A nyugati világ térvesztése elkerülhetetlen – s ebben a magyar nemzeteszme is szerepet játszik
Farkas Beátát eredetileg az erdélyi Korunk folyóirat kérte fel Közép-Európa gazdasági helyzetének értékelésére. A közgazdász Kapitalista átalakulás és változó geopolitikai erőtér: Kelet-Közép-Európa három évtizede című tanulmányában megfogalmazott tétele szerint a nyugati világ térvesztése elkerülhetetlen: bár az EU számára a keleti bővülés gazdasági szempontból kétségtelenül előnyös lett, de a geopolitikai helykeresésben térségünk országai vagy semlegesek, vagy kifejezetten az EU gyengülésére játszanak, mint Magyarország és a háború előtt Lengyelország. Pedig a nyugati világ, benne az EU, csak akkor őrizheti meg a jelentőségét, ha minden nehézség dacára kitart az emberi jogokra épülő, szabályalapú világrend mellett. Félperifériás tapasztalataival, a 20. században átélt traumáival Kelet-Közép-Európa országainak elemi érdeke, hogy ebben támogassák az EU-t. A magyar nemzetfelfogás azonban nemcsak a nyugati országoktól, de a térség más országaitól is elválaszt bennünket. A tanulmánynak a Válasz Online számára készített, szerkesztett változatát közöljük.
Kelet-Közép-Európa a geopolitikai erőtérben
A nyugati világ részesedése csökken a világ GDP-jéből, az Egyesült Államok, az EU és az Egyesült Királyság jelenlegi 44,5 százalékos részesedése 2040-re várhatóan 37 százalékra csúszik le, míg Kína, India és a többi feltörekvő ázsiai gazdaságé 25 százalékról 35 százalékra nő a National Intelligence Council 2021-es adatai szerint. Az egy főre jutó jövedelemben persze így is óriási szakadék marad, de a nemzetgazdaságok között eltolódás megy végbe Ázsia javára. A nyugati világ dominanciája olyan hatalmas volt az elmúlt évtizedekben (évszázadokban), hogy inkább ez a történelmi jelenség szorulna magyarázatra, nem pedig az, ha elindul egy kiegyenlítődés. Ettől még a vele járó hatalmi átrendeződés feszültségeket kelt, és komoly veszélyeket hordoz. A klímaváltozás a modernizáció során eddig ismeretlen korlátokat állít a civilizációnk elé, valamint egyes természeti erőforrások globálisan szűkössé válnak. A feltörekvő gazdaságok sokkal nagyobb költségek mellett tudják elérni azt a fejlettséget, mint a nyugati gazdaságok évtizedekkel ezelőtt (gondoljunk például a széntüzelésű erőművek leépítésének a költségeire). Mindemellett a két vezető gazdaság, az Egyesült Államok és Kína közötti viszony kiéleződött, ami azzal is összefügg, hogy mindkettő súlyos belső problémákkal terhelt. Ilyenkor megvan a kísértés, hogy a belső feszültségeket külső konfliktussal vezessék le.
Amerika olyan mély politikai, kulturális megosztottságban él, ami hideg polgárháborúnak nevezhető. Az elnökválasztás után a helyzet még súlyosabbá vált, 2021. január 6-án a vesztes Trump támogatói erőszakos támadást intéztek a washingtoni Capitolium ellen. Közvélemény-kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy a megosztottság egy év múlva sem enyhült. Kína az 1980-as évek óta folyamatos reformokkal hihetetlen mértékű fejlődésen ment keresztül, azonban nominálisan (tehát nem vásárlóerő-paritáson) az egy főre jutó GDP még így is csak egyhatoda az amerikainak, és az újabb erőforrások bevonásán alapuló, ún. extenzív növekedési szakasz lezárult. Ha a gazdaságnak sikerül átállnia az ún. intenzív szakaszra, amikor termelékenység a növekedés fő forrása, ennek üteme szükségképpen alacsonyabb, mint amikor egy alacsony szintről kezdődik a felzárkózás. Ez az átállás azért is sürgető, mert a kínai termékenységi ráta már negyedszázada csak 1,7 (ami zsugorodó népességhez vezet), és
fennáll a kockázata, hogy Kína az előtt elöregszik, mielőtt igazán gazdag lenne.
