Amíg Orbán Viktor van*, győzni is fog
Az elmúlt egy hétben két fő magyarázat született a minden eddiginél masszívabb kétharmadra: az egyik „ellenzékváltást” lát, a másik „diktatúrát”. Az egyik szerint csakis a moslékszerű, életképtelen ellenzékkel szemben született itt népítélet, a másik azt mondja, a választást lényegében elcsalták. Kizárólagos formában mindkét magyarázat téves, de igazság mindkettőben van. Tézisünk szerint április 3. nem egy választás volt a sok közül, hanem a végső határpont. Az eredményben pedig az ellenzék ordító fogyatékosságai, valamint a rendszer saját magára írt szabályai és irdatlan erőforrásai is benne vannak. Hogy mi lesz e kettő elegyéből? Orbán Viktor további győzelmei, ameddig csak bírja. A képbe csupán az uniós források teljes levágása és a várható recesszió rondíthat bele. Rendszerelemző esszé.
„A Fideszt meg lehet verni, de a rendszer már leválthatatlan.” Ezt a mondatot 2019-ben írtuk a Válasz Online-on, miután számba vettük, hogy az Orbán Viktor-féle politikai erőközponthoz tartozó üzleti szereplők olyan nemzetstratégiai ágazatokban szereztek döntő befolyást, mint az energetika, az informatika és a bankszektor. Egyszerűbben fogalmazva: a parlamenti túlhatalom mellé meglett a gazdasági is. Az elméleti modell ehhez a Max Weber-féle politikai kapitalizmus, melynek célja „politikai hatalom útján gazdasági nyereséget szerezni”. Csakhogy az elmúlt évtizedben óriási lépésekkel épített „nemzeti nagytőkéhez” kapcsolódó vagyon nem valódi, hanem politikai tulajdonlás. Aki adta, el is veheti. Emlékezzünk Simicska Lajos cégeire, Spéder Zoltán nagyvállalkozó portfóliójára vagy a tucatnyi médiacégre, melyből „felajánlásokkal” megszületett a központi sajtóholding, a KESMA.
A 2019-es diagnózisunkat 2022. április 3. után újra elő kell vennünk: a kiépített gazdasági szisztéma nemhogy változatlan, de tovább erősödött, és immár a politikai hatalom sem váltható le. Mielőtt bárki ugrik a székéből: nem azért, mert holnaptól eltörlik a választásokat. Orbán Viktor formailag demokratikusan fog győzni, apróbb EBESZ-lábjegyzetekkel. Az ellenzék bukásra ítéltségének és a jelenlegi miniszterelnök legyőzhetetlenségének egyaránt vannak, lesznek a rendszerbe kódolt, illetve teljesen szubjektív okai. Vegyük most sorra ezeket!
I. TECHNIKAI OKOK
Kétblokkrendszer
Az alapvetés nem új, a napokban mi is rögzítettük: a kétharmados parlamenti többség a 2010 utáni jogszabályokkal annak tudatában készített a nagy politikai blokkoknak kedvező választási rendszert, hogy az ellenpólus több közép- vagy kis pártba töredezett. Mind az egyfordulós – vagyis a két rund közti taktikai visszalépéseket kizáró – választás, mind az egyéni választókerületekre döntő hangsúlyt helyező szisztéma (ahol, ugye, a legtöbb voksot gyűjtő jelölt nyer) a nagy pártoknak kedvez, blokkosodáshoz vezet. De ez csak a csapda első része.
Még fontosabb – és ezt is említettük múlt heti elemzésben –, hogy a kormánytöbbség a 2020 decemberében módosított választási szabályokkal (2020. évi CLXVII. törvény) nagyon megnehezítette az országos pártlistaállítást. Korábban elég volt 27 egyéni jelöltet indítani legalább 9 megyében és Budapesten, 2020 decembere óta ugyanehhez 71 jelölt kell legalább 14 megyében és a fővárosban. Papíron ez a kamupártok ellen szólt, de míg azok ellen választhattak volna más eszközt is, a járulékos következmény erősebben hatott: mindenképpen közös listára kényszerült az ellenzék. 2020 decembere előtt lehetett olyan terv, hogy összeáll egy „óbalos” (MSZP–DK) és egy „újhullámos” (Jobbik–LMP–Momentum–Párbeszéd) lista, mely a választás után köthetett volna koalíciót. Ez 2020 decembere után irreális lett, hiszen ha két lista van, 36 körzetben muszáj egymás ellen jelölteket állítani. Ezekben értelemszerűen a fideszes jelölt nyer – a maradék 70-ből tehát Orbán Viktor pártjának elég csak 18-at megnyerni a biztos győzelemhez.
