„A Szentlélek nem csak a Varsói Szerződésnél hatalmasabb” – lezárjuk az egyházi vitát
„Korábban és most is felnézek rájuk, és nem akarok lemondani róluk semmilyen formában, ezért, ha a szerepükkel kapcsolatos, óhatatlanul korlátozott érvényességű megfogalmazásokkal a személyükben bántottam meg őket, akkor kérem a bocsánatukat” – írja Bódy István a cikkekre reagálva, amelyek Beer Miklós és Hodász András tevékenységét bíráló írására születtek válaszként. Vendégszerzőnk kifejti, miért látja továbbra is úgy, hogy a Szentlélek nemcsak a Varsói Szerződésnél hatalmasabb, de a globalista világrendnél is. Vitazáró.
Ami az egyházból kívülről látható, az hasonlít egy multinacionális vállalatra, amivel nincs is semmi baj, mert másként nem is lehetne. Ezt próbáltam – többek között – érzékeltetni eredeti cikkemben, melyből reményem szerint az is kiderült, hogy az egyház természetesen nemcsak, vagy nem elsősorban ez. Az intézményi keretektől függetlenül a tagjai azok, akik azt tapasztalják, hogy amikor nyolcvan centiméter, nyolc méter, vagy nyolc évszázad távolságból mosolyogva egymásra tekintenek, öröm szabadul fel bennük. Rácsodálkozás-szerű élményük az, hogy van egy közös titkuk. Ez a titok nem olyan, mint a beavatottak féltve őrzött tudása, a háttérhatalom titkos forgatókönyve, vagy 300 évre titkosított tárgyalási jegyzőkönyvek. Ez a titok egy személy, a vele való közös kapcsolat. Ezt a titkot nemhogy el szeretnék rejteni, hanem minden vágyuk az, hogy mindenkivel közösen részesedhessenek benne, mindennél jobban szeretnék, hogy ez a titok ne legyen titok. Zavarba ejtő számukra, miért tapasztalják mégis titokként.
Hogy juthat valaki a titok birtokába? Néhány kivételezettnek tűnő szellemtől eltekintve úgy, hogy elfoglalja a helyét, él az egyház, mint intézmény által kínált lehetőségekkel, hallgatja az evangéliumot, eszik az élő kenyérből (szentségek), rendszeresen betérdel egy órára a templomba, vagy beül csendben, otthon a házioltára elé, olvassa a Bibliát, kapcsolatba lép és marad azokkal, akik ugyanígy tesznek. Lehet, hogy ilyen egyszerű.
Ebből látható, hogy bár az igazi egyház (azok összessége, akik örömmel szemlélik a közös titkukat egymásban), és a hivatalos egyház, vagy egyházak határai nem esnek egybe, utóbbiak szerepe mégis nélkülözhetetlen. A modernitásból a jelenkorba érkező ember elhitette magával, hogy hogy ki- és be- tudja magát teljesíteni magában, és hogy ehhez még csak komolyabb erőfeszítésre sincs szüksége. Pláne nem rogyadozóban lévő intézmények segítségére, melyek csak régen meghaladott összefüggéseket kínálnak. Azzal tökéletesen tisztában van, hogy a testét edzeni kell, azzal is, hogy ezt nem teheti akárhogyan, csak meghatározott szabályok szerint, de a szellemével és lelkével kapcsolatban ez már nem tűnik olyan fontosnak. Ha mégis foglalkozik ezekkel, azt bárhogy megteheti. Mindeközben valójában egészen másról van szó, minthogy az egyház egyfajta lelki konditerem volna, a papok pedig – jó esetben – hasznos személyi trénerek.
Ha így volna, helyénvaló lenne az evidens megközelítés, hogy akkor volna érdemes bárkinek kapcsolatba lépni az egyházzal, ha az ajtón bekukkantva az izzadságszagban jól megformált, erőtől duzzadó, csillogó, hibátlan lélek-idomokat pillanthat meg. Amikor pedig a mainstream rányitja az ajtót, soha nem ez tárul a nagyérdemű szeme elé.
