Macron lesz az EU ura – két Orbán-szövetséges is vesztett a hétvégén
Magabiztosan győzte le a francia államfő Marine Le Pent a francia elnökválasztás második fordulójában tegnap, ugyanakkor még soha nem volt ilyen erős a fennálló renddel szembeni radikális elégedetlenség Franciaországban. Macron elnök a kampányban többször hivatkozott negatív példaként Magyarországra, de ettől még nem Orbán Viktor kormányának elszigetelésével foglalkozik majd elsősorban. Miért? Mert történelmi küldetésének látja az EU egyben tartását – és lehetőleg a francia érdekeknek jobban megfelelő átalakítását. Nem csupán Le Pen támogatása bizonyult rossz politikai befektetésnek a magyar kormány részéről: a hétvégén Janez Janša is elbukott Szlovéniában. Nagykép.
A mille-feuille (ezerlapos) az egyik legnépszerűbb francia sütemény. Egyesek a különleges levelestészta, mások a lapok közötti töltelékkrém miatt kedvelik. Ilyen ezerlapos volt a francia elnökválasztás tegnapi második fordulója: attól függően, hogy csak a „krémre” vagy csak a „tésztalapra” összpontosítunk, más az összkép.
Emmanuel Macron hivatalban lévő köztársasági elnök 58 százalékkal nyert a 42 százalékot szerzett radikális jobboldali Marine Le Pennel szemben. Az első fordulót az államfő 28-23 arányban nyerte, s ekkortájt hibahatáron belüli eredményeket mértek a második fordulóra. Az addig alig kampányoló Macron bevetette magát: hevesen udvarolt például a harmadik helyezett szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon híveinek. Bejelentette, hogy mégsincs kőbe vésve a nyugdíjkorhatár felemelése 65 évre, miközben 2017-ben a fenntarthatatlan rendszer reformjával kampányolt. Küldetés teljesítve: Mélenchon támogatóinak 40 százaléka Macronra, 18 százalékuk Le Penre szavazott tegnap, annak ellenére, hogy hősük már az első forduló éjszakáján kijelentette: egyetlen voksot sem szabad a szélsőjobboldalra adni. (A többi szélsőbaloldali szavazó vagy érvénytelenül voksolt, vagy el sem ment.)
Emellett Macron az első forduló után megfújta az antifasizmus harci kürtjeit is. Ugyan Marine Le Pen legalább egy évtizednyi munkát fektetett abba, hogy lemossa magáról a szélsőjobboldali jelzőt, s inkább a nemzet gondos édesanyjaként pozícionálta magát, vezetéknevét mégsem cserélhette le. Márpedig az azonos apjáéval, aki már 1974-ben elnökjelölt volt, és sok évtizedes pályája alatt a francia szélsőjobboldali (saját értelmezésben „nemzeti”) tábor ikonja volt.
A barna veszedelem elleni mozgósítás még mindig működött, az arrogánsnak és türelmetlennek tartott Emmanuel Macronra sokan a kisebbik rosszként szavaztak.
Öt, a Macron-ellenes népi lázadással (ez volt a sárgamellényesek mozgalma), világjárvánnyal, ukrajnai háborúval és az ennek következtében is dráguló élettel teli év után Le Pen mindössze nyolc százalékponttal tudta növelni támogatói számát. Míg 2017-ben (szintén Macron ellenében) 34 százalék szavazott rá a második fordulóban, most 42 százalék. Az államfő diadala tehát megkérdőjelezhetetlen: az öt évvel ezelőttinél nehezebb pályán is magabiztosan lefutotta riválisát.
Másként fest a választás, ha optikát váltunk. Amikor 2002-ben idősebb Le Pen bejutott a második fordulóba, 18 százalékot kapott – lánya most jóval több, mint a dupláját szerezte. Akkor százezres tömegek tiltakoztak az utcákon a „fasizmus” ellen, most Marine jelenlétét a második fordulóban mindenki adottságnak vette. Ha Le Pen első fordulós eredményéhez még két másik radikális jobboldali induló számait is hozzávesszük, a franciák 32 százaléka a „rendszerrel” jobbról elégedetlen jelöltekre voksolt. A már említett vörös néptribun Mélenchon első fordulóban szerzett 22 százaléka mellett Franciaországban valamilyen furcsa perverzió miatt még mindig szavaznak kommunistákra és trockistákra, azaz a szélsőbaloldalon is létezik egy masszív forradalmi blokk. Eközben a hagyományos jobb- és balközép pártokat lényegében felvehetné a WWF a kihalt állatfajok listájára: az első fordulóban a mérsékelt jobboldali Republikánusok indulója 4,8, a 2012-ben még elnökválasztást nyerő szocialisták jelöltje mindössze 1,8 százalékot szerzett. És nem szabad megfeledkezni a politikától teljesen elfordulókról sem. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1969-ben volt utoljára ilyen alacsony választási részvétel. (Vasárnap a jogosultak 72 százaléka járult az urnákhoz.) Még az a csúfság is megesett, hogy az ország első számú televíziócsatornája, a TF1 a politika iránt csökkenő érdeklődést tapasztalva az első forduló idején mindössze kétórás elnökválasztási műsort iktatott be. (Még soha nem volt ilyen rövid a különkiadás.)
