„Megy a mesterkedés: egyetlen nagy ellenzéki párt legyen” – Vágvölgyi B. András kirúgása hátteréről
A Nagy Imre-újratemetés sajtófőnöke volt 1989-ben, a Magyar Narancs alapítójaként és főszerkesztőjeként pedig a rendszerváltós évek meghatározó alakja, aki aztán filmrendezőként és íróként is észrevétette magát. Két éve újjávarázsolta Ferencváros önkormányzati lapját – amelynek éléről az ellenzéki testület nemrég kipenderítette. Vágvölgyi B. András szerint mindez nem róla szól, sokkal inkább a független polgármester Baranyi Krisztina elleni támadás, mégpedig a „legyetek mindannyian Gyurcsányok”-mottó jegyében. A veterán újságíróval a konkrét ügyön túl átbeszéltünk minden elképzelhetőt a liberális értelmiség mulasztásaitól az európai baloldal Putyinnal kapcsolatos hibáiig. Önkritikát sem nélkülöző interjú következik.
– Amikor Kövér László épp megkurtítja Kálmán Olga fizetését, aki ezt kikéri magának, ön melyiküknek tapsol?
– Sokkal szívesebben beszélnék ám Greed című új könyvemről, mint amiről maga most beszélni akar! Nem tudom, mi a helyzet Kálmán Olga fizetésével.
– ’91 környékén Kövér volt az, aki a Magyar Narancs egyik címlapja miatt elkezdte leszúrogatni önt. Most pedig Kálmán Olga férje határozza majd meg a IX. kerületben a sajtót, önt meg DK-s szavazatokkal, a polgármester ellenkezése dacára kirúgták a helyi lap főszerkesztői székéből. A kérdés tehát Bródy Jánossal szólva: „ezek ugyanazok?”
– Ami a médiához való hozzáállást illeti, részben ugyanazok, igen. Hoffmann Györgyöt, Kálmán Olga férjét mondjuk nem ismerem – egyszer beszéltem vele telefonon.
– A helyi sajtó kell a DK-nak vagy egyszerűen a közforintos pozíciókért megy a kenyérharc?
– Az április 3-i katasztrofális ellenzéki vereség után bebizonyosodott, hogy Heller Ágnes víziója a pártok összefogásáról nem tud megvalósulni, merthogy a Jobbik szavazóinak kétharmada „értékalapon” választott: a Mi Hazánkhoz, illetve a ma már szélsőjobboldali Fideszhez mentek inkább. Erre van tehát ez a válasz, hogy akkor „legyetek mindannyian Gyurcsányok”. Hogy csak egy legény maradjon a gáton.
A kirúgásom sem rólam szól: az sokkal inkább a pártsemleges, független polgármester, Baranyi Kriszta elleni támadás. Az elvben őt támogató testülettel van folyamatos vitája. Az én ügyem pedig munkaügyi per tárgya.
– Már perelt is?
– Kereset beadva.
– Akkor hogyhogy olyan hírek érkeznek, hogy valamilyen formában mégiscsak számítanának önre?
– Egészen mókás módosító javaslatok érkeztek: legyek mondjuk városarculati tanácsnok. Amire mondtam, hogy remek ötlet, csak sajnos nem vagyok építész. Mondták, hogy legyek akkor társadalmi megbízatású alpolgármester. Ez meg nyilvánvalóan Döme Zsuzsanna, Kétfarkú Kutya Párt alpolgármestere ellen irányult. Mondtam: nem. Akkor jöttek azzal, hogy legyek valamiféle szakmai intendáns.
– Az mi?
– Valami kifizető pozíció. Már a kifejezés sem tetszik egyébként. Ezért mondtam, hogy használjuk inkább a tartalomfejlesztési igazgatót.
– Más megnevezéssel már rögtön elfogadható lenne kifizetőhelyre becsüccsennie?
– Nem erről van szó.
– Hát?
