Most először múzeumként született újjá egy pazar modern villa Budapesten
Walter Rózsi operaénekesnő villája a Bajza utcában mai szemmel is lenyűgözően modern, elegáns ház. Fischer József alkotása évtizedekig kopott gyerekorvosi rendelőként szolgált, majd sokáig üresen állt. Gondos rekonstrukció után most a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ első elkészült egységeként nyílt meg az 1930-as évek modern lakóházépítészetét bemutató kiállítással. A magyar Bauhaus nagy korszakához méltó helyszín született.
„Amikor a hallba léptem, a művésznő hozzám futott, átölelt, megcsókolt, és elmondta: amikor tegnap este megérkezett, rögtön látni akarta a házat, s a kert felőli látványra örömében sírva fakadt.” Így emlékezett vissza Fischer József, a villa építésze arra, hogyan találkozott Walter Rózsi operaénekesnő, a két háború közötti időszak ünnepelt sztárja először a házzal, amely másfél évtizedre az otthona lett.
Az elmúlt évtizedekben Walter Rózsi bizonyára nem örömében fakadt volna sírva a Bajza utcai villa hátsó homlokzata láttán. Az épületnek ez a szebb, nagyvonalúbb nézete sokkal izgalmasabb, mint a kissé egyhangú utcai homlokzat. Erről azonban mindeddig csak az archív fényképek tanúskodtak, mert a háznak ezt az oldalát utólagos toldásokkal, ráépítésekkel teljesen tönkretették, a földszinti pillérek közti részt befalazták, a merész ívű, szoborszerű kerti lépcsőt elbontották, hullámbádog előtetőket, teraszokat pakoltak rá. Egy modern – a köznyelvben többnyire Bauhausnak nevezett – villa sokkal érzékenyebb az ilyen átalakításokra, mint a díszes historizáló épületek: ahol az építészeti szépség a tömegek és formák gondosan kiszámított összhatásából fakad, ott ennél jóval kisebb változtatás is megbontja a harmóniát.
Ma azonban Walter Rózsi büszke lehetne a villára, amit 1936 első felében építtetett, és talán megcsókolná örömében azokat a művészettörténészeket, kutatókat és építészeket, akik két évig tartó munkával helyreállították. A ház hátsó homlokzata ugyanis ismét ugyanolyan, amilyennek Fischer megálmodta, és a villa egésze is közelebb került az eredeti állapotához, mint az elmúlt évtizedekben volt.
Magyarországon még egyáltalán nem mindennapos, hogy műemléknek kijáró gondossággal, a régebbi épületeknél megszokott módszerekkel, például falkutatással tárják fel egy 20. századi modern ház eredeti állapotát, és minél hitelesebb rekonstrukcióra törekedjenek. Noha a korszak sok épülete lett már műemlék – bár Walter Rózsi villája nem az –, a kiemelt bánásmód továbbra is inkább csak barokk vagy középkori házaknak, templomoknak jár. Nyugaton nem ez a helyzet. Elég csak a hozzánk térben legközelebbi példát említeni: a Villa Tugendhat a csehországi Brno legismertebb látnivalója, 2001 óta a világörökség része, amit egy évtizeddel ezelőtt minden enteriőrjét pontosan rekonstruálva állítottak helyre. A rotterdami Sonneveld-ház és a dessaui Bauhaus is jó példa a kivételes gondosságú, múzeumi célú helyreállításokra 1930-as évekbeli modern alkotások esetében, de még olyan is előfordult, hogy Mies van der Rohe és Lilly Reich 1929-es barcelonai kiállítási pavilonját a lebontása után több mint ötven évvel egy az egyben felépítették másolatban.
Az 1930-as évek magyar építészete a világ élvonalához tartozott, és a németországi Bauhausban két magyar is tanított, Moholy-Nagy László és Breuer Marcell, mindketten világhírűek lettek.
A diákok közt rengeteg magyar volt, többek közt Molnár Farkas, Forbát Alfréd és Weininger Andor, akik korán meghonosították az iskola formatervezési, építészeti és lakberendezési alapelveit az egyébként kifejezetten konzervatív ízlésű országban. Mégsem volt mindeddig Budapesten olyan múzeum vagy kiállítóhely, ami képes lett volna a korszak világát megidézni, és az idelátogató turisták se nagyon tudnak róla, hogy Budapest nemcsak a historizmus és a szecesszió városa, hanem a Bauhausé is. A Walter Rózsi-villa a korszak jó színvonalú alkotása, bár azért nem Villa Tugendhat, eredetileg sem volt az. A budai hegyekben számos hasonló színvonalú vagy még jobb villa épült ezekben az időkben, ezek azonban többnyire ma is magánházak, ahogy a pasaréti Napraforgó utcai mintatelep épületei is.
