„Sokan még nem látják, milyen katasztrófa felé rohanunk” – a szülők nélkül nem lehet megmenteni a közoktatást
Bár a Fővárosi Ítélőtábla korábban jogellenesnek ítélte a pedagógus-szakszervezet által meghirdetett januári, kétórás figyelmeztető sztrájkot, a Kúria hétfőn megállapította: a munkabeszüntetés jogszerű volt. A régi-új kormány megalakulása azonban nem hozott érdemi változást a közoktatás helyzetében, a kormányzati kijelentések továbbra is a társadalmi vélemények tükörképének foghatók fel. A társadalom támogatása nélkül tehát nem lesz változás, anélkül a sztrájk sem hatékony eszköz. Miklós György, a Szülői Hang Közösség társalapítójának írása.
Szertefoszlottak a remények, hogy a régi-új kormányzat érdemi változást hoz a közoktatás helyzetében. A tavaszi pedagógussztrájk és polgári engedetlenségi mozgalom abban tudott segíteni, hogy a társadalom jobban szembesüljön a pedagógusok – és végső soron a gyerekek – tarthatatlan helyzetével, ez azonban nem elegendő a megoldáshoz. Nemcsak a bérezés, hanem a pedagógusok szakmai megbecsülése, autonómiája terén sem látunk kormányzati gesztusokat, pedig ez végképp nem pénz, pusztán politikai akarat kérdése lenne. Az elkeseredés óriási: sok pedagógus elhagyja a pályát, van, aki végleg feladja a küzdelmet, akik pedig maradnak, még nagyobb terhelésre számíthatnak. A szülők közül, aki teheti, kimenekíti gyermekét az állami közoktatásból.
Hiába a pedagógusok, szakmai szervezetek, oktatási szakértők, gazdasági szereplők, szülők és diákok segélykiáltásai, a kormányzat számára nem fontos a közoktatás, nem kívánnak plusz pénzt fordítani rá. A lényeges pénzügyi döntések a miniszterelnöknél születnek, a minisztériumban már csak a pénz- és akarathiány következményeit próbálják kezelni, hogy minél kevésbé látszódjon, mekkora a baj.
A pedagógusok újabb tiltakozásokat terveznek. Bár a kormányzat jelentősen korlátozta a tanárok sztrájklehetőségét, továbbra is napirenden van a szakszervezetek által szervezett munkabeszüntetés folytatása, egyúttal polgári engedetlenségi akciót is bejelentettek, sokan tiltakozásképpen a felmondásukat is letétbe helyezték. A tiltakozások eredményessége szempontjából elsődleges, hogy elég erős társadalmi támogatottsággal rendelkeznek-e az abban résztvevők (ahogy erről korábban Lakatos Máté is írt).
Hogyan történhet meg, hogy a miniszterelnök megbízottja szerint a pedagógusok bérkövetelése jogos, de a gyakorlatban a kormány mégsem tesz semmit immár hosszú évek óta, és közben nem szakad rájuk a plafon? Egy felelős kormányzat tenne a gyerekek érdekeiért, konkrét és hosszú távú cselekvési tervet készítene, a jelenlegi kormányzatnál azonban a valós, számonkérhető közoktatási koncepció helyett csupán űrt és látszatmegoldásokat találunk.
Azért történhet meg mindez, mert a kormányzati kijelentések a társadalmi vélemények tükörképeként foghatók fel. Amit a kormányzat mond, az nem más, mint a témában nem eléggé járatos átlagember vélekedése.
Közhely, hogy a pedagógusok keveset keresnek, és elvileg az emberek többsége egyetért azzal, hogy többet érdemelnének, mégis sokan azt érzékelik, hogy ettől azért még valahogy működik a rendszer, hiszen elvégzik a munkát béremelés nélkül is. Többet érdemelnek, de a probléma nem annyira fontos, hogy érdemben tegyenek is értük. Nem elegen értették még meg annak a jelentőségét, hogy már most sincs elég pedagógus, aki foglalkozna a gyerekekkel. A helyzet pedig drámaian romlik.
