Szemétdomb alól került elő a hortobágyi Kilenclyukú híd kistestvére
Meglepő felfedezést tettek a Magyarország és Szlovákia között épülő új határhíd földmunkái során: Ipolyhídvég községnél a folyóparti vastag szemétfeltöltés alól szinte teljes épségben került elő egy régi kőhíd első nyílása. A hídrom nemcsak ritka és értékes közlekedéstörténeti emlék, hanem történelmi idők tanúja is: hajtottak rajta csordát, volt trianoni határhíd, látta a második világháború csatáit. Igazán kár, hogy nem maradhat meg.
A szlovákiai Ipolyhídvég és a magyarországi Drégelypalánk lakói több mint 70 éve várnak a második világháború végén felrobbantott Ipoly-híd újjáépítésére, hogy a két szemközti falu lakóinak ne kelljen húsz kilométeres kerülőt tenni Ipolyság felé, ha át akarnak menni egymáshoz. Ez a régi álom nemsokára teljesül, mert egy 2019-es államközi megállapodás nyomán megindult a híd építése, de a munkálatok hoztak egy egészen váratlan felfedezést: az ipolyhídvégi oldalon a folyópartot borító szemétfeltöltés és bozót alól előkerült az egykori kőhíd szélső íve. Mégpedig szinte teljes épségben, még az eredeti, szabálytalan kőből rakott útburkolat is megmaradt a tetején.
A felfedezést jelentőssé teszi, hogy a 19. század első feléből nagyon kevés országúti kőhíd maradt fenn, mivel ezeket az építményeket a közutak modernizációja során általában lecserélték. Nevezetes kivétel a hortobágyi Kilenclyukú híd, amellyel nagyjából egykorú az ipolyhídvégi, és nevezhetnénk a kistestvérének is, annyira hasonló volt a kiképzése. A folyó fölött egykor három magasabb, csúcsos formájú ívvel vezetett át, középrészéhez pedig két szélső, alacsonyabb és laposabb ártéri ív kapcsolódott (ezek egyike került most elő). A hídvégi oldalon a szélső mederpillér is megmaradt, és jól látszik a gondosan faragott kváderkövekből rakott hullámtörő, amely az áradások idején stabilabbá tette a szerkezetet. A pillérmagok törtkőből, a burkolat szépen faragott kváderkövekből, a boltívek viszont téglából épültek. A hortobágyihoz hasonlóan a hídfeljárónál a téglából falazott mellvédek tölcséresen kiszélesedtek, hogy a csordát könnyebb legyen a hídra ráhajtani, és a mellvédet védő kerékvető kövek közül is megmaradt az első pár. A megmaradt íven látszik, hogy vaskapcsokkal erősítették meg.
Hídvég és Drégelypalánk ma a világvége, elfelejtett peremvidék két ország határán, de valaha fontos országút vezetett itt át a folyón, amely összekötötte az északi, felföldi területeket Váccal és Pesttel. Ez az út Drégelypalánk mellett találkozott a mai 2-es út elődjével, amely az ország közepe felé teremtett kapcsolatot, északra pedig továbbment Ipolyság felé. Főként ezért építettek az oszmánok Drégely középkori váracskájának elfoglalása után a romos, elavult hegyi erődítmény helyett egy nagy palánkvárat a lapályon, a két országút kereszteződésében. Az Ipolyon mindig állt itt híd: erre utal a település ősi neve (1252-ben említik először), és egy Drégely várát ábrázoló 1617-es metszeten is látszik a két települést, Palánkot és Hídvéget a lápos ártéren át összekötő hosszú fahíd. Az áradások az ilyen hidakat pár évente elsodorták, ezért nagy előrelépést jelentett, amikor valamikor a 19. század első felében felépült a klasszicista kőhíd, amely egy 1852-es kataszteri térképen már látható, és egészen 1944-ig szolgálta a közlekedést. A kőhídhoz a Drégelypalánk felőli oldalon töltésút és kisebb fahidak csatlakoztak, mivel az Ipoly ártere ezen a részen süppedékes lápot alkot. Hídvég falu viszont közvetlenül a folyó és az ősi hídfő mellett, szárazabb magaslaton alakult ki.
A trianoni békeszerződés után az Ipoly határfolyó lett, ezért a hídvégi hídfő mellett a csehszlovák állam modern stílusú határőrlaktanyát épített (ez tönkretett homlokzattal ma is áll, 1939 után lengyel tisztek internálótábora volt). Az akkori viszonyokról érzékletes leírást ad egy osztálykirándulási beszámoló, amely a Miasszonyunk Iskolanővérek kalocsai érseki polgári leányiskolájának értesítőjében jelent meg 1935-ben: „Drégelypalánkra érve, első utunk az Ipolyhoz vezetett. Összeszorult szívvel álltunk a kis hídon, melynek egyik felén magyar, a másik felén cseh zászlót lengetett a szél. Majd, mintha összebeszéltek volna, kisleányaink letéptek egy-egy szálat a hídon nyíló vadvirágokból, bemártották az Ipoly vizébe és elhozták emlékül. Közben átjött a hídon két asszony. Gyerekeink körülfogták, s mikor megtudták, hogy magyar imakönyvért jönnek, mindnyájuknak könnyes lett a szeme.” Ebből azért kiderül, hogy a két község között a híd továbbra is biztosította a hétköznapi összeköttetést.
