Időutazás az elsüllyedt Monarchiába: az új erdélyi tájegység szétfeszíti a skanzen eddigi határait
Különös léptékváltás a szentendrei skanzen új erdélyi tájegysége: a megszokott parasztporták mellett egy komplett városi főtér is felépült, emeletes házakkal, kávéházzal, üzletekkel. Ez a szabadtéri néprajzi múzeum történetének legnagyobb vállalkozása, ami egyben túl is lép mindenen, amit a skanzenről eddig gondoltunk. A 20. század első felének világa zavarbaejtő élethűséggel elevenedik meg az új attrakcióban, de a hitelesség ezúttal egész mást jelent, mint amikor még öreg népi házakat telepítettek át Szentendre határába. A monarchiás Disneylandtől szerencsére még messze van.
Mi a csuda ez, teheti fel az ember sokadszor is a kérdést magának, ahogy az újonnan átadott erdélyi tájegységet nézegeti a szentendrei skanzenben. Már a Sztaravodai útról egészen szokatlan, már-már bizarr a látvány: a kerítés mögött stukkódíszes, oromzatos, saroktornyos városi házak állnak, egy régi közép-európai kisváros csontra felújított darabkája, amit egy tornádó kitépett a helyéről, és ledobott ezen a kopár és kedélytelen földdarabon a szentendrei agglomeráció szélén, ahol az út mellett akác és bodza burjánzik, a hegylábakon pedig egyre nagyobb, amerikai jellegű villák épülnek. Az épületek jórészt tűzfalakkal fordulnak kifelé, amitől a városdarabka még kiszakítottabbnak, kontextus nélkülinek tűnik.
Mi a csuda ez, mondhatjuk megint, amikor leülünk a hajlított hátú székre a századeleji kávéház tágas, nagyvonalú belső terében, amit tükrök, faburkolatok és art déco lámpák díszítenek. A kávéház működik, kérhetünk zserbót a modern hűtőpultból, körülöttünk minden vadonatúj, mint amikor Somody Imre az ezredfordulón újranyitotta a legendás Centrál kávéházat, és újra ott ülhettünk egy semmiből újrateremtett, nagyjából réginek tűnő enteriőrben, eltűnődve azon, hogy milyen nehéz egy megszakadt hagyományt újjáteremteni, és hogy elég-e a nosztalgia ahhoz, hogy egy ilyen hely ma vonzó legyen. A Centrál azóta kellemesen megöregedett, valódibbnak tűnik, mint bő húsz éve, és biztos, hogy a skanzenbeli Corsó kávéház is hozzápatinásodik idővel a stílusához. De akkor is, mi ez, ahol járunk? Mert a Centrál legalább az eredeti helyiségében született újjá, ugyanott, ahol 1949-ig működött, a Corsó kávéház viszont innen sok száz kilométerre, Marosvásárhelyen volt, a főtéri Bissingen-Lázár-palota földszintjén. Ez az enteriőr, ami a látogatót körülveszi, ebben a formában bő száz évvel ezelőtt létezett, ma pedig nyoma sincs: ha Marosvásárhelyre ellátogatnánk, egy Raiffeisen bankfiókot találnánk a helyén.
Az erdélyi tájegység a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum eddigi történetének legnagyobb vállalkozása. Az épületegyüttesnek május 22-én az első üteme készült el, amely két részből áll: a bejárathoz közelebb esik a városi tér hat házzal, mögötte egy kisebb dombon az erdélyi falu az unitárius templommal, kultúrházzal, iskolával és öt portával. A város szinte teljesen kész van, a falu viszont még gyarapodni fog, a tervek szerint tizenhét újabb portával, köztük kúriával, parókiával és szatócsbolttal, valamint egy emeletes torockói épülettel. Mindez összesen körülbelül 150 épületet jelent, 25-30 ezer műtárggyal, tizenöt hektáros területen. A bővülés nagyságrendjét mutatja, hogy az eredeti skanzen a Sztaravodai út túloldalán hatvan hektáros területet foglal el, és 312 épületet tartalmaz – az erdélyi városhoz hasonló épületegyüttes pedig egyáltalán nincs benne.