Bár a felmérések szerint a társadalom többsége elviekben támogatja a pedagógusok béremelését, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy ki lenne hajlandó valamilyen formában anyagi áldozatot hozni a pedagógusok magasabb bére érdekében – akár magasabb adók, akár kevesebb állami juttatás formájában –, akkor már jóval kevesebb támogató marad. Kevesen értik meg, hogy a közoktatás normális működéséhez többet kell erre áldozni a közös kasszából, amit valahonnan máshonnan kell elvenni. Azért pattan le a kormányzatról a pedagógusok jogos tiltakozása, mert a gyerekek és a nemzet közép- és hosszútávú érdekének szolgálata helyett a társadalom – benne jelentős részben a szülők – pillanatnyi, rövid távú igényeit akarja kiszolgálni. Egyúttal a szűklátókörű, érzelemvezérelt gondolkodásmódot erősíteni.
Ha a szülők nagy többsége hosszú távon gondolkodna és megértené, hogy a közoktatásba való nagyobb anyagi befektetés valamennyiünk számára elsődleges fontosságú és bőségesen megtérül, akkor erre a közvéleményt folyamatosan szondázó kormányzat is gyorsan reagálna, és a pedagógus-béremelés megvalósulhatna.
A szülői társadalom azonban megosztott: ugyan sok szülő pontosan látja a közoktatás bajait és támogatja a pedagógusok harcát (lásd például a Szószóló a gyerekekért akció hozzászólásait), ám sokan nem látják át, hogy milyen katasztrófa felé rohanunk. Érzékelik ugyan az iskolák és óvodák működési problémáit, de hajlamosak ezért magukat a pedagógusokat hibáztatni; nem tudatosult, hogy ezek mögött valójában kormányzati hiányosság és központi felelősség van.
Akkor tudjuk sikerre vinni a pedagógusok küzdelmét, ha a jelenlegihez képest jelentősen erősíteni tudjuk annak társadalmi támogatottságát. Ebben sokat segítene, ha a pedagógusok helyi szinten kapcsolatot tudnának teremteni a szülőkkel. Sok szülő nem olvas kormánytól független híreket, a közoktatás valós problémáiról nem értesül megfelelően, helyi szinten viszont lenne lehetőség megszólítani azokat is, akikben – bár saját gyerekeiken érzik – még nem tudatosultak a közoktatás elkeserítő bajai. A helyi iskola, óvoda pedagógusának őszinte véleménye, személyes érintettsége jóval erőteljesebben hat.
A pedagógus–szülő együttműködés persze nehéz terep, jóval könnyebb beszélni róla, mint megvalósítani. A pedagógusok végletekig leterheltek és kimerültek, a szülőkkel való kapcsolattartásra alig marad idő, energia. Nem segít az sem, hogy a szülők részéről sok az irreális elvárás, egyre gyakoribb az arrogáns stílus, amely a közbeszédet is uralja. Gyakran jogosak a pedagógusok panaszai a nevelési feladataikat nem megfelelően ellátó szülőkről. Ugyanakkor a szülők részéről is sok a sérelem a pedagógusok irányában, s ezek között szintén vannak megalapozottak: egyre több a szakmailag nem kellően felkészült, kiégett, frusztrált pedagógus a pályán. A rengeteg feszültség évek, sőt generációk óta halmozódik és öröklődik, a helyzet pedig az, hogy ebből az ördögi körből kilépni csak akkor tudunk, ha a szülők és a pedagógusok között javul a megértés.
