Fajunk végzete – A Jurassic-saga útja a csodától az idiotizmusig
Önmagát az atombomba feltalálójához és világok elpusztítójához hasonlította nemrég egy filmes vizuális szakember, aki anno hollywoodi alapműveken dolgozott. Szerinte techzseni társaival együtt kinyírták a valódi filmezést, „a pixeleknek pedig nincs lelkiismeretük”. Erős szavak? Ha összevetjük a 29 évvel ezelőtti Jurassic Parkot az egy hete bemutatottal, nincs kétség: a mozi helyét átvette a vászonra adaptált vidámpark. Miért készítenek a rajongók milliós nézettségű videókat arról, hogy az eredeti Jurassic Park jobban néz ki, mint a több pénzből, jobb gépekkel gyártott folytatások? Mit üzent a mindenható tudományról, a természettel szembeni alázat hiányáról és a kihalásról az őslényparkos sztori írója? Három évtized után a Világuralom című résszel lezárult minden idők egyik legnagyobb és legtöbb bevételt hozó filmes univerzuma. Ebből az alkalomból végigelemezzük a Jurassic Park-jelenséget.
A kilencvenes évek végén Kína északkeleti tartományában, Liaoningban új páncélos dinoszauruszt azonosítottak. Az Ankylosauriák alrendjébe tartozó növényevő a késő Kréta-korban élt, testét bőrcsontok borították, hosszúságát a Princetoni Dinoszauruszkalauz 3,5 méterre, súlyát fél tonnára becsüli. Felfedezője, Dong Zhiming paleontológus az új őslény nemnek (genus) a Crichtonsaurus nevet adta. Dong Amerikában, az Észak-karolinai Természettudományi Múzeumban mutatta be a leletet, személyesen Michael Crichton, a Jurassic Park forgatókönyvírója előtt: akinek tiszteletére a lényt erre a furcsa névre keresztelte. „Sokkal nagyobb elismerés ez nekem, mint az Oscar-díj” – mondta az író kissé elérzékenyülten.
A megkövült vérszívókból klónozott dinoszauruszok sztorija kétségtelenül óriási lendületet adott az őslénykutatásnak, és nem véletlen, hogy a Jurassic-sagához kapcsolódó első és máig egyetlen dinoszaurusz-elnevezés nem Steven Spielberg rendező vagy valamelyik szereplő, hanem Crichton előtt tiszteleg. (Gyűjtők kedvéért: kering egy jópofa történet arról, hogyan nem neveztek el raptornemet Spielberg után. Ezért nincs ma Utahraptor spielbergi.) A Jurassic Parkot, a Nublar-szigetet, az elszabaduló privát (ős)állatkertet, a minden tudományetikai szabályt áthágó International Genetics-et (InGen) ugyanis mindenestül Crichton találta ki, és írta meg két regényben; az első 1990 végén jelent meg a New York-i Knopf kiadónál.
A három évvel később – amúgy szinte napra pontosan 29 évvel ezelőtt – mozikba került Jurassic Park minden idők egyik legsikeresebb filmje: bevételi csúcsokat döntött, generációs élmény lett, azonnal kultikussá vált. A belőle kinőtt franchise elmúlt három évtizede (Jurassic World-filmek) pedig annak a krónikája, hogyan zabálta fel az illúziót és a Crichton-i örökséget a korszellem és az amerikai stúdióvilág egyre profibb és mégis egyre ostobább szörnyetege.
A siker titka
A Jurassic Park 1993-as premierjét valóságos hisztéria övezte. Csak a Csillagok Háborúja körüli felhajtáshoz hasonlítható, ahogy nézők sokasága akár négyszer-ötször is jegyet váltott rá, a Redditen külön fóruma van a filmet száznál is többször megnézőknek. Mi volt a titok?