A skanzen megálmodói az 1960-as években el sem tudták volna képzelni, hogy az intézményben valaha ilyesmi épülhet, és nem csak azért, mert a szocialista Magyarországon fel sem merülhetett, hogy a határon túli területekkel foglalkozzanak.
Elég csak átsétálni a legközelebb eső régi tájegységbe, az 1974-ben elsőként átadott Felső-Tiszavidék épületegyüttesbe, hogy világos legyen, milyen messzire került a skanzen mostanra az eredeti koncepciótól. Csupa eredeti parasztportát látunk, amiket a határszéli falvakból hoztak el, teljes berendezésükkel és gazdasági épületeikkel együtt, a népi kultúra teljes mértékben autentikus emlékeit. Még a templom és a harangláb is eredeti, falvakból elhozott darab. A skanzen, ahogy hivatalos neve is jelzi, szabadtéri néprajzi múzeumnak épült: egy gyorsan eltűnő kultúra és életmód tárgyainak, hagyományainak megőrzése volt a célja, mégpedig rezervátumszerűen: az a gondolat állt mögötte, hogy a falvak átalakulását nem lehet megállítani, sőt nem is kivánatos, hiszen a modernizáció a Kádár-korszakban kimondott politikai cél volt, de kell az országban néhány múzeum, mely az utókornak megőrzi ezt az eltűnő világot. Ahogy idővel múzeumba kerülnek az öreg tárgyak, úgy kerültek szabadtéri múzeumba a házak, csűrök, méhesek, ólak.
Persze a régi skanzen tájegységeiben is olyan épületek kerültek egymás mellé, amelyek a valóságban soha nem álltak ugyanabban a faluban. A mesterséges falurészletek elrendezésében volt némi színpadiasság, illúziókeltésre való törekvés, de a népi házak inkább tipikusak, mint egyediek: könnyen el lehetett hinni, hogy az utcarészletek akár valódiak is lehetnének.
Egy város azonban mégis csak más. Az erdélyi város főterén egy kézdivásárhelyi udvarteres ház, két marosvásárhelyi épület, egy székelykeresztúri patika, a sepsiszentgyörgyi Keresztes-ház és a székelyudvarhelyi posta került egymás mellé. A székely városok jellegzetes épületei, természetesen mindegyik másolat, hiszen a bontásuk és az áttelepítésük fel sem merülhetett, ma is mindegyik lakott és használt, bár nincsenek olyan makulátlan állapotban, mint a replikáik. Két épület tervezője is ismert: a Hirsch-féle nyomda magyaros szecessziós épületét Keleti Béla tervezte özvegy Hirschmann Adolfné Baruch Ida számára 1905-ben, a sepsiszentgyörgyi Keresztes-házat pedig nem kisebb építész, mint Kós Károly tervezte egy ügyvéd testvérpár megbízásából, és 1925-ben épülhetett fel a Kósra jellemző népi ihletésű, magyaros stílusban.
A másolatok a legapróbb részletekig pontosak, sőt a meglévő épületekhez képest kisebb rekonstrukciók is történtek, a Corsó kávéháznak otthont adó Bissingen-Lázár-palota mára tönkretett földszinti vakolatarchitektúráját eredeti formájában állították vissza, és a Hirsch-féle nyomda rég eltűnt szecessziós portálját is újrakészítették. Az 1940-es évekig működő kávéház enteriőrje szintén az 1910-es első átépítés utáni állapotot mutató, hiteles rekonstrukció, az üzlet bérlője, Rechnitzer Adolf ugyanis több képeslapot is megjelentetett az akkoriban rendkívül modernnek, nagyviláginak számító enteriőrről.
„Ami szépet, értékeset, kényelmeset, újszerűt és igazán vonzót a modern kávéházi kultúra, berendezés – művészit nyújthat – az mind, mind megtalálható a Korzó-kávéházban. […] Ezt a gyönyörű helyet Marosvásárhely rohamos fejlődése teremtette meg és fogja kifejleszteni Erdély egyik legszebb, leghíresebb kávéházává” – lelkesedett az Erdélyi Pénzügy című lap 1911-ben.
