„A középkori ember sokkal kevésbé volt radikális” – a freskóvadász rombolásról és helyreállításról

A Szív

| 2022.04.07. | Interjú

Tavaly ősszel járta be a sajtót a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis falucska, Méra református – de egyébként Árpád-kori – templomában előbukkant gótikus freskók híre. A feltárást vezető régészt, Paszternák Istvánt „hazai pályán” kereste fel A Szív, hogy megismerhessék a még publikálatlan falkutatás eredményeit és a szakember műemlékvédelmi missziójának mozgatórugóit. A jezsuita lap a cikket a Válasz Online rendelkezésére bocsátotta. Végh Dániel interjúja.

– Sajószentpéteren, a Kálvin téren állunk. Az impozáns templom bejáratánál, a műemlékeknek dukáló márványtáblán a történelem viharait és az időrendiséget leegyszerűsítve paradox módon az áll: gótikus református templom. Szent Péter és Kálvin, gótika és reformáció – hányféle identitása lehet egy műemléknek?

– A mi templomunk igazi történelmi és művészettörténeti kincsesbánya. Legidősebb része a templomhajó középső szakasza, mely már a XIV. század közepén állhatott. Az 1400-as évek legelejéről fennmaradt oklevélből tudjuk, hogy Szent Miklós tiszteletére építették az új piactéren. A településnek is nevet adó, Szent Péterhez címzett, Árpád-kori eredetű templom – a város főtemplomaként – innen pár száz méterre, egészen az újkorig fennállt. Sajószentpéter Anjou- és Zsigmond-kori felvirágzására mégis jellemző, hogy ekkor a régi központ mellé új városnegyed épülhetett itt, szabályos főtérrel és új, nagy templommal. A XV. század végére ezt a Szent Miklós-templomot is kinőtte az egyház, ezért a régi szentélyét lebontották, és hozzátoldottak egy két és fél boltszakaszos, azaz egészen hosszú, késő gótikus szentélyt. Ennek a kassai Erzsébet-temploméhoz hasonló hálóboltozata lehetett, melynek emlékét már csak a boltíveket indító kövek őrzik. Nem sokkal később itt, a Sajó-völgyben is beköszöntött a reformáció, a katolikus vallásgyakorlat sok évszázadra megszűnt. A templomokat a helyi közösség tovább használta, csak ezentúl más jellegű prédikációkat hallgattak – eleinte ráadásul nyilván ugyanarról a szószékről. Itt szolgált Thúri Farkas Pál, aki a Wittenbergi Egyetemet járta meg, és a most ismert két szín alatt való úrvacsoraosztás gyakorlatának egyik első elterjesztője volt, azután tanítóként az a Szikszai Fabricius Balázs, akinek a nevéhez a Sárospataki Református Kollégium első fénykora fűződik.

– Kívülről ma sem sok minden árulkodik róla, hogy református, na de a belső tér…

– A templom a török idők többszöri pusztítását átvészelte, ám 1752-ben egy nagy tűzvészben teljesen leégett, harangjai megolvadtak, boltozatai beszakadtak. Az épület az ezt követő gyors újjáépítés során nyerte el ma is ismert alakját, barokk toronysisakját, kazettás famennyezetét és belső berendezését. Végtelen sokat tudnék mesélni még a történetéről, értékeiről… A műemlékek „csupa legendák és jelek”, ahogy Ady Endre írta, s amikor az ember töviről hegyire megnéz egy ilyen épületet, és elkezdi azokat az aprócska vagy nem is annyira aprócska jeleket gyűjteni, amelyek a különféle építészeti periódusoknak, átalakításoknak, korszakoknak a nyomait őrzik, az nagyon komoly szellemi utazás. Nem tagadom, hogy ez engem rettenetesen motivál.

– E jeleket követve sokszor jelentős, avatatlan szemnek olykor egyenesen brutálisnak tűnő bontással lehet csak megtalálni egy-egy réges-rég elfalazott értéket, feltárni egy korábbi korszakot. Nincs ellentmondás a műemlékek védelme és a bontás között?

– A bontás az újságokban megjelenő rémtörténetek ellenére nem feltétlenül szitokszó. A műemlékek teljes lebontását a törvény tiltja, a részleges bontás viszont lehetséges, igaz viszont, hogy csak nagyon szigorú feltételekkel, egy korábbi értékes periódus vagy műemléki érték feltárása, megismerése, bemutatása, rekonstruálása érdekében. Nagyon sokan nem is tudják, hogy a legjelentősebb műemlék épületeinket – és hogy ne csak az évtizedek óta ostrom alatt álló budai Várat hozzam példának –, mondjuk a Sopron vagy Kőszeg belvárosában feltárt és bemutatott négy-öt-hatszáz éves polgárházakat a hozzáértő bontás, tehát a későbbi korszakok, talán kevésbé nívós, kevésbé értékes hozzáépítéseinek, átalakításainak részleges eltávolítása nélkül ma nem lehetne látni.