Mi lenne például, ha az iskolákban, óvodákban rendszeresen lenne alkalom arra, hogy legalább néhány pedagógus és szülő kötetlen formában beszélgethessen? Megszervezhető például egy helyi online közösség, indíthatók kisebb-nagyobb közös projektek a szülők bevonásával, akár sport- és kulturális programok, ahol van lehetőség a szülők és pedagógusok kapcsolódására. Beindulhat a kölcsönös kommunikáció mindkét irányban a közoktatás problémáiról éppúgy, mint a szülőket érintő nehézségekről vagy a felmerülő nevelési kérdésekről. A partneri kapcsolat erősítése apróbb, kis erőfeszítést igénylő gesztusokkal is lehetséges, ami a napi működés szempontjából is hasznos. Egy példa: a szülők elsősorban a szülői értekezleteken találkoznak a pedagógusokkal, de ezek gyakran érdektelenek; kisebb erőfeszítéssel elérhető lenne, hogy a szülők számára is érdekes témák kerüljenek terítékre, és ezáltal könnyebben bevonhatóak lennének az iskola életébe.
Érdemes tehát pedagógusként feltenni a kérdést: saját tanítványaink szülei vajon tisztában vannak-e problémák mértékével és hatásaival? A problémák a szülőket is érintik, a kormányzatra pedig elsősorban nem közvetlenül, hanem a széles társadalom, vagyis a szülők meggyőzésén keresztül lehetne hatni. Még akár a kormányzat által korlátozott sztrájk is hasznos eszköz lehet, ha arra nem végső megoldásként tekintünk, hanem mint a szülők bevonásának és a kapcsolatteremtés kibővítésének lehetőségére: a tiltakozó pedagógusok és a támogató szülők maradjanak aktív kapcsolatban. A Szülői Hang online közösségi csoportja is ezt a kapcsolatépítést szolgálja országos szinten, de a helyi közösségek még többekhez el tudnak jutni. Nem az a baj, hogy ne lennének működő eszközeink, hanem az, hogy túl kevesen és túl ritkán használjuk azokat.
Az előrelépés természetesen sok időt és energiaráfordítást igényel, de meg kell értenie a magyar társadalomnak: a jobbítás érdekében nem úszható meg ez az erőfeszítés és egymás partnerként kezelése. Mivel a kormányzat érdemben nem segít önként, csak a szülők és a pedagógusok szorosabb együttműködésével van esély arra, hogy saját hajunknál fogva próbáljuk kiemelni magunkat az egyre mélyülő mocsárból.
Téves tehát a pedagógusok és a kormányzat szembenállására egyszerűsíteni a problémát; ebben a megközelítésben nincs megoldás. A kormányzat jelenleg olyan erős hatalommal, megfélemlítő képességgel és manipulációs eszközökkel rendelkezik, hogy le tud verni bármilyen tiltakozást, ha nem elég erős annak társadalmi támogatottsága.
Megoldást akkor remélhetünk, ha sikerül az eddigieknél jobban érdekeltté tenni a szülők – és egyben választópolgárok – szélesebb körét.
Van mire építeni: a rossz tapasztalatok és az eddigi tiltakozások hatására egyre többen látják a közoktatás és benne a gyerekek szenvedését. A pedagógusok – hatalmas túlterheltségük ellenére – épp a saját érdekük tudatosításával tudnak ebben segíteni. Hiszen pedagógusként a cél nemcsak a gyermekekkel való foglalkozás, hanem a családok, helyi közösségek hátterének megismerése, az iskolákkal, óvodákkal való együttműködés erősítése, a problémák és megoldási lehetőségek keresése és tudatosítása. Szülőként és pedagógusként is elsősorban a példamutatásunkkal tudunk hatni: meg kell tanulnunk egyén helyett közösségben gondolkodni, az azonnali siker elvárása helyett hosszabb távú folyamat részeként vállalni a kitartó küzdelmet és az ezzel járó áldozatot, kockázatot.
Sok pedagógus van, aki most a felmondását fontolgatja. A gyerekek és a szülők azonban nem tudnak felmondani. A pályáját elhagyó pedagógus anyagilag találhat sokkal jobb lehetőséget jóval kevesebb munkával és nyugodtabb élettel, mégis szegényebb lesz, amennyiben feladja korábbi álmait.
Pedagógusként és szülőként a mi felelősségünk, hogy a tudás lángját átadjuk gyermekeinknek. Erre viszont csak együttműködve van lehetőségünk.
Nyitókép: MTI/Komka Péter