Dinoszauruszos film azelőtt is készült, de ilyet addig még senki sem látott. Nem is láthatott: a mai CGI-, vagyis digitális trükkdömping felől nézve nehéz elképzelni, de ez a ’93-as film volt az első, amelyhez a mozgó élőlények fotórealisztikus mását teljes egészében számítógépes képalkotással hozták létre. Persze nem előzmény nélkül. A filmtörténet első színes, full CGI-karaktere Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa című 1985-ös kalandban tűnt fel: egy életre kelt ólomüveg-lovag volt, karddal a kezében. Ezt követte A mélység titka (The Abyss) vízkígyója 1989-ben, majd a Terminátor 2. folyékony fém robotja 1991-ben. Ezek merőben újszerű, de az élőlényekhez képest egyszerű, textúra nélküli „karakterek” voltak.
A filmesek a Jurassic Park előkészületeihez még a régi eszköztárral fogtak neki. Az 1925-ös The Lost World és az 1933-as King Kong óta Hollywoodban mindenki ugyanazt csinálta, aki fiktív lényeket akart vászonra vinni: a legendás trükkmester, Willis H. O’Brien stop motion módszerének megfelelően először kisebb-nagyobb makettet épített, aztán a milliméterenkénti mozgatásokat kockáról kockára rögzítette. A stop motion évtizedek alatt tökéletesedett, de mivel a képrögzítés nem valós időben történt – hiszen állóképeket tettek egymás után –, a részletgazdagságnak fizikai korlátai voltak. Egyszerűbben: a szaggatottság érzetét nem lehetett kiküszöbölni. A stop motion filmek mai szemmel bizarrak, esetleg félelmetesek, valósághűnek viszont semmiképpen sem mondhatók.
A Jurassic Park készítői 1990-ben a stop motion továbbfejlesztett verzióját (go motion) használó szakemberre, Phil Tippett-re bízták, hogy készítsen minden eddiginél élethűbb dinoszaurusz-mozgásokat. Tippett óriási munkával komplett 3D-s storyboardot forgatott több jelenethez is. A szaggatottságot így sem sikerült kiküszöbölni.
Ezért került képbe a George Lucas által alapított trükkcég, az Industrial Light & Magic (ILM), ahol vállalták, hogy a vízkígyó, a 2D-s üveglovag és a többi után kikísérletezik az első élő-lélegző, fotórealisztikus CGI-szereplőket. Kamerák, makettek, vazelinnel megkent üveglapok (a go motionnél így tették folyamatosabbá a mozgásokat) és más kézműveskedés nélkül, kizárólag számítógéppel. Az eredmény lenyűgöző volt.
„Kihaltam” – Phil Tippett állítólag így kommentálta az első sikeresen bemozgatott digitális dinoszauruszok látványát. A filmesek valóban mérföldkőhöz érkeztek: nem arról volt szó, hogy egy kicsit ügyesebben forgattak vagy tovább hegesztgették a régi technológiákat, hanem olyan képeket hoztak létre, amilyeneket azelőtt még soha, senki nem látott.
A kísérletezéshez, egész szekvenciák elkészítéséhez és kidobásához akkoriban olyasmi állt rendelkezésükre, amiből a mai, agyig hajszolt Hollywoodban egyre kevesebb van: idő. A Jurassic Parknál csak a forgatási előkészületekre 25 hónapot szántak – ennyi idő alatt ma már kis híján kinyomnak egy Marvel-filmet tokkal-vonóval.
A technológia persze még nem állt készen arra, hogy az egész filmet CGI-jal terítsék be. A forgatáshoz életnagyságú, borzasztó aprólékosan kidolgozott robot-dinoszauruszokat is építettek. A módszer az volt, hogy a szűkebb beállításoknál – amikor csak a fej vagy láb látszik, vagy az állat egy helyben áll – robotokkal forgatnak, a tágaknál és a mozgó karaktereknél pedig CGI-jal „rajzolt” lényekkel. A két évnél is hosszabb előkészítés, a terepen és a számítógépeknél egyszerre gyakorolt maximalizmus lehet az oka, hogy a jövőre 30 éves Jurassic Park nagyon jól öregedett, a képi világ mai szemmel sem amatőr. Sőt: a Youtube-on szakkommentátorok és geekek milliós nézettségű videókban tárgyalják, miért néz ki még jobban is a ’93-as film, mint például 2001-es harmadik rész (a második epizódot általában nem tartják rosszabbnak) vagy akár a 2015 óta a nézőkre öntött, CGI-jal orrvérzésig tömött Jurassic World-mozik.