Rögtön utána a minden francia által már többször látott időutazós komédia, a Jöttünk, láttunk, visszamennénk szerepelt műsoron – mintha nálunk április harmadikán este kilenckor az RTL Klubon már az Egri csillagok ment volna.
Ha tehát a szélsőjobb- és szélsőbaloldali tömböt, illetve a politikából kizsilipelők táborát nézzük, a Macron által megtestesített politikai közép már rögtön nem annyira a francia politikát uraló erőnek, inkább ostromlott erődnek tűnik. Macron pártja és szövetségesei ettől még jó eséllyel vágnak neki a júniusban esedékes nemzetgyűlési választásoknak, de a fent említett számok jelzik, milyen erős a fennálló renddel szembeni elégedetlenség.
Ezt érezte meg Le Pen, aki jobb- és baloldal szembenállása helyett évek óta „globalisták” és „nemzetiek” összecsapásáról beszél. Valahogy úgy, ahogy a brexitről szóló híres, The Road to Somewhere: The Populist Revolt and the Future of Politics (Út valahová: a populista forradalom és a politika jövője) című könyvében David Goodhart a brit társadalom legfontosabb töréseként az „anywhere” (bárhol) és a „somewhere” (valahol) osztályok közötti konfliktust azonosította. Előbbiek a globalizált rétegek, akik le is nézik saját országuk lakosságának jelentős részét, míg utóbbiak ragaszkodnak gyökereikhez és gyanakodva tekintenek túlságosan kozmopolitának érzett honfitársaikra.
Első blikkre Macron tökéletesen megtestesíti a „bárhol” kategóriát. Elitiskolákat végzett, korábban befektetési bankár volt és jól beszél angolul – bizonyos rétegek szemében Franciaországban ez még mindig a neoliberális világrend előtti behódolás jelképe. Csakhogy túlságosan leegyszerűsítő lenne őt pusztán az „elit” embereként leírni, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy az elit mindig kisebbség, márpedig ő alaposan legyőzte a „nép emberét”, azaz Le Pent. A valóság ennél bonyolultabb: a legtöbb Macron-szavazó nem befektetési tanácsadó, szociológiaprofesszor vagy divattervező. Kétségtelen, hogy hogy az egyik választóvonal a diploma: minél magasabb végzettségű valaki, annál nagyobb valószínűséggel voksolt Macronra. A BVA közvéleménykutató felmérése szerint a felsőfokú végzettséggel rendelkező vállalati vezetők 73-27 arányban szavaztak Macronra, illetve Le Penre, míg a munkások 42-58 arányban a radikális jobboldali jelöltet preferálták.
Ugyanakkor a nyugdíjasok között tarolt a hivatalban lévő elnök (a 60 év fölöttiek 64, a 70 év fölöttiek 74 százaléka voksolt Macronra.) Ennek nem csak az idősebbekre jellemzőbb stabilitás iránti vágy, hanem az elnök nyugdíjpolitikája is oka. Az egyetlen társadalmi kategória, amely támogatja a nyugdíjkorhatár felemelését, éppen a nyugdíjasoké. Őket az intézkedés már nem érinti, ugyanakkor szükségük van arra, hogy minél többen fizessék a járulékot. A fiatalabbak között ugyanakkor az idősebb induló sokkal jobban szerepelt. A 25-34 év közöttiek között Le Pen csak 49-51-re kapott ki. Az is gyengíti a magyarázatot, hogy Macron lenne a „globális elit” jelöltje, hogy a 2000 fő alatti községekben Le Pen éppen csak nyert az elnök ellenében (49-51 arányban), de 20 ezer főig tartó kistelepülési kategóriában már Macront választották többen (53-47 arányban.)
Habár Macron második ciklusát odahaza számos körülmény nehezíti, nemzetközi színtéren kedvezőbb a helyzete. Az elkövetkező öt évben a jelentősen megerősödött francia politikus az EU nemhivatalos vezetője lesz. Az európai küldetést a választások éjszakájának gondosan megtervezett koreográfiája is jelképezte. Macron feleségével kézenfogva, gyerekek körében, Beethoven – az EU himnuszaként ismert – Örömódájának hangjaira sétált az Eiffel-torony előtt összegyűlt örömittas hívek közé, akik a francia trikolór mellett az uniós zászlót lobogtatták.
Macron alapvetően a francia érdekeknek megfelelő irányba tartó Európai Unióban gondolkodik. Ez volt már az EU-politikája alapvetésének tekinthető 2017-es Sorbonne-beszéd lényege is: akkor többsebességes közösséget és intenzívebb európai védelmi együttműködést, az európai szuverenitás megerősítését javasolta. (A többsebességes EU lényege, hogy a mélyebb integrációra hajlandó államok szövetkeznek, míg a többiek ki-, s ezáltal lemaradnak. Lásd az Európai Ügyészséget, amelyhez Magyarország nem csatlakozott.)
Alig tudta palástolni csalódottságát, amikor az Angela Merkel vezette német kormány ridegen visszautasította a frissen megválasztott elnök javaslatcsomagját.
