Trianon, az el nem múló múlt – Oplatka András utolsó írása
Két évvel ezelőtt hunyt el a magyar származású svájci újságíró és történész, Oplatka András. A Neue Zürcher Zeitung olvasóinak évtizedeken át elemezte Magyarország és Közép-Európa folyamatait, utolsó nagyobb írása pedig a térség megértéséhez nélkülözhetetlen trianoni békeszerződésről szólt – amely aláírásának holnap, június 4-én lesz a 102. évfordulója. Oplatka a tudományos esszét egy svájci alapítvány felkérésére készítette el, a magyar fájdalmat és az európai összefüggéseket egyszerre láttató szöveg most, a Válasz Online hasábjain jelenik meg először magyarul.
A stadionokban, ahol huszonkét játékos kergeti a labdát, senki nem foglalkozik az elmúlt századok történelmével. Akkor meg végképp nem, ha futballhuligánként viselkedő nézőkről van szó, akik rendbontásra is kész szurkolóként nem csak saját csapatukat buzdítják, hanem azon igyekeznek, hogy az ellenfelet és annak szurkolóit gyalázkodással hergeljék. Ilyenkor füstbombák repülnek, és ha a helyzet rosszabbodik, keményebb tárgyak is. Az ellentábor fejéhez vágott történeti jelszavak nem tartoznak a harcias futballpublikum eszköztárába.
2019. augusztus 1-én mégis éppen ezt az eszközt vetették be, amikor a romániai Craiova csapata a magyar Budapest Honvéd ellen játszott visszavágót az Európa Liga selejtezőjében. Néhány száz rendíthetetlen Honvéd-szurkoló elkísérte a csapatot Craiovába, ahol barátságtalan fogadtatásban volt részük. A román nézők „Trianon” csatakiáltással fogadták a vendégeket, pólókon és transzparenseken is ugyanez a szó állt. Provokációnak szánták és nem is volt nehéz akként érteni.
XIV. Lajos, a Napkirály még semmit sem tudott a futballról; még nem is álmodhatott arról, hogy a Versailles parkjában általa építtetett nyári palota neve egyszer majd egy havasalföldi kisváros stadionjában csatakiáltásként harsan fel. Szintúgy nem gondoltak a francia uralkodóra a román és a magyar szurkolók sem.
„Trianon” számukra kizárólag az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződéseket jelentette. A szerződést, amellyel a románok nagyon jól, a magyarok nagyon rosszul jártak. Diadalmas győzelem Romániának, megalázó vereség Magyarországnak.
A craiovai stadion háttérzaja csak mellékesen jelentett ártatlan utalást arra, hogy a gyepen zajló sportbeli erőpróba a Trianon-előképet követi. Sokkal inkább jelentette mélyen gyökerező nemzeti ellentétek felidézését. A játék ennek megfelelően gyűlölködő légkörben zajlott le. A meccsen a csapatok összeverekedtek, egy pályára bedobott hanggránát a bírót is megsebesítette. A mérkőzés végül nehezen, de a hazai csapat javára dőlt el, ennek azonban nem nagyon örülhettek. Hamarosan következett az utójáték, amelyet az UEFA irányított: mindkét csapatot megbüntette, a románokat keményen, a magyarokat valamivel enyhébben.
A békeszerződést Magyarországgal 1920. június 4-én írták alá a Nagy-Trianon palotában. Majdnem kereken 100 évvel a nevezetes craiovai futballmeccs előtt történt mindez. Tökéletesen ideillik a sokat idézett mondás, miszerint a múlt tulajdonképpen nem halott és nem is múlt el, hanem sajnálatos módon tovább él.
Száz éve a nyugati hatalmak az új határokat azzal a becsvággyal húzták meg, hogy Európának tartós békét ajándékoznak. Már akkor sokan figyelmeztettek rá, hogy a háborús felelősség vesztesekre hárításával és Németország megalázásával a következő háborút készítik elő. A pesszimistáknak igazuk lett. A szövetségesek békeműve Kelet-Közép-Európában szintén kudarcot vallott. Pedig figyelmeztetésekből itt sem volt hiány. „Az olasz irredentizmus háborúval végződött. A magyar irredentizmus a békeszerződés hatályba lépésének napjaival indul” – vélekedett a Neue Zürcher Zeitung 1920. január 20-án.