A Corso kávéház és a Hirsch-féle nyomda háza Marosvásárhelyen ugyanúgy egymás mellett áll, mint a másolataik a skanzenben. A valóságos helyzet azonban mégis más: ott a két épület egy vonalban van, és valaha a kettő között volt egy kisebb pavilon is a szecessziós ház oldalához tapadva, amit a skanzenben nem építettek meg (és ma már nem is létezik). A skanzenben a saroktornyos palota jóval előreugrik, hosszoldalával néz a tájegység főterére. A kávéház kovácsoltvas korláttal lezárt, ollós napernyővel védett terasza értelemszerűen a főtéren volt a valóságban, a replikánál viszont átkerült az új teret határoló másik oldalra, és a szélessége is a duplája lett. Belefér ennyi módosítás? Nyilván belefér, ha egyszer a ház túloldalán egy másik városból származó lakóház áll, amelynek földszintjén igazából soha nem működött divatárukereskedés, az emeletén megidézett örmény polgári lakás pedig nem is ebben, hanem egy másik kézdivásárhelyi házban volt. Az épület mögött megbújó melléképületben a Kovács-féle asztalosműhely viszont valóban ott volt, ahol a másolatát megépítették, és tulajdonosa az 1910-es években államsegélyen modern gépeket is vásárolt, noha nem azokat, amiket a helyiségben látunk, mert ide egy győri asztalomester ritka épségben fennmaradt, egészen az 1980-as évekig használt műhelyének gépeit helyezték el.
Amit tehát látunk, nem az egykorvolt valóság, hanem remekül kivitelezett, komoly játék.
A skanzen szakemberei minden épület történetét alaposan megkutatták, igyekeztek összegyűjteni az összes fellelhető adatmorzsát, és ezt a tudást beépíteni az újonnan létrehozott enteriőrökbe. Mert abból a 20. század eleji városi világból, amit a tájegységnek ez a része bemutat, nem maradtak fenn áttelepíthető, megőrzött berendezések, ahogy az 1970-es évek muzeológusai egyszerűen összecsomagolhattak egy még létező paraszti portát. A 2020-as években nincs sehol Erdélyben vagy Magyarországon épségben fennmaradt százéves divatáruüzlet, nyomda, postahivatal vagy gyógyszertár, és nincs megmaradt polgári lakás sem.
A Keresztes-ház enteriőrjét Sári Zsolt főigazgató-helyettes kurátorként vásárolt bútorokból, tárgyakból teremtette meg. Ez nem az a lakás, ahol Keresztesék laktak és ahol Bartók Béla 1927-ben erdélyi útja során vendégeskedett, olyannyira nem, hogy az egykori lakásról még fénykép sem maradt fenn – ez az a lakás, ami Keresztes Károly otthona és ügyvédi irodája akár lehetett is volna 1936 és 1939 között. Hasonló korú enteriőrökről fennmaradt fényképek, a helyi újságok hirdetései és a szakirodalom alapján született meg egy nagyon is valószerű berendezési koncepció, amely figyelembe vette, hogy mit tudunk Keresztes Károly karakteréről: büszke volt székely lófő őseire, imádta a zenét, fogékony volt a modern dolgokra, de tisztelte a népi hagyományokat. Irodája és lakása bizonyára társadalmi státusát is reprezentálta, hiszen a város megbecsült emberéről, a helyi közélet egyik vezető alakjáról van szó. Mint egy valódi otthonban, itt is keverednek a különböző korú bútorok, az 1920-as, 1930-as évek divatos art déco darabjai mellett megjelennek régebbi, szecessziós holmik, egyszerűbb asztalosmunkák, a dísztárgyak között divatos gyári darabok és kézműves népművészeti alkotások is feltűnnek. A kivételes gondosságot mutatja, hogy két olyan festőtől (Márkusfalvi Barabás Mártontól és Gyimesi Kásás Ernőtől) vásárolt a skanzen az enteriőr díszítésére festményeket, akik a két világháború közötti korszakban gyakran megfordultak Sepsiszentgyörgyön, műveiket bemutatták a Székely Nemzeti Múzeumban, amelynek egyik vezetője Keresztes Károly volt, így bizonyára személyesen ismerték a ház tulajdonosát. Az illúziót az egyik rokon, Keresztes Ede hagyatékából származó fényképek korabeli keretekben elhelyezett másolatai teszik teljessé.