Tulajdonképpen többszörös véletlen hozta úgy, hogy ez a Bajza utcai ház lett a magyar Bauhaus-korszak lakásépítészetét bemutató kiállítóhely.
„Probléma: városi ház egy kis telken, amire a megrendelő viszonylag nagy lakófunkciót kért, olyan alaprajzzal kombinálva, ami a lehető leglevegősebb.”
A neves brit szaklap, a The Architects’ Journal 1937. januári száma így vezeti fel az épület ismertetését. Fischer József épülete elég jelentős volt ahhoz, hogy külföldi publikáció is megjelenjen róla, a House in Budapest című cikk főként az alaprajzi megoldást tartotta figyelemreméltónak, hogy a háromszintes ház mindegyik emelete más-más célt szolgál: a földszinten van a garázs, a konyha, a mosókonyha és a házmesterlakás, az első emeleten a társasági életet szolgáló terek, a hall, a zeneszalon, az ebédlő és a télikert, a második emeleten pedig a lakószobák: Walter Rózsi szobája, férje dolgozószobája, a gyerekszoba, a fürdőszoba és az ezeket összekötő reggeliző.
Ugyanekkor Fischer József is publikálta az épületet a hazai modernisták legfontosabb fórumában, a Tér és Forma című lapban. „A tervezés legfontosabb szempontja az volt, hogy a bérházak mellett épülő családi házat a szomszédságtól elkülönítsük, amellett a szobák összefüggése a külső térrel zavartalanul biztosítva legyen”, írta az Operaénekesnő villája Budapesten a Bajza-utcában című cikkben. A villa eredeti megjelenését és alaprajzait jól ismerjük ezekből a publikációkból, a fennmaradt engedélyezési tervből és az átadás idején készült rengeteg fényképből, bár még egy ennyire jól dokumentált ház esetében is vannak fehér foltok, van olyan helyiség, amiről nincs archív fotó, és sok mindenre a falkutatás derített fényt, például a fürdőszoba eredeti csempéit egy befalazott falfülkében találták meg, így derült ki, hogy a burkolat zöld színű volt.
A Bajza utca Városligeti fasor és Damjanich utca közötti szakaszáról első ránézésre látszik, hogy nem része a környék eredeti utcaszerkezetének, utólag nyitották meg, és máig őriz némi befejezetlenséget. Egykor nagy kertek voltak ezen a környéken, mély és hosszú telkek, amelyeken a fasorban villák és szanatóriumok, a Damjanich utcában inkább nagy bérházak épültek. A Damjanich utcának azon a részén, ahol ma a Bajza utca torkolata található, egy neves műgyűjtő, Kohner Adolf palotája állt, aki 1933-ban tönkrement, és kénytelen volt a kollekcióját és a palotát is eladni. 1936-ban nyitották meg az új utcát, aminek két oldalán építési telkeket parcelláztak.
A nyugati oldalon öt új telket mértek ki, ezek közül négyre bérházat lehetett építeni (ezek meg is épültek modern stílusban, az egyiket szintén Fischer József tervezte), az ötödik parcellára viszont villát, mert ez a telek a fasori szanatóriumokhoz esett közel, és a várostervezők itt a kertes, szabadon álló beépítést írták elő. A telek azonban rendkívül szűkös volt, még annál is kisebb, mint amilyennek ma tűnik, mert a jelenlegi – szintén aprócska – kert a kétszerese az eredetinek. A magas kerítések minden oldalról szinte rászorultak a házra, ami mögött mindössze négy nyírott bukszusnak és egy kis gyepnek jutott hely, előtte és mellette pedig egyáltalán nem maradt tartózkodásra alkalmas hely – ezzel is magyarázható a teraszok, a télikert és a tetőtéri napozóterasz kiemelt szerepe, mivel a modern lakhatási elvek szerint fontos friss levegőt inkább ezek biztosították. Az épület lábakra állítása a hátsó oldalon ugyancsak a nagyon szűkös kertet növelte valamelyest.
A villát ezek az adottságok máig láthatóan egyfajta anomáliává teszik a környezetében, ráadásul egyedüli ilyen jellegű épület maradt az utcában, aminek másik oldalán csak az 1960-as években épült egy nagy, késő modern társasház. Ahogy a brit lapban megjelent szövegben is olvasható, a problémát az jelentette, hogy a megrendelők elég nagy házat kértek Fischer Józseftől erre az aprócska telekre.