2012-ben Hszi Csin-ping személyében viszont olyan vezető került az ország élére, aki felszámolta azokat a szabályokat, amelyek a centralizált, kommunista egypártrendszerbe dinamikát hoztak, és ezzel támogatták az innovációhoz szükséges gazdasági környezetet is. A reformokat négy évtizede elindító Teng Hsziao-ping óta minden pártfőtitkár csak két ciklust tölthetett ki, és a pártkáderek minősítésében a szakmai teljesítmény egyre nagyobb súlyt kapott a politikai lojalitáshoz képest. Hszi Csin-ping államelnökként viszont elfogadtatta a saját időkorlát nélküli hatalmát és előtérbe állította az ideológiai kérdéseket, valamint Kína katonai erejének növelését. A 2017-es, 19. pártkongresszussal a Nyugat reményei végleg szertefoszlottak, hogy Kínából egy olyan gazdasági versenytárs lehet, amely egy japán vagy dél-koreai típusú politikai rendszer felé halad, amelyek az ázsiai sajátosságaik mellett is közös vonásokat mutatnak a nyugati demokráciákkal.
Az EU egyensúlyozni próbál ebben az új helyzetben. A 2019-es uniós stratégiában Kínát meghatározó gazdasági, kereskedelmi partnerként és egyidejűleg a technológiai vezető szerepért folyó küzdelemben versenytársként, továbbá olyan rendszerszintű riválisként határozták meg, amely alternatív kormányzási modelleket támogat. A gazdasági kapcsolatokat a politikai kérdéseken túl az egyenlő versenyfeltételek akadályai (aszimmetrikus piacvédelem, a vállalatok állami támogatása stb.) is nehezítik. 2021-ben az EU útjára indított egy új stratégiát, Global Gateway néven, amelynek célja, hogy fellendítse az intelligens, tiszta és biztonságos összeköttetéseket a digitális, az energia- és a közlekedési ágazatban világszerte, valamint mindenütt megerősítse az egészségügyi, oktatási és kutatási rendszereket. A hivatalos szövegben nem említik, de a sajtóban nem titkolják, hogy a kínai „Egy övezet, egy út” program ellensúlyozásának szánják a világ többi részén a befolyásért folytatott versenyben.
Az EU-11 országaiban – az egykori keleti blokk 2004 óta csatlakozott államaiban – alapvetően kétféle válasz született a nyugati világot ért kihívásokra. Azok az országok, amelyek önálló államisága legfeljebb az Oszmán Birodalom 19. századi felbomlásáig megy vissza, nem mutatnak fel önálló reflexiót.
Az a két ország, Lengyelország és Magyarország próbálja a Nyugat gyengülését a nemzeti szuverenitás címén a kormány mozgásterének növelésére, belső politikai hatalmának erősítésére használni, amelyekben nosztalgiák élnek az évszázadokkal ezelőtti idők iránt, amikor európai hatalmi tényezők voltak.
A nyugati EU-tagok jobb- és balközép pártjai, kormányai számára egyes belpolitikai lépéseik (a sajtóval, igazságszolgáltatással kapcsolatban) az EU alapértékeit kérdőjelezik meg, és a konfliktusok állandósultak. A külpolitikában Lengyelország nem jár külön úton, és a NATO-ban látja a függetlensége biztosítékát Oroszországgal szemben. Az Orbán-kormány viszont meg van győződve a Nyugat hanyatlásáról, és Ázsia – mindenekelőtt Kína – felemelkedésére számít. Az „Egy övezet, egy út”-program keretében Kína 2012-ben elindított egy Kína‒Közép- és Kelet-Európa-együttműködést tizenhét térségbeli országgal, amit a nyugati tagállamok az uniós egység megbontására tett kísérletnek tekintettek. A várt intenzitású gazdasági kapcsolat nem jött létre, a keleti uniós tagállamok az utóbbi években óvatosabbá váltak, csak Magyarország tartotta fenn korábbi elkötelezettségét.
