Akiért az ÁVH harangoztatott – Szabó Béla balladája
Hetven évvel ezelőtt, 1952 pünkösd vasárnap gyilkosság történt a nyugati határ mellett. Az egyik legnagyobb keresztény ünnepen, búcsú napján, a várbalogi templom mellett egy határőr agyonlőtte a falu egyik lakóját. A határőrség megállapította, hogy mindez jogszerűen történt, mert a férfi disszidálni akart. Aznap 70–80 falusi tüntetett a laktanya előtt, és a parasztok másnap sem vették fel a munkát, a tanácsháza előtt követeltek igazságot az áldozatnak, akinek testét a katonák az istállóba dobták és mésszel öntötték le. A szigorúan titkossá minősített dossziékban őrzött gyilkosság történetét Élő Anita évek munkájával tárta fel készülő kötetéhez. Most, a gyilkosság hetvenedik évfordulóján közöljük a vonatkozó fejezetet.
1952-ben Várbalog volt az ország egyik legkülönlegesebb települése. A nyugati határon fekvő falu mindössze 14 éve létezett, 1938-ban a Horthy-rendszer idején alapították azért, hogy az Ausztria melletti német etnikai tömböt magyar falvakkal törjék fel. A régi Jesse-major mellett épült új falu lakosságát úgy válogatták össze, hogy mindenki magyar, hithű katolikus, nagycsaládos és persze a Horthy-rendszer híve legyen. A horthysta mintafaluban egyenházakat építettek: a nagy, széles utcák mellett először 23 házat húztak fel, majd újabb harmincat és így tovább, éveken keresztül. Takaros volt, hófehérre meszelt parasztházakkal, szürke lábazattal, zöld zsalugáterrel, piros cseréptetővel, verandával, istállókkal. A faluba zömmel alföldieket költöztettek, de akkora volt a földéhség a nem ritkán 5-10 gyereket nevelő környékbeli parasztság körében is, hogy végül a közeli Rábaközből is fogadtak családokat. A mintegy száz telepescsalád kedvezményes részletre vásárolhatta meg a házakat a hozzájuk tartozó hatalmas kerttel, és a nagybirtok felosztásából származó 15 holdas földekkel. Mindent úgy rendeztek, hogy a kísérlet sikerre vigyen.
A beköltözők legtöbbje az átlagosnál iskolázottabb parasztember volt, de az új faluban kovácsra, szabóra, borbélyra, asztalosra, gépszerelőre is szükség volt. Már a háború előtt is közel négyszáz fős termelőszövetkezettel, értékesítési szövetkezettel, tejszövetkezettel dolgoztak, de ez semmiben sem hasonlított a kommunista termelőszövetkezetre: minden tulajdonuk megmaradt. Még a cséplőgépeket is közösségi formában működtették.
Ha valaki történetünk idején, 1952 pünkösd vasárnap reggelén megállt a falu Fő utcáján, rögtön látta, mit jelentett Várbalogon a kommunista hatalomátvétel. Az út a község méreteihez képest hatalmas, épülő templomba torkollott, szembe vele a Fő utca elején pedig ott húzódott a vasfüggöny, a szovjet hatalmi zóna határát jelző kettős határkerítés.
Eredetileg a falu alapítói takarékos megoldásban gondolkodtak, és a lelkész az iskolában misézett, 1948-tól azonban az oktatást a kommunista ideológia szolgálatába állították, nem maradhattak az iskolában. Így fordult elő, hogy minél nagyobb lett a vallásellenesség, annál nagyobb erővel építették, rakták fel tégláról téglára, cserépről cserépre a végül 1959-ben felszentelt templomukat. A járási pártbizottsági ülések visszatérő panasza volt, hogy Várbalogon nem lehetett kommunista szombatot szervezni – ez kötelezően elrendelt „önkéntes” munka volt a szovjet megszállási övezetben –, mert hétvégenként az egész falu a templomot építette.
A templommal szemben az út végén levő vasfüggöny két szögesdrótból épített kerítésből állt, az ezek közötti részt elaknásították. Mellette nyomsávként is használatos földút vezetett. A propaganda szerint a nyugatiak támadásától védve Magyarországot, ám a fő funkciója a lakosság tömeges nyugatra menekülésének megakadályozása volt.