Április 3. előtt ellenzéki körök többször Izrael példájával lelkesítették magukat, mondván, Orbán Viktor szoros szövetségesét, Benjámín Netanjáhút pont 12 év után és pont szivárványkoalíciós felállásban – a radikális jobbtól (Jamina) a baloldalon (Munkapárt) át az Egyesült Arab Listáig – sikerült leváltani. Az analógia azonban téves volt: Izraelben körzetek nélküli pártlistás rendszer van, a magyarnál alacsonyabb bejutási küszöbbel (3,25%). Ez az arányos képviselet mintapéldája: nem győztesjutalmazó, helyette többé-kevésbé instabil koalíciókat „preferál”. És oda vezet, hogy jelenleg is tizenhárom (!) frakció van az izraeli törvényhozásban.
Az egyfordulós választás, az egyéni körzetek nagy súlya és a 2020. decemberi törvény (illetve az itt külön nem tárgyalt győzteskompenzációs rendszer) miatt a magyar politikai tér blokkosodásra van ítélve.
Vagy „csak egy maradhat”, vagy többen, de együttműködésre ítélve. Előbbihez kellene egy páratlan tehetségű (és a jelen viszonyok mellett már-már öngyilkos hajlamú) vezető, utóbbi sikeréhez nagyjából azonos ideológia és konfliktusmentesség. Papíron megoldható, de az adottságok és a képességek miatt mégsem fog menni. Hogy miért, arról a szubjektív okoknál.
Erőforrások
Közhely, hogy a politikai verseny jórészt erőforrásverseny. Az az esélyesebb, akinek több pénze, vagyis több plakátja, Facebook-hirdetése, médiája van. Ezen a téren a pálya példátlanul aszimmetrikus lett Magyarországon. A helyzetet minden újságolvasó ismerheti: a Fidesz-közeli Megafon április 3. előtt átlépte az egymilliárdos (!) költést a Facebookon, a közterületi plakátpiacon nyolcszoros kormánypárti előnyt mértek. A Fidesz-KDNP és az állam üzenetei szétválaszthatatlanok. Emlékeznek a „Magyarország előre megy!” feliratú kék plakátra? Vagy az „Őrizzük meg Magyarország békéjét és biztonságát!” falragaszokra? Ezeket például nem a Fidesz, hanem „Magyarország Kormánya” adta ki. Ugyanazért a választási célért, mint a Fidesz, de nem párt-, hanem állami kasszából finanszírozva. Hasonló elven működik a közmédia is.
Nyomába sem ér semmi annak az erőforráscsoportnak, ami Orbán Viktor oldalán – állami segítséggel – 12 év alatt kiépült. A gépezeten egyetlen dolog üthet lyukat: ha a gazdasági válság miatt nagyot kell vágni a kiadásokon, annak a médiaportfólió egy része és a kommunikációs költés (egy része) jó eséllyel áldozata lesz. A folyamat elkezdődött: a KESMA / Mediaworks pár nappal a választás után megszüntette az ingyenes terjesztésű a City7 hetilapot, ami nagyjából a Lokál utódjának feleltethető meg; bulvárba csomagolt kormányzati üzeneteket közvetített. Hasonló lépésekből akár nagy sértődések, lemorzsolódások is lehetnek a rendszeren belül. De mivel a válságot az ellenzéki félen is megszenvedik, nem valószínű, hogy a kommunikációs nagykép változni fog.