Ez egy imponálóan magas szintű enteriőrrekonstrukció, és hasonló gondossággal készült a postahivatal, a divatáruüzlet, a kézdivásárhelyi ház emeletén kialakított örmény kereskedőlakás és a patika is. Egyik sem eredeti, de mindegyik mögött alapos kutatómunka, kurátori koncepció és hitelességre törekvés áll.
A székelykeresztúri Székelycímer patika esetében az adatok hiánya lehetőséget kínált egy kalandos sorsú tárgyegyüttes megmentésére. A patikát a bemutatás idején, 1913-ban egy brassói szász eredetű család, Jaegerék (apa és két fia) vezették. Az üzletet 1949-ben államosították, eredeti berendezése elpusztult, és csupán annyit tudni róla az egykori segéd egyik leszármazottjától, aki gyerekként még járt benne, hogy sötétszínű, tömörfa, L-alakú bűtorzata volt. Ahelyett, hogy gyártottak volna egy elképzelt berendezést, a skanzen 2021-ben elhozta a budapesti Szent István patika teljes bútorzatát, amely 1899-ből származik, és a korszak egyik vezető bútorasztalosa, Valnicsek Béla gyára készítette. Ezt a védett bútort az elmúlt évtizedekben senki nem láthatta, mert eredeti helyén, az István utca 17-ben vegyesbolt működik, és ennek bérlője egyszerűen elfalazta a historizáló berendezést, amit nem dobhatott ki, de használni sem akart. A skanzen úgy döntött, hogy ez a bútor végülis megfelel a leírásnak, hasonló lehetett Székelykeresztúron is, ezért kiegészítették olyan tárgyakkal, amelyekről adatoltan tudható, hogy megvoltak Jaegeréknél – és előállt a hiányzó berendezés. Nemcsak egy régóta kallódó értéket sikerült ezzel megmenteni és bemutatni, hanem a túlzottan újszerű hatású, frissen gyártott bútornál is jobb megoldást találtak.
Mindezzel együtt, ez egy rendkívül kényes vállalkozás. Amikor sem az épületek nem eredetiek, sem a berendezések (bár maguk a tárgyak, bútorok igen), akkor a hitelesség nagyon képlékeny fogalommá válik. Nincs meg az a magától értetődő autentikusság, ami egy valódi, áttelepített porta esetén még egyértelmű, és megvan a veszélye, hogy mindez átcsúszik valami monarchiás Disneylandbe – a színészekkel eljátszatott történelmi élőképek ezt tovább növelik, bár kétségtelen, hogy a jelenetek segítenek megeleveníteni azokat a dilemmákat és élethelyzeteket, amelyek valóban hozzátartoznak az épületek történetéhez. (Amerikában a módszer régóta bevett a történelmi helyszíneken, a hazai hagyománytól viszont idegen, és kiválthat a látogatóból némi feszengő, közép-európai távolságtartást. A kanapéról mosolygó Keresztes ügyvéd nélkül én jobban érezném magam, de ez bizonyára ízlés dolga.)
A postán például 1919. január 14-én járunk, azon a napon, amikor Dávid Lajos székelyudvarhelyi hivatalvezetőnek döntenie kell, hogy leteszi-e másnap az esküt a román királyra. Az első világháború végén, a Monarchia összeomlása után a megszállt területeken maradt magyar tisztviselők életében sorsdöntő pillanat volt ez. A békeszerződést még nem kötötték meg, de már világos volt, hogy a megszállás nem átmeneti állapot, és az új államok tartósan berendezkednek a megszerzett területeken. Udvarhelyen az új román prefektus másnap megjelent a vármegyei magyar tisztviselők értekezletén, és internálással fenyegette meg azokat, akik megtagadják az eskütételt. A postatisztviselői lakás nappalijában ezért van a dohányzóasztalon a román nyelvű hűségeskü, a színészek pedig Dávid és felesége beszélgetését elevenítik meg. Dávid Lajos végül nem hódolt be, és január 16-án letartóztatták. Hónapokig ült fegyházban, bár ősszel kiengedték, szeptemberben ismét letartóztatták, végül 1922. július 14-én érkezett meg menekültként feleségével és gyermekével Magyarországra. Székelyudvarhelyre soha nem tért vissza. Olyan jellemző, sok ezer ember sorsát tükröző történet ez, amit a régi skanzen biztos nem mesélt volna el, és aminek csak akkor marad meg az emléke, ha itt Magyarországon megőrizzük.