1952-ben pünkösd vasárnapja június elsejére esett. Pünkösd a Szentlélek kiáramlásának napja, a falu legfontosabb ünnepe, ekkor tartották a búcsút. Várbalogon minden virágoskertben ott virítottak az öklömnyi, bordó pünkösdi rózsák – a falut eleinte Pünkösdvásárhelynek hívták –, a rokonok az ország másik végéből is ideutaztak (ha kaptak határsáv-engedélyt a határőrségtől), de jöttek ismerősök, barátok a szomszéd falvakból is. Bár a templom még épült, az ünnepi misén ott volt az egész falu, délután a férfiak focimeccsen mérkőztek meg a környező települések csapataival. Búcsúkor a kocsma előtt felállított ringlispílen úgy szálltak a fiatalok, mint Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című filmben. A környékbeli legények estére is ott maradtak a Földmíves Szövetkezet udvarán felállított sátorban tartott bálban. Majdnem olyan volt minden, mint régen. Kellemes kora nyári idő volt, semmi sem utalt a közelgő tragédiára.
Szabó Béla jóképű, magas férfi volt, rendes, dolgos ember, a társaság középpontja. Fiatal házas, egy hároméves kislány édesapja. Családja az Alföldről, Csanádapácáról költözött Várbalogra, és a közelben levő Bősárkányból áttelepülő lányt vett feleségül, Giczi Juliannát.
A kocsma melletti utcában levő albérletükben a fiatalok már összekészítették a holmijukat. Költözködni készültek. Szabó Béla szépen trombitált, a mosonmagyaróvári MOFÉM zenekarában játszott, a gyárban ajánlottak munkát és lakást neki. Kilépési lehetőséget a paraszti létből, menekülési utat a vasfüggöny árnyékában sorvadó Várbalogról.
A mintafalu ugyanis néhány év alatt az itt lakók csapdájává vált. Az új rendszer tönkretette őket, elvette az állataikat, piacaikat. Az eleinte sikeres község gazdasága arra épült, hogy a silány, kavicsos talajt intenzív trágyázással termőre fogják, ezért nagy számban kellett marhát és sertést tartaniuk, ám a kolhozosítással éppen ezt szedték el tőlük.
Modern, nyugati mintájú szövetkezeteiket szovjet típusúvá alakították át. Korábban Bécsben, a Fertő-tó osztrák részén levő kisvárosban, Nezsiderben adták el a baromfit, a takarmányt, de az ötvenes években ez már súlyos bűncselekménynek számított.
Szabó Béla nem egyedül érezte úgy, hogy gyári munkásként jobb lehetőséget tud teremteni a családjának, mint tsz-kocsisként. A fiatalok elmenekültek innen. Nem a munka elől, és nem is azért, mert parasztként se vasárnapjuk, se ünnepük nem lehetett, mivel az állatokat mindennap meg kellett etetniük. Még piros pünkösd napján is.
Ahogy a határon sincs szünnap: azt mindennap és minden éjjel őrizni kellett. Történetünk másik szereplője Sánta János 23 éves államvédelmi tizedes. Olaszliszkán született, 1949-ben vonult be katonai szolgálatra, már régen leszerelt volna, de menet közben három évre emelték a kötelező szolgálat idejét. Utoljára októberben engedték haza, most meg már június kezdődött. Aznap reggel 11-kor tért vissza a szolgálatból, napközben a kocsmában ivott, majd megnézte a falu futballpályáján a meccset, és alig várta, hogy este a bálban mulathasson, táncoljon a helyi lányokkal. Csakhogy este héttől megint beosztották. Mulatság helyett hajnali ötig kellett társával a 11-es járőrponton kuksolnia a falu nyugati oldalán lévő erdősávban.
Az ötvenes évek magyar Határőrsége nem hagyományos határőrizeti szerv volt. 1949-ben egy koncepciós perben kivégezték Pálffy György altábornagyot, honvédelmi miniszterhelyettest és két parancsnoktársát, majd 1950-ben a szervezet a Magyar Honvédségtől átkerült az Államvédelmi Hatósághoz (ÁVH). A népnyelv zöld ÁVH-nak nevezte a határőrséget. Nem alaptalanul: sorkatonákkal feltöltött belső erőszakszervezet volt. A kommunista diktatúra idején a határ engedély nélküli átlépése, de még annak szándéka is súlyos bűncselekménynek minősült.
A határőrizet nem volt túl sikeres, a Várbalogtól Hegyeshalomig tartó hosszú határszakaszon könnyű volt kifigyelni az őrjáratokat, a disszidensek rendszeresen átjutottak Ausztriába. Elfogásukért, agyonlövésükért jutalom járt, a büntetlen határsértésről – vagyis amikor csak az átszökők nyomát találták meg – rendszeresen igazoló jelentéseket kellett írni, térképvázlatot rajzolni.
