Ahol kelet és nyugat egy csókkal találkozik – korfui mozaikok
Korfu látszólag közhely: görög sziget, ahova annyi magyar jár, hogy a helyi buszon a Volánon érezhetjük magunkat, ahol magyar kiírásokat látni az üzletekben, és ahol a pincérek felismerik a nyelvünket. A szigetért már Erzsébet királyné is szenvedélyesen rajongott, de tömegesen inkább csak a rendszerváltás óta járnak erre honfitársaink: a 90-es években Korfu volt az egyik olyan mediterrán nyaralóhely, amit sokan megengedhettek maguknak (akkoriban inkább busszal jöttünk még, persze, végestelen végig a Balkánon, szervezett társasutazáson). Korfu azonban sokkal több, mint a strandok és a lélektelen üdülőtelepek, vagy az a néhány kötelező látnivaló, amit mindenki megnéz. Ezen a kis, hegyes-völgyes földdarabon Görögország, Albánia és Itália között annyi történelem, kultúra és természeti szépség zsúfolódott össze, amit nagy országok is megirigyelhetnének.
Korfu igazi szerelmesei nem is nyáron mennek, amikor a hőségtől gutaütött minden, és az élet csak este válik elviselhetővé, hanem az enyhe, esős tavasszal, amikor virágba borul az egész sziget, vagy késő ősszel, amikor napokig túrázhatunk a zöld hegyek közt, a máskor zsúfolt partokon egy lélek sincs, és a kis falvak kocsmáiban hónapok óta nem láttak betévedő idegent. Érdemes letérni a járt utakról, és érdemes sokszor visszamenni – ehhez adunk most pár tippet.
„Ott, ahol a kelet a nyugattal egy csókkal találkozik, és az olajfával együtt buján nő a ciprus”, írta Korfuról Dionísziosz Szolomosz, a görög himnusz szerzője, aki a szomszédos Zakinthoszról származott, de élete nagyobb részét Korfun töltötte, amely akkoriban, a 19. század első felében az egész hellén világ szellemi központja volt. Évszázadokon ez volt a legnyugatibb kelet és a legkeletibb nyugat, az ortodox és a katolikus világ, Bizánc és Itália, a Balkán és Velence érintkezési pontja. És a történelem egy kulcsonfontosságú pillanatában hat másik jón szigettel együtt önálló ország is volt, noha ezt a korfuiak kivételével mára mindenki elfelejtette.
Ez az elfelejtett ország azóta minden évben megünnepli a saját megszűnését, ami – az államok történetében igencsak ritka módon – saját döntése nyomán következett be. A Jón-szigeteki Egyesült Államok, vagyis a hét görög lakosságú sziget Korfu központú föderációja 1864. május 21-én olvadt be Görögországba. Mindez teljesen békésen történt, a helyi parlament és szenátus egyetértésével, a „baráti védhatalom”, Nagy-Britannia támogatásával, noha egy évtizeddel korábban a britek még ragaszkodtak ehhez a szép mediterrán szigetcsoporthoz, amelynek a fejlesztésére egyébként elég sok pénzt is elköltöttek. Az új görög király, György azonban a britek barátja volt, és ingadozó trónját tanácsosnak látszott megerősíteni egy értékes ajándékkal – a helyi görög elit által régóta követelt unió így megvalósulhatott.
Érdekes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha a hét sziget országa, Heptanészia önálló marad. Talán leginkább Máltához hasonló, brit-mediterrán hibrid világ lenne. Ez az akkor 64 éves ország volt az ókor óta az első görög állam, és szinte minden modern dologból itt jött létre az első, nem Athénban – az első egyetem, az első nyomda, az első színház, az első közkönyvtár, az első választott politikai intézmények, az első szimfonikus zenekar. Itt írták a görög himnuszt és innen ment a függetlenné vált Görögországba az első kormányzó. Mindez a velenceieknek köszönhető, akik 400 éven át uralták a hét szigetet, és megvédték a töröktől – az egész hellén világból egyedül ez a pár földdarab nem került soha a szultán uralma alá, és mindvégig a Nyugat részeként fejlődhetett.
