„Köszönjük, Beer Miklós, köszönjük, Hodász András!” – válasz a bírálatra
Hol van a maradék pár ezer „megszólaló”, „képviselő”, akinek ugyancsak küldetése lenne kiállni az evangélium szellemében egyházi kérdésekben a nyilvánosság elé? – teszi fel a kérdést lapunknak küldött írásában Gégény István. A Szemlélek magazin lapigazgatója a Válasz Online Hodász András-interjúja után született bírálatra válaszolva kifejti: a kormányzati sajtóban gyakran támadott klerikusok igenis élnek a lehetőséggel, használják evangelizációs képességeiket, így „korunk prófétáiként szolgálják a társadalmat, azon belül az egyházat is”.
Érdeklődve olvastam Bódy István véleménycikkét a Válasz Online felületén. Különösen az keltette fel a figyelmemet, hogy egyazon közösség, a katolikus egyház tagjaként mennyire másként tekintünk saját lelki családunkra, másrészt két olyan személyt nevezett meg valamiféle elszalasztott lehetőségek alanyaként, akik épp nem arról ismertek a nyilvánosság terepein, hogy ne élnének igencsak aktívan a mások által elszalasztott lehetőségekkel.
Bevallom, sajátos örömmel találkozom olyan – ritkának tűnő – megnyilvánulásokkal, amelyek korunk indulattól fűtött közbeszéddel terhelt valóságában higgadtan, érvekkel alátámasztva állítanak olyasmit, amivel nehéz egyetértenem. Bódy István írása tele van az én tapasztalatommal és világlátásommal nehezen összeegyeztethető kijelentésekkel, mégis hálás vagyok neki, mert párbeszédképesen fogalmazta meg talán nem csupán saját álláspontját, hanem egy olyan nézőpontot, amelyet többen képviselhetnek. Ugyanezen párbeszédbe hívás szándékával, a tévedés lehetőségét fenntartva szeretném megvilágítani, mit és miért látok másként.
Az említett írás egyik fő állítása, hogy az egyház csak akkor és úgy kerül a mainstream médiába, ha az adott téma összefüggésbe hozható a korszellem „progresszív” ideológiájával. Ezt a mondatot egyetlen szóval is meg lehet cáfolni: Szemlélek. Az általunk működtetett magazin ugyanis olyan témákat juttatott el – és teszi ezt ma is, folyamatosan – a legnagyobb olvasottságú szekuláris médiumok címlapjára, mint az Oltáriszentség imádásának lényege, a kereszthalál értelme, egy-egy új püspök vallomása lelki hangoltságáról, Isten általi elhívásáról. Ez a sor rendkívül hosszan folytatható, szám szerint ezernél több ilyen címlapos konstrukciót számoltunk össze, amíg számoltuk… A Válasz Online felületén megjelent írás első bekezdésének ezért általánosító jellegénél fogva tapasztalatom szerint egyszerűen nincs köze a valósághoz. És épp a két kritika alá vont két személy a fő zászlóvivője ennek a létező, nem csupán reaktív, hanem proaktív tevékenységnek, evangelizációnak. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy mindkettejükkel ültem egy stúdióban – Beer Miklóssal Baló György műsorában az emberséges társadalomért általunk közösen kezdeményezett felhívás volt a téma, Hodász Andrással pedig Havas Henrik olyan kérdéseire válaszoltunk, amelyek az ember természetfeletti vágyainak eredőjét kutatták.
Mivel kapcsolatban vagyok az inkriminált klerikusokkal, azt is tudom, hogy valóban előfordul koncepciózus megkeresés, amikor valamilyen létező „ritmus” mentén érkeznek hozzájuk az interjúkérések. Kár lenne tagadni, ami evidencia: a szekuláris sajtó működésének van logikája. Miért lenne ez baj? A gond akkor van, ha ezt a jelenséget általánosítjuk, és kijelentjük, hogy ott állnak a háttérben a tudjukkik, akik füttyentenek, erre naiv alanyaink táncra perdülnek, és lehetőségeket elszalasztva kielégítik a bezzegmédiumok önző igényeit. Igenis tudom, mennyi vívódás zajlik a két személy esetében a háttérben egy-egy ilyen megkeresés kapcsán, hogy elfogadja-e az illető, hogy tudja-e majd ott és úgy hitelesen képviselni az egyház üzenetét. Még azt is vállalom: szerintem pár alkalommal nem a legjobb döntést hozta Beer Miklós vagy Hodász András ilyen esetekben. Azt viszont rögtön hozzáteszem: nem klasszikus médiaszereplőkről van szó, akik akár évekig járnak beszédtrénerhez, akik felkészültek a marketing, a propaganda, a kérdezéstechnika, a médiaszereplés területén. Van nekik bőven más dolguk, de megszólíthatóak, üdvözlik a világ érdeklődését, és igyekeznek hivatásukból fakadó nyitottsággal rendelkezésre állni azok számára, akik hitükről kérdezik őket. És ezzel nem állítom, hogy aki bemegy egy televíziós, rádiós stúdióba, ne kellene felkészültnek lennie. Készülnek ők is, amennyi idejük, lehetőségük erre van – tanulnak, fejlődnek, önkritikusan értékelik minden megszólalásukat.
