Ha Antall József velünk maradt volna… gondolatkísérlet a volt kormányfő születésének 90. évfordulóján
Nem a korai halál gátolta meg Antall József államvezetői képességeinek kiteljesedését és ezzel történelmünk kedvezőbb alakulását, hanem maga a betegség – írja egykori külügyminisztere a rendszerváltozás miniszterelnökéről, aki ma ünnepelné 90. születésnapját. Jeszenszky Géza szerint 1990-ben Antall fiatalos megjelenésű, energikus ember volt, a betegség nélkül még hosszú alkotó időszak állt volna előtte. S hogy milyen országot eredményezett volna mindez? Jeszenszky szerint nem álmodozás csupán, hogy töretlen egészség mellett Antall kormányzása, ezzel együtt elfogadottsága, népszerűsége másként alakul, ebből következően pedig az 1994-es választások eredménye is más lett volna. Alternatív történelmi gondolatkísérlet közelmúltunkról.
Április 8-án, ma lenne 90 éves Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke. 61 évesen, viszonylag fiatalon halt meg nyirokér-betegségben, non-Hodgkin limfómában. Az első tüneteket 1990 májusában, a kormányalakítás időszakában észlelte magán. Ez a betegség korai felismerés, operáció és kezelés esetén esélyt kínál a gyógyulásra. Az akkori történelmi helyzetben rá tornyosuló hazai és külföldi kötelezettségek miatt a műtétre azonban csak az év október 24-én került sor. Az átmeneti siker után jó fél évvel azonban a tünetek újra jelentkeztek, a kemoterápia csak lassítani tudta a betegség lefolyását. 1993 októberében Kölnben őssejt-transzplantáció révén még volt egy esély a gyógyulásra, de hazatérése után a legyengült szervezet már nem tudott ellenállni a betegség mutációjának.
Mindig úgy láttam, hogy nem a korai halál gátolta meg Antall államvezetői képességeinek kiteljesedését és ezzel történelmünk kedvezőbb alakulását, hanem maga a betegség. 1990-ben Antall fiatalos megjelenésű, energikus ember volt, a betegség nélkül még hosszú alkotó időszak állt volna előtte. Nem álmodozás annak felvázolása, hogy töretlen egészség mellett Antall kormányzása, ezzel együtt elfogadottsága, népszerűsége másként alakul, és az 1994-es választások eredménye is más lett volna. Jóval kisebb arányú vereség, sőt akár – a Fidesz bevonásával – Antall kormányzásának folytatása. Mire alapozom ezt?
Noha a rövid tévéinterjú valóban nem Antall műfaja volt, de nagy nyilvánosság előtt – amíg egészségi állapota engedte – igen hatásos beszédeket tartott. Ősei földjén, a Somlóhegy alatt 1991. június 30-án nem ígért könnyű álmot az országnak. „Engem hit, kötelességérzet vezet ezen az úton, hogy megkíséreljem ezt az országot kivezetni abból, amiben élünk… hitre van szükség és bizalomra, amit Önöktől kérek. […] ameddig ezt az országot mi kormányozzuk, élvezve a világ bizalmát, s remélem a magyar nemzet bizalmát, addig legyenek velünk a nehéz órákban. Ha becsapom Önöket, ha egyszer is megteszem, akkor bocsássanak el, de addig kérem a hitüket és bizalmukat!” Kereste, igényelte a nemzeti összefogást 1991. március 15-én a Múzeumkertben: „egy többpárti, egy pluralista demokráciában az egyetértés azt kell jelentse, hogy vannak alapértékek, vannak alapeszmék, amelyek érdekében együtt kell küzdenünk, de nem a gyűlölet, nem az uszítás, nem a felelőtlenség jegyében, hanem azért, hogy ez a többféleség egyetértést jelentsen alapvető kérdésekben.” Optimizmust sugallt 1990. október 23-án: „Nyugodtan elmondhatjuk, hogy forradalmunk, amely most békésen megy végbe, nem bukott el két hét után, és nem bukott el másfél év után sem. Bízunk benne, hogy most sikerül.” Ez a hang, ezek a gondolatok – ha az ország négy éven át hallja őket – nagyban segíthették volna a kormányzás sikerét.