Igaza van Gégény Istvánnak, hogy ezért nem hibáztathatjuk a haladó médiát. Az csak teszi a dolgát. Az én hangos gondolkodásom sem arra irányult, hogy hogyan tudná az egyház kicsikét javítani a pozícióit a médiatérben, hanem hogy miként tudná láthatóvá tenni a láthatatlant, elbeszélni azt, ami a korszellem beszédterében elmondhatatlan. Hogyan tudná szelíden, de határozottan, a polkorrektség taburendszereivel bebútorozott térhez képest teljesen más síkon felmutatni, hogy a világ csodálatosan és egyféleképpen valamilyen. Ugyan igaz, hogy amikor érvényes megállapítást teszünk valamiről, akkor óhatatlanul, szinte automatikusan felpattan egy másik érvényes megállapítás is, oly módon, hogy a kettő egymást kölcsönösen kizárja, de ez nem jelenti azt, hogy bármit, bárhogyan mondhatnánk, vagy gondolhatnánk, öntörvényűen. Hogy tehetné nyilvánvalóvá, hogy a világ „nem értését” sem gyakorolhatjuk bárhogyan, csak rácsodálkozással és manipulációs szándékoktól mentesen? Hogyan derülhetne ki, hogy nem azért érdemes megismernie bárkinek az egyház által kínált modellt a világról és benne önmagáról, mert az azt működtetők hibátlan rendszert üzemeltetnek, hanem mert ebben az „egyféleképpen ilyen” világban egyszerűen nincsen más működőképes modell? Hogyan lehetne világosabb, hogy nem azért ez az egyetlen működőképes modell, mert akiknek a kezében van, azok olyan okosak vagy tökéletesek, hanem azért, mert a létezés gyártója egy ponton személyesen belépett a művébe, és a köré csoportosult emberek, azaz az egyház kezébe nyomta a „user manual-t”, azzal, hogy bocs, enélkül nehezen fog menni. Persze a felhasználói kézikönyv folyamatos böngészése mellett is nehezen megy, de anélkül szinte lehetetlen. Nem lehet akármit bármivel összeilleszteni, vagy akármelyik stekkert bárhova bedugni, mert nem fog működni. És hogy teljes legyen a bugyuta allegória, nem csak „user manual”-t hagyott itt, hanem minden egyes ember (telefon)központjába, a fogantatása pillanatában bedrótozott egy K-vonalat, ami a létezés „technical support”-jánál csöng ki. Feltéve, hogy valaki felemeli a kagylót a júzer oldalon.
Hogy ma mindez jó esetben is csak betonbuborékokban hallható, a többség számára nem lehet hozzáférhető ismeret, sokkal nagyobb tragédia, mint a covid, a gazdasági válság és a potenciális atomháború együttvéve. Eközben pedig egyedül olyasmiről folyhat diskurzus, hogy az egyház – úgy általában – hogyan, miben és mennyire konformista, vagy farizeus. Ennek a sehol le nem írt, de annál kötelezőbb érvényű szabálynak a megsértésére figyelmeztetett Markos András, a korszellem terében teljesen jogos felháborodással. Innen szemlélve Beer és Hodász az utolsók, akiken számon lehetne kérni bármit is, tágasabb és szabadabb térből szemlélve viszont ők éppen azon kevesek tagjai, akiknek óvatosan szabad kérdéseket feltenni. Az, ahogyan Markos András és én egészen más összefüggésrendszerben beszélünk, és emiatt még az is ellentétként mutatkozik, amikor voltaképpen ugyanazt mondjuk, az Írástudók árulását juttatta eszembe, mert egymás melletti elbeszélésünk a Babits és Ignotus által felvázolt és képviselt világmodellek összebékíthetetlenségének mai megfogalmazódásai. Félreértés ne essék, Nem Beer és Hodász az árulók, hanem – többek között – őket tartottam és tartom ma is alkalmasnak arra, hogy a rendszerszintű árulás adott pontjain szelíden és mértékkel, de tűpontosan visszakérdezzenek, vagy üdvös kételyeket ébresszenek úgy, hogy közben fenntartják a diskurzust. Ez kétségtelenül nagyon nehéz, néha lehetetlen, gyakran Jézusnak sem sikerült, mivel a vásár mindig kettőn áll.
