja el az országot, vagy ha szingliként megy ki, gyakran már ott alapít családot.”
Tehát költünk 2300 milliárdot arra, hogy 3000 gyerekkel több szülessen, miközben 10 ezer Nyugatra megy? Jelenleg ez a helyzet. Az igazi nemzetstratégia márpedig ezen fiatalok itthon tartása lenne. Ehhez olyan teljesítményjutalmazó politika kell, ahol jól érzik magukat, s olyan integratív nemzetkép, amely elfogadható az uralkodó pártot nem szívelők számára is.
A Fidesz-kormányzás alatt az agyelszívás és az agyelfújás erősödött. A jelenség mindig létezett, de a múlt század közepéig az itthoni születésszám pótolta a hiányt. Hogy ezzel mennyit veszítünk, arra álljon itt Áder János köztársasági elnök újévi beszédének példája. Ebben három sikeres magyart említett. Márai Sándort, aki amerikaiként halt meg, Csíkszentmihályi Mihályt, aki szintén, valamint Karikó Katalint. Az ő felfedezése több bevételt hoz 3 év alatt az USA-nak és Németországnak, mint a teljes magyar GDP. Őt ugyan most magyarként ünnepeljük, de itthon nem lenne az, akivé ott vált. Lányát pedig Susan Francia-nak hívják. Ő két olimpiai aranyat nyert. Az USA színeiben.
Szülés vs integráció
Vajon a világbajnok családtámogatási rendszerrel rendelkező Magyarországon vagy az ilyennel nem bíró Csehországban, Németországban, Hollandiában csökken gyorsabban a lakosságszám? A válasz kijózanító. Csehországban és Hollandiában nő, míg Magyarországon 25-ször gyorsabban csökken, mint Németországban (2020-as adatok). Úgy tűnik, a nemzethalált a Nyugat meghagyja nekünk, ők pedig minden évben újabb tehetséges fiatal generációkat fogadnak be.
Az EU-ban sehol nem születik elegendő gyerek: a népességszám szintentartását nem szülési, hanem népességmegtartási, agyelszívási és integrációs versennyel lehet elérni. Ebben egyértelműen az EU déli és keleti országai állnak a legrosszabbul.
Európa népességcsökkenésének eredményeként folyamatos nyugatra és északra vándorlással kell számolni. Ezt mi is átéljük, országhatáron belül: szinte mindenhol csökken a népesség, de a nyugati határ mentén erős növekedést tapasztalunk. Ezek a magyarok azonban már az osztrák GDP-t növelik, nem a hazait. A folyamat nem áll le addig, amíg Magyarország nem válik a centrum részévé, ahogy ez Csehországnak már valamelyest sikerült. Ez lehetne a leghatékonyabb nemzetstratégiai cél.
A történelem egyik legnagyobb tőketranszfere
Sokszor mondja Orbán Viktor, hogy az EU-s források nekünk járnak, amiért piacunkkal fizetünk. Valójában állampolgárainkkal. Az IMF 2016-os adatai szerint a rendszerváltás óta közel 20 millió kelet-európai ment nyugatra, jórészt a 2000-es években. Ez magasabb, mint a muszlim bevándorlók száma az elmúlt harminc évben, még a 2015-ös hullámmal együtt is. Ezt a létező legnagyobb történelmi tőketranszferként lehet értelmezni Keletről Nyugatra. Tudatos, de nem melldöngető nemzetstratégia ez a nyugati világban.
Egy gyerek felnevelését 80 ezer eurónak véve ez 1600 milliárd euró. Amennyiben hozzáadjuk az ott megtermelt GDP-t, akkor még évente 1000 milliárd euróval kell növelni az összeget. Ilyen számok hallatán az autokráciáknak általában az jut eszébe, hogy lezárják a határokat és megtiltják a kivándorlást. Kétszer próbálkozott ezzel a történelemben Kelet-Európa: mindkettő kudarc. Először a középkorban a pestisjárvány után, amikor a röghöz kötés intézményével akadályozták az elvándorlást – meg is akasztották a fejlődést. A másik a kommunizmus, amikor a régió kiürült volna, ha nincs a vasfüggöny.
Az egyetlen valódi megoldás: olyan ország létrehozása, amelyből nem akarnak elmenni az emberek. Ahova jönni akarnak. Amely maga képes az agyelszívásra. Ehhez bizony a centrumhoz kell tartozni és integratív, befogadó nemzetképre van szükség. Észtországnak a mutatvány részben sikerült: ott már 2017 óta képesek magasan képzett munkavállalókat vonzani. Csehország is jó úton jár. Ehhez fel kell adni az „etnikai homogenitás” (Orbán Viktor, 2017) álmát és a bevándorlásellenesség szélsőséges elutasítását. Okos, az ország, a nemzet érdekeit szem előtt tartó bevándorlási rendszert kell kialakítani, ha mi is profitálni szeretnénk a tőketranszferből.
Bevándorlás
Furcsa az „etnikai homogenitás” kifejezés használata olyan ország miniszterelnökétől, ahol közel egymillió cigány honfitársunk él, sokan közülük a társadalmi integráció nagyon kezdeti fokán. A gazdasági sikerükért küzdő nemzetek közül azok a nyertesek, akik képesek másoktól munkaerőt és jövőbeli gyerekeket elszipkázni, valamint integrálni. Az etnikai homogenitásról álmodozóknak pedig marad a több pénzzel megoldani próbált gyerekszámnövelés – és a biztos bukás.