Rettentő cinikus kimondani, de ettől még igaz: a legnagyobb „műemlékvédelmi kutatómunkát” Budán a Vörös Hadsereg végezte 1944 telén,

tudniillik ahol a rengeteg repesz és romboló bomba nem tette tönkre az épületeket, csak leverte a vakolatot, elvégezte a „falkutatás” dandárját. Hirtelen kiderült, hogy ez nem egy barokk város, ami az 1686-os visszafoglalás után épült, hanem zömében gótikus, jellegzetesen középkori utcarendszerrel, gótikus kőkeretes nyílászárókkal, ülőfülkékkel, amelyek rendre el voltak falazva.

– Tavaly Méra Árpád-kori eredetű református templomában vezetett értékmentéshez a bontás, hiszen a XIX. századi, eklektikus díszítőfestésű falak mögött nagy kiterjedésű, pompás gótikus freskókat találtak. Csak nem a templom megreformálása során tüntették el őket?

– Magyarországon csak ritkán zajlott olyan típusú képrombolás, mint amilyen a német parasztháború vagy a német katolikus–lutheránus küzdelmek során. A középkori és kora újkori ember egyébként sokkal kevésbé volt radikális, mint amennyire ezt a mai, totális háborúkhoz szokott fejünkkel gondolnánk. Ha nem kellett, eszük ágában sem volt az atyafiaknak, hogy leverjék a vakolatot csak azért, mert általuk nem tisztelt szenteket ábrázolt a festése. Akkor meszelték újra, amikor szükséges volt – úgy néhány évtizedenként, és már a katolikus középkorban is. Ha volt rajta freskó, ha nem, kicsit megkopogtatta a kőműves a régi vakolatot, hogy jobban tapadjon rá a következő réteg. Állítom, hogy ennél sokkal többet ártottak eleink például a XX. században, amikor a villanyvezetékeket bevésték a falakba. Mérán ráadásul nem is egyszerűen rávakolás zajlott: egy román kori, valószínűleg XIII. századi falat akartak megerősíteni még a javában katolikus időszaknak számító XV. században, hogy a templom újonnan hozzáépült gótikus részeihez hozzá tudják magasítani a templomhajót, és ezért elé építettek egy úgynevezett köpenyfalat. E mögött találtuk meg és tártuk fel részben – már amennyire a statikai szempontok engedték – a nagyméretű és lényegében sértetlen freskókat.

– Mennyire mondható jelentősnek ez a leletegyüttes?

– Bizonyos szempontból egy a sok közül, hiszen a Magyarországon működő falkép-restaurátoroknak folyamatosan tele van a naptáruk, éves szinten elég nagy alapterületű freskómennyiséget találnak, tárnak fel és rekonstruálnak. Nemrég hunyt el Marosi Ernő professzor, a magyarországi középkori művészettörténet egyik kiemelkedő alakja, aki néhány éve úgy fogalmazott: olyan mértéket öltött a középkori Magyarországot érintő sikeres freskókutatások száma, hogy lényegében újra kellene írni a magyar freskófestészet történetét. A régión belül valószínűleg sok további hasonló leletre lehetne bukkanni, hiszen tudjuk, hogy a majdhogynem szomszédos Vizsolyban vagy Abaújváron sok négyzetméteres, nagyon-nagyon izgalmas freskókincset őriz a református templom, és a bodrogkeresztúri római katolikus templom feltárásakor nemrég szintén fantasztikus freskók kerültek elő. Hogy Mérán egy köpenyfal mögött sejtettünk és leltünk meg nagy szerencsével falfestményeket, az azért már annyira nem tipikus.

– Min múlik, hogy egy újonnan feltárt középkori lelet és az azt rejtő műemlék épület bekerül-e a köztudatba?