Idő
Tizenkét év hosszú idő, tizenhat már szinte beláthatatlan: az ellenzéki lét fele ennyi idő alatt is kiszárít. A gazdasági donorok lekopnak, a kormányzati kompetenciák maradéka is elmúlik, egyszerűen azért, mert túl távoli az utolsó időpont, amikor az ellenzék még belülről látott működő minisztériumot. Ezt akkor is rögzíteni kell, ha tudjuk, hogy a kormányzati tudás rendkívül szerény volt 2010 előtt. Míg a hatalomban töltött idő Gyurcsány Ferenc idején erodálta a kormányzati-közigazgatási struktúrákat, Orbán Viktor alatt erősítette. Semmilyen jel nem utal arra, hogy ez a trend megfordulna.
Az idő és a láncban érkező kudarcok felemésztik az ellenzék vidéki hálózatait. Nagyjából 2006-2010-ig az MSZMP-s örökség miatt az MSZP-nek volt a legerősebb hálózata: pártirodák, szervezeti hálók, megyei kisfőnökök és talpasok. Ehhez zárkózott fel sok helyen még radikális korában a Jobbik. De a hálózataik mára részben legyengültek és elaprózódtak (több párt osztozik rajtuk), részben elhalóban vannak. A Fidesz viszont a legkisebb településre is eljut, behálózza az országot, azonnal van információja a vidék rezdüléseiről, így gyorsabban is tud reagálni.
Kormányzati szempontból itt egyetlen bökkenő van: a 2019-es önkormányzati választási eredmény. Az ellenzék által megnyert és vezetett településeken valamelyest erősödhet az „ellenhálózat”, hiszen némely költésekről még kormányfüggetlenül döntenek. De ennek nincs akkora ereje, hogy a fő trendet megfordítsa: a Fidesz még mélyebb beépülését a magyar vidék sejtjeibe.
Távoltartás
Az utolsó „technikai” tétel így hangzik: a nagy gonddal kiépített hatalmi- és kampánygépezet garantálja, hogy ameddig Orbán Viktor a porondon van, a jelenlegi kínálaton túlról racionális (és esélyes) ellenzéki kihívó nem akar majd ringbe lépni. Az utóbbi időben külön-külön és szerkesztőségileg is sok olyan beszélgetésben vettünk részt, ami ezzel a kérdéssel kezdődött: Borzasztó az ellenzék, miért nem jön valaki más kívülről, valaki okos, jobb stratéga, nyelveket beszélő (stb), aki pártot alapít / élre áll / megszervez az ellenzékben?
Lássunk egy gondolatkísérletet! Amennyiben ilyen jelölt felbukkan, és a Fidesz veszélyesnek ítéli, a következő forgatókönyv valósul meg: (1) az egész országot beborító plakátok jönnek, amelyeken az illető rabosítva / bohócok között / kezében kerítésvágóval / Gyurcsány Ferenc ölében látható; (2) a TV2-n vagy az Origón komplett anyagok jelennek meg arról, hogy az illető meleg, valamelyik családtagja gyilkos, vagy megölte volna az anyját; (3) a fenti állítások hatékonyabb terítésére 80-100 millió forint értékű hirdetéssel terítik be a Facebookot és a Youtube-ot, elérve konkrétan minden egyes választókorú polgárt, aki csak megfordul az online térben.
Parodisztikusnak hangzik, de a mintázat komoly. Mélyen a köztudatba ivódott, mi történik azzal, aki adott pillanatban reális veszélyt jelent a hatalomra: Vona Gáborról 2018-ban a kormányzati revolvermédia azt terjesztette, hogy meleg, és ezzel nagyon sikeresen amortizálta vidéki népszerűségét (a „vádból” semmi sem volt igaz, a volt pártelnök a kapcsolódó pereket jogerősen megnyerte), Márki-Zay Péter feleségét lényegében csecsemőgyilkossággal hozták hírbe, el kellett hagynia a pályáját, most asztalosnak tanul (a sajtópert a sértett megnyerte), Karácsony Gergelyre hatalmas trollkampányt indítottak, mely szerepet játszhatott abban, hogy az előválasztáson nyerő pozícióból is inkább visszalépett Márki-Zay Péter javára. Nem tartozik szorosan ide, de érdemes felidézni: Nyakó István MSZP-s képviselőt a Fideszhez köthető verőemberek fizikailag (értsd: kiszorítással) akadályozták meg abban, hogy beadjon egy a kormánypárt számára rizikósnak ítélt népszavazási kérdést 2016-ban. A példátlan eset következmények nélkül maradt.
