Kétszer rontottuk el: 1990 és 2010 után – vendégünk Lányi András [HetiVálasz 128]
Nemrég jelent meg polihisztor barátjáról szóló könyve. A 80-as években ismerkedtek meg, együtt szervezték a Bős–Nagymaros vízlépcső ellen fellépő Duna Kört, a mozgalom által is katalizált rendszerváltástól viszont egyikük sem azt kapta, amit remélt. Ahogy a 2010 után hatalomra került Fidesz-kormányzástól sem. HetiVálasz podcastunk vendége Lányi András, aki a 2015-ben elhunyt Karátson Gáborra emlékszik legújabb kötetében. Ki volt Karátson, és miért releváns ma is írói-festői-irodalmi-közéleti munkássága? Mi köze Bős–Nagymarosnak ’56-hoz, s ki és hol rontotta el az elmúlt 30 évet? Lányi Andrást Stumpf András és Vörös Szabolcs kérdezi.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Ki volt pontosan Karátson Gábor?
„Egy eszméletlenül szabad ember. Kicsit úgy, mint Ottlik Géza, aki azt mondta, hogy ő »a létezés szakmában utazik«. Gábor is a létezés szakmában volt mester és példakép. Sok mindennel foglalkozott: volt író, művészeti író, festőművész, közéleti ember, sinológus. A magyar ökológiai mozgalom szellemi vezetője és filozófus – ami végképp nem foglalkozás, de nagyon sok filozófiailag releváns dolgot írt össze a töredékes, elejtett mondataiban. Ezért nem áll össze a kép. Az ’56-os forradalomban a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) tagja és aktivistája. A bűn, amiért lakolnia kellett – kis híján kötelet kapott –, az volt, hogy a forradalom leverése után még ’57 elején járt ki Csepelre munkások közé agitálni, a Tompa utcai felkelők parancsnokának, Bárány Jánosnak a felhívására. Lebukott (…), de végül ismeretlen okokból egészen enyhén úszta meg: másfél évet volt börtönben, amit könnyű kimondani, de egészen más lehúzni. Az igazi trauma azonban nem ez volt az életében, hanem az, amikor kijött a börtönből.”
Mit kell tudni a Bős–Nagymaros vízlépcsőről, amely építésének megakadályozására 1984-ben létrejött a – Karátson Gábort is a közéletbe emelő – Duna Kör?
„A Duna Budapest fölötti szakaszán két hatalmas duzzasztóművet akartak keresztbe építeni a folyón. Az egyik meg is épült a szlovák oldalon, Dunacsún fölött, ez viszi egy oldalvíz-csatornába a Duna vizét Gabčíkovo (Bős) településhez. A víz ott lezuhan és energiát termel, majd fáradtan visszatér a Dunába valahol Szapnál. Ez akkor lett volna ez egyáltalán üzlet, ha naponta kétszer, a csúcs-áramfogyasztási időkre lehet koncentrálni a termelést – az összegyűjtött, visszaduzzasztott vizet naponta kétszer húzták volna le ezen a folyami angol vécén. Ahhoz, hogy ez az árhullám ne érje el kétszer egy nap Budapestet, kellett volna a Duna-kanyarban egy másik duzzasztógát, s ehhez kellett volna egészen Esztergomig egy hatalmas duzzasztóteret kialakítani, ennek megfelelő magas gátakkal. Hogy milyen magasakkal, azt bárki megnézheti a Csallóközben: Doborgaz templomtornya például lejjebb van, mint ahol a víz megy. Nem szeretnék egy ilyen településen élni. (…) Ennek a szörnyűségnek az előszele csapta meg Gábort, és vált ennek szinte mániákus képviselőjévé, nem véletlenül. Őbenne ez úgy állt össze, hogy az a totalitárius abszolutista technokrata rendszer, amely ’56-ban a tankokat küldte a budapesti felkelőkre, most a Dunát tenné tönkre és változtatná ipari tájjá.”
Nem lehet, hogy a Karáston-féle megközelítés felett – mély, régi tudások ismeretéből nagy szintetizáló gondolatok alkotása – eljárt az idő?
„A megtérülési gondolkodás és a tömegkultúra fölött járt el az idő. Nézzük meg az első világháborútól napjainkig tartó korszak történetét! Csődöt mondott az a gazdaságközpontú szemlélet, amely szerint az embereket jól kell lakatni, be kell tömni a pofájukat, az agyukat pedig el kell borítani valamilyen könnyen fogyasztható, kultúrának tűnő szellemi táplálékkal. Ennek a szemléletnek az az eredménye, hogy a társadalom elveszítette az ellenőrzését a politika fölött, a politika elveszítette az ellenőrzését a gazdaság fölött, és az emberi élet nélkülözhetetlen természeti és kulturális feltételei olyan mértékben kerültek veszélybe és fogyatkoztak meg, ami kétségessé teszi azt, hogy a következő nemzedékeknek lesz-e miből és hogyan élni emberhez méltó életet.”
A könyv egyik fejezetének címe: „Hol rontottuk el ilyen rettenetesen?” Hol?
„A mi nemzedékünknek a jóvátehetetlen vétke az a mód, ahogyan Magyarországon a rendszerváltozás végbement. Ebben már volt szerepe annak, hogy a rendszerváltó pártok jobban féltek egymástól, és ezért külön-külön kötötték meg a maguk alkuit a kádárista politikai, gazdasági elittel. Magyarországon rendkívül előnytelen módon ment végbe a privatizáció, elsősorban a gazdasági életben, de a kultúrában is: végbemehetett a hatalomátmentés, és elszívta az erőt a vállalkozni, gondolkodni, kezdeményezni képes emberek elől. A régi-új politokrácia magához ragadott vagy megtartott minden hatalmat, s talán észre se vették azok a drága barátaim, akik ebbe belekeveredtek, hogy átkerültek a túloldalra, és attól, hogy bejutottak a hatalmi körökbe, a hatalom és a nép közötti távolság egy centivel se csökkent – csak az egypártrendszerből többpártrendszer lett. Ez volt az első elrontás. A másodikat a 2010-es választás adta kegyelmi állapotból hatalomra került Fidesz és az Orbán-hitű támogatók követték el.”
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