– Ha egy kicsit nyugatabbra laknánk, és mondjuk egy német kutatóintézet irányítaná a mérai feltárást, már meg lenne szervezve a projekt minden egymásra épülő szakasza a statikától a helyreállításon át a társadalmiasításig, azaz a helyiek bevonásáig és az eredmények minél szélesebb körű megismertetéséig. A finanszírozással együtt. Sajnos Kelet-Európában nem itt tartunk. Remek, hogy jó néhány valóban kiemelkedően jelentős műemléket sok milliárd forintos beruházással megújítanak és népszerűsítenek, ennek ellenére a magyar műemlékvédelemben még mindig óriási a tőkehiány. Az egyik kiemelt műemlékünk óriásberuházásának apropóján utánaszámoltam, hogy csak ennek az egy projektnek a költségvetéséből legalább egy-egy millió forint jutna a Magyarországon ma számontartott, körülbelül tizenháromezer egyedileg védett műemlék mindegyikének. Amikor a freskók előkerültek Mérán, elkezdtünk sóhajtozni Kusnyír László tiszteletes úrral, hogy ennek a mértékű hagyatéknak a helyreállítása és bemutatása bizony jóval meghaladja a helyi százegynéhány fős gyülekezet anyagi lehetőségeit. Milyen támogatókat, forrásokat tudnánk találni, hogy a munkát befejezhessük? És mi is lenne a végcél? Azt javasoltam, tegyünk úgy, mintha Nyugaton lennénk, és ne csak a kutató-, restaurátori és helyreállítási munkákra pályázzunk, hanem gondoljuk végig, hogyan tudnánk közkinccsé tenni, amit feltárunk, és mutassuk be az eredményeket a tudományos közegnek, a sajtónak és a kisgyerekes turistáknak egyaránt, mindenkinek a maga érdeklődési szintjén, közérthető nyelven, sok fotóval, interaktív játékokkal.

– Milyen ötleteket írtak össze?

– Rengeteg a jó gyakorlat nemcsak Európa-szerte, de Magyarországon is. Az alap, hogy hozzunk létre egy weblapot, szervezzünk konferenciát, készítsünk tanulmánykötetet, tanári segédanyagot, és gyártsunk szóróanyagokat, színezőt, kirakóst. Gondolkodtunk olyan gravírozott plexilapban, amely, attól függően, hogy honnan nézünk át rajta, az épület egy adott korszakára jellemző kontúrjait rajzolja a falakra. Aztán lehetne az egykori gótikus boltozatot 3D-s grafika segítségével virtuálisan rekonstruálni. Vagy például előkerültek egy kőből faragott, nagyon finom kidolgozású, késő gótikus, konzolosan előreugró szentségtartó fülke töredékei, futóleveles motívumokkal. Ne feledjük, Méra alig negyven kilométerre van Kassától, ahol az ország legkiválóbb kőfaragói dolgoztak. A töredékek mérete túl kicsi ahhoz, hogy teljes szobrászati helyreállításra lehetne gondolni, viszont a digitális technika mindenre képes. Egy konzolra gondoltunk, ami a töredéket gombnyomásra kiegészítené, és virtuálisan körbe is forgatná.

– Ennek a marketingkampánynak az első lépése az a néhány cikk és interjú, ami megjelent a mérai freskókról?

– Így igaz. Itthon nagyon gyakran még szakfolyóiratban publikált tanulmány sem születik egy-egy műemlékkutatásból, nemhogy közérthető újságcikk. E kutatásoknak egyébként a törvény szerint mindenképpen dokumentációval kell végződniük, ugyanakkor az embereknek attól még nem lesz jobb, ha az aktát elhelyezzük egy budapesti tervtárban.

– Önnek viszont mintha kifejezetten örömet szerezne a tudományos ismeretterjesztés. Min múlik, hogy valaki csak száraz szakértőnyelven tud fogalmazni, vagy képes a kutatás történetét dramaturgiailag jól felépített néhány mondatba tömöríteni, vagy a feltárásról „oknyomozó riportot” írni?

– Ez a műfaj egyáltalán nem ördögtől való, és nem jelent valamiféle szakmai megalkuvást, a tudományos eredmények közérthetőség kedvéért való „lebutítását”. Mégsem műveli ezt mindenki, való igaz. Talán valamiféle beleérző készség kell ahhoz, hogy az ember úgy tudjon írni, hogy azt az olvasó szeresse elolvasni. A többi tanulható. Napi szinten írok jegyzőkönyveket. Egy jó jegyzőkönyv kötelező és elmaradhatatlan ismérve: úgy kell fogalmazni, hogy aki olvassa, sehogy másképp ne tudja érteni a leírtakat, mint ahogy te szeretnéd. Viszont amit szeretnél, azt mind értse meg. A szegedi egyetemen, ahol régészetet és történelmet végeztem, volt egy olyan félévünk, amikor egy avar kori temető feltárásának egy-egy résztémáját kellett megírnunk az ásatási dokumentáció alapján, először tízoldalas szemináriumi dolgozatként, aztán a következő hétre egyoldalas összefoglalóban, majd egy bekezdéses kishírben és a végén egyetlen mondatban. Talán mondhatom, hogy most már készség szinten megy a tömörítés, meg az is, hogy úgy tudjak írni, hogy aki olvassa, biztosan megértse. Az már csak hab a tortán, ha egy írásnak stílusa kerekedik, és valakinek még tetszik is.