Az eszköztár tehát széles. A kormánypárti válasz erre az, hogy ilyen a boksz – de ez torzítás. Kétségtelen, hogy sok ősbűn az óbaloldalé (Kende Péter A Viktor című propagandakönyve vagy a 23 millió románozás 2002-ben), de a Fidesz hatalomra kerülve a korábban morálisan elítélt eszközöket megáévá tette és rendszeresítette. Európában alig jellemző az az Amerikából tanácsadókon keresztül behozott, majd keletiesen csúcsra pörgetett karaktergyilkos módszertan, amit a kormánypárt szinte szünet nélkül használ. (A hanyag legyintéssel érkező „Amerikában is ez van” lényegileg téves: az USA-ban erős magángazdaság van, önjogukon létező szereplőkkel, a politika valamely tömbjét támogató piaci vállalkozókkal. Egyik oldal sem képes „magáévá tenni” az államok egész intézményrendszerét és a kincstárat, hogy közpénzből finanszírozzon lejárató kampányokat.)
A Magyarországon az utóbbi 12 évben kiépült gépezetnek elrettentő és távoltartó ereje van: egyszerűen elveszi a kedvet a politikától. Ha csak ezt nézzük, a kívülről érkezett Márki-Zay Péter abszolút irracionális szereplő. Ez aztán végzetesen vissza is ütött mind a vezetéstechnikájában, mind a kommunikációjában. A politikai frontvonalba küldetéses, mégis racionális, tehát alkalmas figurák kellenek. Vajon létezik olyan ember, aki ennek megfelel, és belefekszik a minden elképzelhető eszközt bevető „húsdarálóba”? A válasz jó eséllyel: nem.
II. SZUBJEKTÍV TÉNYEZŐK
Megszakítás < stabilitás
A szubjektív okok először társadalomlélektani mezőre vezetnek. Sokan magának a területnek a létét is tagadják, de ez hiba. Kollektív tulajdonságokat és traumákat kitűnően lehet használni, lehet velük élni és visszaélni.
A legfontosabb Magyarországon a stabilitás iránti elemi vágy. Ennek oka a megszakítottság történelmi tapasztalata: a „valami elindul, aztán egy kataklizma félbe töri”-dinamikája az 1849-es szabadságharc (részben orosz cár általi) leverése óta ott van a magyarság nyakában. Igaz, ’49 elég messze van, de a belátható történelmünk első nagy félelme ez. Aztán csak a 20. századunkat hat darab rendszer- és államforma-váltás (1918, 1919, 1920, 1946, 1949, 1989), több véres forradalom, féltucat határmódosítás keretezi. A kollektivizálással több hullámban tettek a magyar vidéken (máig mélyrehatóan ki nem beszélt) erőszakot. Emlékszem, egyszer Észak-Svájcban, egy kocsmában járva a pincér különösebb büszkeség nélkül újságolta, hogy tulajdonosuk az 1900-as évek hajnala óta ugyanaz a család. Ez Magyarországon lehetetlen lenne. Az éttermet itt jó eséllyel először ’19-ben a vörösök, ’44-ben a nyilasok, ’48 után a kommunisták marták volna el, hogy aztán ’89-ben ismét privatizálják – valaki teljesen másnak.
A rendszerváltás után hónapok alatt egymillió ember veszítette el a munkáját. Az a politikus, aki ilyen traumák után stabilitást és biztonságot ígér, a legfontosabb lélekhúrokon játszik. Emlékezzünk: az Orbán Viktort 2002-ben nagy meglepetésre megverő Medgyessy Péter plakátjain három szó szerepelt: „Létbiztonság, Jogbiztonság, Közbiztonság”. (A jegyzőkönyv kedvéért: az ellenzék 2022-es fő szlogenje úgy hangzott, hogy „A hatalom a népé!” Ez maga a kongó üresség, a zéró tartalom.) Orbán Viktor megtanulta a leckét, és 2010, de még inkább 2015 óta üzemszerűen szuggerálja a biztonság és a stabilitás ígéretét. Ebből az ígéretből származtathatók olyan konkrét lépések, mint a közmunka vagy a vidéki közbiztonság látványos javítása. A G7 gazdasági portál ki is mutatta: minél több volt a közmunkás, annál nagyobb eséllyel ért el a Fidesz helyben jó eredményt.