Az unió után a Jón-szigetek egy jóval nagyobb ország perifériája lett, de Korfu még mindig egy kicsit olyan, mintha különálló szigetállam lenne. Az unió ünnepén felvonulnak a Szpianadán, Dél-Európa legnagyobb téren a helyi zenekarok, az iskolák diákjai, a cserkészcsapatok, a népviseletbe öltözött hagyományőrzők, és a görög állam is küld néhány vadászgépet. A parádé végén a csoportok az egykori királyi palota előtt fotózkodnak, amit a brit főmegbízottnak építettek, és ami előtt háborítatlanul ott áll Sir Frederick Adam szobra, talpig antik tógában.
*
Pontikoniszi, az Egér-sziget Korfu egyik leghíresebb látnivalója, mégis meglepően kevés róla a valódi információ. Az útikönyvek ugyanazt a pár tényt ismételgetik, amelyekről hamar kiderül közelebbről megnézve, hogy nem is igazán tények. A sziget a Halikiopulosz-laguna bejáratánál fekszik, ahol egykor az ókori Korküra városának kikötője volt. Az öböl mára töltéssel elválasztott, sekély tóvá alakult, és körülbelül egyharmadát a repülőtér foglalja el, de a táj ennek ellenére képeslapra illően festői, a kis sziget pedig a sötétzöld ciprusokkal és a fehér templomocskával mesébe illő látvány. Megközelíteni csónakkal lehet, 2,5 euró a pár perces út ára. Magán a szigeten a templomon kívül nincs más, csak egy pici kávézó és egy ajándékbolt, egyetlen állandó lakója pedig Kaiser, a páva, aki a sűrű bozótból rikoltozik anélkül, hogy előjönne.
Pontikoniszi Rudolf Eder fényképén, 1910 körül Szőlőfürtöt csipegető madár domborműve a temlom bejárata fölött A sziget épületei közül már csak a bizánci eredetű, aprócska kolostortemplom áll
A szigetecske temploma állítólag bizánci, és a formája valóban középkori eredetre utal, de biztos adat csak 1535-ből van az építéséről, és a mai formájában bizonyára még későbbi lehet. A bejárat fölötti faragvány, a szőlőfürtöket csipegető madár az eucharisztia ősi jelképe. A templomot a Megváltó színeváltozásának szentelték, és valaha állítólag csak ezen az ünnepnapon, augusztus 6-án nyílt meg a látogatók előtt. A kis szerzeteskolostor azonban már rég megszűnt, talán az első világháború idején, és a fejedelmi látogatókat a barátok korábban is mindig szívesen fogadták, amiről egy sor emléktábla tanúskodik.
A hagyomány szerint az Egér-sziget a formájáról kapta a nevét. Ma már ugyan egyáltalán nem hasonlít egérre, de ennek az az oka, hogy az 1960-as években feltöltéssel durván (és fölöslegesen) kiszélesítették, a Google légifotóján jól látszik, hogy az eredeti sziklasziget tényleg egér alakú lehetett. Ekkoriban bontották le az elhagyott kolostor épületeit is, amivel a sziget sokat veszített eredeti szépségéből.
Rudolf Eder 1910 körül készült fényképén még olyannak látjuk, amilyen akkor volt, amikor a nagy Korfu-rajongó, Erzsébet királyné beleszeretett. Erzsébet 1861-ben járt itt először, és a brit főmegbízott közeli villájában lakott az öböl fölötti hegyen. Kirándulásai során gyakran áthajózott Pontikoniszire imádkozni és elmélkedni. Később fia, Rudolf trónörökös is megfordult itt, amire szintén tábla emlékeztet.
A legenda szerint Pontikoniszi az a phaiák hajó, amit Poszeidón tengeristen kővé változtatott, bosszúból, amiért a régi korfuiak segítettek Odüsszeusznak a hazajutásban. A homéroszi azonosítás egyáltalán nem évezredek óta elő néphagyomány: Alexander von Warsberg német nyelvterületen népszerű osztrák úti író találta ki az 1870-es években.
A legtöbb helyen tényként említik, hogy Pontikoniszi volt az ihletője a 19. század egyik leghíresebb festményének, Böcklin Holtak szigete című képének (ami Csontváry nemrég rekordáron gazdát cserélt Titokzatos szigetének feltételezett mintája is volt). Kétségtelen a hasonlóság, különösen ha a 20. század eleji fényképet nézzük, amelyen még a parti épületek is láthatók.