– Az e-mail-címe – szepmives@ – azért szépirodalmi ihletésről is árulkodik…

– Engem mindig is érdekelt a határon túli magyar világ, és amikor beregisztráltam, azt gondoltam, hogy mindenkinek ismerősen cseng majd az Erdélyi Szépmíves Céhtől kölcsönzött nevem. De ha még egyszer választhatnék, akkor valami olyan szót választanék, amit nem kell mindenáron betűzni, hogy ékezet nélkül is érthető legyen, és ne javítsák olykor míves helyett művesre. Kicsit csalódott vagyok, amikor harmadszor is betűznöm kell a telefonban. És hát nemegyszer kaptam már megkeresést hasonnevű kozmetikai szalontól… Pedig az volt a vágyam, hogy ha egyszer beindul az üzlet, Szépmíves Műemlékkutató néven futtatom be a vállalkozásomat…

– Addig is, bár Mérán a forrásokra várva éppen áll a freskók feltárása, futólag már megszellőztette a következő szenzációs felfedezését: ezúttal a Sajószentpéter közeli falucska, Radostyán református templomának középkori eredetét sikerült bizonyítani némi roncsolásos falkutatás árán.

– Minden forrás beszámol róla, hogy a település fölé magasodó kis hegyfokon emelték Radostyán középkori templomát, de csak sejteni lehetett, hogy ez azonos-e a ma fennálló épülettel. A mostani késő barokk megjelenésű templom is izgalmas, különösen a mellette álló, egyetlen vasszög használata nélkül épített, keleties formavilágú, barokk stílusú, fa harangtorony miatt, amelyhez még csak hasonló sincs sehol a Kárpát-medencében. Maga a domboldal pedig már eddig is ismert régészeti lelőhely volt, ugyanis a helyszínt már a kelták kiszemelték maguknak, s a templom melletti jelenkori temetőből az új sírok megnyitásakor egyre-másra kerülnek elő a vaskori leletek, kések, kardok, edények. Na de vissza a falakhoz! Azt írott forrásból is tudtuk, hogy jelenlegi formájára 1784-ben bővítették a templomot. Az újabb rész kívülről is jól látható kiszélesedése azt sejtette, hogy a mai keskenyebb templomrész déli fala rejtheti az egykori rövidke román kori hajó oldalsó bejáratát. Ezt a falkutatással most sikerült bizonyítani: kiváló kutatótársammal, Simon Zoltánnal két szegmentíves záródású ablakot és egy olyan hatalmas kaput találtunk, amelyhez hasonló méretűt és hasonlóan jó állapotút még nem sikerült feltárnunk. Sok középkorból megmaradt, elfalazott déli kaput ismerünk egyébként, melyeknek a kövei az eredeti helyükön maradtak. Itt nem ez a helyzet, ugyanis a falban csak az egykori hatalmas szárkövek tátongó fészke látszott. De ekkor jött a csavar a történetben: a közeli paplak udvarán évtizedek óta hányódik egy hatalmas gótikus kapuhoz tartozó, faragott kőkeret. Erről korábban éppen a mérete miatt mindannyian azt feltételeztük, hogy nem a templomból származik, hanem talán a diósgyőri várból került ide bontott és végül fel nem használt építőanyagként. Most megmértük, és láss csodát, kiderült, hogy centire pontosan illik a templom frissen feltárt déli kapujának kőfészkébe. Úgyhogy, bár a középkori templom kapujának egyetlen köve sem maradt a helyén a későbbi átépítések során, a paplak kertjében azonosított kő alapján a teljes kapu elég jó közelítéssel rekonstruálható lesz.

– Mint amikor a paleontológusok egyetlen csontfosszília alapján megrajzolják az egész dinoszauruszt?

– Valahogy úgy. És ha sikerül a külső homlokzatot úgy helyreállítani, hogy a középkori állapot jól bemutatható, könnyen értelmezhető legyen, akkor máris született egy újabb művészettörténeti látványosság. A helyiek joggal lehetnek még büszkébbek a műemlék templomukra, megnyugodhatnak, hogy érdemes volt belevágni a feltárásba, és ha még az újságok is megírnák, akkor jó sokan eljönnének megnézni, talán olyanok is, akik még nem voltak itt korábban, vagy régen jártak Radostyánban.