De mi az oka egyáltalán annak, hogy a skanzen 20. század eleji várost épített? Amikor az 1990-es években felmerült, hogy létre kellene hozni a hiányzó tájegységet, még teljesen hagyományos bemutatásban gondolkodtak. Falu, templom, porták, mint a magyarországi tájegységeknél. A skanzen alapító okiratát 1998-ban módosították, ekkor került bele, hogy a határon túli magyar népi kultúra emlékeinek megőrzése is az intézmény feladatai közé tartozik, és gyűjteni kezdték Erdélyben a bontásra váró, halálra ítélt parasztházakat. Az 1829-ből származó, rendkívül archaikus csíkszentsimoni boronaház 1999 decemberében került be a múzeumba, és majd negyedszázadon át raktárban várta az újjáépítést. Ugyancsak a bontástól megmentett, eredeti porta a most felépítettek közül az 1846-os homoródalmási kőház, amit 2007-ben vásároltak meg, és a rendszerváltás óta lakatlanul állt, vagy az 1881-ből származó, vakolatdíszes négyfalusi csángó boronaház. Csakhogy már ezekhez az épületekhez sem tartozott a megvásárlásuk idején autentikus berendezés. A homoródalmási házban a kurátori koncepció szerint a Homoród menti népi bútorfestés bemutatása lett a fő téma, ehhez azonban már a 2000-es években is vásárolni kellett a környéken a bútorokat, mert magában a házban semmi nem maradt meg, a vastag kőfalba beépített festett tékák is hiányoztak. Pótlásukra egy másik almási házból származó két tékát sikerült megszerezni, amelyeket a padláson talált meg a kurátor, eredeti helyükről már kiszakítva,
A most elkészült porták közül mindössze egy, a balavásári ház érkezett a hagyományos módon, teljes berendezésével együtt a múzeumba. A ház az 1870-80-as évekből származik, és egy idős házaspár lakta, Magyarósi Mária 2004-ben, Bíró István egy évvel később hunyt el. Örökösük 2014-ben a teljes, sok népi tárgyat tartalmazó, inkább ötven-száz évvel ezelőtti állapotokat mutató berendezéssel együtt adta el a házat a múzeumnak, amely úgy döntött, hogy ebben a formában őrzi meg. Itt még megcsapja az ember az öreg holmik szaga, ahogy belép a famennyezetes szobába. Az idős házaspár gyermektelen volt, a ház körüli munkákban rászorultak a faluban élő cigány lakosok segítségére, ezért egy kisebb kiállítás a cigány-magyar együttélést mutatja be: olyan mellőzött téma ez is, amely sokáig egyáltalán nem jelent meg a skanzenben, pedig hozzátartozik a 20. századi vidéki életmódhoz, itt pedig természetesen következik a ház történetéből, utolsó – eredetileg módos paraszti családból származó, de az 1962-es kollektivizálás után elszegényedett – lakóinak élethelyzetéből.
A balavásári porta azonban inkább kivétel: olyan hiteles, teljes együttesek, mint amilyeneket az 1960-70-es években lehetett gyűjteni, már Erdélyben sem nagyon maradtak meg.
A skanzen szemlélete is sokat változott, ma már csak olyan házakat hoznak el, amelyeket az eredeti helyükön nem lehetne megmenteni, és pusztulásuk elkerülhetetlen.