Walter Rózsi és férje, Radó Géza textilkereskedő, a Textil Ipar című szaklap szerkesztője egyáltalán nem voltak a modern építészet rajongói. Bérelt lakásban éltek az Aréna (Dózsa György) úton, és nagy társasági életet éltek, Walter Rózsi fellépéseiről, ruháiról, utazásairól, anyaságáról a korabeli színházi lapok rendszeresen beszámoltak. Walter Rózsi sztár volt, az Operaház primadonnája, aki az 1930-as években sorra kapta a legfontosabb darabok főszerepeit, és rendszeresen vendégszerepelt Olaszországban, a milánói Scalában is fellépett nagy sikerrel. Tánctudasát is nagyra tartották. A korabeli beszámolók szerint előadásmódja érzelemmel teli, drámai, túlfűtött volt. 1939-ben egyetlen külföldiként vendégszerepelt Torinóban a nyári ünnepi játékokon, és az olasz lapok áradoztak színésznői és énekesi tehetségéről Respighi A láng című operájának Silvanajaként. „Hogy ezek a kritikák mit jelentenek a szép hangok és nagy énekesek hazájában és különösen Torinóban, amelynek különösen tartózkodó a közönsége, – nem kell hangsúlyoznom”, írta büszkén a Nemzeti Ujság tudósítója.
A Walter-Radó házaspárnak egy lánya született, Marika, aki még ma is él Buenos Airesben; három fia a megőrzött családi fotókkal, emlékekkel segítette a villa helyreállításán dolgozó kutatók munkáját. A villa háromfős kis család és legalább háromfős személyzet számára épült, nagyon rövid idő, mindössze néhány hónap alatt, 1936 első felében. Radó úr praktikus gondolkodású ember lehetett, mert Fischer visszaemlékezése szerint úgy kereste meg az építészt, hogy nemcsak a telket vásárolta meg, hanem a lebontott Kohner-palotából származó építőanyagokat is: tetőcserepet, téglát, vaskerítést, tagozott lábazati köveket.
Na, arról Fischernél szó sem lehetett, hogy ezekből az anyagokból valami hagyományos, stukkós-díszes villát felhúzzon. A modern stílus elkötelezett híve volt, ebben soha nem kötött kompromisszumot. A tetőcserepet eladatta, hiszen egy modern háznak lapos teteje van, a lábazati köveket fordítva, sima oldalukkal kifele építette be, és feleségével, Pécsi Eszterrel vasbeton vázszerkezetet terveztetett. Fischer és Pécsi rendszeresen együtt dolgoztak, Pécsi Eszter az első nők egyike volt, aki a Műegyetemen tanulhatott, és a következő évtizedekben a korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott statikusa lett. A bontott tégla megfelelt kitöltő falazatnak, de egyébként Fischer rajzasztalán ízig-vérig modern ház született.
Fischer (meglepően pontatlan) visszaemlékezéséből úgy tűnik, hogy csak az utcai homlokzat tömegvázlatát mutatta be a megrendelőknek, mielőtt megszerezte az építési engedélyt, és ez az oldal, ha nem is hagyományos megjelenésű – a hatalmas, több szintet átfogó üvegfalról és az aszimmetrikus homlokzatról ez biztos nem mondható el –, de legalábbis sokkal visszafogottabb, mint a kerti. Ha igaz a Fischer által elmesélt történet, akkor Walter Rózsi építés közben nem is látta a villát, mert Olaszországban turnézott, csak az elkészült épülettel találkozott, és az elnyerte a tetszését. Mindenesetre a házaspár a jelek szerint megkedvelte a modern építészetet, mert néhány évvel később, 1939-ben megvettek egy másik fontos modern házat is: Kozma Lajos eredetileg saját magának tervezett, lábakra állított Lupa-szigeti nyaralóját.
Az épület belső elrendezése is a modern lakásépítési elveket követte. Egymásból nyíló, zárt szobák helyett Fischer tágas, flexibilis, összenyitható tereket tervezett, amelyekbe a hatalmas ablakokon csak úgy áradt be a napfény és a jó levegő. Különösen igaz ez az első emeletre, ahol a hall és a zeneszalon tulajdonképpen egyetlen nagy belmagasságú, világos teret alkotott, mivel a közfalat két oszloppal váltották ki. Ezt nagy üvegajtók választották el az ebédlőtől, amihez harmonikaszerűen nyitható-csukható ajtókkal megnyitott télikert és terasz kapcsolódott. Valójában az egész emelet egyetlen egybefüggő lakótér volt, amely tökéletes keretet adott a házaspár társasági életének, fogadásainak, házi koncertjeinek.