– Arról, hogy lehetne ennek értelme is. A Ferencvárosnak nemcsak magazinja van, hanem televíziója is. Alig mérhető nézettséggel. Ahol van televízió, meg van írott sajtó, ott ezeket össze kellene hangolni és szinte kötelező volna valamiféle közös online felületet is kreálni. Amely nem a polgármesteri vagy hivatali oldal, hanem sajtóoldal. Amely foglalkozik a kerület belső ügyeivel és a kerületet érintő külső dolgokkal: fővárosi meg országos ügyekkel, sőt, globális politikaiakkal is.
– A globális politika hatásai a Ferencvárosra? Felcsigáz…
– Hogyne! Gondoljon csak a Fudan tervezett elhelyezésére vagy a kormányzat által megtagadott ukrán szolidaritási koncertre, amelynek a polgármester asszony adott helyet a Bakáts téren. A ferencvárosi polgár sem csak arról akar tudni, hogy csőtörés volt a Gát utcában.
– Szóval elfogadja a tartalomfejlesztési vezetői posztot és szent a béke?
– El tudnám képzelni, hogy elvállalom a tartalomfejlesztést, amennyiben ez arra vonatkozna, hogy az egész ferencvárosi médiát podcastokkal, minden isten csudájával meg tudjuk újítani. De csak úgy vállalnám, ha maradnék a magazin főszerkesztője. Kiállt mellettem a teljes szerkesztőség, amitől persze úgy éreztem magam kicsit, mint Lech Wałęsa 1980 augusztusában a gdański Lenin Hajógyár udvarán. Ilyen mértékű szolidaritás ritka manapság.
– Annyira azért nem meglepő: ön alapította a 9 Magazint.
– Én alapítottam, de van olyan munkatárs, aki az elődöm elődjének az elődjénél is dolgozott már. Ez tehát nagy dolog. Morális okból nem tehetem meg, hogy elengedem a szerkesztőséget.
– A Fidesz a hétvégi önkormányzati időköziken péppé verte az ellenzéket Budapesten is. Ez most önt segíti?
– Hogyan segítene?
– Olyan nagy arcuk azért most nem lehet az ellenzéki pártok embereinek…
– A hétvégi eredményeket részletesen még nem tanulmányoztam, azt viszont látom, hogy megy a mesterkedés: egyetlen nagy ellenzéki párt legyen. Nem tudom, megvalósítható-e. Vannak kétségeim.
– Április 3. előtt arra buzdította olvasóit, hogy szavazzanak az ellenzékre. Bánja már?
– Kellene?
– Ezek a pártok tudtak volna kormányozni egy független miniszterelnökkel, miközben a kerületében is épp szétcincálják a független polgármestert?
– Tudom, hogy ez most az általános közhangulat: „Jaj istenem, ha ezek nyertek volna, akkor mi lenne itt?” A történések fényében helyénvaló is ez a gondolat. Mégis: fontosnak tartom, hogy legyenek emberek, akik szemben állnak az orbánizmussal. Pláne, mert
az Orbán-rendszer képtelen arra a típusú konszolidációra, amely mondjuk 1963 után a Kádár-rendszert jellemezte. Legalábbis ’73-ig, aztán meg a ’80-as évek elejétől újra.
– Azért akkoriban az ellenőrzött sajtó mellett szamizdat lehetett csak, most meg közpénzből vezethetett ellenzéki lapot, de alapíthat is szabadon, ha akar és megtalálja az olvasóit. Utóbbira nem gondolt a kirúgási sztori közepette?