Sánta Jánosnak egyáltalán nem tetszett, hogy vissza kellett indulnia a határba. Dühös volt, a szolgálatba is alkoholt akart magával vinni. Ahelyett, hogy őrhelyét elfoglalta volna, Patonyi Józseffel, a mellé beosztott határőrrel a kocsmába ment. Fegyverét a társára hagyva bent ivott, de elvitelre nem adtak neki bort, arra hivatkozva, hogy nem volt nála üveg, és a kocsmában akkoriban csak kimérve – a mai fagylaltos pulthoz hasonló szerkezetből – árulták az italt. A katona ezért először borosüveget akart szerezni, később pedig biciklit, hogy visszamehessen a kocsmába. Több portára is betért, így jutott végül Szabó Béla apósának, Giczi Lajosnak a házába. A határőr előbb kezet fogott Giczivel és Szabó Bélával, majd a géppuskáját ajánlotta fel letétbe a kerékpárért, amíg visszakerekezik a kocsmába.
Giczi Lajos azonban arra hivatkozva, hogy a katona szolgálatban van, és ez szabályellenes lenne, nem adta oda neki a biciklit. A katona erre a társával a szomszédba indult, ahol Gicziék másik lánya lakott. Sali Antalné a férjével a bálban segédkezett a söntésben, ők mérték az italt, csak a kislányaik voltak otthon. Giczi Lajos átküldte hát hozzájuk Szabó Bélát, hogy vigyázzon a lányokra, meg a tornáchoz támasztott kerékpárra.
Sánta Jánosnak nem tetszett, hogy Szabó Béla utánament. Meg akarta mutatni a hatalmát, igazoltatta a férfit. A várbalogiaknak olyan személyi okmányuk volt, amivel a határ közelében is tartózkodhattak – más földi halandónak a határsávba való belépéshez külön engedélyt kellett kérnie. Nagy kincs volt, elvesztése szabályszegésnek minősült. Jobban féltették a dokumentumot, minthogy azzal induljanak a búcsúba mulatni. Az iratok a hétköznapi ruhájában maradtak, a várbalogi férfi kérte, kísérjék haza a katonák, az albérletében majd igazolja magát.
Mikor visszaértek Gicziékhez, bekiáltott a feleségének, adja ki neki a lakáskulcsot. A kulcs átröpült a kerítés felett. A felesége akkor látja utoljára élve az urát, amikor a sarkon elfordultak. Halva már nem mutatták meg neki.
Sánta tizedes a saroknál utasította a társát, hogy motozzák meg Szabó Bélát, a katonák elvették a férfi pénzét, de ez később nem került be a jegyzőkönyvekbe. Szabó Béla katonaviselt apósa észrevette, hogy a járőrparancsnok kibiztosította a fegyverét. Komolyra fordult az ügy.
Addigra kilenc óra is elmúlt, sötét volt már, de a kocsma előtt sokan álltak és mindenki látta a Szabó Bélát kísérő két fegyverest, és azt is hallották, hiába szól: kanyarodjanak le, ott van néhány lépésre az albérlete és az igazolványa. A katonák nem engedték, tovább indultak vele az őrsre.
Amikor a templom mellett elkanyarodtak a laktanya felé, Szabó Béla hátranézett, Sánta tizedes pedig három lövésből álló sorozatot adott le rá csípőmagasságban. A férfi hanyatt esett és feljajdult, akkor Sánta János fölé hajolt, és újabb sorozattal fejen lőtte. Szabó Béla nem mozdult többé.
A katona utasította fiatalabb társát: mondják azt, hogy a férfi disszidálni akart, mert így jutalmat kaphatnak.
Nemrégiben is két hét jutalomszabadságot adtak egy határsértő agyonlövéséért. Ő maga a holttesttel maradt, és Patonyi Józsefet beküldte az őrsre segítségért. A lövések hangjára azonban már szaladtak is feléjük a katonák. A testet a hónaljánál fogva emelték meg, a laktanyába vitték. Amikor az őrsre értek, egy falusi hallotta, hogy a katonák azt mondták a többieknek: „Hoztunk egy várbalogi dögöt.” Az özvegy visszaemlékezéséből ismert részlet utóbb nem került be a jegyzőkönnyekbe, az viszont igen, hogy a holttestre meszet öntöttek.
Sánta János a laktanyaparancsnoknak azt jelentette: Szabó Béla a határ közelében szökést kísérelt meg, azért lőtték le. Az erdősáv melletti búzatáblában kúszott, figyelmeztető lövést adtak le, de szökni akart, hát agyonlőtték. Felettesei nem kérdeztek semmit, elhitték, pedig észlelniük kellett, hogy a lövések egymás után és az őrs közeléből, nem pedig a falu másik végéből érkeztek. A két katonát – mintha mi sem történt volna – visszaküldték a határba. Sánta tizedes ott nyomokat taposott ki a búzatáblában, hogy igazolni tudja, Szabó Béla disszidálni akart. Sötét volt már, a határőrség nem tudta megvizsgálni a nyomokat. A fegyverhasználatot mégis jogszerűnek minősítették még aznap este.