Az emeletre ívelt falépcső vezetett fel a homlokzat közepének enyhén kihasasodó, üvegfalú kiugrása mögött. Az üvegfal nem volt áttetsző, barázdált, opálos jellege volt, hogy biztosítsa a lakás intimitását az utca felé, de rengeteg fényt engedett be, bár a szocializmus idején kicserélték, eredeti anyagából sikerült egy cserepet megtalálni, bár a rekonstrukció nem lett teljesen pontos másolat. A második emeleten a modernitást a szobák előtt végigfutó terasz mellett a fürdőszoba kiemelt szerepe is mutatta, sőt Marika szobájához külön kis gyerekfürdőszoba tartozott. A villa más tekintetben azonban elég hagyományosan működött: a konyha a földszinten volt, a lakástól teljesen elkülönítve, mivel Walter Rózsi nem foglalkozott főzéssel, és a főlépcsőt is csak a család használhatta, a cselédség a földszinti helyiségekből rejtett csigalépcsőn juthatott fel az úri szobákba.
A Walter-Radó házaspár ezekbe a modern terekbe nem stílusban illeszkedő bútorokat vásárolt, hanem egyszerűen áthozták az előző lakás nehézkes, nagypolgári garnitúráit és perzsaszőnyegeit. Az 1936-os fotósorozaton egészen disszonáns képet nyújtanak az enteriőrök: az aranyozott, neobarokk tükör és a falikarpár bizonyára az első dolog lett volna, amit Fischer József kihajít a villából, ha rajta múlik. Ez is mutatja, hogy a középkorú megrendelőknek eszük ágában sem volt valamiféle modern összművészeti alkotást létrehozni, az építész meggyőzte őket arról, hogy az új villa legyen korszerű és elegáns, de élték tovább az életüket a megszokott holmijaik között.
A Walter Rózsi-villát többek közt ez is megkülönbözteti a híresebb nyugat-európai modern lakásmúzeumoktól: itt soha nem is létezett rekonsrukcióra méltó enteriőr.
Ez a tény meghatározta azt is, hogy a mostani felújítás során nem lehetett cél az egykori lakásbelső helyreállítása, ellentétben Brnóval vagy Rotterdammal. A villa mint épület megérdemelte, hogy visszakapja eredeti elrendezését és térszerkezetét, de hazugság lett volna berendezni a 30-as évek stílusához illő, modern bútorokkal. A korszak lakberendezési elveit bemutató kiállítóhelynek viszont teljesen alkalmas.
A ház hosszú utat járt be a mostani átalakulásig. A világháborút minimális sérülésekkel vészelte át, és használóinak élete sem sokat változott 1949-ig, ekkor azonban a családnak távoznia kellett. Balszerencséjükre ugyanis a villa telke szinte beékelődött a szomszédos Grünwald-szanatóriuméba, és a berendezkedő sztálinista diktatúra ezen a helyen, a három szomszédos fasori gyógyintézet helyén akarta kialakítani a Belügyminisztérium új kórházát. A szanatóriumok mellett a Radó-Walter-féle magánvillát is államosították, hogy egységes telket alakítsanak ki.
A házaspár a XI. kerületi Szüret utcába költözött, de a diktatúra Walter Rózsi pályáját is megtörte: 1948-ban elbocsátották az Operaháztól. Ezután is játszott, de 1954-ben nyugdíjba ment, férje egy ideig szerkesztőként dolgozott tovább. Mindketten magas kort éltek meg, Radó Géza 1965-ben, Walter Rózsi 1974-ben hunyt el.
A villa a BM Korvin Ottó Kórházához tartozó gyerekorvosi rendelő lett. A szanatóriumok kertjét a következő évtizedekben teleépítették új kórházi épületekkel, de a házon inkább csak igénytelen külső-belső átalakításokat hajtottak végre, ahogy éppen a használati igények megkövetelték.
A BM Kórház 2009-ben szűnt meg, az épületegyüttes az elmúlt másfél évtizedben üresen állt. 2012-ben az egész komplexumot az Országos Bírósági Hivatal kapta meg, amely a Budapest Környéki Törvényszéket akarta az egykori szanatóriumokban elhelyezni. A hivatal Ferkai András művészettörténésszel tanulmánykötetet készíttetett a villa múltjáról, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy tudatosult a villa építészettörténeti jelentősége, és már ekkor a hiteles helyreállítást tűzték ki célul.