Az átlagos választó szemében az ellenzék ezzel szemben kockázatot jelentett. Nem kis részben persze az Orbán-féle konstrukció garantálja ezt: adott az eleve széttagolt és korábban egymást szélsőségesen utáló ellenzék, melyet a miniszterelnök – mint fentebb láttuk – a választástechnikai eszközökkel blokkosodásra, vagyis együttműködésre kényszerít. Majd kampányt épít arra, hogy az ellenzék jobbosabb és centristább árnyalatú tagjai közösködnek Gyurcsány Ferenccel. (Nemrég gyűjtöttem egy idevágó népi bölcsességet. A szóhasználatért bocsánat. Idézem: „Amikor a Fidesz rinyál, hogy a Jobbik és a DK közös listán indul, az pont olyan, mint ablak alá sz*rni, aztán panaszkodni, hogy bűz van a lakásban.”)
A lényeg: az idővel megszokható, de mégiscsak kényszerű ellenzéki együttműködésből csakis a Fidesznél instabilabb formáció jöhet ki, mely soha sem tud olyan egységet, biztonságot sugározni, mint tömbszerű ellenfele. Márpedig az nem is a győzelem garanciája: csupán minimumfeltétele lenne.
Itt érdemes idézni a sokszor hallott feltevést: jön a válság, az hozza majd el a rendszer bukását. A Jobbik elnöke napok óta hangolja fogyatkozó táborát, hogy „Készüljetek!” Tény, hogy az elmúlt 10-12 év az olcsó források, uniós támogatások korszaka volt, így pénzbőség mellett lehetett kormányozni, a népszerűség pedig együtt mozgott a bérek alakulásával. Intő jel – mint Zsiday Viktor alapkezelő a minap emlékeztetett –, hogy 2014-ben a kormánypárt 450 ezer szavazatot vesztett a reálbérek stagnálása mellett. Mégis, szinte kizárható, hogy a most következő gazdasági helyzet megbuktatja Orbán Viktort. Mindenki, aki az utóbbi hónapokban járt vásárolni ebben az országban, szembesült az áremelkedéssel. Hiába a kampányszerű hatósági árazás, én is, az olvasó is, sőt minden egyes választó többet fizet a kasszáknál. Nem pár napja: hónapok óta. A döntő többség nem azért húzta be a Fideszre április 3-án, mert ezt nem látja. Hanem azért, mert a válságot egy stabilitást sugárzó politikai erővel akarja végigcsinálni. Kevésbé fél tőlük, mint a belső harcoktól terhelt ellenzéktől. A most következő megszorításokért a kormány jól hallhatóan meg fogja nevezni a felelős szektorokat, a lakosság pedig jórészt közvetve (szolgáltatásokba építve) fog fizetni a gazdasági kiigazításokért.
Foglalt témák
Orbán Viktor versenyelőnye, hogy szinte az összes fontos pozíciót és témát elfoglalta a magyar közéletben. Lássunk ezek közül a kettőt, a legtanulságosabbakat. 1) Nemzeti önérzet. Orbán a 2019-es Fidesz-kongresszuson szó szerint elmondta, hogy Magyarországon „a legtöbb, amit egy kormányzópárt adhat az embereknek”, az az „ország önbecsülésének visszaadása”. A stabilitás mellett ez a legfontosabb lélekhúr: a kudarcba fulladt 20. század után a nép boldogan fogad minden politikust, aki önérzetet kínál. Az „önbecsülés visszaadásának” leglátványosabb gyakorlati példája a budai várnegyed világháborúban elpusztult épületeinek újraalkotása (Hauszmann-terv). Ellenzéki politikusok 2014 óta többször követelték a program leállítását, mondván, iszonyatos pénzeket emészt fel. Ez tényszerűen igaz, a tiltakozás mögé mégsem fognak tudni társadalmi támogatottságot tenni. A Vár ugyanis a nemzeti önérzet közepébe vág: tömegek érzik úgy, hogy ami ott zajlik, a „történelem helyreállítása”. A vidékiekre is igaz ez: augusztus 20-án, a tűzijáték előtt tízezrével járják végig a várnegyedet, és amit látnak, erősen dolgozik a nemzeti önérzetükben. Sarkosan fogalmazva: minden egyes „visszaadott” épület újabb építőkocka a Fidesz következő kétharmadába. És minden egyes restaurációval szembeni ellenzéki tiltakozás apró koporsószög az ellenzéknek.