A lövéseket mindenki hallotta a faluban. Abbamaradt a búcsú, vége lett a zenének.
A két katona nem észlelte, de egy férfi a sötétben két méterre állt az esettől. Pontosan látta a történteket. Várbalogon futótűzként terjedt a hír, hogy Szabó Bélát agyonlőtték. Egy percig sem hitte senki, hogy külföldre akart volna szökni, ráadásul családját hátrahagyva. Boldog házasságban élt, imádta a kislányát, új munkahelye volt, bolond lett volna elmenni. Ám ha mégis szökni akart volna – mint ahogy azt a várbalogiak közül sokan megtették és a határon is segítettek át embereket –, nem kapták volna el. A férfi 14 éves kora óta élt itt, minden bokrot, fűcsomót ismert, tudta, hogyan lehet átmenni az ekkor még kezdetleges aknazáron. A határőröket fél-, egyévente áthelyezték, a gyilkosság után is lecserélték szinte a teljes állományt. A határőrségnek olyan rendszert kellett kidolgoznia, amit könnyen meg lehetett jegyezni, és átadni a következő sorkatonáknak is, hogy a fegyveresek maguk ne robbanjanak fel az aknákon. A falusiak is tudtak erről, ismerték az ellenőrzési pontokat. Ha akartak, úgy jártak-keltek át a határon, mintha nem is lett volna aknazár.
A falu nem akart belenyugodni a történtekbe, 70–80 ember – csaknem az összes családfő – gyülekezett a határőrség laktanyája előtt. Óriási volt a felháborodás.
A mélyen vallásos emberek úgy vélték, ha pünkösdvasárnap a templom mellett agyon lehet lőni egy ártatlan fiatalembert, akkor bármikor bárkivel bármit meg lehet tenni. A rendőrségi jelentés szerint a tömegből az is hallatszott, ha nem vizsgálják ki az esetet, és nem szolgáltatnak igazságot Szabó Bélának, „akkor a határőrség tagjait le fogják szurkálni”. Csak nehezen tudták annyira megnyugtatni az embereket, hogy aludni hazatérjenek.
Szabó Béla özvegye karjában a kislányával bolyongott a faluban a férjét keresve. A laktanyához ment, és könyörgött, adják ki neki a holttestet.
Amikor találkozunk, már idős asszony. Túl a 90. születésnapján mesélte, fiatal anyaként miként kérlelte az ügyeletest, és az hogyan taszította a földre a gyermekével a karjában. A katona utóbb a faluba nősült, még később párttitkár lett belőle. Évtizedekig éltek egy községben. Giczi Juliska azt mondja, a kommunista férfi mindig kerülte a tekintetét. Megkérdeztem a családját. Sosem mesélt nekik arról, mi történt aznap este, de a dokumentumok szerint tényleg ő volt az ügyeletes.
A fájdalomtól félig öntudatlan nőt végül Négyökrű István pártitkár felesége fogadta be éjszakára.
Giczi Lajos közben szülőhelye felé tartott, hogy Várbalogra hívja a közeli város, Csorna nyomozóit. Felül akarta vizsgáltatni a határőrség döntését. A paraszti élet szabályai szerint Giczi Lajos volt az egész család feje, úgy érezte, igazságot kell tennie. Még akkor éjjel felkereste hát nyomozó ismerősét, soha senki, még a saját lánya sem tudta meg, mivel vette rá, hogy vele tartson. Pirkadatra már újra Várbalogon volt.
– Apám nem nyugodott bele az igazságtalanságba, mert amikor a katonákat visszaengedték járőrszolgálatba, nyomokat tapostak a határba, mintha arra ment volna az én uram – mesélte Szabó Béla özvegye. – Az én uram lábán azonban gumitalpú cipő volt, a katonának meg patkó volt a csizmáján.
Talán öt évig voltak házasok. Azóta 70 év telt el, de így mondta: az én uram.
A jegyzőkönyvekben nincs nyoma annak, hogy Giczi Lajos intézte a felülvizsgálatot, de annak igen, hogy a faluba érkező Juhász András rendőr alhadnagy rögtön látta: a búzatáblában nem civil, hanem katonacsizmától származnak a nyomok. Pünkösd hétfőn már hajnalban hívta a várbalogi tanácsházáról a felettesét telefonon, majd – annak utasítására – a budapesti katonai ügyészséget, és megkezdte a falusiak kihallgatását.