Az azonosítás mégis csupán legenda, amit a jelek szerint nem más, mint Erzsébet talált ki. Böcklin soha nem járt Korfun, és amikor a festmény első változatát megfestette, Pontikoniszi még nagyjából ismeretlen volt. Ezzel szemben Erzsébet korfui görög nyelvtanára, Konsztantinosz Krisztomanosz visszaemlékezéséből kiderül, hogy a királyné, aki a halála előtti években is többször járt errefelé, egy sétájuk során azt mondta, az Egér-sziget fehér épületei és gyászos ciprusai Böcklin elvarázsolt, szomorú szigetét juttatják eszébe. Utolsó udvarhölgye, Sztáray Irma már tényként írta le, hogy az Egér-sziget volt Böcklin híres képének ihletője. Az Erzsébet királyné környezetében megszületett legenda aztán valahogyan bekerült a népszerű úti irodalomba és onnan a köztudatba, ma pedig már kiirthatatlan. És ha Pontikoniszi veszített is a festőiségéből azóta, a magányos kis sziget még mindig olyan időtlen és rejtélyes hatást kelt, mintha a bozótosában nemcsak Kaiser, a páva rejtőzködne, hanem valami más titok is.
*
Korfu legdélebbi része olyan, mintha egy másik sziget, sőt egy másik kontinens lenne. Arkudilaszt a Tripadvisor „hidden beach” néven emlegeti, bár valójában egy órás gyaloglasra van Kavosztól, a bulifővárostól, ahol nyáron a diszkókban éjjel az angol és a német fiatalok szétcsapják magukat, nappal pedig vörösre égve vonulnak az egész napos „authentic English breakfeast”-öt hirdető beach bárok között. Arkudilaszba azonban csak kevesen mennek le közülük, az év többi részében pedig tényleg csak a legelszántabbak.
A barokk Panagia monostor lassanként elenyészik A beachen pár nyugágy és egy bódé az egész infrastruktúra A sirályokon és a teknősökön kívül más nem nagyon jár erre
Afrikában lehetnek ilyen vad szépségű, elhagyatott partok, ahol egy köves hegylábon átmászva olyan öblöket talál az ember, ahol a parti homokban csak sirályok lábnyomai látszanak. Az egyetlen infrastruktúra pár napágy és egy kis fabódé, ahol frissítőket árulnak. A beach a nyílt tengerre néz, nem a szűk, partokkal szegélyezett Korfui-szorosra, és ha egyenesen elindulnánk délre, a csónak Líbiáig nem találna szárazföldet. A beach a veszélyeztetett álcserepesteknősök fontos tojásrakóhelye, mivel itt alig van zavaró emberi tevékenység. A meredeken leszakadó, néhol megközelíthetetlen part tetejét sűrű erdő borítja. Arkudilasz a 15. század óta a Quartano család erdőbirtoka volt. Ezen a sűrűn lakott szigeten, ahol minden talpalatnyi földet megműveltek, a déli szigetvég lakatlan és elhagyatott erdőség maradt, falvak, sőt tanyák nélkül. Görög neve a medvefákra utal: a régi adománylevélben is emlegetett ősi faóriásokra.
A hegyfokon, az erdő sűrűjében elhagyott barokk kolostor pusztul, néhány évtizeden belül talán a magas harangtorony is hozzáomlik a földön heverő falakhoz. A Panagia monostort is a Quartanók alapították 1700-ban, hogy mégis éljen néhány ember ezen a vad tájon, ahol a kalózok támadásai miatt védhető tornyot és titkos menekülőlépcsőt is kellett a szerezetesek számára építeni. A család három évszakot szimbolizáló címére máig látható a bejárat fölött: búzakalász, gránátalma és szőlőfürt, meg persze Velence oroszlánja, a negyedik évszak, a sivár tél azonban hiányzik, hiszen a család neve is azt mondja, quarta no – vagyis a negyedik negyedet nem kérjük.
A kolostorba évente egyszer feljött ünnepelni feldíszített lovakkal a távolabbi környék népe, írják a korfui oldalak, de hogy mikor hagyták el a barátok, nem tudni: ahogy általában a korfui helyekről, erről sem találni semmilyen valós információt.