Amikor ő az emberi kezekbe helyezte útmutatóját, nem a mai szempontok szerinti alkalmasság volt a válogatási szempont. A műalkotásokban méltán glóriával ábrázolt apostolok nemhogy nem voltak tökéletesek, hanem nagyon is töketlenek voltak, egyfolytában értetlenek, gyerekesek, elárulták, megtagadták, és így tovább. Miért kellene az évszázadok alatt, kézrátételük által generációkon át továbbadva kijelölt utódaiknak, vagy a belőlük álló intézménynek ma tökéletesnek lennie? Miért ne lehetnének ők is töketlenek, ha Jézust ez szemlátomást akkor sem zavarta? És most különösképpen nem az említett Beer Miklósra és Hodász Andrásra gondolok, mert rájuk inkább ennek az illetlen jelzőnek az inverze volna alkalmazható (ebben is teljesen igaza van Gégény Istvánnak), hanem inkább azokra, akik miatt esetleg ők is szomorkodnak. A korábbi cikkemet nem elsősorban bírálatnak szántam, hanem az egyházzá intézményesült, azt megalapozó Gondolat mai hozzáférhetetlensége miatti értetlenségemből született – bár a konkrét személyek megnevezésével kétségtelenül szolgálati közlemény jelleget kapott az írás. Épp azért mertem – kételyek közepette – leírni a nevüket, mert korábban és most is felnézek rájuk, és nem akarok lemondani róluk semmilyen formában, ezért, ha a szerepükkel kapcsolatos, óhatatlanul korlátozott érvényességű megfogalmazásokkal a személyükben bántottam meg őket, akkor – egyelőre ezúton – kérem a bocsánatukat.
Kár volna viszont, ha önsajnálat nélkül, a konzervativizmusra gyakran jellemző károgástól és jeremiádáktól mentesen, a szikár ténymegállapítás hangján nem rögzítenénk, hogy korunk a „user manual”-t minden erejével eldugja, és a „K-vonal” létezését pedig letagadja.
A felvilágosodástól napjainkig, minden uralkodó korszak, minden izmus, és minden – egymás torkát is átharapó – haladó ideológia legfőbb ignorálandó, legyőzendő, meghaladandó, vagy fizikailag is megsemmisítendő közös ellenfelei a keresztény egyházak voltak. Ebben az ellen-viharban, ezek nagy tömegéből adódó, évezredes lendülete miatt nagyjából mostanáig tartott, mire a „régi tömbök” lefékeződtek és felaprózódtak, ami lehet, hogy nem is baj. Ennek eredménye, hogy aki ma csak a korszellemet hallgatja, a közéletből tájékozódik, és véletlen, személyes mintázatok nem sodorják valamely „csomósodási ponthoz”, nem szerezhet tudomást az örömhírről. Jó, hogy van a Szemlélek, és hogy néha szemlézik, de a korszellem viharában csak búra alatt létezhet, hasonlóan sok más keresztény médiumhoz.
Az ezek által megszólaltatott hangnál a közélet terében hangosabban hallatszik, amit olyan szakavatott teológusok mondanak, mint Lukácsi Katalin vagy Perintfalvi Rita. Velük kapcsolatban nem jutna eszembe elszalasztott lehetőségről beszélni, mert ők – úgy tűnik – egész másra szerződtek.