Giczi szállíthatta neki a tanúkat, főként bősárkányi, rábaközi ismerősei köréből. Nem volt nehéz, a falu már összerakta Szabó Béla utolsó napjának minden percét, tudni lehetett, meddig volt a meccsen, kik mellett állt, mikor ment el Majorékhoz megetetni a tsz hozzájuk bekötött lovait, mikor tért haza átöltözni, és indult vissza tisztaruhában az ünneplő családhoz. Többen látták azt is, hogyan ment át Saliékhoz a katonák után. Ha Szabó Béla egy percet sem töltött a határban, akkor nem is disszidálhatott.
A nyomozó Sánta tizedesről is kiderítette, hogy a határvadászok mikor tértek vissza a reggeli szolgálatból, hol álltak a meccset nézve, kitől kértek bort, kitől biciklit, kitől kérdezték meg, hány napig tart a búcsú, lesz-e tánczene hétfőn este is. Az alhadnagy bizonyítva látta, hogy a fegyveresek nem foghatták el a búzatáblában a kocsist, mert maguk is csak Szabó Béla halála után jártak ott.
A várbalogi határőrs parancsnoka reggel hatkor még semmit sem tudott a nyomozásról, ekkor jelentette telefonon a mosonszolnoki rendőrőrsnek, hogy „Szabót a határmentén a búzatáblában megbújva találták, elfogás után a határőrségre akarták előállítani, de közben a falu belterületén az őrs épületétől kb. 100 méterre agyonlőtték”. Tudatta azt is, hogy a határőrség már este lezárta a vizsgálatot és a fegyverhasználatot jogszerűnek találták.
A várbalogiak viszont nem. Pünkösdhétfő munkanap volt, de az emberek nem mentek ki a földekre, a tiltakozó tömeg most a főutcán, a tanácsháza előtt gyülekezett, a rendőri jelentés szerint „az ügy szigorú kivizsgálását követelték, mert ártatlanul lőtték agyon Szabót”.
A faluban három hatóság volt jelen: az ÁVH Határőrség, amely szerint semmi rendkívüli nem történt. A járásközpontból érkező csornai rendőrnyomozók, akik szerint Szabó Bélát meggyilkolták, és a tömegjelenetek miatt aggodalmaskodó, a szomszéd faluból, Mosonszolnokról érkező rendőrök.
A környéken addig senkinek sem jutott eszébe tüntetni. Elvehették az állataikat, a földjeiket, bebörtönözhették a férfiakat és az asszonyokat, de az emberek csak nyeltek. Akkor is hallgattak, amikor az egyenházas, egyenbirtokos Várbalogon is kuláklistát készíttettek, és ellenséges középparasztnak minősítettek családokat, akiknek éppen akkora földjük volt, mint az összes többinek. Várbalogról például a cipő híján késő ősszel is mezítláb járó gyerekeikkel együtt internálták a D. Szabó családot csak azért, mert az iskola közelében, a Fő utcán volt a házuk, és kinézték az új kommunista elit számára tsz-irodának vagy tanácsházának.
Azonban a várbalogiak az istállóban vérben fekvő, mésszel leöntött Szabó Béla ügyét már nem nyelték le, tüntettek a halott ember igazságáért.
*
A történetet százszor hallottam gyerekkoromban, vagy ezerszer. Mint egy balladát, szóról szóra ismételték, mert remény sem volt rá, hogy másként megőrizzék a halott ember igazságát. Mese helyett ezt hallgatták a gyerekek: megmutatták, hol állt pontosan nagyapám, amikor erre jött Szabó Béla. Tudni kellett, mit vetettek korábban abba a földbe, ahova a nyomokat taposták. Soha nem maradt ki, hogy a gyilkosságért jutalomszabadság járt. Mindig elmondták, édesapám hozta kilencéves kisfiúként a hírt futva este fél tízkor a faluból: Szabó Bélát megölték. Így meséli el Szabó Béla özvegye is, ahogy a nagyszüleimtől hallottam, és most a Hadtörténelmi Levéltárban, a Budapesti Hadbíróság 1952-es jegyzőkönyvében is ezt olvasom szóról szóra, még a vetemény is egyezik: búzaföld. Felül rányomva a Szigorúan titkos! pecsét, alul a nagyapám meg a többi várbalogi aláírása.