*
Korfu kapcsán mindenkinek Durrell neve ugrik be először, de az angolok kétszáz éve tartó románca a szigettel frissebb könyveket is szült. A pár éve meghalt, posztmodern brit írónő, Emma Tennant Korfui ház című könyve a sziget Durellék korát közvetlenül követő korszakáról szól. A 2001-ben megjelent útinaplóban Durellék eperszínű villájához hasonlóan főszerepet játszik egy nyaraló: Rovinia House.
Rovinia közvetlenül a tengerparton van, egy fehér kavicsos kis öbölben, nem messze a nagyon felkapott Palaiokasztritszától. A környék mégis teljesen érintetlen, nem sokat változott azóta, hogy 1965-ben Emma Tennant szülei kitalálták, hogy egész londoni életüket feladva Korfura költöznek. A modern, fehér házat gyakorlatilag Christopher Tennant tervezte, aki egy földközi-tengeri hajóúton szeretett bele a hatalmas, zöld hegyekkel szegélyezett öbölbe. Odüsszeusz és Nauszikaa találkozását a hagyomány régóta Palaiokasztritszához köti – Rovinia minden más helyszínnél jobban megfelel a homéroszi leírásnak.
Christopher Tennant, Glenconner 2. bárója skót arisztokrata és még mindig hatalmas, bár a fénykorhoz képest már erősen megfogyatkozott vagyon birtosa volt. Elődei glasgow-i iparbárók voltak, akik építettek ugyan maguknak egy nagy neogótikus kastélyt, de pénzük igazából a vászonipart forradalmasító fehérítő porból származott, amit a báró dédapja talált fel a 19. század elején. Christopher Tennant a családi céget és dél-franciaországi nyaralóját tette pénzzé, hogy felépítse álmai házat a víz, villany és csatorna nélküli hegyoldalban, amit még ma is csak egy meredek ösvényen lemászva lehet megközelíteni. Akkoriban egyszerűbb volt az élelmet is bárkán hozni Palaiokasztritszából, ahol csak pár évvel később épült fel az első hotel.
Az 1960-as évek közepén Korfu még érintetlen volt a tömegturizmustól, és a falvak népe rettenetes szegénységben élt, ami a kívülállónak persze festőien idillikusnak látszott. Emma Tennant jó korrajzot ad a sziget átalakulásáról, amit szülei enyhe szomorúsággal, de alapvetően megértéssel szemléltek. Aki Durrellnél frissebb, közelebbi múltról szóló útirajzra vágyik, annak a Korfui ház tökéletes olvasmány. Rovinia House-t negyven évig használta a Tennant család, csak a könyv megjelenése után pár évvel, 2004-ben adták el, mivel a fenntartása túl sokba került, és Emma Tennant özvegy édesanyja már nem nagyon tudta bőven nyolcvan fölött megközelíteni. Az új tulajdonosról akkor csak annyit írtak, hogy egy orosz oligarcha. A házat azóta bekerítették, és (sajnos) egy erkélyt is kapott, de a hatalmas park egyben maradt, és az öböl egy ösvényen ugyanúgy szabadon megközelíthető, mint a Tennantok idejében.
*
Korfun ha nem is minden, de nagyon sok minden Erzsébet királynéról szól. A sziget leghíresebb látnivalóját, az Achilleiont, Erzsébet pazar nyaralóját éppen felújítják, ezért nem látogatható. Egy mediterrán felújítás rosszabb esetben évtizedekig eltart, de az Achilleion annyira központi helyet foglal el Korfu idegenforgalmában, hogy talán ezúttal gyorsabban végeznek a munkával. A villára mindenesetre ráfért egy valóban gondos rekonstrukció, a hatalmas kertre pedig még inkább: ennek már csak a ház körüli részei voltak látogathatók, pedig a park lenyúlik egészen a tengerig, ahol Erzsébet mólót építtetett parton. A királyné ugyanis mindig yachttal érkezett a szigetre, és megvette az összes olajfaligetet és parcellát a peramai hegyoldalon, hogy saját privát kertjén keresztül sétálhason fel a kikötőtől a házig. A mólónál volt egykor a díszes, kovácsoltvas főkapu, ami mára elpusztult, innen sétányok, díszlépcsők és teraszok vezettek fel a festői hatású mediterrán tájképi kerten keresztül a villáig. Mára az egész kísérteties, elhagyatott parkot bozót borítja, az öreg faóriások egyenként adják meg magukat az enyészetnek.