– Egyrészt a kirúgási sztorinak a közepén vagyunk, még nem szeretnék eredményt hirdetni. Másrészt igen, lehet független lapot alapítani, üzletként kevésbé, hanem afféle szamizdatként ma is. Ennek az országnak pedig momentán minden kis szamizdatra nagyon nagy szüksége van. Annak idején a Beszélőnek volt 4000 példánya, viszont a cikkeit elég alaposan ismertette a Szabad Európa Rádió, amelynek úgy egymilliós volt a hallgatottsága. Ma is meg kell próbálni minden csatornán eljutni az olvasóhoz, nézőhöz, hallgatóhoz. Én is ezt tettem, amikor egy pályázati felhívást találtam meg ezelőtt bő két évvel a ferencvárosi önkormányzati lap vezetésére. Írtam rá egy anyagot, a Majtényi László vezette szakmai bizottság nyílt eljárásban döntött huszonvalahány pályázó közül. Így lettem főszerkesztő. Utána tettünk egy kísérletet arra, hogy az önkormányzati lap műfaját megújítsuk. Ezeket a lapokat klasszikusan ugye krumplihámozásra használják az emberek, meg mondjuk festéskor a padló lefedésére.
– És az önökét?
– Tavaly a Medián által készített felmérésben a kerületiek 80 százaléka mondta, hogy a mi újságunkból tájékozódik kerületi ügyekben. 47 százalék tartotta jobbnak az elődlapnál. 12 százalék tartotta rosszabbnak.
– A krumplihámozók!
– Arra kétségkívül kevésbé alkalmas a mienk. Szerintem ez mindenesetre elismerés. Nem kezdtünk el minden számban polgármesteri interjúkat közölni és nem gondoltuk azt sem, hogy a testületi tagok hájpolása volna az elsődleges feladatunk. Lokálpatrióta, minden szempontból a IX. kerülethez kötődő, izgalmas témaválasztású lapot készítsünk – ez volt a cél. Megcsináltuk. Erre most kiderült, hogy ez így sokaknak nem tetszik. Hogy aztán ezek a sokak hol vannak, a testületben, vagy följebb, az országos politikában, azt én innen inkább nem fogom eldönteni. Mindenesetre egyre rosszabb a véleményem a pártokráciáról, a sok esetben tapasztalható megélhetési politikáról.
– Miért, maradt bármi más lehetőség az ellenzék számára?
– Jogos, de amit mondok, nem csak az ellenzékre vonatkozik. A Fidesz is megélhetési formáció. Csak ők nagyban játszanak. Iszonyatos pénzek bezsebeléséért szervezett oligarchisztikus alakulat, amely a kádárista, behódoló szociálpszichológiai maradványokra épít, arra ülepedett rá, abból a gyökérzetből növesztett neofeudalizmust, új hűbériséget. Ahol a főnök személyesen kreál új arisztokráciát.
– Most már lehet, hogy főispánokat is!
– Jó, hát ezek csak a szokásos libernyákbosszantások.
– Ön, a libernyák nem is bosszankodik?
– Ilyeneken már nem tudok meglepődni.
– Önt épp az ellenzéki pártok csuklóztatják, s közben a Nagy Imre-újratemetés egykori sajtófőnökeként tényleg azt mondja, hogy az Orbán-rendszer rosszabb a kádárizmusnál?
– Ellenzéke voltam a Kádár-rendszernek, s életem legboldogabb időszaka volt, amikor sikerült végre leváltani. És igen, ezzel együtt azt mondom: társadalmilag, szociokulturálisan most rosszabb időszakot élünk, mint amilyen a ’80-as évek volt, amelyben én szocializálódtam.
– Nem ez az a tipikus liberális értelmiségi gondolat, amely miatt létrejött ez a kettészakítottság? Nemrég említette például egy másik interjúban, hogy Jeszenszky Gézát külügyminiszterként a falán lévő Andrássy-kép miatt nyösztette. Csak mert valaki jobbos, máris mindennél rosszabb?