– Apropó, újság: az interjú időpont- egyeztetésekor lapunk nevét meghallva hamar a Szentjánosbogarakra terelte a szót. Honnan a katolikus tájékozottság?

– Jól nősültem. Római katolikus feleségem, Juli miatt „bogarazódtam be”, ő kisgyermekkorától kapcsolatban volt a Szentjánosbogár Egyesülettel, járt Bogár- táborokba, aztán vezetőként is szolgált. Miután összeházasodtunk, Családos Bogár-táborokba kezdtünk járni, és vezettünk is ilyeneket, de volt év, amikor „házi bogarak” lettünk, vagyis olyanok, akik a táborozó gyerekeket befogadják egy hétre az otthonukba.

– Aztán jöttek sorban a saját gyerekeik. A magyar hagyomány szerint a fiúkat az apuka, a lányokat az anyuka hitére keresztelték?

– Jól hangzik, de nem mindig válik be ez a módszer. Ha négy lányunk születik, mind katolikus lett volna? Ha nyolc fiunk, mind református? A másikunk felekezete meg hoppon marad? Ilyen kis egyházközségekben, mint a mieink, sokat számít eggyel több vagy kevesebb gyerek, úgyhogy azt eszeltük ki a feleségemmel, hogy felváltva kereszteljük őket katolikusnak és reformátusnak, ha lány lesz az első, az ő hitén kezdve, ha fiú, az enyémen. Pár évig a római katolikusok voltak otthon többségben, de amikor tavaly megszületett a negyedik gyerekünk, helyreállt az egyensúly: kisfiú és kislány is van kettő.

A családi imaéletünkben is kiegyensúlyozottságra törekszünk, keressük a kapcsolódási pontokat, és igyekszünk, hogy ugyanazokat az imádságokat, hálaadásokat tudjuk mondani mindannyian, így mára a gyerekeim a református templomban ugyanúgy otthon érzik magukat, mint a katolikusban.

– Még egy feltárás alatt lévő templomban is?

– Ahhoz még túl kicsik, habár a jó múltkor Radostyánban, a falkutatás idején, iskola után ők is nagyon lelkesen krampácsoltak a kis kalapácsukkal, és azóta is őrzik azokat a köveket, amiket ott faragtak meg.

– És mit válaszolnak, ha megkérdezik tőlük, apa mit dolgozik?

– Azt, hogy régi házakkal foglalkozom. A nagylányomat a múltkor magammal kellett vinnem Mérára, mert nem volt, aki vigyázzon rá. Akkor viszont pont nem a falat bontottam: épp a tiszteletes urat szentelték esperessé, úgyhogy azt is láthatta a lányom, hogy az apjának nemcsak munkás-, hanem Bocskai-ruhája is van, és hogy a sok püspök, esperes meg fontos vendég előtt az épület történetéről beszél a félig feltárt templomban.

– No és elégedett volt az ünneplő közönség azzal, amit eléjük tárt?

– Tízből tíz ember nyilván azt gondolja, hogy biztos nem örülnek a reformátusok, ha szentképek bukkannak elő a templomukban, pláne, ha ehhez még „szét is kell verni” a falait. Valóban akadnak, akik úgy vannak vele, hogy jobb lett volna tán fel sem fedezni, vagy hogy jó lenne mihamarabb lemeszelni a freskókat. Mindig voltak olyan emberek, akik Isten csapásának tartották, ha egy épületet műemléknek nyilvánítanak, hiszen onnantól a legkisebb munka is a sokszorosába kerül, támogatást meg úgysem lehet szerezni semmire. De Mérán inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a helyiek büszkék arra, hogy az ő templomuk milyen fontos és híres műemlék lett egyszeriben, és kíváncsiak az eredményekre. Ha nem hinnék benne, hogy vannak, akik sajátjuknak tekintik az épített örökségüket, elmehetnék akár kőművesnek is. A műemlékkutatás számomra egyfajta misszió, és azt hiszem, ha valamihez kaptam talentumot, akkor az az, hogy képes vagyok a tulajdonosoknak a műemlékükhöz fűződő viszonyát legalább egy kicsikét kisimítani.

Az írás A Szív jezsuita magazin áprilisi számában jelenik meg. Szerző: Végh Dániel, A Szív lapmenedzsere

Nyitókép: Hegedüs Márton

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>