És valóban. A trianoni békeszerződés területi rendelkezései jelentős mértékben felelősek voltak a dunai országok második világháborús szerencsétlenségéért. A második világháború után Magyarország elfogadta határait. Magyarország, Románia és Szlovákia egyformán tagjai az Európai Uniónak és a NATO-nak, kapcsolatuk látszólag korrekt. A régióban azonban nem került sor a német-francia példa szerinti baráti megbékélésre. Tudat allatt minden oldalon sok ellenszenv lappang, melyek aktiválásához egy futballmeccs is elég.
A Habsburg Monarchia az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után két részből állt: az Osztrák Császárságból és a Magyar Királyságból. Mindkét részben jelentős számban éltek különféle népcsoportok és nemzetiségek: csehek, szlovákok, lengyelek, románok, rutének, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok és olaszok. A dualizmus, a német-osztrákok és a magyarok uralkodó pozíciója egyre inkább tarthatatlan lett egy olyan korban, amikor az önállóság és – Woodrow Wilson amerikai elnök szóhasználatával – a népek önrendelkezési jogának vágya mind hangosabb lett. Talán a cseh, román és délszláv politikai elitek leválási szándéka egyedül nem lett volna elég ahhoz, hogy felrobbantsa az közös államot. Az első világháború utolsó szakaszában azonban a nyugati szövetségesek arra jutottak, hogy érdekükben áll a Habsburg-birodalmat felosztani és kisebb államok mozaikjával helyettesíteni. Az egyes népek önállósulási törekvése ilyen módon találkozott az antanthatalmak céljaival. A dunai monarchia sorsa ezzel megpecsételődött.
A legyőzött Magyarország számára az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés legfájdalmasabb részei a területi rendelkezések voltak. A Magyar Királyság, amely addig az egész Kárpát-medencét kitöltötte, kisállammá zsugorodott. Korábbi 283.000 négyzetkilométeres területéből 93.000 négyzetkilométer maradt, lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Még súlyosabban nyomott a latban, hogy a 10,6 millió lakosából, akik a szomszédos államok polgárai lettek, 30 százalék, vagyis 3,2 millió etnikailag magyar volt. Ez a Kárpát-medencében lakó magyarok egyharmadát jelentette. Nem csak távoli, román, szlovák vagy szerb környezetben fekvő magyar városok vagy nyelvszigetek kerültek Magyarországon kívül.
A szerződés összefüggő magyar nyelvterületeket is kettévágott, és az új határok mentén magyar régiókat adott oda Romániának, Csehszlovákiának és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak.
A majdnem teljesen önellátó Habsburg Monarchia és munkamegosztási rendszere megszűnt. Magyarországnak saját külkereskedelemet, vámrendszert, valutát kellett megteremtenie olyan helyzetben, amikor az ország elvesztette legtöbb nyersanyagforrását – nemesfém-, vasérc-, réz- és sóbányáit, valamint földgázlelőhelyeit. Mivel az ország központi fekvésű feldolgozóiparának egy részét megtarthatta, ezek kapacitása most majdnem teljesen kihasználhatatlanná vált. A vasműveknek például 31 százaléka, az érckitermelésnek 11 százaléka maradt csak meg. Magyarország háború előtti államvagyonának mindössze 38 százalékával rendelkezett, mezőgazdasági termelése 1920-ban 50-60 százalékát, ipari termelése pedig 35-40 százalékát tette ki a háború előttinek.
Mindezek, valamint az egyre erőteljesebb infláció tömeges munkanélküliséghez és a már amúgy is nehéz életkörülmények további romlásához vezettek. A helyzetet többek között a népszövetségi hitelnek köszönhetően csak a húszas évek közepén sikerült stabilizálni. A szegények között is a legszegényebbek közé tartozott az a szám szerint 350-400 ezer magyar, akik az elveszett országrészekből menekültek az anyaországba. Tízezrek közülük sokáig a pályaudvarokon félreállított vagonokban laktak.