Az EU geopolitikai pozíciója és a térség
A kelet-közép-európai országok kétségtelenül erősítik az EU gazdaságát nemcsak a saját gazdasági teljesítményükkel, hanem azzal is, hogy az olcsó bérekkel versenyképesebbé tették az európai értékláncok exportját. Az EU geopolitikai helykeresésében viszont jobb esetben semleges, rosszabb esetben visszahúzó szerepük lett. Magyarország és Lengyelország az unión belüli tagállami érdekérvényesítés eddigi kereteit ki akarja tágítani, hogy egy laza, pusztán gazdasági integrációban – Orbán Viktor kifejezésével élve ‒ az illiberális demokrácia külső korlát és ellenőrzés nélkül fenntartható legyen. Ezzel annak az útját zárnák el, hogy az Egyesült Államok, Kína (és lassan India) mellett az EU önálló geopolitikai szereplő legyen, ne csak passzív elszenvedője a nélküle kialakuló erőtérnek. Márpedig ha az EU a világgazdaság félperifériájává válna, az a régió számára nem túl szívderítő perspektíva: egy félperiféria perifériája lenni. Anélkül, hogy egy ilyen forgatókönyv következményeit elemeznénk, csak utalunk arra, hogy ezt semmiféle keleti kapcsolat nem tudná ellensúlyozni. Minden magyar erőfeszítés, „keleti nyitás” ellenére az exportunk mintegy 5 százaléka irányul ázsiai országokba, és 77-80 százaléka az EU-ba.
Az EU csökkenő gazdasági és népességi részaránya mellett akkor tudja megőrizni nemzetközi jelentőségét, ha talál olyan területeket, ahol továbbra is vezető, mintaadó szerepet játszik. A környezetvédelem, a zöld átalakulás az egyik, ahol ez a törekvés már látszik. Emellett van egy másik terület, ami az EU erőssége volt, de bizonytalanná vált – ez pedig az emberi jogok védelme. Azt, hogy az euroatlanti térség hogyan jön ki a jelenlegi átalakulásból, egy sor társadalmi, gazdasági, politikai, katonai, környezeti folyamat határozza meg. Ezek mellett a nyugati országok nem kerülhetik meg azt a kérdést, hogyan viszonyulnak az emberi jogokhoz. Nemcsak arról van szó, hogy a társadalmi átalakítások („demokráciaexport”) kudarcaival kellett szembesülniük, miközben Kína a más államok ügyeibe való be nem avatkozását reklámozza: az emberi jogok elméleti megalapozása is megrendült.
A progresszív baloldal azzal az ellentmondást nem tűrő vehemenciával határozza meg az emberi jogok listáját, mint a 19. századi pápai Syllabus a szellemi eltévelyedéseket. A neotomista teológusok viszont legalább nem húzták ki a talajt a saját szellemi építményük alól, mint a mindent tetszőleges társadalmi konstrukciónak minősítő, ezzel relativizáló posztmodern szemlélet. A nyugati gondolkodóknak el kell dönteniük, hisznek-e még abban, hogy vannak antropológiai konstansok, hogy az emberi jogok eszméjével ezeknek megfelelő társadalomszerveződésekhez jutottunk el, és ezért ezek akkor is univerzálisan érvényesek, ha a változó történelmi-társadalmi körülmények között a konkrét tartalmukat időről időre újra kell definiálni. Esetleg úgy vélekednek, hogy az emberi jogok történelmi luxustermékek, esetleges társadalmi diskurzustól függő klubszabályok: csakhogy akkor a klubon kívül senkin semmit nem lehet számon kérni.
Ennél a dilemmánál emlékeztetnünk kell arra, hogy sem Kína, sem más kultúra nem mutat fel olyan alternatív gondolati keretet, amely a globális kihívások globális kezelésének normatív alapja lehetne a nemzetközi kapcsolatokban.
A nyugati civilizáció lendületét az univerzális emberi jogokba vetett hit adta, ami mögé racionális érvelés állítható, és ami tulajdonképen a keresztény küldetéstudat szekularizált változata.
