„Ha létezik a pokol, így képzelem” – francia sztárszerző a személyiség megkettőzéséről

Ablonczy Bálint

| 2022.05.13. | Kult

2021. március 21-én a Párizs–New York járat 240 utassal hatalmas viharba kerül, de végül szerencsésen leszáll. Aztán százhat nap múlva ismét, ugyanazzal a személyzettel és ugyanazokkal az utasokkal. Mi történik, ha a legkülönfélébb emberek – például egy bérgyilkos, egy író, egy ügyvédnő, egy nálánál fiatalabb nőbe reménytelenül szerelmes építész – szembesülnek saját duplikátumukkal? Hervé Le Tellier magyarul a Park Kiadó gondozásában megjelent, Anomália című regényének ez az egyszerre rémisztő és elgondolkodtató kiindulópontja. A Válasz Online elsőként kapott lehetőséget, hogy interjút készítsen a Magyarországra érkezett szerzővel, aki 2020-ban elnyerte a francia irodalmi Nobelnek számító Goncourt-díjat. Regényét hazájában több mint egymillió példányban adták el, s 45 nyelvre fordították-fordítják le. A sztárszerző lapunkkal megosztotta, mit fog mondani Emmanuel Macronnak, amikor a köztársasági elnök meghívja az Elysée-palotába, kifejti, hogy miért csak óránként legfeljebb kilencven kilométerre képes autókat lenne szabad gyártani, és miért mindegy, szimulációban élünk-e vagy sem.

– Kicsit zavarban vagyunk…

– Ritkán készítenek interjúkat?

– Ellenkezőleg! Csak nem tudjuk, hogy Le Tellier úrral beszélünk-e vagy a duplikátumával. Esetleg egy intelligens szoftverrel?

– Tudomásom szerint azonos vagyok márciusi önmagammal, nem vagyok megkettőzve. Ha azonban azt kérdezi, hogy ön, én vagy az utcán látott járókelő intelligens kód-e, igennel kell válaszolnom. Mindannyian egyszerre vagyunk egy DNS-kód, a múltról alkotott emlékezet és egy érzékelőkkel ellátott fekete doboz. Utóbbi az agyunk, amely érzékelőkkel – a szemünkkel, a fülünkkel – próbálja befogadni, feldolgozni a valóságot. Azonban semmilyen eszközünk nincs annak bizonyítására, hogy a minket körülvevő világ valóságos. Legalább harminc éve foglalkoznak ezzel a témával tudósok, nem igazán új tehát a gondolat, de használni akartam egy regényben, úgy, hogy összekötöm az emberek duplikációjával.

– Tehát papírra vetette a Mátrixot? A kultuszfilm is hasonló alapfeltevésre épül.  

– A film annyiban más, hogy ott létező embereket dobnak be a virtuális valóságba. Nálam ez fordítva van. Az Anomáliában virtuális emberek hiszik azt, hogy a valóságban élnek. Maguk hozzák létre saját világukat a káosz által uralt szimulációban. Első kérdésére visszatérve: valljuk meg, ha szimulációban is élnénk, az sokat nem változtatna a dolgokon.

– Miért?

– Mert élünk, halunk, szerelmesek leszünk, megbetegszünk, találkozunk emberekkel, akik talán szintén a szimuláció áldozatai, de ők maguk is azt gondolják, hogy léteznek. Ha a virtuális valóságban élünk, attól még ugyanúgy szennyezzük a bolygónkat, amely végül ugyanúgy megszűnik, mint a valóságban. Ebben az értelemben tehát a szimuláció nem tér el a valóságtól.

– Valamit nagyon eltalált a könyvével. Több mint egymillió eladott példány csak Franciaországban, 45 nyelvre fordították vagy fordítják le. Mi a titok?

– Őszintén szólva nem tudom.

– A szimuláció ezek szerint tényleg kiszámíthatatlan.

– Talán tényleg ez a bizonyíték arra, hogy létezik. Az egymilliós példányszám tényleg hatalmas. Eléréséhez több tényező kellett. A Goncourt-díj sokat számított, Franciaországban ez a legrangosabb irodalmi elismerés. Másrészt a regény nem egyetlen olvasói csoportnak készült: kilencvenéves hölgyek éppúgy elolvasták, mint 15 éves fiúk, akik szintén szerették. Jó értelemben vett populáris könyvet akartam írni, amelynek ugyanakkor sok rétege van. Irodalmi húsvéti tojásokat helyeztem el a szövegben, amelyeket – így például az Anna Karenyinából, a Bibliából, Shakespeare-től származó idézeteket – örömmel fedezhettek fel a vájtfülűbb olvasók. A műfajokkal is játszottam: a könyv krimiként indul, aztán pszichológiai fejlődésregényre vált, majd szerelmi történet következik. Mindegyiket más figura testesíti meg. Szerkesztőm eleinte aggódott is a sok főszereplő miatt, de én ragaszkodtam hozzájuk.