2) A kisember Orbánja. Első blikkre az iménti pontnak ellentmond, hogy a magát jobboldalinak mondó kormányzat sok témában balról előzi az ellenzéket. A rezsicsökkentés, a 13. havi nyugdíj és más jóléti juttatások óta a miniszterelnök lényegében baloldali politikus (is). 2015-ben balos ízű hívószót is alkottak: „keményen dolgozó kisember” – bár ez nem lett sikeres, viszonylag gyorsan ejtették. A dolog mélyén polgári alapról szemlélve igencsak kényelmetlen felismerés rejtőzik: Orbán Viktor valamikor 2002 után arra jutott, hogy a kádárizmussal (államfüggőség és életszínvonal-politika, kevésbé illendő kifejezéssel bendősovinizmus) kifizetődőbb nem leszámolni, módszeresen leépíteni, hanem alkalmazkodni kell hozzá, hiszen az milliók számára ismerős. Körömi Attila, a Fidesz volt országgyűlési képviselője számolt be egy 2004-es zárt frakcióülésről, ahol a Habony Árpád-csapat által kimondatott, hogy „a Kádár-rendszer győzött”.
Ahogy a Fidesz-tábor immár egyszerre Miklósa Erika és Gáspár Győzike, úgy elegyített Orbán Viktor mindent és mindennek az ellenkezőjét a politikájában, alig hagyva témát a riválisainak.
Gyurcsány
Közhely, hogy az exminiszterelnök sokat visz az ellenzéktől, de van itt valami, ami fontosabb. Gyurcsány Ferenc annak a szimbóluma, hogy az elmúlt 12 évben az ellenzék a legalapvetőbb hatalomtechnikai feladatot sem tudta megoldani.
Míg Orbán Viktor 1994-től kezdve több hullámban leszalámizta, kiszorította vagy domesztikálta és integrálta az összes kicsit is rivális hatalmi tényezőt (kezdve a kisgazdáktól az MDNP-n, MDF-en át a KDNP-ig, illetve a miniszterelnökkel szakító Simicska Lajosig), addig az ellenzéki oldalon a belső harc egységesülés helyett osztódást szült: az MSZP-ről leszakadt a DK, az LMP-ből kivált a Párbeszéd, a Jobbikból távozott a Mi Hazánk. Többen osztoznak lényegében ugyanakkora tortákon. Egyértelmű tekintély pedig nem emelkedett fel.
A se kiköpni, se lenyelni nem tudott Gyurcsány Ferenc ma már annak a jelképe, hogy a politikai munka az ellenzéki oldalon nem lett elvégezve. Nem volt hozzá se tehetség, se ötlet, se erő.
Adott a DK-elnök, aki közismert hatalomtechnikus, de terhelt múltja miatt tömegeknek vállalhatatlan: életszínvonal-csökkenés, utcai zavargások, megszorítások, Őszöd. És van több vállalható, de közepes tehetségű és – mint az utóbbi években kiderült – zéró hatalmi képességgel rendelkezdő pártelnököcske. Orbán Viktor szerencséjén is múlt, de így alakult. Egyik ellenzéki vezetőtől sem kell tartania.
Ami az elmúlt egy hétben történt, pontosan azt vetíti előre, hogy az ellenzék foglya marad az eddigi helyzetének: a pártok még abban sem értenek egyet, hogy kell-e bojkottálni az országgyűlés alakuló ülését. A felelősségkeresés három órával az urnazárás után elkezdődött, és még mindig tart. Az óbaloldal pártjai nem bírnak eltűnni, az újabb generációs pártok nem bírnak kitörni: minden marad a régiben. Az egyesült ellenzék saját ballasztjait ledobni képtelen, befelé forduló, hisztérikus világ lesz. Ez pedig Toroczkai László és a Mi Hazánk malmára hajthat még több vizet.