1919-ben Párizsban a békekonferencián résztvevő Harold Nicolson brit diplomata az akkori tapasztalataira és nézeteire 1933-ban megjelent visszaemlékezésében reflektálva arról írt, hogy a magyarok évszázadokig elnyomták a többi nemzetiséget. De végre elérkezett a szabadulás és elszámolás ideje. A csehek és románok szóvivői sem érveltek másként. Politikusok ritkán történészek is egyben, így Párizsban sem tiltakozott senki. Ha Nicolson és a többiek „leginkább az utolsó ötven évben történt elnyomásról” beszéltek volna, nehéz lett volna ellentmondani nekik. Mindenképp meg lehetett volna jegyezni azonban, hogy nem a „magyarok” követtek el hibát és nem nekik kellett felelősséget vállalniuk (bűnbaknak lenniük), hanem a túlnyomó részt még a nemességből kikerült felső rétegnek, a kisszámú „classe politique”-nak.
A párizsi békekonferencia Kelet-Közép-Európa új térképének megrajzolására irányuló próbálkozásainál eredetileg a nyelvhatárok számítottak irányadónak. Különösen az amerikaiak hangsúlyozták Párizsban a nyelvi szempontot az önrendelkezés alapjaként. Csakhogy a Habsburg Monarchia öröksége a maga sokféle népe által lakott és egymásba ékelődött településterületeivel láthatóan alkalmatlan volt a nyelvi önrendelkezés egyszerű elve alapján történő felosztásra. Európa középső régiójában nem lehetett szó homogén nemzetállamok létrehozásáról. Minden határkijelölés többséget és kisebbséget, elégedetteket és elégedetleneket hozott létre.
Golo Mann később szerencsétlen tévedésnek és Dél-Kelet-Európa tekintetében katasztrofálisnak nevezte, hogy ebben a térségben is támogatták az elképzelést, miszerint minden nemzetnek francia minta szerint saját államot kell létrehozni.
Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter, Ion Brătianu román kormányfő, valamint a szerb Nikola Pašić és Milenko Vesnić (mindketten többszörös miniszterelnökök Belgrádban) a békekonferencián azon fáradoztak, hogy területi követeléseiket a lakosságszámmal is alá tudják támasztani. A vitatott területek lakosságának nemzetiségeiről saját javukra bemutatott adataik erősen eltértek az 1910-es magyar népszámlálás eredményeitől, amelynek helyességét kétségbe vonták vagy eltorzítva idézték. Mivel Magyarország küldöttei Párizsban a békekonferencián nem lehettek jelen, senki nem volt, aki ellentmondhatott volna.
Brătianu zavartalanul állíthatta, hogy a magyar statisztikák szerint a Románia által igényelt Erdélyben és az Alföld peremvidékén a magyarok száma egymillió, a valóságban azonban csak maximum 687 ezret tett volna ki. Ezzel szemben ezekben a régiókban még az 1920-as román népszámlálás is 1,3 millió magyart mutatott ki, amihez hozzá kell adni azt a kereken 250 ezer magyart is, akik a békekötés után Erdélyből Magyarországra menekültek. Brătianu trükkje abban állt, hogy a Kárpátok délkeleti vonulatánál élő magyar népcsoportot, a székelyeket nem számolta a magyar lakossághoz.
Beneš szükség szerint szintén nagyvonalúan le- vagy felkerekítette a lakosságszámokat. Állítása szerint a Prága által követelt új Szlovákiában csak 650 ezer magyar lakos található (az 1910-es népszámlálás 881 ezer magyart talált), tehát megközelítőleges egyensúlyt lehet teremteni, mert az új határok magyarországi oldalán 450 ezer szlovák nemzetiségű lakos maradna. (A valóságban a trianoni Magyarországon a szlovákok száma nem haladta meg a 150 ezret.) Más esetekben már nem is állították, hogy a nyelvi határokhoz igazodnak, érvelésük szerint a követelt területek lakossága ugyan magyarul beszél, de esetükben magyarosított szlávokról van szó.
A népek önrendelkezési joga csak a győztesekre volt érvényes. A szövetségesek, akik gyakran és szívesen hivatkoztak az önrendelkezés jogára, morális szempontból amúgy sem álltak jól.