A két háború közötti időszakból fennmaradt szép privát fotón látható a híd eredeti állapota és mögötte a kaszárnya.
1938 októberében, a müncheni egyezmény után 1938 októberében, a müncheni egyezmény után a csehszlovák hadsereg az ország szorongatott helyzete miatt ekrazittal elaknásította és lezárta a hidat, de alig pár nappal később, október 11-én már arról írtak az újságok (például az idézett Pesti Hírlap), hogy a magyar területi követelésekről szóló komáromi tárgyalások hírére „a Drégelypalánkot Ipolyhídvéggel összekötő határhíd cseh hídfőjéről eltűntek a katonák. De eltűnt a vékony vörös villanydrót is, amely a cseh hídfő alá rejtett aknához vezette a halálos áramot s eltűnt az akna is! Korán reggel tizenhat kerékpáros fiatalember jött át Drégelypalánkára, nemzetiszínű zászlókért és kokárdákért. Az útlevelüket már nem kérte senki. A csehek azzal voltak elfoglalva, hogy a környék minden vagyonát, értéket, elmozdítható ingóságát teheautókra rakják és mentsék azt, ami menthető. Az óriási cseh kaszárnyában már csak egy-két finánc lézeng: a katonák a »csomagolással« vannak elfoglalva.”
A hidat tehát nem robbantották fel, sőt november 8-án már ezen át vonult be a magyar hadsereg az első bécsi döntés után visszakapott felvidéki területekre. Az átadás-átvétel rendezetten és békésen zajlott, reggel 9-kor három csehszlovák parlamenter érkezett gépkocsin a faluba, akik a hídnál várták a magyar csapatokat. Mindkét oldalon nagy tömeg gyűlt össze, Ipolyhídvégen fellobogózták a házakat, és a hídtól száz méterre zászlókkal díszített díszkaput állították. Ünnepélyesen kiásták a csehszlovák határkövet, majd 11-kor a magyar erők átvonultak a hídon.
A kőhíd végül 1944. december 8-án pusztult el, amikor a védekező németek az egyik ívét felrobbantották. Két nappal később a II. Ukrán Hadsereg katonái heves tűzharc után átkeltek a folyón, és elfoglalták Ipolyhídvéget, az ütközetben a híd teljesen elpusztult. Az 1965-ös légi felvételen még látszanak a vízben álló pillérek és a magyar oldalon a most előkerülthöz hasonló hídfő, de az árvízveszélyre hivatkozva a romokat később elbontották, kivéve a szlovákiai oldalon megmaradt részeket, amelyeket a rájuk terített szemétréteg megóvott.
Sajnos, aki látni szeretné a hidat, annak sietnie kell, mert a romokat hamarosan elbontják, csak az ív köveiből építenek valamilyen emlékműfélét a falu számára a közelben (a köveken látható friss festés valószínűleg már a bontási vonalakat mutatja). A hídrom felfedezéséről elsőként Orosz Örs Nyitra megyei magyar képviselő, felvidéki jogvédő aktivista számolt be közösségi oldalán. Ő már tavaly megkereste Lestyánszky Viktor ipolyhídvégi polgármestert, hogy a munkálatok kezdete előtt a híd lehetséges maradványairól érdeklődjön, de akkor a felszínen még csak az első mederpillér látszódott, vagyis az, ami egykor a 2. és a 3. nyílás között állt.
Orosz Örs szerint a bontás néhány héten belül megtörténik, előtte azonban „a műemlékhivatal felügyelete mellett teljes régészeti feltárás, építészettörténeti kutatás, 3D szekennelés következik. […] A polgármester úr az eredeti helyétől néhány méterre rekonstruálni fogja a régi híd egy részletét, ezért az összes faragott követ számozva fogják szétszedni.”
Bár a gesztus fontos, nem változtat azon a tényen, hogy a hídromot nemsokára elbontják. Ez nemcsak azért szomorú, mert fontos közlekedéstörténeti emlék tűnik el, hanem azért is, mert alakulhatott volna másként: bőven lenne hely az új hídnak a régi fölött, csak az utat kéne kicsit ívesebbre kanyarítani – és akkor egymás mellett állhatna az öreg kőhíd megőrzött romja és a modern közlekedést szolgáló új átkelő. Erre több jól sikerült példa is van Magyarországon, például a zalaszentgróti vagy a héhalomi kőhíd, mindkettőt az 1970-es években óvták meg a bontástól azzal, hogy a forgalmat a melléjük épített vasbeton szerkezetekre terelték. Ipolyhídvég esetében a hibát a tervezők követték el, amikor nem számoltak azzal, hogy a műemléki értékű maradványok előkerülhetnek a hídfőnél, most viszont az évekig tartó előkészítés után már nincs esélye az utólagos korrigálásnak.
Nyitókép: Az ipolyhídvégi kőhíd feltöltés alól előkerült részlete (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