Május 14-én, az Indexen jelent meg cikk Teréz anya mégsem volt akkora szent, mint gondolják? címmel, melyben szerepel például az alábbi hangsúlyos mondat: „Úgy gondolta, hogy szegénynek lenni jó, mert Jézus szegény. Ez skizofréniára utal – mondta Johnson.” A haladó médiából tájékozódó átlagolvasó, ezt olvasva okosan biccent egyet, és egy „ahá”-val elintézi a dolgot, mert a több évszázados félretrenírozás miatt fel sem tűnik neki, hogy a cikk szerzőjének és az általa hivatkozott forrásnak nemhogy a szentség mibenlétéről nincsen halvány fogalma sem, de a leghétköznapibb keresztény életről sincs, hacsak nem eleve a dezinformáció volt a cél. Egyetlen újságíró sem engedheti meg magának, hogy amikor például a felelős állattartásról vagy a kick-boxról ír, totális sületlenségeket hordjon össze. Azonnal ráborítják a bilit. A kereszténységgel kapcsolatban viszont ezt nyugodtan és minden további nélkül megteheti.
Mindezeket nem azért szükséges néven nevezni és tisztán rájuk tekinteni, hogy a szörnyülködés és önsajnálat vigaszának legyen miből táplálkoznia, hanem éppen azért, hogy a keresztény ember ne kezdjen működésképtelen kompenzációkba. Ilyen pótcselekvés a siránkozáson túl a „régen minden jobb volt, hogyan csinálhatnánk vissza”-alapállás, a kereszténység gondolatának PC-hez életlenítése, szalonképesítése, hogy legalább megtűrt státuszban bebocsáttatást nyerhessen a progresszív korszellembe, vagy az, ha frontális támadással próbálna kísérletezni, felülve annak az uralkodó logikának, hogy az elérés, a megjelenés, a kattintásszámok és a lájkok számítanak, ahelyett, hogy a feje tetejéről a talpára állítaná Engels-t, és arra alapozná a cselekvését. Mert csakis a minőségből lehet mennyiség. Minőségen a lényeg, a valóban fontos és igaz felmutatását értem, a világban és az egyházon belül is érzékelhető zűrzavarban egyaránt.
A kereszténység, és „tapintható” hordozója, az egyház elképesztő lehetőségek előtt áll éppen ma, bár lehet, hogy nincs tisztában vele, vagy még nem meri elhinni. Pedig számtalan helyen tapasztalhatók ennek különféle jelei. A lebilincselően mély portréfilmeket, interjúkat is tartalmazó Bizony, Isten YouTube-csatorna (lásd. pl. Grecsó Krisztián portréfilmjét) feliratkozóinak száma hét ezrelék Radics Peti követőihez viszonyítva, de még a (valóban) derék Sebestyén Imre mester épületszigetelési fortélyaira is hétszer többen kíváncsiak. A frontális küzdelem tehát esélytelen a több évszázad alatt, nagy energiával és frekvenciával az agyakba égetett operációs rendszer, valamint a YouTube, Facebook stb. algoritmusaival szemben. Ám az egyház – alapítójának jelenléte miatt – rendelkezik azzal a képességgel, hogy meghekkelje az emberi fejekbe töltött automatizmusokat, és a szervereken futó mesterséges intelligenciát. A Szentlélek nemcsak a Varsói Szerződésnél hatalmasabb, de a globalista világrendnél is.
Az elmozdulás abban áll ma is, és abban az irányban lesz még kifejezettebb, mikor az Ő és én mini YouTube-portrésorozat 52 szereplője és a valahányszor 52 valódi és potenciális nézője, és mindazok, akikkel még készülhetett volna ilyen kisfilm, megsejtik: miközben az általuk hozott megtekintési szám az abszolút listákon a mérési küszöb alatt van, mégis, abban a pillanatban, amikor rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül, és hogy lehetséges közös titkukat örömmel szemlélni egymásban, ez a szám azonnal nagyon soknak fog tűnni és számítani.
Ha valaki úgy vélné, hogy elkanyarodtam az eredeti témától: nem, nem kanyarodtam el.
Eleve erről beszéltem.