– Gézával ’89-ben korrekt, barátságos viszonyban voltunk, és két évvel később is, ’91-ben, amikor ez a jelenet lejátszódott, s ő már külügyminiszter volt. Nem volt az durva nyösztetés. Azt viszont elfogadom, hogy annak idején túl sokat nyösztettünk a konzervativizmussal szembeni csatározásainkban – és ezt most nem azért mondom, mert épp konzervatív-liberális lapnak nyilatkozom. A bocskais konzervativizmust nem feltétlenül, a tweed-zakós változatot viszont mindenképpen partnernek tekintem, s ezt érdemes lett volna akkoriban is határozottabban képviselni. Akkor is, ha nekem attól balra esik az álláspontom, és továbbra is, bár egyre inkább megvetetten, de baloldali liberálisnak vallom magam.
– Ami manapság a két nagy szélsőség egyikének látszik. Harcol a gonosz fehérek ellen, szobrot dönt, a valóságot dekonstruálja, a nemeket döntés dolgának tekinti, s erre a látásmódra mindenkit kötelezne is.
– A ’90-es évek elején elég hosszú időt töltöttem az amerikai akadémia világában. Be kellett látnom, hogy nekem olyan irtózatos esélyeim nincsenek ott heteroszexuális ká-európai fehér férfiként. Ezzel számot vetettem, és azt mondtam, hogy hát oké, akkor ez van.
– Hogy lehet a rasszizmusra azt mondani, hogy oké, ez van? Ha azért, mert valaki fehér, hátrány éri, az mi más lenne?
– Ez ellenrasszizmus. Merthogy túl sokáig, túl sokaknak volt korábban több esélyük amiatt, mert fehérek voltak. Ahol ez történt, a Harvardon, ott az ’50-es évek végéig nem vettek fel katolikust és zsidót, merthogy az egy WASP egyetem. Fehér, angolszász, protestáns. Ehhez képest a ’90-es években, amikor én időztem ott, a hallgatóság 20 százaléka volt így vagy úgy kínai. Kínának nagyon sokat segített ez, így tudta felépíteni magát tudásban.
– És ez jó?
– A tudás: jó.
– Akkor mégis mi baja a Fudan Ferencvárosba telepítésével?
– Arról sem gondolom, hogy káros lenne a magyar szellem fejlődésére. Gond azzal van, ahogy a magyar kormány kezelte ezt a kérdést. Ejtették az általuk is megszavazott, megígért diákvárost, ami azért a lakhatási problémával nagyon erősen sújtott fővárosban sok vidéki magyar diákon segítene. A tudomány szempontjából viszont nem gondolom, hogy ez valami borzalmas dolog, hiszen mondjuk a mesterséges intelligencia fejlesztésében, robotikában a kínaiak élen járnak. És ebbe az irányba megy a világ.
Világrendszer-újrarendeződési periódusban vagyunk, csakúgy, mint bő 30 évvel ezelőtt. Az orbáni Magyarország nyilvánvalóan a keleti utat választja, s egyre elszigeteltebb a nyugati világban.
Nemcsak Amerikában és az Európai Unióban: a V4-ek megszűnését is detektálhatjuk nagyjából. Egyelőre a magyarok többsége uniópárti még, de hogy ez meddig marad így, nem tudhatjuk: az elmúlt tizenkét évben végbement butítás hatásfoka mindenesetre ijesztő jövőt vetít előre.
– Önök meg anno ebből az „Orbán mindennél rosszabb” tételből kiindulva elnézték Gyurcsánynak az őszödi beszédet, a hazugságokat. Ami a minden lehetőséget Orbán kezébe adó első kétharmadhoz vezetett. Érez ebben felelősséget?
– Bizonyos fokú felelősséget érzek, igen, bár amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lett, nem az ájult rajongás hangján üdvözöltem az akkor még liberális Magyar Hírlap-béli rovatomban. Ezzel együtt is úgy látom, hogy a Gyurcsány-éra – elsősorban külpolitikai szempontból – jobb volt, mint az Orbán-korszak. A 2006-2010-es időszak meg olyan volt már, mint amit a történelmi materializmus órán lehetett tanulni annak idején az 1917 februárja és októbere közötti időszakról: hogy Kerenszkij és Lenin, kettős hatalom… 2006 őszétől kezdve a Gyurcsány-kormány lehetőségei erősen korlátosak voltak.