De tényleg: miért néz ki jobban? A visszatérő megfejtés szerint a technológia 30 év alatt nem lett nagyságrendekkel jobb, vagyis nem akkora a fejlődés CGI és CGI között, mint a stop motion és a CGI között, az animátorokból és az őket instruáló filmesekből viszont kiveszett az alázat. A Jurassic Parknál még sokkal inkább tisztelték a technológiai korlátokat, például nem hozták túl közel a digitálisan létrehozott lényeket, a bonyolultabb részleteket inkább takarták vagy árnyékolták, és nem akarták mindig feljebb és feljebb tolni a CGI-műsoridőt. Legyen kevesebb, de hitelesebb – szólt a mottó az első filmnél. Többet, nagyobbat, rövidebb idő alatt – szól a mottó azóta.
Az igazi bravúr akkor látszik, ha megnézzük a statisztikát: a Jurassic Park 121 perces játékidejéből mindössze 14 percig szerepel a vásznon dinoszaurusz, ebből sovány 4 perc CGI. Többet normális minőségben nem bírt el a korabeli technika és a 63 millió dolláros költségvetés. Ezért technikai bravúr ide vagy oda, a ’93-as filmben a látvánnyal egyenrangú a néhol filozofálgatásba kanyarodó sztori. És például a zene is. A Jurassic Park egyik leghatásosabb képsora az a pár perc, amikor a helikopter megérkezik a szigetre: zéró digitális trükk, zéró robotizált makett, csak a természetes forgatási helyszín és John Williams valóban zseniális zenei témája.
A pixeleknek nincs lelkiismeretük
A 30 évvel ezelőtti CGI-forradalomnak kíméletlen kritikusai vannak. „Amit tettünk, a filmkészítés végének a kezdete. Mostantól a vizuális effektusok lesznek a főszereplők” – ezt nem valami kiégett európai művészfilmes mondja, hanem Stephen „Spaz” Williams, az ILM korábbi munkatársa, A mélység titka, a Terminátor 2., a Jurassic Park és más blockbusterek egyik animátora a róla készült filmben. Ő a Jurassic Parkot a filmművészet Oppenheimer-pillanatának nevezi: ez azt a másodpercet jelöli, amikor J. Robert Oppenheimer fizikus megpillantotta az első gombafelhőt. Az atombombáét, amit nem kis részben ő tervezett. „Oppenheimer akkor állítólag azt mondta: »Most a Halál lettem, világok elpusztítója«” – fokozza Williams, aki szerint az az igazán meredek, amikor elhunyt vagy kiöregedett színészeket visznek vászonra CGI-jal, mint a legutóbbi Csillagok Háborúja-filmekben. „Már 40 éve mondtam, hogy ez jön. Nem tartom jónak. A pixeleknek nincs lelkiismeretük.”
Ami a látványt illeti, az elmúlt hét évben kiadott Jurassic World-filmek pusztító kavalkádot hoztak, túlteljesítési kényszerrel, megjegyezhetetlenül sok új őslénnyel, lassan kiirtva a hitelesség és az alázat utolsó hírmondóit is. A stúdiógépezet az első film óta csak profibb lett: a nézők tódultak a nosztalgiából, akcióból és termékmegjelenítésből mérnöki pontossággal összerakott opusokra. Ettől még Stephen „Spaz” Williamsnek valószínűleg igaza volt: ezek már nem klasszikus értelemben vett filmek. Scorsese szavaival inkább moziba adaptált vidámparkok.