A külpolitika Antall egyik erőssége volt. Túlzás nélkül állítom, hogy a világ akkori vezetői Bush elnöktől Kohl kancelláron át Japán és Dél-Korea vezetőiig partnernek tekintették, kikérték a véleményét, hallgattak rá. Ám az ország külpolitikájához erős hátországra van szükség. Ezt fejtette ki abban a levélben, amelyet az 1993. évi nagyköveti konferencia résztvevőinek küldött. Az alapvető nemzeti, stratégiai kérdésekben legyen egyetértés a pártok, a kormány és az ellenzék között. Tűrhetetlennek nevezte, ha bármelyik oldalon önző pártcélokat szolgáló kijelentésekkel gyöngítik a magyar pozíciókat az ország legkényesebb ügyeiben. Ez a figyelmeztetés – mint Antall egész politikai életműve – ma is aktuális. A nemzetközi politikában Antall ceterum censeója az volt, hogy a Nyugat gondolkozzon távlatosan, a külpolitikában is tartsa szem előtt a prevenció elvét, s ne hagyja, hogy az átalakulás terheibe belefáradt egykori kommunista országok népei magából a demokráciából és a piacgazdaságból ábránduljanak ki. Utolsó nemzetközi szereplésekor, 1993. szeptember 1–2-án többek között a terrorizmus, általában a politikai fundamentalizmus veszélyére hívta fel a figyelmet: „A politikai fundamentalizmus, amely nemcsak iszlám problémaként jelentkezhet, a XXI. század bolsevizmusaként világunkat a legsúlyosabban fenyegeti.”
A sokféle veszély ellenszerének az Európai Unió gyors kibővítését, a közép-európai „éllovasok” felvételét, az egész közép-európai „senki földjének” a NATO-ba történő integrálását tartotta, figyelmeztetve, hogy „ha az orosz medve kialussza magát”, még sok gondot okozhat.
Noha Antall parlamenti beszédei tárgyszerűek, meggyőzőek voltak és a humort sem nélkülözték, a képernyőn szinte csak a taxisblokád végén elmondott „pizsamás interjún” jött ki a miniszterelnök emberi arca, a mindennapi gondokat ismerő és mélyen átérző politikus. Az akkor döntően ellenzéki hangú sajtónak nagy volt a felelőssége Antall kedvezőtlen beállításában. Halála pillanatában és temetésekor mégis százezrek érezték meg: népét alaposan ismerő és őszintén szerető, politikai munkásságával és egész életével a nemzet javát szolgáló vezetőt vesztettünk el.
Lehetetlen persze megválaszolni, milyen eredményt hoztak volna az 1994-es választások, ha Antall egészséges. Most játsszunk el mégis a gondolattal! Jogos a feltételezés, hogy ha az egész régiónkra jellemző csalódottság és a gazdasági bajok ellenzéki (de biztosan nem 2/3-os) többséget hoztak is volna létre, feltehetőleg akkor is Horn Gyula vezetése mellett, a következő négy évben Antall az ellenzék vezéreként elemében lett volna. A parlamentben és azon kívül is megsemmisítő bírálatokban szedte volna ízekre a kormány lépéseit. Az MDF nem szakadt volna ketté, megerősödött volna annak polgári jellege, azok súlya, akik 1996-ban a Magyar Demokrata Néppártot létrehozták. Orbán Viktor erős ellenzéki retorikájával a Fidesz is jelentősen megerősödött volna az 1994-es 5 százalékhoz képest. Így 1998-ban – ha nem hamarabb – Antall nagy győzelmet is arathatott volna. Új kormányában a Fidesz mellett szövetségese lett volna egy Torgyán nélküli, újjászülető Kisgazdapárt és a kereszténydemokraták. Csurka István vezetésével bekerült volna az Országgyűlésbe a Magyar Igazság és Élet Pártja, de szerepe az ellenzéken belül, Antall ellenében, marginális lett volna. Saját pártját és partnereit már jól ismerve és kipróbálva, Antall a korábbinál egységesebb parlamenti frakciójára támaszkodva stabil kormányt hozott volna létre, amelynek minden bizonnyal egyik erőssége lett volna Orbán Viktor, a Liberális Internacionálé alelnöke. A javuló gazdasági helyzetben megszilárdult volna mind az 1990-ben létrejött demokrácia, mind az ugyancsak a rendszerváltozással létrejött euro-atlanti külpolitika. Tovább erősödő európai tekintélye birtokában egyáltalában nem túlzott a feltételezés, hogy német és francia támogatással Antall elérte volna, hogy három vagy négy visegrádi ország EU felvételére már 2000 körül sor kerüljön. Ha mindezt elfogadjuk, mint reális lehetőséget, a 2002-es választások aligha hozhattak volna ellenzéki győzelmet. 70 évesen semmi sem szólt volna Antall nyugalomba vonulása mellett, de előrelátó gondolkodását ismerve előkészítette volna utódlását pártja és az ország élén.