Ezek az országok, akiknek képviselői így beszéltek, gyarmattartó nagyhatalmak voltak. Ugyan felléptek a csehek és szlovákok, románok és délszlávok szabadságáért, de a lengyeleknek saját államukhoz való jogát csak 1917-ben fedezték fel, amikor a bolsevik forradalom következtében elveszítették nagy orosz szövetségesüket. Mindaddig hallgatólagosan tekintettel voltak a cári birodalomra, amelyhez a feldarabolt Lengyelországnak még mindig oroszlánrésze tartozott.
A békekötés néhány hibája pedig a békekonferencia szervezésének módjából és szerkezetéből fakadt. Utólag nyugati diplomaták is megjegyezték, hogy nem a francia fővárost kellett volna a konferencia helyszínéül választani. A nyugati hadszíntéren francia földön négy évig dúlt a háború, és a legsúlyosabb pusztulást okozta. A néphangulat és a francia sajtó bosszúszomja jelentős nyomást jelentett, amely előnytelenül hatott a méltányosságra törekvés szempontjából. Nehezítette a helyzetet az is, hogy semmilyen program nem állt rendelkezésre a probléma megoldására. Tárgyalásos vagy diktált békekötés legyen? A válasz sokáig nem volt világos. Nem csak a legyőzöttek oldalán várták sokan, hogy a győztesek konferenciáját egy kongresszus kövesse, ahol a háborúban részt vevő minden ország jelen lehet és a békefeltételekről tárgyalhat. Helyette azonban a békekonferenciát máig úgy értékelik, hogy a győztesek ultimátumot adtak a legyőzötteknek.
Magyarország számára ez a körülmény különösen hátrányos volt. Két albizottság foglalkozott a magyar területi kérdésekkel. Az egyik Magyarországnak a csehszlovákiai, a másik a romániai és jugoszláviai határai kijelölésére készített javaslatokat. Mindkét bizottság tagjai abból indultak ki, hogy az általuk javasolt határok még nem véglegesek, hanem a későbbi tárgyalásokhoz nyújtanak kiindulópontot. Ezért célzottan a maximális követeléseket tartalmazó javaslatokat készítettek elő, mivel azt hitték, hogy bizonyos részletek eleve további tárgyalásokon dőlnek majd el. A békekonferencia azonban minden fenntartás nélkül azonnal elfogadta a benyújtott terveket. A két bizottság egymással sem egyeztetett.
Mindketten saját szakállukra cselekedtek, és csak utólag szembesültek azzal, hogy a Magyarországnak kiszabott határokkal olyan magas számú magyart kényszerítenek saját hazáján kívülre, amely már semmiképpen sem egyeztethető össze az önrendelkezés elvével.
Lloyd George brit miniszterelnök a békekonferencia előtt hangsúlyozta, hogy nem szabadna semmilyen bosszúnak, semmilyen mohó birtoklási vágynak és az igazságosság megsértésére való törekvésnek teret engedni. Magyarország esetében ő volt az egyetlen, aki alkalmanként megpróbálkozott megóvni az országot a legrosszabb döntésektől. Azonban csak keveset tudott elérni, mert a brit külügyminisztérium fiatalabb hivatalnokait, vagyis saját küldöttségének tagjait más meggyőződések vezérelték. Harold Nicolson saját bevallása szerint teljesen a szlávok és románok érdekében fellépő történész és publicista, Seton-Watson befolyása alatt állt, és sokáig lelkesen hitt abban (egészen a végső kiábrándulásig), hogy Párizsban egy új Európát hoznak létre és ezért erősítik meg az újonnan létrehozott államokat. Mivel minden legyőzött ellenfél császárság és királyság volt, ezért megerősödött az elképzelés, hogy az öreg kontinensen beköszönt a demokrácia korszaka. Franciaországban is szívesen beszéltek a republikanizmus győzelméről. Masaryk csehszlovák elnök pedig az 1914-1918 között zajlott háborút világforradalomnak nevezte.