Az erőviszonyok azonban azóta megváltoztak, a veterán német kancellár lelépett a színről, újabb ötéves mandátumának kezdetén Emmanuel Macron a rangidős a nagy tagállamok (Németország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország) vezetői közül. Az Olaf Scholz vezette német kormány mind az Ukrajnának való nehézfegyverszállítások, mind az orosz energiaembargó ügyében erősen megosztott. A kancellár elveszettnek tűnik az egymásnak ellentmondó gazdasági, bel- és külpolitikai nyomások mátrixában, miközben a németnél jóval központosítottabb rendszert irányító francia elnök hatékonyabban tudja majd érvényesíteni elképzeléseit. Nem véletlen, hogy a választások előtt hozták nyilvánosságra: Franciaország csúcstechnológiás önjáró tüzérségi lövegeket szállít Ukrajnának, és támogatja az orosz gázra, illetve kőolajra kivetett embargót – Németország mindkét témában igencsak húzódozik, nincs is még egységes uniós álláspont a témában. (Igaz, Franciaország messze nem annyira függ az orosz energiaimporttól, mint keleti szomszédja.)
Leginkább az említett orosz viszonylat miatt tartották vissza a lélegzetüket vasárnap este az európai fővárosokban. Marine Le Pen ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök rajongói közé tartozik. 2011-ben bevallotta, hogy „csodálja” őt, elismerte a Krím annektálását és az ott tartott „népszavazás” eredményét. Még mielőtt bajtársi segítséget kapott volna Magyarországról (a Mészáros Lőrinc érdekkörébe tartozó MKB közel négymilliárd forinttal támogatta meg), 2017-es elnökválasztási kampányát egy Kremlhez bekötött orosz–cseh pénzintézet finanszírozta. Habár Le Pen elítélte Oroszország ukrajnai agresszióját, nem hagyott kétséget afelől, hogy amint lehetősége lenne rá, felmelegítené a moszkvai viszonyt. Mivel azonban Macron maradt, ez bizonytalan ideig biztosan nem történik meg. Sokkal valószínűbb, hogy második ciklusában a francia államfő megpróbálkozik a Sorbonne-beszédben lefektetett uniós programjának megvalósításával. Így például az európai védelmi együttműködés elmélyítésével, illetve a schengeni zóna politikai irányításával a migrációs válság kezelésére. (A tervek szerint az eurózóna pénzügyminisztereinek találkozóihoz hasonlóan a szabad mozgást biztosító térség belügyminiszterei is rendszeresen egyeztetnének). Macron az európai szuverenitás növelésébe az energetikát is beleérti, ezért és az ukrajnai háború miatt is sürgetni fogja az uniós tagállamok külső függésének lazítását. Ez talán nem teljesen független attól, hogy Franciaország exportálni szeretné nukleáris szaktudását, így például Lengyelországban hat reaktort építene.
A magyar kormányzat szempontjából Macron újraválasztása nem túl jó hír.
Ugyan a politikus elkötelezett az EU egyben tartása mellett (s ezért ódzkodik egy-egy ország szégyenpadra ültetésétől), belpolitikai színtéren többször hivatkozott Magyarországra elrettentő példaként.
A második forduló előtti kampányban például egy ellene tüntetőnek azt mondta: megteheti, hogy bekiabáljon „ez a különbség, hogy Franciaországban élsz, és nem pedig Magyarországon!” Le Pennel folytatott televíziós vitájában pedig felemlegette riválisa magyar banktól kapott hitelét. Korábban azt is többször kifejtette, támogatja az uniós források védelmét szolgáló jogállamisági eljárást, mivel ez „az európai érdekek és értékek védelmét” szolgálja.
A magyar kormány jövendő uniós mozgásterét meghatározza egy másik fontos hétvégi fejlemény is. Le Pen mellett vereséget szenvedett Orbán Viktor fontos szlovén szövetségese. Janez Janša miniszterelnök SDS nevű pártja 25 százalékot szerzett, amivel messze lemaradt Robert Golob nemrég alapított balközép irányultságú Szabadság Mozgalom nevű pártjától, amely 34,5 százalékot kapott. Golob várhatóan két baloldali párttal alakít majd koalíciós kormányt. Janša mellett még egyértelműbben ringbe szállt a magyar politika, mint Le Pen mellett. Az SDS-hez közelálló sajtót két magyar befektető, Schatz Péter és Adamik Ágnes tulajdonolja, akiknek Kosik Kristóf (Rogán Antalnak és Habony Árpádnak, valamint a letelepedési kötvényeket áruló cégeknek is dolgozó ügyvéd) 2018-ban összesen egymillió eurót utalt át. A pénzmozgás, illetve a pártközeli média egyéb finanszírozása miatt a szlovén pénzügyminisztérium pénzmosás elleni hivatala vizsgálatot indított.
Úgy tűnik tehát, Le Penhez hasonlóan Janša sem volt jó politikai befektetés.
Nyitókép: Emmanuel Macron francia elnök támogatóival ünnepel Párizsban 2022. április 24-én (fotó: MTI/AP/Christophe Ena)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