Végül a kiadónál beadták a derekukat, mert úgy vélték, tízezer példányt talán sikerül eladni, s akkor a könyv már visszahozta az árát…

Tudni kell, hogy a Goncourt-díjas könyveket általában karácsonyra, ajándékba veszik – sokan kapják meg, akik valójában nem érdeklődtek iránta. Ha az ünnep után is szépen fogy a díjazott kötet, akkor valószínűleg nem olyan rossz. Szerencsére én így jártam.

– Van-e összefüggés könyve sikere és a világ felkavarodottsága között? A járvány vagy a szomszédunkban tomboló háború kapcsán sokszor úgy érezhetjük, az anomália az új normalitás.

– Igen, ezt mindenképpen számításba kell venni. A koronavírus-járvány idején az embereknek otthon maradva kellett egy korábban nem tapasztalt helyzettel megbirkózniuk, ingerszegény környezetben. Bezártak a színházak, mozik, éttermek – a külvilág sokszor a könyvekre és a Netflix-sorozatokra korlátozódott. Persze nem akarom túldimenzionálni ezt, mert a könyveladások csak tíz százalékkal emelkedtek Franciaországban 2020-ban 2019-hez képest, és jellemzően nem szépirodalomból, hanem a képregényekből meg az iskolás korú gyerekeknek szánt kiadványokból vásároltak többet. A cím elsőre nem tűnt túl jónak, végül viszont telitalálatnak bizonyult: az elmúlt két év bizony egy nagy anomália volt.

– Regénye legizgalmasabb kérdése, hogy együtt élhetünk-e duplikátumunkkal.

– Ez lehetetlen. Egyetlen megoldást találtam az egyik hősömnél, a homoszexuális, nigériai, joruba etnikumú énekesnél. Ő a második repülőről leszállt énjét elhagyott és megtalált ikertestvérként adja elő. Miután ezt a szálat kitaláltam, kiderült, hogy Nigériában a jorubáknál rengeteg az ikerterhesség… Ráadásul a zeneszerzés- és előadás társas műfaj, illetve a homoszexuálisokat Afrikában ellenséges világ veszi körül, ezért ennek a szereplőnek a magányt kell feloldania egy szövetségessel. Minden más esetben feloldhatatlan a konfliktus. Nem arra vagyunk kalibrálva, hogy folyamatosan szembesüljünk saját határainkkal, márpedig önmagunkból még egy példány óhatatlanul egyet jelent a hibáinkkal való állandó szembesüléssel. Saját magunkkal együtt élni rémálom lehet. Ha létezik a pokol, így képzelem.

– Egyetért tehát a regénybeli amerikai elnökkel, aki – amikor ugyanaz a gép ugyanazokkal az utasokkal harmadjára is feltűnik – parancsot ad annak lelövésére?

– Ez talán kicsit radikális lépés. Megteszi az elnök, mert megérti, hogy semmilyen következménnyel nem jár a harmadik gép lelövetése, hiszen a valóságban egyetlen utas sem tűnik el: mindegyikükből létezik már kettő. Ugyanakkor a döntéssel jelzi azt is, hogy az emberiség nem tud együtt élni ezzel a helyzettel. Személyiségünk megduplázásakor az izgatott, hogy lehetünk-e egyszerre ugyanazok és mégis mások.

Milyen hatásai vannak a döntéseinknek, lehet-e egy második esélyünk?

Arra jutottam, hogy összesen két esemény van életünk során, amire nincs ráhatásunk, s ez a betegség és a halál. Minden egyebet alakíthatunk és soha semmi nincs véglegesen lejátszva. Egy kis intelligenciával, finomsággal, alázattal szinte mindent meg lehet oldani. Regényemben is azok a karakterek kezelik intelligensen megkettőzésüket, akik képesek az alázatra, képesek saját egójukat háttérbe helyezni.

– Könyve azért is felkavaró, mert egyéni és közösségi létkérdésekkel szembesít. Akárcsak az előző francia világsiker, Michel Houellebecq Behódolása; az iszlám franciaországi hatalomátvételéről szóló regény Magyarországon is nagy sikert aratott. Miért jelentkezik a francia kortárs irodalom egymás után a nyugalom megzavarására alkalmas művekkel?