A győztesek táborához tartozók erkölcsileg feljogosítva érezték magukat a demokrácia élharcosaiként való fellépésre. A Londonban és Párizsban szívesen hangoztatott célkitűzés – a Habsburg Monarchia népei önrendelkezésének támogatása – természetesen nemes gondolat. A nyugati hatalmak azonban csak 1918 elején jutottak véglegesen arra a döntésre, hogy a dunai monarchiát szétzúzzák. Viszont a puszta érdekekkel magyarázható, hogy az antant ettől kezdve az utódállamokat akkor is nagyvonalúan támogatta, amikor azok Ausztria és Magyarország kárára kis imperialistákként léptek fel. Franciaország és Nagy-Britannia számára egy minél erősebb védőzóna létrehozása volt fontos Németország és Szovjet-Oroszország között, és a párizsi külpolitika formálóinak szemei előtt egy tartós, nagy francia befolyási övezet képe lebegett Közép-Európában.
A nyugati államférfiak tevékenységüket nagyon komolyan vették. Úgy vélték, hogy a párizsi békekonferencia hosszú időre békét fog teremteni Európában. Az 1814/15-ös bécsi kongresszus volt a minta, amelynek döntései több évtizedre biztosították a kontinens stabilitását. Bár akkor a nagy legyőzöttet, Franciaországot meghívták a tárgyalásokra, kíméletesen bántak vele és tiszteletben tartották európai nagyhatalmi állását. Száz évvel később Párizsban mindennek már semmi nyoma nem volt a Németországgal és szövetségeseivel való bánásmódban.
Az amerikaiak, akik a békekonferencián a legkitartóbban védelmezték a nyelvi határok alapelvét, az európai kérdésekben még újoncoknak számítottak, és csak másodlagos jelentőségük volt – bármennyire szokatlannak tűnik is ez mai szemszögből. Wilson elnök maga azzal a dilemmával találta szemben magát, hogy amennyiben ragaszkodik idealista elképzeléseihez, akkor haragra gerjeszti a románokat, cseheket és délszlávokat, és ezek esetleg kedvenc projektje, a Népszövetség ellen lépnének fel. Az elnök végül idő előtt és csalódottan hagyta el a békekonferenciát.
Már 1921-ben megjelent a békemű szenvedélyes kritikája „L’Europa senza pace” („Európa béke nélkül”) címmel egy résztvevő tollából. A szerző, Francesco Nitti olasz miniszterelnök a békekonferencia utolsó szakaszában vett részt, és bírálta a háborús bűnösség egyoldalú kimondását. Értelmetlennek és durvának tartotta a legyőzöttek torkára szorítani a kést, mivel nem csupán két csoportja létezett az országoknak Európában, a későbbi győztesek, oldalukon az erkölccsel, és a legyőzöttek, akik a háborút a többi békeszerető országra rákényszerítették. Valótlan az az állítás is, hogy két teljesen különböző oldal harcolt egymással, a diktatórikusan kormányzott országok a szabad nemzetekkel szemben – elég csak az antant szövetségesére, Oroszországra gondolni.
Nitti a trianoni békeszerződést is elemezte, és utalt arra, hogy Magyarország szenvedte el a legnagyobb területi és vagyoni veszteségeket.
Nézete szerint a magyarokkal szembeni szigorúság egyedül csak a szomszédos népek zsákmányszerzési vágyával és arra való törekvésével magyarázható, hogy a korábban erősebb, most pedig legyőzött országot cselekvésképtelenségre ítéljék.
Nitti bevallotta, hogy megpróbált kiállni Magyarországért, de a konferencia végén ehhez már túl késő volt. Hozzá kell fűzni, hogy az olasz haderők 1915 után az isonzói fronton több véres csatában nagyrészt magyar csapatokkal álltak szemben. Ritkán nyilatkozott valaki egy korábbi ellenfeléről olyan korrektül, mint Francesco Nitti.