– Gyurcsány vagy ötször találkozott Putyinnal, amikor Orbán Viktor még nem akart a Gazprom legvidámabb barakkja lenni. Ő is 180 fokot fordult, nem csak Orbán.
– Persze. Ez ráadásul világállapot: nincs jelentése a szavaknak, nincsenek stabil álláspontok. Globális kultúrkampf van, amelyben majdnem minden megengedett. A számomra kedves liberális demokrácia… Nem mondom, hogy vége van, de megrendült. Amely folyamatban egyébként nem hanyagolnám el a putyini mesterkedések szerepét. Körülbelül két évig foglalkoztam erőteljesen azzal, hogyan is volt az a bizonyos orosz beavatkozás a ’16-os amerikai választásokba, meg mintegy mellékesen mondjuk a brexitbe.
– És?
– Putyint olyannak látom, mint I. Erzsébet angol királynőt, aki állami kalózokkal próbálta építgetni a hatalmát Jamaicától a Drake-átjáróig. Amelyet konkrétan egy kalózról neveztek el. Szóval látni történelmi analógiákat is.
– A Gyurcsány-félék, az európai baloldal mintha lelkesen asszisztálta volna végig a putyini építkezést…
– Amikor Oroszországnak volt az a rövid demokratikus periódusa a ’90-es években, akkor egyrészt ugye háború dúlták, mint például az első csecsen háború, másrészt iszonyatos káosz volt, úgyhogy létrejött a szilovikok világa: a titkosszolgálati hátterű, a szervezett bűnözéshez kapcsolódó oligarcháké. Ezeknek az első nemzedékét Putyin leverte, száműzte Szibériába, külföldre, aztán kialakította a saját rendszerét. Igen, én is úgy látom: a ’90-es évek végének új-újbaloldala – Tony Blair, Gerhard Schröder, ha tetszik Gyurcsány Ferenc – nagyot hibázott, amikor elfogadta a putyini Oroszországot. Az autokratikus rezsimet bizonyos értelemben támogatták is. Cserébe Schröder ment az orosz energiacég igazgatótanácsába…
– Jó pénzért. Ön mivel fogja keresni a kenyerét, ha esetleg elveszíti a pert és más munkát sem kap a ferencvárosi médiában?
– Annyira mondvacsinált okokra hivatkoztak, hogy szerintem nyerni fogok, abból talán elleszek egy darabig. Aztán meg már megyek nyugdíjba – nyilván hatalmas pénzeket kaszálva fogom élvezni az orbáni Magyarországon mindenkinek kijáró békés, boldog öregkort.
– Könyveket akkor is írhat mondjuk.
– Igen. Aktív újságírói működésem ’98-ban a Magyar Narancsnál befejeződött, utána még szerkesztettem ezt-azt, cikkeket is írtam, de alapvetően azért az íróságra és a filmrendezésre koncentráltam. Utóbbi viszont számomra ma Magyarországon talán már kivitelezhetetlen: pénzigényes műfaj, Európában állami támogatás nélkül filmet készíteni lehetetlen. Én pedig feketeseggű vagyok a Fidesz-kormányzat szemében. Marad tehát az íróskodás. Ez a könyv, a Greed, amely mostanában jelent meg, tulajdonképpen folytatása az előzőnek: annak 1989 volt a címe, arról a korszakról próbáltam meg örvényszerű képet rajzolni.
– A folytatásra miért volt szükség?
– Azért, mert sokak számára fájdalmas módon nem hunytam el 1989. december 31-én. Volt aktív életem az azt követő 30 évben is. Márpedig szerintem minden rendes értelmiséginek el kell számolnia a korral, amelyben működött.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