Vissza a könyvekhez!
A Jurassic Park film sikere a könyv sikere. Nemcsak azért, mert a szerzőből (társ)forgatókönyvíró lett, hanem mert a ’93-as film – ellentétben a folytatásokkal – erősen támaszkodik a regény cselekményére, és örökli annak összes morális dilemmáját is. A The Lost World már csak egy-két főbb motívumban emlékeztet a regényre (B-telep, Malcolm visszatérése), a Jurassic Park III.-ról viszont az író mindössze ennyit nyilatkozott: I did not write it, and haven’t seen it. Vagyis nem ő írta, és meg se nézte.
A 2008-ban elhunyt Michael Crichton a techno-thriller mestere volt. Orvostudományt és irodalmat tanult, regényeiben is végig határterületeken mozog: génsebészet és etika, kapitalizmus és biológia, időutazás és pszichológia – Crichton őstehetséggel házasította ezeket. A gondolat mestere volt, írástechnikáját viszont sokszor bírálták. Regényeit lendületből, filmszerű kompozíciókban vetette papírra. Nem véletlen, hogy az összes fontosabb műve végül mozivásznon kötött ki: Androméda-törzs, Westworld, Gyilkos Nap, Kongó, A gömb stb.
A Jurassic Park regény sokkal sötétebb és erőszakosabb, mint a film. Lassan bontja ki a témát a suspense, vagyis a feszültség fokról fokra való adagolásának eszközével: rejtélyes és kíméletlen parkbeli „baleset”, furcsa újszülött-halálozások Costa Ricában, azonosíthatatlan lények a tengerparton. A Bowman család kislányának megmarását, amivel Az elveszett világ kezdődik, Crichton már az első részben megírta. A könyvbeli Nublar sziget sűrűbb, ködösebb, baljósabb hely. A filmet Spielbergék nagyrészt a napfényes Oahun (Hawaii-szigetek) forgatták, de több jel utal arra, hogy Crichton a vulkanikus, sziklákkal körülvett, állandóan felhős-párás Kókusz-szigetről (Isla del Coco) mintázta Isla Nublart. A regény azért ilyen sötét, mert így alkalmas a problémafelvetésekre, amelyek Crichtont valójában foglalkoztatták. Ha félretesszük a dinoszauruszos akciót,
a Jurassic Park a technológiai optimizmus, a tudományos aranyláz és a szabályozatlan géntechnológia talán legnagyobb hatású 20. század végi kritikája.
Kedvenc karaktere, Ian Malcolm texasi káoszelmélet-szakértő segítségével oldalakon, sőt fejezeteken át taglalja a kereskedelmi célú biotechnológia fizikai kockázatait és morális elfogadhatatlanságát, az alázatra képtelen ember önveszélyességét, a mindenhatóságra törő tudomány képtelenségét. A crichtoni kritikából azóta mém lett, és ez a két mondat valóban tökéletesen összefoglalja a lényeget:
„A tudomány képes megmondani, hogyan kell Tyrannosaurus Rexet klónozni.
A bölcsészet pedig azt, hogy ez miért lehet rossz ötlet.” (egy amerikai egyetem toborzóplakátjáról)
Az „üzenet” persze a tüzet ellopó, az isteneket nem tisztelő Prométheusz vagy a bibliai „jó és a rossz tudás fája” óta nem új, csak máshogy van csomagolva. „A tudomány akkora hatalomra tett szert, hogy kezdenek előtűnni a gyakorlati korlátai. […] A tudomány képes atomreaktort építeni, de azt nem mondja meg, mikor ne építsünk. Előállítja a rovarirtót, de azt nem mondja meg, hogyan ne használjuk. Világunk legalapvetőbb elemei kezdenek elszennyeződni – víz, levegő, föld –, az irányíthatatlan tudomány jóvoltából” – mondja Ian Malcolm. „Az, amit természetnek nevezünk, olyan komplex rendszer, amely valójában sokkal kifinomultabb és érzékenyebb, mint amilyennek hajlandók vagyunk elfogadni. (…) Nincs meg a természetnek kijáró alázat. Csak egyetlen filozófia létezik: gazdagodj meg mielőbb! Csalj, hazudj, hamisíts!”