A népességfogyás megállítása a gyakorlatban egyértelműen a befogadáson és integráción múlik, nem (csak) a születésen. Aminek viszont nem kell automatikusan saját kultúránk feladását jelentenie. Kilenc évvel ezelőtt tudta még ezt Orbán Viktor is. Ő maga fogadta el a magyar Migrációs Stratégiát 2013-ban. A dokumentum a harmadik országból származók migrációjával kapcsolatban úgy fogalmazott: „nemzetgazdasági, valamint demográfiai indokokból is szükséges élénkíteni az országba gazdasági céllal, keresőtevékenység folytatásával, valamint tudásalapú migráció érdekében beutazók körét és számát”. A III/4.-es pont ráadásul a „Befogadó ország képének kialakítása, megerősítése” címet viselte.
A magyarok 2015 óta aztán már kizárólag migránsveszélyről hallanak. Ez részben sajnos jogos is: az illegális bevándorlás rendkívül veszélyes Európa jövőjére nézve, a muszlim bevándorlók pedig integrációs kihívás elé állítanak több nyugati országot. A túlnépesedésnek és a globális felmelegedésnek köszönhetően hosszú, egyelőre lassú népvándorlás zajlik, „csendes háború”, amely ellen védekeznünk kell. Ettől azonban a kerítés nem véd meg önmagában. A legfontosabb, hogy itt ne alakuljon ki demográfiai vákuum és vele gyengülő gazdaság. A legbiztosabb módja a vereségnek a csökkenő lakosságszám, a periférialét és az EU-integráció megkérdőjelezése.
Tudatos bevándorlási stratégiára van szükség a helyzet ismeretében – a Nyugat már megmutatta a hibákat, mi nem kell, hogy újra elkövessük azokat.
S noha itthon a Nyugat haláláról szóló elméletek hívei szerint a Nyugat elbukott a muszlim migránsok kulturális integrációjával, azért ez is erős túlzás. Egyrészt mára szinte minden ország, még Franciaország is bekeményít, másrészt vannak pozitív példák is: Dánia például jó egyensúlyt alakított ki, Ausztria is jól kezeli a kérdést, ám Svájc példája a legérdekesebb. Ott a külföldön született lakosok aránya a világon az egyik legmagasabb, közel 30%, és a külföldi anyától született gyerekek száma 45%. Ennek ellenére kevesen gondolják, hogy Svájc a haldokló ország lenne. Svájcban ugyanis teljesítményalapú a bevándorlás. Ha becsületes, törvénytisztelő és hasznos tagja valaki a társadalomnak, akkor nem érdekli az őslakosokat, honnan származik.
Magyarországnak nem rettegni kell a bevándorlástól, hanem használnia kell azt. Nem tömeges muszlim bevándorlásra van szükség és nem is letelepedési kötvényre, amelyből szűk kör profitál, hanem jól körülhatárolt szabályok szerinti bevándorlásra. Nem elegendő a nyugati cégek által irányított vendégmunkásrendszer sem, mert nem gyártelepen élő munkásokra van szükségünk, hanem olyanokra, akik itt akarják leélni az életüket és kulturálisan integrálódni tudnak. A svájcihoz hasonlóan teljesítmény- és szükségletalapon kell bevándorláspolitikát folytatni: egy már több helyen bevezetett pontrendszer segítségével szükséges mazsolázni. A legnagyobb korlát, hogy minden értékes munkavállalóért a Nyugattal versenyzünk és akik minket választanak, idővel azok is tovább mehetnek. Ahogy a határon túli magyarok teszik már ma is. Az ukrán menekültválság is jól mutatja, hogy Magyarország nem vonzó célpont. A hozzánk érkezett tömegek közül nagyon kevesen maradnak, pedig sok cég gondolta, hogy a menekültek javíthatnak valamit a munkaerőpiaci helyzeten.
Bevándorlás nélkül azonban esélytelenek vagyunk, és már rövidtávon komoly gazdasági hátrányba kerülhetünk – ami csak tovább fokozza a centrumtól való távolodásunkat és növeli a kivándorlást. Ezt a bevándorlási rendszert azonban az Orbán-kormány nem képes (újra) megalkotni: olyan mértékben tette ideológiává a bevándorlásellenességet, alapozott erre nemzetképet, hogy ebből számára már nem látszik visszaút. Enélkül márpedig nem fog valóságosan javulni a demográfiai helyzet.
Végül essen szó a legfontosabb tartalékról is: a hazai cigányságról. Az ő fejlesztésük hosszútávú gazdasági növekedést eredményezhetne Magyarországnak. Ez a téma azonban nem néhány bekezdést: önálló írást érdemel.
×××
Összegezve: örömteli, ha több magyar gyerek születik, de az emelkedés sehogy sem tud már olyan mértékű lenni, hogy megoldhassuk általa a demográfiai válságot. Ahhoz az alábbi intézkedésekre van szükség: (1) a brutálisan korai magyar halálozás megelőzése népegészségügyi programmal, (2) a fiatalok kivándorlásának megállítása, (3) az ország érdekeit szolgáló, legális migrációs stratégia elfogadása és érvényesítése, valamint (4) a hazai cigányság felemelése. Amint ugyanis a fenti, brutális számok megmutatták: aki kizárólag a születésszám emelésével akarja elkerülni a „nemzethalált”, az éppen, hogy segíti azt.
Nyitókép: Mikulás-ruhába öltöztetett újszülöttek az Orosházi Kórház Szülészet-Nőgyógyászati Osztályán 2020. december 6-án (fotó: MTI/Rosta Tibor)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