Már 1991-ben gondolkodott azon, hogy ki léphet majd a helyére, aki osztja elveit, fenntartások nélkül vallja az MDF három szellemi és politikai gyökerét, miközben ismeri a nyugati világ nyelvét és gondolkodását. Ezt a személyt az MDF gazdasági programjának kidolgozásában meghatározó szerepet vitt, nála húsz évvel fiatalabb Bod Péter Ákos ipari miniszterben látta. Annak érdekében, hogy Bod ne őrlődjön fel a napi politika csatározásaiban és a gazdasági rendszerváltozással járó elkerülhetetlen nehézségeket ne kössék az ő személyéhez, „kivonta a forgalomból” és az új, korszerű jegybanki törvény alapján a független és pártsemleges Nemzeti Bank elnökévé neveztette ki az államelnökkel. Lehetséges persze, hogy 2002-ben már Orbán Viktor tűnt volna a legalkalmasabbnak Antall utódlására, de nem Antall politikájával szakítva – ahogy ez a valóságban megtörtént.
A fenti alternatív, meg nem valósult történelem csak jelen szerző vágyaitól vezérelt ábránd? Igen, az. Ám a korszak szereplőinek és törekvéseinek ismeretében biztosan másként alakult volna a magyar belpolitika, ha Antall József egészséges marad.
Az ilyen fikció egy évtizednél sokkal messzebbre persze végképp nem merészkedhet. A világpolitika jelentős mértékben aligha alakult volna a megtörténttől eltérően akkor sem, ha Antall nem betegedett volna meg. Irreális-e azonban felvetni, hogy az elmúlt 15 év fejleményeihez mit szólt volna Antall, a köztiszteletben álló „elder statesman”? Bátran állítom, hogy azoktól az elvektől és keretektől soha nem tért volna el, amelyek az általa létrehozott, de az összes akkori parlamenti párt által elfogadott és támogatott politikai rendszert jellemezték. Melyek ezek az alaptételek? A parlament ellenőrző szerepe, benne az ellenzék széleskörű jogai, figyelés a kritikára és az interpellációkra. A törvényjavaslatok érdemi megvitatása, az ellenzéki javaslatok mérlegelése. A sajtószabadság messzemenő tisztelete, törekvés a tárgyilagos, a kormánytól független, de azzal szemben nem eleve ellenséges közmédiára. Az önkormányzati rendszer, a helyi demokrácia megőrzése és továbbfejlesztése. Az oktatás, a tudomány és a kultúra kiemelt szerepe és támogatása, a közműveltség erősítése. A munkaügy, az egészségügy és a szociális ellátás minisztériumi szintű megszervezése és irányítása. A jelen és a jövő nemzedékek érdekeit szem előtt tartva kiemelt figyelem a környezetvédelemre és az egészséges életmódra, a sportolásra.
A külpolitikában az euro-atlanti orientáció elmélyítése, lehetőleg baráti viszony a szomszédos államokkal, de szigorúan ragaszkodva a határainkon túlra kényszerült magyar közösségek jogaihoz, ehhez megnyerve a külállamok támogatását. Az európai integrációban a nemzeti és a regionális érdekek konstruktív, de határozott képviselete az akár kibővített Visegrádi Együttműködés révén. A NATO-tagság elérése után a szervezet egységének, erősítésének és bővítésének a programja. Jó politikai és gazdasági kapcsolatok az Orosz Föderációval és a Szovjetunió többi utódállamával. Hasonló viszony Ázsia, Dél-Amerika és Afrika államaival, elsősorban a demokratikus berendezkedésűekkel. Az iszlám vallás tisztelete mellett részvétel a fundamentalizmus és a terrorizmus elleni világméretű küzdelemben. Az Antall-kormány által a független Ukrajnával kialakított különlegesen jó kapcsolatok alapján joggal feltételezhető, hogy ezt a politikát folytatva a kárpátaljai magyar kisebbség anyanyelvi oktatását a későbbi ukrán kormányok nem hozták volna veszélyes helyzetbe. Mindebből egyértelműen következik, hogy a jelenlegi konfliktusban Antall követői csakis Putyin agressziójának áldozatai mellett állhatnak.
A rendszerváltozás alapjait lefektető miniszterelnök 90. születésnapján a szép szavak mellett jó tehát, ha felidézzük elveit és gyakorlati politikáját is.
Nyitókép: a Magyar Posta Antall József halálára kiadott 1993-as emlékbélyegei és bélyegblokkja (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