Ez az elképzelés nem valósult meg, közben viszont a régóta tervezett – intézményként 1968 óta létező, de saját épülettel soha nem rendelkező – Magyar Építészeti Múzeum kiszorult a Liget-projektből, és az új koncepció szerint a Magyar Művészeti Akadémiának jutott a feladat, hogy az egykori BM Kórház területét az Építészet Ligete fantázianéven megújítsa. Az elmúlt években lebontották a szocializmus idején felépült épületszárnyak közül azokat, amelyek nem illettek az új hasznosítási koncepcióba, és ezzel újra létrejött egy nagy zöldterület a szanatóriumok és a fasori református templom között, amelyből remélhetőleg minél több tartósan is megmaradhat. A múzeum új részeire kiírt tervpályázat első köre azonban idén eredménytelen lett, így a terület és a még álló épületek jövője valószínűleg nem holnap fog eldőlni.
A Walter Rózsi-villa a tervezett Magyar Építészeti Múzeum első elkészült eleme, a helyreállítás tervezője Kokas László volt, de jelentős szerep jutott a munkában Ritoók Pál művészettörténésznek is, aki hosszú ideje foglalkozott a villával, és igyekezett őrködni azon, hogy minél hitelesebb legyen a végeredmény. Az épületben egyelőre a két háború közötti modern magyar lakásépítést bemutató kiállítás (Színtér és Lakótér, kurátorok: Ritoók Pál, Magyaróvári Fanni Izabella és Sebestyén Ágnes) kapott helyet. A tárlat kiemelkedően értékes darabjai azok az eredeti csőbútorok, amelyek Fischer József és Pécsi Eszter lakásában voltak, köztük két Breuer Marcell által tervezett szék (Breuer Fischer munkatársa és barátja volt, egy ideig közös iroda alapítását is tervezték); ezeket a magántulajdonban lévő tárgyakat eddig csak néhány időszaki kiállításon láthatta a nagyközönség.
A hosszú ideig tartó, méltatlan használat miatt a belső terek közül szinte egy sem őrizte meg eredeti formáját, a nyílászárók és a burkolatok mind elpusztultak. Mindössze az első emeletre vezető főlépcső maradt meg közel eredeti állapotban, és a hallból induló, íves falépcső maradt meg annyira, hogy a mostani felújítás során megmenthető volt. Minden, amit ezen kívül ma az épületben látunk, rekonstrukció: a teraszok csemepeburkolatai, a tolóajtók, a fa nyílászárók, a csíkos napvédő ponyvák és a gömblámpák mind a régi fényképek alapján készült, többé-kevésbé hiteles másolatok. Az utcai homlokzaton nagyon sokat dobott, hogy a szocializmus idején kicserélt, ormótlan üvegfal helyére újra sakktáblaszerűen tizenkét kockára osztott, fekete színűre festett keretű üvegezés készült. Helyreállították a régi fényképeken látható magas, egyszerű vaspálcás kerítést is, de a kertet nem csökkentették vissza az eredeti méretére, megemelt kazetta jelzi az utólag hozzácsatolt rész kiterjedését.
A helyreállítás talán leginkább vitatható lépése, hogy a földszinten kibontották a homlokzattal párhuzamos válaszfalat , így a látogató az utcáról belépve egy kortárs múzeumi fogadótérbe kerül, elsőként egy pulttal találja szemben magát. Az épület mostani használhatósága szempontjából ez nyilván praktikus, de nagyon eltér az eredeti érkezési szituációtól, régen ugyanis egy keskeny, lefalazott előtérbe lehetett belépni, ahonnan a főlépcső vezetett fel – 90 fokkal elfordulva – az emeletre. A tágas emeleti térsor nagyvonalúsága sokkal jobban érvényesült a szándékoltan szűkös földszinti terek után, mint manapság. Furcsa megoldás az is, hogy a földszinti garázsnak helyreállították a kifelé nyíló ajtaját a homlokzat hiteles megjelenése érdekében, de az ajtó mögött fal van, hiányzik a tényleges nyílás. Mindez azonban apróság ahhoz képest, hogy
most először múzeumi célra, műemléki gondossággal újítottak meg egy 30-as évekbeli modern házat Magyarországon.
A kapuján belépve visszamenhetünk az időben abba a korszakba, amikor a modern otthon máig érvényes követelményei – napfény, friss levegő, nyitott, tágas, flexibilis terek, higiénia és komfort – először megfogalmazódtak, és amikor jómódú megrendelők és nyugati tanultságú építészek és bútortervezők révén itthon is megjelentek ennek első, mintaszerű példái.
Nyitókép: a Walter Rózsi-villa helyreállított hátsó homlokzata (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