– Szerintem nem csak megzavarásról van szó. Houellebecq könyve inkább egy morális tanmese, részint ez magyarázza a sikerét is. Én különben nagyon furcsállottam, hogy Houellebecq-nek eszébe sem jut: a nők fel is lázadhatnak a rájuk kényszerített korlátozások, így például a muszlim fátyol ellen. Regényében nincs szó tüntetésekről, mintha a társadalom felét jelentő nők teljesen passzívak lennének, s általában a nem-muzulmánok szó nélkül elfogadnák ezt a muszlim dominanciát.

– Akkor minek tulajdonítja jeles kollégája sikerét?

– Houllebecq odateszi az ujját a francia társadalom fájó pontjaira, s ezek közül az egyik legfájóbb az iszlámmal és a migrációval kapcsolatos. Houellebecq ma már egyértelműen jobboldali, sokat változott az idők során. Első könyve nagyszerű volt, a szex piacáról szólt, amelyhez egyesek hozzáférnek, mások meg nem. Innen fordult érdeklődése a világ ellentmondásai felé, mint amilyen a francia társadalmat is feszítő bevándorlás. Nincs persze egyedül: Amerikában Paul Auster is a társadalmi ellentmondások elemzésével foglalkozik, de ez jellemezte Philip Rothot is. Houllebecq-et alapvetően Franciaország problémái, engem viszont globálisabb kérdések foglalkoztatnak. Sokban hasonlítunk persze. Engem is az érdekel, ami nem működik: szociális egyenlőtlenség, kirekesztés, az oktatáshoz vagy az egészségügyhöz való nehéz hozzáférés, homofóbia. Ugyanakkor én nem politikai téziseket, hanem emberi történeteket igyekszem írni. Egyik szereplőm például szeretne hozzámenni egy francia állampolgárhoz, hogy ritka betegségét Franciaországban kezeltethesse, mert amerikai biztosítása arra nem terjed ki. Ez megtörtént eset: egyik amerikai hölgyismerősömet egy francia ember vette feleségül, mert ritka, de halálos betegségének kezelését biztosítása nem fedezte volna. Franciaországban végül szerencsére meggyógyították, de az ilyesmit undorítónak tartom.

– Társadalmi diszfunkcionalitás, hogy Franciaországban az elnökválasztás első fordulójában a választók egyharmada jobb-, másik harmada meg baloldali protestjelöltekre szavaz? Vagy ez már nem rendszerhiba, hanem maga a rendszer?  

– Nálunk az elnökválasztáson az emberek már az első fordulóban a másodikra gondolva szavaznak. Ha nem akarják Le Pent elnökként látni, megkeresik azt a politikust, aki szerintük a legnagyobb eséllyel verheti meg a második fordulóban.

Szó nincs tehát arról, hogy mondjuk Emmanuel Macronnak ekkora lenne a népszerűsége – még a baloldaliak is rá szavaznak, pedig az elnök ma már alapvetően jobboldali politikát valósít meg.

Közben a társadalmunk tele van feszültséggel és elégedetlenséggel. Nem vagyok azonban elkeseredett: a fiatalság nemcsak Franciaországban, a világban másutt is nagyon tudatában van a globális felmelegedésnek, foglalkoztatja őket a szociális egyenlőtlenségek kérdése is. Csak így lehet megmenteni a Földet! A túlnépesedés ellen például a nők oktatásával tehetünk a legtöbbet. Minél képzettebb ugyanis egy nő, annál kevesebb gyereke lesz. A világ jelentős részében a képzetlen nők a nyugdíjrendszer hiánya miatt vállalnak sok gyereket, hogy legyen majd, aki gondoskodik róluk öregkorukban. Lehetetlen helyzet az is, hogy a világ lakosságának egy százaléka tulajdonolja a javak 50 százalékát. Elon Musk meg milliárdosokat küld az űrbe, hogy kipróbálják a gravitáció nélküli utazást, pedig ezek a luxusutazások súlyosan szennyezik a környezetet.

– Ugyanakkor Musk az elektromos autókkal sokat tesz például a közlekedés ökológiai lábnyomának csökkentéséért.

– Nem vagyok biztos abban, hogy az elektromos autók mérlege pozitív, sok esetben ugyanis környezetszennyező forrásokból, szén- vagy gázerőművekből származik az áram. Tehát nem az elektromos autók csökkentik a közlekedési károsanyag-kibocsátást, hanem a például a sebesség korlátozása. Olyan autókat lenne csak szabad gyártani, amelyek óránként legfeljebb kilencven kilométerrel mehetnek. Vagy amelyek száz kilométeren legfeljebb öt liter benzint fogyasztanak. Így nagyságrendekkel kevesebb károsanyag kerülne a levegőbe. Ezek nem akadémikus viták, a globális felmelegedés egyre aggasztóbb: Párizsban februárban harminc fok is volt. Attól is tartok, hogy a tengerek szintjének emelkedése gyorsabb az általunk gondoltnál. Könnyen lehet, hogy az átlaghőmérséklet a vártnál is radikálisabban növekszik, s ha ez így van, hamarosan egész Afrikában elviselhetetlen lesz az élet. Ugyanakkor a technika sok mindenre képes, fejlődik, ezért nem vagyok teljesen pesszimista. Már túl késő, hogy pesszimisták legyünk, ez tulajdonképpen jó hír, mert akkor végre cselekedhetünk. Úgy gondolom, hogy az oktatással még sok mindent megoldhatunk, akárcsak az étkezési szokásaink megváltoztatásával.