A faluba szombaton érkező újmisés Gál Imre azt írta pünkösdhétfőn a naplójába: „este a szentmisén alig vannak, mindenki a Tanácsháza körül tolong. A t.sz.cs. sztrájkol.” (Termelőszövetkezeti csoportnak hívták a szovjet típusú kolhozt, amelybe belekényszerítették az embereket.) Este sem mozdultak.
Azt viszont nem tudták a várbalogiak, hogy a határőrparancsnok a tanácsházán hétfőn reggel rátámadt nyomozókra: „Ne intézkedjenek az ügyben, mert ez a határőrség hatáskörébe tartozik, és ők a vizsgálatot már lefolytatták.” Mire Juhász alhadnagy azt felelte: „A terület a miénk is, mert a járáshoz tartozik, és a közbiztonságért mi felelősek vagyunk.” A dolgot végül az döntötte el, hogy a Budapesti Katonai Ügyészség már tudott a történtekről. Az akkor 1500 lakosú faluban csak úgy nyüzsögtek az áv őrnagyok, áv századosok és áv főhadnagyok, egyenruhában és civilben. Nem szoktak hozzá, hogy tüntetnek ellenük.
A bizonyítékok egyértelműek voltak, Szabó Bélának megfellebbezhetetlen alibije volt, a két határőr pedig minden létező szabályt megszegett. Így Juhász András alhadnagy szerdán, június negyedikén készült feljegyzésében már az áll, hogy egy „őrnagy elvtárs segítségem megköszönte, és hogy ne haragudjak a felelőtlen kijelentésért, melyet az egyik tiszt elvtárs tett, hogy átnyúltam a hatáskörükön. Ők beismerték, hogy kötelességemet teljesítettem.”
A férfi testét titokban vitték be Mosonmagyaróvárra, ott boncolták fel. Giczi Juliska nővérei lefizették a temetőőrt, hogy megnézhessék a holttestet. A boncolás igazolta, hogy a férfit először hátulról terítették le, majd közelről egy újabb sorozattal arcon lőtték. Pont úgy, ahogy a koronatanú mondta, és pontosan ott. A testet az özvegynek nem mutatták meg, lezárt koporsóban kapta vissza, a nővérei pedig csak annyit mondtak, akárhányszor kérdezte, mit láttak a szeretett testen: „Nem akarod te azt tudni”.
Gál atya naplójegyzeteiből az derül ki: szerdán közölték a családdal, hogy csütörtökön eltemethetik az áldozatot. A naplóbejegyzés szerint a papnál először Szabó Béla édesapja járt, de ahogy leírja a ravasz parasztembert, abból inkább azt látjuk, az apósa, Giczi Lajos kopogtathatott a parókián, hogy elintézze a temetést. Azt közölte, a költségeket a határőrség állja, és a mindössze 23 esztendős paptól azt kérte, a lehető legdíszesebb legyen a temetés. Zúgjon egész nap a harang, ha már az ÁVH fizeti.
Alig ment el a család képviselője, megint kopogtattak. A paplakban civil ruhában megjelent egy „tüske frizurájú ávós. Kérte, hogy ne legyen nyugtalanság a faluban, ne mondjak olyan beszédet, ami a nyugtalanságot terjesztené.” A pap barátságosnak találta az ávóst, aki azt mondta, „meg van győződve, a fiatal papságot már egészen más szellemben nevelték, mint a régit” – idézte Gál Imre a naplójában. A győri papi otthonban találkoztunk, ott mutatta a géppel sűrűn teleírt lapokat 1952-ből. (Az atya 2019-ben hunyt el, életének 90. évében, 68 évi papi szolgálat után. A napló sorsa ismeretlen.)
Szabó Bélát 1952. június 4-én búcsúztatták. „Hatalmas temetés. Ott van az egész falu. A t.sz.cs. nem dolgozik. Két ávós is hoz koszorút a menetben. Tiszántúli szokás a temetésnél, asztalt helyeznek ki a koporsó elé, arra kell helyezni a feszületet. Most lehet hatalmas körmenetet tartani, nem akadékoskodik senki” – ironizált a fiatal pap a naplójában.
Az egész falun végigvitték a koporsót a határban levő temetőhöz, amelyben alig van még sír ekkor. Megjelentek Szabó Béla mosonmagyaróvári zenésztársai, az özvegy úgy emlékszik, száz tagú volt a zenekar, és „leszakadt a temető”, amikor a fúvósok belekezdtek.
Hetedikén őrizetbe vették a gyilkost, a másik járőrt és a laktanya parancsnokát is, de utóbbit később szabadon engedték.