Valószínűleg igaz, hogy az első világháború végének robbanásig feszült helyzete már nem tette lehetővé az Osztrák-Magyar Monarchia megmentését. Kétségtelen az is: a dualista állam legkésőbb az előző század végén anakronizmussá vált. De ugyanúgy bizonyos az is, hogy a soknemzetiségű, nagy birodalom szétrombolása, a Nagy-Britannia által sokáig védelmezett erős európai középpont feláldozása hiba volt. Ráadásul, ahogy Churchill nevezte, „nagy tragédia”, hiszen „ma ezen népek egyike sem elég erős és nincs is annyi életenergiája, hogy magát egyedül megvédje egy újraéledő Németország vagy Oroszország ellenében”. A függetlenség ezen népek mindegyikének „olyan szenvedéseket hozott, mint amilyeneket a régi költők és teológusok a pokolra kárhoztatottaknak jósoltak”, mondta Churchill. A Cseh-erdőtől keletre fekvő államok ténylegesen könnyű prédái lettek Hitlernek, majd pedig mikor az orosz áradat hömpölygött visszafelé, Sztálin hajtotta őket igába, és négy évtizedre eltűntek a szovjet hatalmi zónában. 1919-20-ban a párizsi békekonferencia éppen ennek ellenkezőjét tűzte ki célul.
1920 óta a szomszédos országok jelentős és eredményes erőfeszítéseket tettek, hogy egyre inkább beszűkítsék a magyar kisebbség településterületét, és erőltetett bevándorlással megváltoztassák az egykor magyar városok etnikai jellegét. A kelleténél többet tett még ehhez hozzá a magyarok elköltözése és az asszimiláció. A trianoni békeszerződés következtében 3,2 millió magyar került Magyarországon kívülre, jelenleg még 2 millióan lehetnek. Még ez is jelentős szám, és Magyarország 1990 óta ragaszkodik ahhoz, hogy a szomszédos országokban lakó magyarok a magyar nemzet részei, és az anyaország támogatja őket.
Az 1920-ban megkötött békeszerződésnek máig súlyosan ható következménye, hogy negatívan befolyásolja Magyarország közérzetét Európában.
A trianoni békeszerződés megalkotóival szembeni keserűségnek van egy történeti gyökere, amely a magyaroknál tudatosan vagy tudattalanul, de ezer évre nyúlik vissza.
Amikor István király 1000 körül a magyar államot létrehozta, annak belátásával tárgyalt, hogy a későn Európába kerülő magyaroknak két feltételnek kell megfelelniük, amennyiben új környezetükben hosszabb távra meg akarnak maradni: kereszténnyé kell lenniük és le kell telepedniük. A következő évszázadok deklarált célja volt a nyugati kormányzási és műveltségi minta átvétele, Európa magasan fejlett magjához való csatlakozás. Ebben a küzdelemben a tatárjárás, a török háborúk, a trianoni felosztás és végül a szovjeturalom folyamatosan súlyos csapásokat mértek az országra, amely azonban állandóan fel tudott állni, és újra tudta kezdeni.
A magyarok rég megtanultak a trianoni határokkal élni, de még mindig fájlalják az 1920-ban Párizsban elszenvedett megaláztatást. Kétségtelen: Európa más keleti országaiban is jelen van a gondolat, hogy ők Európa nyugati felének szemében csak másodrendű európainak számítanak. A nyugati népeknek a történelem mindig jobb kártyát osztott. Az egyszerű világkép hasznos ahhoz, hogy a saját nemzet elmaradottságát megmagyarázza és méltóságát megvédje. Igaz azonban, hogy gazdag, fölényes és gyakran leereszkedően kioktató szomszédok sehol sem népszerűek, különösen azoknál nem, akik utol akarják érni őket. Magyarországon a Trianonra való emlékezés jelentősen felerősíti a Kelet-Európában amúgy is jelenlévő kisebbségi érzést. A jelenlegi magyar kormány politikailag tökéletesen felhasználja ezeket az érzéseket, demonstratívan elfordul a Nyugattól, ragaszkodik az önállósághoz, a kívülről jövő kritikát büszke nemzeti pátosszal utasítja vissza, az ország rebellis, szabadságszerető szellemiségre apellál. Jól kalkulál: aki így cselekszik, Magyarországon szavazatokat és választásokat tud nyerni.
Kovács Henriett fordítását Helen Oplatka-Steinlin engedélyével a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport bocsátotta a Válasz Online rendelkezésére; lapunk a németül „A trianoni békeszerződés – egy magyar trauma” címet viselő esszé rövidített, szerkesztett változatát közli. A teljes változat a Trianon100 kutatcsoport oldalán érhető el.
*
Nyitókép: Irredenta emlékhely a Szabadság téren 1940-ben (fotó: Fortepan 152897 / Miklós Lajos)