A keresztényi logika mentén épp Hodász András és Beer Miklós lenne az utolsó két személy a sorban, akit bárki számon kérhetne, hogy miért azt és úgy teszi a média terepein. Hol van a maradék pár ezer „megszólaló”, „képviselő”, akinek ugyancsak küldetése lenne kiállni az evangélium szellemében egyházi kérdésekben a nyilvánosság elé?
És miért van az, hogy ha egyik vagy másik fontos posztot betöltő személy megszólal, nem egyszer tömegesen fogjuk a fejünket, mondván: ennél még az is jobb volt, amikor hallgatott az illető.
Hogy előbbi felvetésemet jobban megvilágítsam, álljon itt egy konkrét példa, a tavaszi választások idejéről. Egy szerzetespap ismerősöm szűkebb, baráti körben hosszú írásban ecsetelte dilemmáját, miszerint nagyon nem jól mennek a dolgok a közbeszéd, a közélet terepein. Érzi, hogy szólnia kellene, de nincs bátorsága, félelem van benne, ezért meghunyászkodik. Emiatt rossz érzései vannak. És hogy, hogy nem, ez a pap két nevet említett vívódó írásában: Beer Miklósét és Hodász Andrásét. Úgy írt róluk, mint akik nem tökéletesek, nem is ért velük mindenben egyet, de csodálja őket bátorságukért, határozott kiállásukért. Prófétaként tekint rájuk, akik ébresztgetik a társadalom lelkiismeretét. Érzi a szerzetes, hogy neki is ez lenne a dolga, de nincs mersze hozzá. Ő legalább bevallja, ha szűk körben is, ami nagyon is általános helyzetképnek, bénultságnak tűnik.
Azzal sem tudok azonosulni, hogy a katolikus egyháznak egy kvázi multinacionális vállalatként kellene működnie, avagy így kellene rá tekintenünk. Épp az a fő szívfájdalmam, hogy maga a hazai egyházi vezetés mintha így tekintene önmagára: ők egy vezérkar, amelynek védeni kell a céget, aki pedig kritikával él feléjük, ellenség, kútmérgező, „liberális”, aki viszont pénzt, dicsfényt, hírnevet biztosít nekik, befektetőként tolja alájuk az anyagi bázist, az szövetséges. Maga Jézus az, aki szerintem elsőként sírná el magát egy ilyen egyházi önmeghatározás kapcsán. Mi család vagyunk, testvérek, egyazon szőlőtőhöz kapcsolódó szőlővesszők. Hibára képesek, botladozók, de jóra vágyók. Nem tökéletesek, nem szuperhősök… Volt már olyan, magára egyfajta multiként tekintő vallási formáció a történelemben, amely nem bírta elviselni a belső „konkurenciát”: a történet és annak kimenetele ott olvasható az evangéliumok lapjain.
Miközben vannak vitatható állításai Bódy Istvánnak, szeretném egyetértőleg jelezni, hogy az egyház – és itt most a „vándorló egyházról” beszélek – akár létező, akár felnagyított, ráolvasott hibái nem ellenérvek az Istennel való kapcsolatban. Éppenséggel ékes bizonyítéknak sem nevezném ezeket, inkább természetszerű velejárójának az emberi gyengeség és a teremtői tökéletesség közötti különbségnek.
Óvatosan idézném vissza szerzetespap barátom megállapítását, de nem félek társulni hozzá: Beer Miklós és Hodász András korunk prófétáiként szolgálják a társadalmat, azon belül az egyházat is – egyébiránt Ferenc pápához nagyon hasonlatosan. Nagyon is láthatóak, gyakran megzavarnak, nem egyszer örülnénk, ha inkább nem azt, nem úgy mondanák, vagy ne is szólalnának meg. Aki ismeri az Ószövetség lapjait, a választott népének történetében sorra ilyen próféták tevékenységével találkozik.
Sokféle út áll az előbbiekben bemutatott jelenség mindenkori szemlélője előtt. Úgy tapasztalom, szidják elegen az ilyen hírmondókat, üzenetközvetítőket, különösen házon belülről röpködnek az ütések, érkeznek „keresztény” politikusoktól a korholó SMS-ek. Bennem mindenképp a hála érzése fogalmazódik meg a két személlyel kapcsolatban, és tudom, merthogy megtapasztaltam: nem vagyok ezzel egyedül. Rengeteg ember hálás Beer Miklósnak és Hodász Andrásnak, hogy a maguk lehetőségei mentén, saját zsebpénzükből, akár kléruson belüli értetlenkedés, ellenségeskedés közepette is viszik a zászlót, készítik (készítették) videóikat, készen állnak válaszolni, ha hitük alapjairól kérdezik őket.
Az lenne az igazi elszalasztott lehetőség, ha nem mondanánk ki minél többen, minél többször, minél több fórumon: köszönjük, Beer Miklós, köszönjük, Hodász András!
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