A regény szerint a magánőslényparkot építő emberek alapvető tévedése, hogy a világ megismerhető, a természet pedig korlátlanul rabigába hajtható.
„Newton és Descartes kora óta a tudomány nyíltan a teljes uralom vízióját vetítette elénk. Azt állította, hogy a világ a természeti törvények megismerése révén ellenőrizhetővé válik. A huszadik századra azonban ez az állítás menthetetlenül megdőlt” – ezt ismét Malcolm mondja a parkalapító John Hammonddal vitázva. Szép, kövér felvilágosodáskritika a Jurassic Parkban.
A regény folytatása, az 1995-ös The Lost World (Az elveszett világ) is hasonló lendülettel adagolja a problémákat és a gondolatokat. Crichton a cselekményt ezúttal a kihalás kérdése köré fűzte fel. „Lehetséges, hogy az emberi faj viselkedése törvényszerűen önnön elpusztításához vezet?” – teszi fel a kérdést a bevezetésben. A Malcolm-féle következtetés szerint a fajok kihalását végső soron nem az alkalmazkodóképességük hiánya, hanem a viselkedésük okozza. „Amilyen gyorsan fejlődik a viselkedés, olyan meredeken zuhan az alkalmazkodás. Nincs szükség aszteroidákra, járványokra vagy más katasztrófákra. Elegendő egy hirtelen felbukkanó viselkedés, és az egész faj végzetévé válhat.” Márpedig a viselkedési minták a 21. században minden eddiginél gyorsabban terjednek. A káoszelmélet-szakértő – akivel a gondolatok szintjén nyugodtan azonosíthatjuk magát az írót – félelme, hogy „fajunk végzetét” a kibertér jelenti, mely megfojtja a sokféleséget. Bangkok, Tokió vagy London: egy McDonalds az egyik sarkon, egy Benetton a másikon”, mondja, és szerinte ugyanez fog történni az emberiség intellektuális sokféleségével is.
×××
Tagadhatatlan, hogy ezt a fajta szellemiséget a 2015-ben útnak indított Jurassic World-sorozat is megpróbálta örökíteni: van technológiakritika, vannak csúnya és mohó vállalatok, vissza-visszaidézett klasszikus mondatok („az élet utat tör”). A legfrissebb film odáig is elmerészkedik, hogy az antagonistát, a velejéig romlott Biosyn Genetics vezetőjét szinte egy az egyben az Apple-t aktuálisan vezető Tim Cookra fazonírozták. Mégis: az új filmek minden egyes „üzenete” iszonyú erőltetett közhely. Ezeket a vidmápark-mozikat a „gazdagodj meg mielőbb” parancsa alapján készítették, bármiféle eredetiség nélkül.
A most lezárult Jurassic Park-saga 30 éves történetében benne van az amerikai szuperkommersz filmek útja a kísérletezős hőskorszaktól a franchise-ban gyártott audiovizuális fejőstehenekig. Ahonnan viszont nincs tovább: nem lehet a Marvelnál több filmet kihozni, nem lehet a Star Warsnál több platformot elfoglalni. Nem lehet annál több lényt egy időben a vászonra tenni, mint amennyit a Jurassic World Dominion tesz. A kifulladás jelei számosak. Egyetlen ellenszer van: a nagy stúdióknak újra szét kell nézni a könyvespolcokon, mégpedig az eredeti művek között. Hátha van új Michael Crichton. A mozi megújulásához a könyveken keresztül vezet út.
Nyitókép: Horst Galuschka / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