Sérelmi politika
Ahogy Tölgyessy Péter alkotmányjogász korábban többször hangoztatta, az egyik legfontosabb orbáni felismerés, hogy a magyar panasz- és sérelmi kultúrát nem lehet legyőzni – csak átcsatornázni. A Fidesz Brüsszel-ellenes retorikája ennek a folyamatnak a része: „Megtanulta (mármint Orbán Viktor), hogy a Magyarországon elképesztően erős belső sérelmi reflexek minden kormányt elpusztítanak. Ezeket megpróbálta kifelé fordítani, hogy ő is a rendszer ellenzéke legyen. Azt mondja, hogy »kormányon vagyok már 12 éve, rám húzódna az összes sérelem«, ezért kifelé fordítja, Brüsszel felé, multik felé, bárki felé, csak ne a Fidesz-kormány legyen.”
Orbán Viktor úgy alakította át a politikai teret, hogy a legtöbb külső támadás őt erősíti. Sargentini-jelentés? A magyar embereket támadják! Hetes cikkely? Szuverenitásháború! Jogállamisági mechanizmus? Védjük meg a hazánkat! Paradox módon ebben az sem amortizálja a miniszterelnököt, ha mind jobban elszigetelődik. „Egyedül a világ ellen” – írta Wass Albert, és minden kétséget kizáróan a néplélek egy darabját fogalmazta meg. Emlékezzünk: Orbán Viktort idehaza az sem koptatta, hogy kisodródott az Európai Néppártból. Holott az EU-s pozíciója ezzel bizonyosan gyengült: a Néppárt a lobbi és az érdekérvényesítés fontos terepe, az egész országnak rosszabb, hogy a miniszterelnöke a politikai senkiföldjén találta magát. Januárban például emiatt vált biztossá, hogy nem lesz magyar alelnöke az Európai Parlamentnek, holott 2009 óta folyamatosan volt magyar politikus ebben a tisztségben. Támogatói többsége annak ellenére, hogy az országnak bizonyosan előnytelen fejlemény, ünnepli a néppárti kilépést, hiszen Orbán „harcol”, méghozzá „egyedül a világ ellen”.
Reflex
Végezetül az utolsó pont, mely talán a legerősebb, és a „technikai” fejezetből az időhöz van köze. Rendkívül hatásos A besúgó című új történelmi sorozat egyik jelenete. A pár perces snittben az látható, hogy a kommunista rendszer ellen lázadó egyetemista, Száva Zsolt (Patkós Márton) vitatkozik egyetemi professzorával, Lukács tanár úrral (Hajdu Szabolcs) 1985-ben. A téma a politikai alternatívaképzés lehetősége. A dialógus kapcsolódó része így hangzik:
Tanár: „A rendszer nem fogja magát leváltani. Mert már rég nem irodákban működik. Ott van 10 millió ember reflexeiben.”
Száva: „Meglátjuk, mire jutunk egymással!”
Tanár: „Egy egész generáció nevében mondom: sok szerencsét.”
Tizenkét év egyhuzamban kormányon elképesztően hosszú idő. Önsúlya van. Milliónál is több választó lehet, akinek a szavazásnál Orbán Viktor már nem egyszerűen opció – hanem reflex. A reflexből hozott döntést pedig nem zavarják, nem is nagyon érdeklik az ellentmondások.
×××
Csillag: a magyar politikatörténet következő pillanata
Már csak egyetlen dolog szorul magyarázatra. A címbe tett csillag: mit jelent pontosan, hogy amíg Orbán Viktor „van”? Két választ érdemes felvázolni.
a) A mai magyar politikai szisztéma egyetlen személy köré épül – vezérdemokrácia (Körösényi András), sajátos királyság (Török Gábor) stb. – , az utódlás (egyelőre) fel sem vetődik, ebben a helyzetben pedig nem a pártbeli folyamatok döntenek, hanem egyszerűen az, hogy a vezér milyen szellemi és fizikai állapotban van. A feltétel így hangzik: ameddig Orbán Viktor képességei birtokában van, nincs akadálya annak, hogy győzzön. A magyar politikatörténet következő pillanata az lesz, amikor a fideszes bázisnak szembesülnie kell az Orbán Viktor utáni helyzettel. Hogy mi történik akkor, mi lesz a hatalmi piramissal, az elképesztő vagyonokkal, azt csak kávézaccból lehetne megjósolni.