A parkba tilos bemenni, drótkerítés és kamerarendszer védi, senkinek nem javasoljuk, hogy szabályt sértsen. De van a közepén egy olyan izgalmas kis építmény, aminek a kedvéért egyszerűen muszáj volt az akadályokat megkerülni: a tengertől felvezető lépcsősor középső teraszán álló, hat jón oszlopos, kupolás körtemplom, a tetején a szárnyas Niké istennő bronzszobrával.
Valaha ez a templom volt Erzsébet királyné kertjének a fő dísze, amit kedvenc romantikus költőjének, Heinrich Heinének szentelt. A kupola alatt egykor a költő márványszobrát helyezték el, amit Erzsébet jóval az Achilleion felépítése előtt, 1879-ben készíttetett Louis Hasselriis dán szobrásszal. A fehér márvány szobor karosszékben üldögélve, komor arckifejezéssel, magába merülve ábrázolta az idős költőt, kezében iratcsomóval. A szobrot csak 1892-ben állították fel a parkban, de Erzsébet nem sokáig láthatta: öt évvel később, Genfben meggyilkolták.
A Habsburgok nem akarták megtartani az Achilleiont, ami annyira Erzsébet saját háza volt, hogy a tengeri utazásoktól irtózó Ferenc József soha nem is járt benne. Eladták a villát II. Vilmos német császárnak, aki Erzsébethez hasonlóan utazáskedvelő alkat volt, Heinét viszont, aki forradalmár volt, radikális és demokrata, ráadásul zsidó származású, kifejezetten rühellte. „Schmutzfink in deutschen Dichterwald”, mondta róla a Kaiser (a német költészet koszmalaca, vagy valami hasonló), és a szobornak 1908-ban mennie kellett, helyére Erzsébet márványszobra került, mivel a királynét Vilmos nagyra tartotta. (Ez a szobor ma már fent áll a ház melletti teraszon, akkor költöztethették feljebb, amikor a körtemplom életveszélyes állapotba került.)
Heine szobra azonban nem veszett el, jelenleg a franciaországi Toulonban üldögél egy parkban. Ide egy hamburgi kitérővel érkezett, a szobrot ugyanis eredetileg Heine hamburgi kiadója, Julius Campe vásárolta meg a császári udvarmesteri hivataltól azzal a céllal, hogy a városban köztéren felállítsa. A hatóságok azonban hasonlóan gondolkodtak Heinéről, mint a Kaiser, és a szobor nem hagyhatta el Campe kiadóhivatali székházának belső udvarát egészen 1926-ig, amikor a weimari köztársaság megváltozott légkörében már köztérre kerülhetett Altonában. Pár év múlva azonban jöttek a nácik, akik Heinét még a Kaisernél is jobban gyűlölték, és a szobrot valószínűleg elpusztították volna, ha megkaparintják. Campe lánya, Olivia Bouchard azonban már a hatalomátvétel után, 1933-ban valószínűleg saját háza pincéjében rejtette el. Amikor a család végül az emigráció mellett döntött, 1939-ben a szobrot is magukkal vitték Franciaországba. 1947-ben egy marseilles-i szeméttelep érintésével érkezett meg Toulonba, ahol egy időre raktárba került. Bár felmerült, hogy visszavigyék Hamburgba, 1956-ban végül egy touloni parkban helyezték el, és azóta is ott áll. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy pár éve a franciák nemet mondtak arra a kérésre, hogy adják vissza Hamburgnak. Korfun pedig ott áll üresen a templom, ahova Erzsébet egykor kedvenc költőjének a szobrát megálmodta. Néhány éven belül talán megközelíthető is lesz, ha a park felújítása megtörténik, bár erre azért nem vennénk mérget.
Nyitókép: A korfui Öreg erőd négyszáz éven át volt Európa védőbástyája az oszmán hatalommal szemben: ez volt a szikla, amin megtörtént a nyugat felé hömpölygő áradat (Zsuppán András / Válasz Online)