Véleményem szerint az emberi jogok eszméje melletti elkötelezettség nélkül a Nyugat térvesztését, befolyáscsökkenését nem lehet elkerülni. Azzal a tehertétellel szembe kell nézni, hogy az emberi jogok éppúgy motiváltak önzetlen társadalmi szervezeteket, aktivistákat, segélyprogramokat, mint ahogy ideológiaként használták őket a leggátlástalanabb hatalmi törekvésekhez. Az EU mai korlátozott hatalmi befolyása lehetőséget és jótékony kényszert jelent, hogy az emberi jogokról szóló párbeszéd nyitott, befogadó legyen más kultúrák felé, és a partnerség szellemében, dialógus keretében fogalmazzák meg a globálisan érvényesnek tekinthető normák mai tartalmát. A fentebb idézett Global Gateway – amely értékalapú fejlesztési ajánlat, de nem diktátum akar lenni ‒ e nélkül a szellemi alapozás nélkül nem lehet sikeres, még ha gazdaságilag eredményes is lenne. Az intellektuális nyitás ráadásul előnyösen hathatna a túlhajtott identitáspolitikába belegabalyodott nyugati társadalmakra. Kelet-Közep-Európa akár aktív, kezdeményező szerepet játszhatna egy ilyen megújulási folyamatban. Egyrészt a nyugati civilizáció részese, és a 20. század rettenetes traumái megtaníthatták az emberi jogok értékére. Másrészt nagyon jól ismeri a nyugati minták másolása és a saját út megtalálásának dilemmáit. A kérdés csak az, hogy a térség értelmisége, társadalomtudósai éreznek-e késztetést, hivatást, hogy hozzájáruljanak az EU helyének újrapozicionálásához a változó világrendben.
Utószó
Eredeti tanulmányom elméleti belátásból, a geopolitikai, geoökonómiai viszonyok átrendeződéséből vezette le az emberi jogok eszméjén alapuló, szabályalapú világrend veszélyeztetettségét és megóvásának a szükségességét. Ezt azóta az Ukrajnában dúló háború tragikusan igazolta. Ez a kihívás véget vetett annak az erőtlenségnek, habozásnak, amit a tanulmány még felrótt a nyugati országoknak: kiálltak a civilizációs hagyományaikra épülő rend védelmében. Azonban ezzel nemcsak az ukrán helyzet nincs még megoldva, de az a történelmi tehertétel is jelen van, amelyre a tanulmány vége utal. Az orosz szankciókról szóló ENSZ-szavazásokon a feltörekvő országok – népességüket figyelembe véve – nagy többségükben tartózkodnak. Emögött nemcsak gazdasági érdekek, kényszerek vannak, hanem a gyarmati emlékek, valamint a hidegháborúban szerzett tapasztalatok is, amikor az Egyesült Államok „a cél szentesíti az eszközt”-alapon a kommunizmus feltartóztatására kegyetlen rezsimeket is támogatott. Személyesen is tapasztalatom a szemináriumokon, hogy külföldi hallgatóink saját hazájukat bemutató referátumaiban ezek a traumák éppúgy a történelmi emlékezetük részeiként jelennek meg, mint a mi térségünkben a 20. század traumái.
A nyugati országok relatív súlyuk csökkenése miatt pusztán a katonai-gazdasági dominanciájukkal nem tudnak olyan módon meghatározni egy szabályalapú világrendet, mint az elmúlt évtizedekben. Dani Rodrik és más globalizációval foglalkozó amerikai tudósok gondolkodnak azon, hogyan lehetne a politikai rivalizálás mellett megteremteni a békés egymás mellett élés kereteit és a gazdasági együttműködést fenntartani Kínával, azonban akármennyire kívánatos lenne is egy ilyen megoldás, Oroszország ukrajnai háborúja mutatja: a komoly katonai erővel rendelkező autokratikus-diktatórikus hatalmakkal a békés egymás mellett élés mindig pengeélen táncol. Számukra a demokráciák léte önmagában fenyegető kihívás. A nyugati országoknak azonban az autokráciák-diktatúrák ellensúlyozására nemcsak katonai szövetségeseikkel kell a kapcsolatokat erősíteni. A szellemi rekonstrukciót sem lehet megkerülni: a nyugati civilizációból eredeztethető nemzetközi rend szélesebb kulturális alapra helyezését. A világvallások közötti párbeszéd tapasztalatai, a demokrácia euroatlanti térségen kívüli példái jelzik, hogy ez nem képtelenség. Itt jutunk vissza a tanulmánynak ahhoz a gondolatához, hogy a térségünk aktívabb jelenléte az EU külpolitikájában, pl. az említett új Global Gateway programban szellemi inspirációt hozhatna a „magországok” számára. „Köztes-Európa” tapasztalatai segíthetnének elkerülni a gyarmatosító múlttal kapcsolatos ingerült problémaelhárítás és a történetietlen önmarcangolás gyakran jellemző szélsőségeit.