Az MDP mosonmagyaróvári járási pártbizottságának ülésén 1952. augusztus 27-én Kelemen elvtárs, a mosonszentjánosi ÁVH-tól számolt be a határőrség és a lakosság viszonyáról. Nem egyszerű a helyzet, „Várbalogon az egyik elvtársunk gyilkos lett. Megölte az egyik t.sz.cs.-tagot, ez persze elidegenítette a lakosságot” – említi meg Szabó Béla esetét, nem ejtve ki a nevét. Az ÁVH-s hozzáteszi: „Persze ezt a csibészt azóta már fel is akasztották.”
Csakhogy Kelemen hazudott. Sánta János életben volt, és már nem csak gyilkossággal vádolták.
Amikor a gyilkosságra fény derült, a laktanyában átkutatták Sánta János holmiját. A férfi előző nap pakkot kapott, és édesapja levelet is tett a csomagba. Nagyon szép sorokat írt neki, a fia sajnálta megsemmisíteni, később alighanem ezért akasztották fel.
„Szeretett kedves fiam. Tudatjuk ezen sorainkkal, mink hála Istennek egészségesek vagyunk mindnyájan. Melyhez hasonlót neked is kívánunk a jó Istentől. Kedves fiam, a levelet megkaptuk, melyből megértettük, hogy igen el vagy keseredve, hogy nem írnak a testvérek. Az nem baj, írok én, csak az Isten erőt, egészséget adjon, mert te ne búsulj addig, míg én élek, mindig van ki gondot visel rád és szeret. De kedves fiam, gondolatot vessél ki az eszedből, hogy te úgy elmész, hogy nem is jössz többet, mert nem tudod, hogy hová mész, sőt még beszélni sem tudsz senkivel sem. Tehát ilyen gondolatot verj ki az eszedből, én itthon akarlak látni és megházasítani. Nézünk neked egy jó feleséget, akivel meg fogsz élni. (…) Lehetsz rendőr, lehetsz börtönőr és vasúti őr, megélhetsz nyugodtan. (…) Már most tisztelünk és csókolunk édesapád, édesanyád, és unokák és sógorok, ezzel zárjuk sorainkat. Maradunk mi szüleid és testvéreid a sírig”.
Így áll a hadbírósági dossziéban, jó néhány sor aláhúzva. Az ÁVH azonnal lépett: Olaszliszkán őrizetbe vették Sánta 70 éves édesapját, 60 éves édesanyját. Sánta később azt mondja, kényszer hatására, azért ismerte el, hogy korábban is átlépte már illegálisan a határt, 1945 után csempészni járt Csehszlovákiába. Hogy mi történt a szülőkkel, nem tudjuk, de ők is a fiuk ellen vallottak.
A rendőrök számára összeáll a kép: Sánta nemcsak gyilkosságot, de az 1950-es 28. törvényerejű rendelet szerint hűtlenséget, hazaárulást is elkövetett. A vádiratban ezért már ez szerepel: gyilkosság, hazaárulás, őrszolgálati bűntett.
Hogyan árulta el Sánta János a hazáját?
Az ítélet az 1950-es 28. törvényerejű rendeletre hivatkozik. Csakhogy az a Magyar Nemzeti Bankról szól. Ám a hivatalos közlönyben megjelenő rendelet csak „fedő jogszabály” volt, a valódit titkosan kezelték, ki sem hirdették, csak a laktanyákban ismertették, hogy a fegyveresen elkövetett határsértést halállal büntetik. Már a határsértés szándéka is bűncselekménynek minősült, a katona fegyverrel történő disszidálása vagy akárcsak ennek a tervezése is hazaárulásnak minősült. A rokonok pedig, ha nem tudtak róla, akkor is öt év börtönnel voltak sújthatók.
A várbalogiak történeteiben nem szerepelt, hogy Sántát az előre kitervelt, aljas indokból elkövetett gyilkosságon és szolgálati kötelességének megsértésén túl a katonai ügyészség hazaárulással is vádolta. A gyilkossági ügy fordulatot vett. A nyomozók azt firtatták, kinek mit mondott Sánta a terveiről, mit írt eredetileg a szüleinek, amire a válaszlevél érkezett a csomagban. A járőrtársa, az apja és az anyja is azt vallotta: fiuk disszidálni akart.
Kelemen mindenesetre hazudott a pártbizottsági ülésen: 1952 augusztusában még élt a katona. Az özvegye ezért is gondolta, hogy a gyilkost később sem végezték ki.
Pedig a faluból többeket is felutaztattak az egyébként zárt ajtók mögött megtartott első fokú tárgyalásra, a párttitkár, a tanácselnök, az áldozat anyja és özvegye mellett Giczi Lajos is ott ülhetett a tárgyalóteremben. Az ÁVH-nak célja volt ezzel: „lássák meg, hogy hogy torolta meg az állam ennek az elvtársnak a gyilkosságát.”