– Ön például fogyaszt húst?

– Értem a célzást. Igen, de igyekszem minél kevesebbet. És a közlekedési szokásainkon is változtatni kell. Nagyon sajnálom, hogy Budapestre csak repülővel juthattam el. Franciaországon belül vonattal közlekedem, az autóm egészen kicsi és keveset is használom.

– Küldött már levelet Emmanuel Macronnak ezekről a kérdésekről? Korábban írt egy szatirikus könyvet, amelyben a főhős Mitterrand elnökkel „levelezik”. Ő rendszeresen személyes beszámolókat ír, az elnöki hivatalból sablonválaszokat kap, de emberünk úgy érzi, misztikus kapcsolatban áll a hatalommal.

– Ez egy jól sikerült szatíra volt, még színdarab is készült belőle. A dolog lényege azonban a hatalomhoz való viszony. A könyv pont arról szól, hogy az elnöki típusleveleket a főhős személyesnek hiszi. Ez olyan, mint amikor SMS-t kapunk egy jó ismerősünktől, keressük a leírt szavak mögötti jelentéseket – éppúgy, mint az elnöknek írogató ember. Mindannyian szeretnék személyes kapcsolatot a hatalommal, arra vágyunk, hogy meghallgassanak és megértsenek minket. Ezt akarja hősöm is, amit rokonszenvesnek és elég franciásnak gondolok, ugyanis mi szenvedélyesen érdeklődünk a politika iránt. Sehol másutt nincs például olyan irodalmi-politikai szatirikus lap, mint nálunk a Leláncolt Kacsa. Néha meg forradalmakat robbantunk ki és levágjuk a királyaink fejét.

– Macron elnök önnek ma már biztosan nem sablonlevéllel válaszolna!

– Ez így van. Különben váltottunk is már levelet, igaz, más ügyben. A Goncourt győzteseit a köztársasági elnök hagyományosan vendégül látja. Erre esetemben még nem került sor, talán csak a járvány miatt.

– Ha meghívják, mit mond majd Macronnak?

– Ha valóban meginvitálnak az Elysée-palotába, nem magamat fogom képviselni, hanem azokat, akiknek nincs hangjuk. Az említett társadalmi és környezetvédelmi kérdésekből alaposan felkészülve megyek majd el a találkozóra, kérdéseket akarok feltenni, szembesíteni az elnököt.

Könyvemnek köszönhetően meggazdagodtam, nem kell aggódnom a jövőmért. A kocsim keveset fogyaszt, azaz a benzin ára sem izgat.

Baloldali, sőt szélsőbaloldali elkötelezettségű közegből jövök, de mindig antikommunista és antisztálinista voltam. Számomra tehát a szocialista blokk országainak rendszere – a lengyel, a román, a magyar – valóságos horrornak számított. Identitásom azonban fiatalságom óta nem változott: vallom, hogy a baloldalnak a társadalmi egyenlőség ügyét és a környezet védelmét kell képviselnie.

– Találkozna Orbán Viktorral is? A magyar miniszterelnök sokat olvas, korábban még a vele kritikus Bernard-Henri Lévy francia filozófust is fogadta.

– Szeretném őt megérteni, anélkül, hogy találkoznánk. Keveset tudok a magyar belpolitikáról, ezért óvatosan is nyilatkozom, de ami Magyarországról hozzám elér, azokat a jelenségeket nem kedvelem – legyen szó a sajtó vagy a civil társadalom korlátozásáról. Kívülről nézve Magyarország ma demokratikus autokrácia. Nem putyini rendszer, de nem is olyasmi, amit egy európai országban ideálisnak gondolnánk. Persze az itteni problémák részben hasonlatosak azokhoz, amelyek a világon mindenütt felvetődnek: hogyan tudjuk egyenlőbben elosztani a javakat, miként lehet elérni a nagyobb szociális igazságosságot? Meggyőződésem, hogy nem tudjuk megmenteni a Földet, amennyiben még általánosabb, még kirívóbb lesz a társadalmi egyenlőtlenség. Utóbbi jóval több anomáliánál: az maga a barbarizmus.

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>