b) Az, hogy Orbán Viktor meddig „van”, persze nemcsak szellemi és fizikai folyamatokon, hanem külső tényezőkön is múlik. Sőt: az elmúlt évszázad magyar rendszerváltásait kivétel nélkül kisebb-nagyobb külső összeomlások kényszerítették ki. Oroszország Ukrajna elleni háborúja és a vele szemben formálódó nyugati egység rendkívül kockázatos pillanat. Szivárogtatott információkból tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök nem volt felkészülve az orosz agresszióra, és miközben a választást a békepárti politikai termékkel nyerte meg, a Moszkva felé tett gesztusok miatt mind a V4-et, mind a lengyel szövetséget válságba sodorta. Varsó a nyugati cselekvés centrumába került, éledezik a weimari háromszög (német-francia-lengyel együttműködés), eközben a magyar fél a szélek felé sodródik, a jogállamisági mechanizmus miatt temérdek forrástól eshet el (recesszió közepette). Az Orbán-rendszer történetének talán legnagyobb kihívása ez, mégsem reális a „majd az EU kipenderíti Orbánt” forgatókönyv. A rendszer alkalmazkodási képessége ugyanis határtalan: miután Kaczyński odaszúrt Orbánnak, a magyar miniszterelnök 24 órán belül elítélte a bucsai mészárlást. És ha nem jön be számára a lottóötös, vagyis a milliárdos magyar hitelből (is) kampányoló Marine Le Pen győzelme Franciaországban, akkor szinte biztos, hogy konszolidálja az EU-s viszonyait. De ha Le Pen esetleg győz, az ismét az egekbe tolja a magyar miniszterelnök bátorságpontjait.
Epilógus: morális csődök rendszere
„A politikai morál terepéről a Fidesz-kormány tudatosan visszavonult, és minden ideológiai kötöttséget levetkezett. Polgári, plebejus… Semmi nincs már, csak a vegytiszta pragmatizmus” – mondta az akkor még létező Heti Válasz hetilapnak 2017 decemberében Zárug Péter Farkas politológus. Ez 2022-ben is elmondható, sőt a „megtehetem, tehát meg is teszem” elve még erősebben járja át a kormányzást. (Hogy ennek az attitűdnek mi az alternatívája, hogy mi a polgárság és a szabadság köreinek egyre fontosabb szerepe, arról itt írtunk: kellenek a fizikailag és szellemileg művelt kertek, változatos együttműködések, ahol van szabad akarat és gondolat.)
A 2016-os kopaszos akciónál még volt egy-két arccal-névvel vállalt fideszes belső kritika. Az exkommunista Zoltai Gusztáv kormányzati pozícióját még bírálták házon belül. A 2018-as kétharmad után még felszakadt egy kormánypárti hang, hogy oké az óriási győzelem, de kezdeni kell valamit a lopással, ugyanis „a korrupcióban az a szörnyű, hogy a Fidesz és Orbán összes szavazóját és hívét bűntárssá teszi”. Aztán mindez nyom nélkül eltűnt. 2019-ben egy órán belül töröltettek a Magyar Nemzetből egy három mondatos kritikus cikket, mely a feleségét jachton prostituáltakkal megcsaló Borkai Zsoltról szólt. Szájer Józsefről annyit volt szabad elmondani, hogy „nincs helye körünkben”, de hogy pontosan miért, hogy hol és mennyi ellentmondás volt ott, azt a tábor nem beszélhette ki. Így érkezünk meg 2022-be, amikor a párt már lényegében belső feszültségek nélkül figyeli az orosz–ukrán konfliktusban felvett kormányzati pozíciót, az alig hihető gesztusokat az agresszor felé, az örök barát lengyelek tiltakozását.
A féktelen pragmatizmus és a szédületes hatalomtechnika szült már stabil kormányzást. Igazságosabb, élhetőbb országot még soha.
Nyitókép: Orbán Viktor 2021 novemberében (forrás: Facebook)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