De Giczi Juliska nem látta. Elrejtették tőle férje gyilkosának arcát, a két katona fejét fekete lepellel takarták le, és a fal felé kellett fordulniuk, amikor elmentek mellettük. Az asszony nem érzett elégtételt, mert a tárgyaláson Szabó Bélát nem családapaként, ifjú férjként, hanem az általa annyira utált t.sz.cs.-tagként jellemezték, a templomépítő Várbalogot pedig „szocialista községnek” nevezték. Azt hangsúlyozták, hogy az új rendszerben a „legfőbb érték az ember”, miközben a határőrség rendszeresen önkényeskedett velük, és a gyilkosságot számukra még fájdalmasabbá tette, hogy szent helyen és időben: a templom mellett és pünkösdkor követték el. A családot még kegyeleti jogában is sértették, mert a szeretett férfi testét az istállóba dobták, maró meszet locsoltak rá. A családja a testet nem moshatta meg, nem öltöztethették át, legszögezett koporsóban adták ki nekik.
A pártbizottsági beszámoló szerint az özvegyet álláshoz juttatták, 3000 forint segélyt kapott és „fog még kapni”. Ám az idős asszony szerint egy fillér kártérítést sem fizettek neki, állást viszont tényleg kapott a helyi boltban, ahol egy másik helyi kommunista kitépte a keresztet a nyakából.
Sánta tizedes a tárgyaláson nem mérte fel, hogy a sorsának alakulásában nem a gyilkosság, hanem a hazaárulás lesz a döntő. Olyan tényeket is tagadott, amire konkrét bizonyíték volt ellene, így elveszítette szavahihetőségét a hazaárulás vádjával kapcsolatban is.
Azt állította, hogy Szabó ismeretlen férfi volt, pedig percekkel az igazoltatás előtt még a családja körében fogott kezet vele; nem ismerte el, hogy két sorozatot adott le Szabó Bélára, és másodfokú tárgyaláson azzal állt elő: a férfi boxert vett elő, azért lőtte le. A bíróság akkor is hazugnak találta, amikor arról beszélt, nem akart Ausztriába szökni, és a védője is hiába mentegette azzal, nem elegendő bizonyíték ellene a bíróság jóindulatáért rávalló katonatárs – részben később visszavont – kijelentése és a szülők válaszlevele.
Az utolsó szó jogán Sánta azt mondta: „Azért csináltam, mert arra gondoltam, hogy szabadságot kapok.” Nem hazudott, pedig ha Szabó Béla valóban disszidálni akart volna, akkor a kor embertelen szabályai szerint jogszerűen olthatta volna ki az életét, és saját állampolgárai agyonlövését a határőrség megjutalmazta.
A 23 éves férfit kötél általi halálra ítélték, társa három évet kapott. Holott 1950-ben egy közeli faluban jogtalan fegyverhasználattal elkövetett gyilkosságért a Budapesti Katonai Bíróság mindössze egy év börtönbüntetést rótt ki egy rendőrre. Sánta János ellen a legfőbb súlyosbító körülmény az volt, hogy tettének következtében a „szocialista község” bizalma megingott a határőrségben, és a gyilkossághoz ugyanaz az aljas, demokráciaellenes természete vezette, amellyel a hazaárulási kísérletet – a Nyugatra szökés latolgatását – elkövette. „Ez a haza nem volt a hazája, hosszú időn keresztül a hazaárulás gondolatával foglalkozott” – tartalmazzák az iratok.
Az első fokú bíróság kegyelmi tanácsa szavazattöbbséggel kegyelemre javasolta a 23 éves férfit. Másodfokon újra halálra ítélték, és a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (ma azt mondanánk, hogy az államfő) elutasította a kegyelmi kérvényét. Az iratok szerint 1952. november 24-én 21 óra 45 perckor a katonai börtön udvarán akasztották fel Budapesten, három hónappal azután, hogy az ÁVH a járási pártbizottságon ezt tényként bejelentette.
A hetven éve agyonlőtt férfi ügyét évtizedekre titkosították. Szabó Béla 27 évet élt, özvegyének nem maradt fényképe róla. Sírja a várbalogi temetőben van.
(Az írás Élő Anita Emberkísérlet című, készülő kötetéből származik. Elkészültéhez szakmai támogatást nyújtott a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, segítséget a Hadtörténelmi Levéltár, a Magyar Nemzeti Levéltár győri és a budapesti Lángliliom utcai munkatársai, valamint Várbalog egykori és jelenlegi lakosai.)
Nyitókép: Várbalog Anno