Lehetséges, hogy az ukrajnai háború után több közép-kelet-európai ország a tanulmányban említett sodródás helyett az EU geopolitikájának alakításában tartósan felértékelődik és aktivizálódik (mindenekelőtt a balti országok és Lengyelország, talán Csehország). Magyarország viszont bizonyosan nem tartozik majd az új világ formálói közé. Az ellenzék a saját létének az értelmét próbálja megtalálni. A kormányoldal és szellemi holdudvara olyan nemzeti szuverenitáseszmét állít szembe az EU-val járó kötelezettségekkel, „Brüsszellel”, amely szuverenitás Magyarország számára a nemzeti eszme születése előtt, a 15. században volt utoljára valóságos tapasztalat. Nagyon pontosan fejezi ki ezt, hogy az értelmiségi utánpótlást a Corvin Mátyásról elnevezett intézményben akarják nevelni. Ebben a világnézetben a nemzet az abszolút vonatkoztatási pont, a kereszténység egy kulturális sorminta a nemzeti krédóban, ezáltal az Abszolútum helyébe egy relatív létező kerül, és a világnézet képviselőinek politikai hatalma szakrálissá válik. (Úgy tűnik, a nevében is egyetemes egyházhoz kötődő katolikusoknak nehezebb ezt a helycserét elfogadni. Nem lehet nem észrevenni, hogy a kormányoldal nyilvánosság előtt is vallási elkötelezettséget mutató, emblematikus személyiségei között jószerivel már csak reformátusok vannak a „díszkatolikus” Semjén Zsolton kívül, és legújabban már mindhárom közjogi méltóság református.)
Ebből a fajta nemzeti gondolkodásból származott az álom, hogy a visegrádi országok spiritus rectoraként és a balkáni befolyás építésével Magyarország régiós keretekben egy Nyugat és Kelet közötti önálló politikai erőként jelenhet meg. Ebből az álomból következett az eurázsiai integráció idealizálása, a keleti autokratikus-diktatórikus rendszerekkel a „kölcsönös tisztelet” jegyében folytatott kapcsolatok veszélyei iránti érzéketlenség. A kívülálló elemző számára eleve világos volt, hogy
egy olyan egyensúly csak átmeneti és törékeny lehet, amelyben az EU még elviseli a magyar külön utakat, és a nyugati védelem még elég erős, hogy a keleti kapcsolatok ne járjanak káros függéssel, kiszolgáltatottsággal. Az ukrajnai háború brutálisan verte szét az önálló „Köztes-Európa” álmát.
Az EU megerősítéséhez nagyon keskeny út vezet. Egyfelől egy ennyire heterogén térségben a központosított megoldásoknak nagyon erős hatékonysági korlátai vannak, másfelől a geopolitikai centrumok (mindenekelőtt Amerika, India, Kína), szövetségi államok vagy centralizált diktatúrák lévén gyors, egységes döntéshozatalra képesek. A nemzetállamok Európája és a föderális Európa szembeállítása politikai harcokban felhasználható szómágia, ami eltereli a figyelmet a feladat megoldásáról. Ahhoz, hogy az EU megmaradhasson a világrend alakítói között, nem ideológiai harcosokra, hanem a pragmatikus megoldások robotosaira van szükség, akik az érdekekkel kétségtelenül átitatott viták közepette elvégzik a sziszifuszi munkát. Ha az EU egyáltalán képes lesz erre a változásra – amire nincs semmi biztosíték ‒, akkor ezt olyan szereplők fogják megvalósítani, akik a 21. századi feltételekhez igazodó nemzeti identitást képviselnek, amely reális önismereten és történelemképen nyugszik. Ez a nemzeti identitás meggyászolja a múltbeli veszteségeket, de nem merevedik bele az áldozat bénító szerepébe. Tudatában van az értékeinek, egyediségének, magabízó, de nem bizonygatja kényszeresen, időnként groteszk módon a kivételességét. Az ilyen nemzet nem önmagába záródik be, hanem kinyílik Európa felé.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