Ahol van esély az épület megmaradására, ott a skanzen inkább replikát készít. Az elmúlt évtizedekben átadott magyarországi tájegységek épületei között már jó néhány másolat volt, és Erdélyben is ezt az eljárást alkalmazták a nyárádgálfalvi unitárius templom és a szászújfalusi szász porta esetében. Az utóbbinál nem is tettek kísérletet egy szász berendezés rekonstrukciójára (a ház mai berendezése teljesen modern, Németországban élő tulajdonosa nyaralóként használja), inkább úgy döntöttek, kiállításon mutatják be a szász etnikum erdélyi történetét és a 20. század utolsó évtizedeiben történt kitelepülésüket.
A skanzen számára az elmúlt évtizedekben egyre fontosabbá vált, hogy valódi múzeumként működjön, vagyis releváns, érdekes, lényeges témákat feldolgozó kiállításokat csináljon. Berendezett parasztporta már van bőven, de ezek önmagukban nem tudják elmondani a fontos történeteket, ráadásul arra sem alkalmasak, hogy a tereikben nagyobb létszámú gyerekcsoportoknak foglalkozásokat tartsanak. Éppen ezért az intézmény arra törekszik, hogy az újabb tájegységekben vegyesen legyenek enteriőrként berendezett helyiségek és egy-egy sztorit megvilágító kiállítások. Visszatérve az erdélyi város születésére: a tájegység 2008-as telepítési koncepciója még hagyományos falurészlettel számolt (minden eddiginél több, sok néprajzi régiót és etnikumot bemutató portával). Ezt megtartották, de kiegészítették a városi térrel, ami teljesen újszerű vállalkozás volt a skanzen történetében, és lehetőséget adott az épületek emeletein nagyobb kiállítóterek, a patika fölött egy 110 négyzetméteres múzeumpedagógiai foglalkoztató és természetesen egy új vendéglátóegység, a kávéház létrehozására. Vagyis tulajdonképpen a fenntarthatóbb működésre, mert az intézménynek egyre inkább számolnia kell azzal, hogy nyáron pangás van, nagyon kevés látogató érkezik, télen viszont sokan keresnek kulturális programokat, látnivalókat. Ahhoz, hogy a skanzen a hidegebb hónapokban is fogadni tudja a látogatókat, fűtött terek kellenek, a parasztházak erre nem alkalmasak, a városi épületek viszont igen.
De hogyan illik bele a szabadtéri néprajzi múzeum koncepciójába a 20. század első felének városi-polgári világa, üzletei, lakásai, műhelyei? A skanzen az alapítását követő időszakban a népi kultúrát a korabeli társadalmi kontextusból kiszakítva mutatta be, mintha önmagában álló, a városi világtól teljesen elszigetelt, zárt egység lett volna. A néprajzi és a történettudományi kutatások ezt mindig is cáfolták, de az elmúlt évtizedekben még inkább világossá vált, hogy a 19-20. századi falu élete csak a korabeli társadalom részeként értelmezhető: a parasztok életében a város fontos szerepet játszott, bejártak például ruhákat és bútorokat, tartós fogyasztási cikkeket venni, az ügyvédhez jogi ügyeket intézni, a postára telefonálni és levelet küldeni, a patikában gyógyszert vásárolni, az írni-olvasni tudás terjedésével egyre többen olvastak közülük újságot, fogyasztottak tipikusan a városi élethez tartozó élelmiszereket, például kávét. A megidézett székely város épületei pont ezeket a jellemző érintkezési felületeket mutatják meg a 20. század eleji városi élet és a falu között: megteremtik a szélesebb kontextust a skanzen összes többi, tisztán falusi jellegű épületegyüttese számára is. A száz évvel ezelőtti vidéki városrészlet megépítése egészen különleges vállalalkozás volt, és sokkal nagyobb hitelességi kihívást jelentett, mint az eddigi tájegységeké. Az eredményben van valami bujkáló abszurditás, de annyi munka, gondosság és tudás áll mögötte, hogy végső soron mégis csak lenyűgöző.
Nyitókép: az erdélyi város főtere a székelyudvarhelyi postával és a sepsiszentgyörgyi Keresztes-házzal (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
