A kisiklatott vonat – az első ukrán menekülthullám tapasztalatai
Az ukrajnai menekültek ellátásában a kezdő lépéseket a civilek tették meg, az állam később vette át a szervező szerepet. A két szféra együttműködése a mai napig nem zökkenőmentes. A kezdeti adományáradatot a hazai és kárpátaljai szegények és ügyeskedők is igyekeztek megszerezni. Hetényi Zsuzsa egyetemi professzor, műfordító, aki három hetet töltött önkéntes segítő tolmácsként a budapesti pályaudvarokon. Írásában saját tapasztalatai alapján vizsgálja, hogy a civil vagy az állami segítségnyújtás célravezetőbb-e menekültáradat esetén. Főként a mostaninál, amely a kárpátaljai szegények, különösen a magyar ajkú roma nagycsaládok nagyarányú és véglegesnek látszó áttelepülésével jár.
Oroszország megtámadta Ukrajnát, s hozzánk már másnap megérkeztek az első menekültek. Pontatlan őket ukránoknak nevezni, mert köztük számtalan nemzetiség és nép képviselői voltak: az ukránokon kívül afrikai, indiai, nigériai és vietnámi diákok, közép-ázsiaiak és nem utolsó sorban ukrán-magyar kettős állampolgárok. Sőt, mint látni fogjuk, olyanok is tömegesen jelentkeztek segítségért, akiknek semmi kapcsolódási pontjuk nincs Ukrajnával: a hazai szegények.
A 2015-ös menekültválságban alakult civil szervezetek azonnal reagáltak a kialakult helyzetre, a Nyugati pályaudvaron a téli hidegben szabad téren kezdték meg működésüket. Hozzájuk csatlakoztak más nagy és kisebb civil szervezetek, a Migration Aid, a Budapest Bike Maffia, a tolmácsokat a Szabadúszó Fordítók, Tolmácsok Egyesületének közvetítésével koordináló Fontos Nekem Alapítvány, az információkat gyűjtő és jogvédő Helsinki Bizottság és még sokan mások. A magánemberek segítési és adakozási hulláma, étel, ruha, tisztálkodási szerek, használati tárgyak, szállás, fuvar, pénz biztosítása példátlan méreteket öltött. A segítők a csoportjaikban felmerülő bármilyen igényre azonnal reagáltak.
Következő lépésként megjelentek az állam által kiemelten támogatott, főként egyházi segélyszervezetek, elsőként a Magyar Vöröskereszt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Református Szeretetszolgálat, majd a Keleti pályaudvaron a Katolikus Karitász. Mindnyájan beltérben kaptak helyet, ami tél lévén jelentős előny volt a kint rekedt civilekkel szemben. A Hit gyülekezete, a Mazsihisz és a máig kitartó Magyar Kétfarkú Kutya Párt szintén csak szabad téren segíthetett. Az adományválogatáson és -osztáson kívül tolmácsi, gyermekellátási, okmány- és vasútijegy-beszerzési, szállás- és munkaszerzési, személyszállítási és extra-egyedi feladatokat láttunk el. A menekültellátás első, decentralizált szakasza március 21-én szűnt meg, amikor az állam központi irányítás alá vette a segítés teljes körét, és áttelepítette egy gyalogosan nehezen megközelíthető sportcsarnokba, a BOK-ba. A váltásról csak két nappal korábban szereztünk tudomást és csupán hallomásból. A költöztetés hatását mi, civilek úgy éltük meg mint egy erőszakos vonatkisiklatást.
Állami intézkedések és hiányuk az első, decentralizált szakaszban
Az állam egy egységes EU-s mentességi csomagot alkalmazott, elvileg ingyenes utazást és egészségügyi ellátást biztosított a menekültek számára, és emellett egy évre érvényes külön kategóriájú menedékes igazolványt vezetett be. Más látható intézkedést azonban kezdetben nem hozott. A menedékesség ügyintézése eleinte csak távol, a pályaudvarokról bonyolultan megközelíthető helyen, Dél-Buda külső kerületében történt. Idővel közelebbi, de szintén (idegen helyen és csomaggal különösen) nehezen megközelíthető pesti külső kerületben, Kőbányán is elérhetővé vált (ez június végén megszűnt). Közben a Keleti pályaudvaron bezárták az ott korábban működő kormányablakot, és az előtte lévő, viszonylag szélvédettebb folyosón lett idővel a babasarok. A pályaudvarokon a rendőrség és a katasztrófavédelem teljesített szolgálatot, a tapasztalattal növekvő, de azért esetleges szakértelemmel.
Az állami tulajdonban lévő MÁV nem biztosított megfelelő tájékoztatást, arctalan intézkedések jellemezték, levelekre sem válaszoltak,
viszont pénztárosai önfeláldozó türelemmel végezték munkájukat. Sok nehézséget okozott, hogy az ingyenes utazást nem terjesztették ki a helyjegyre, és le is szállítottak a vonatokról olyanokat, akiknek Ausztria felé (vagy tovább is) már volt jegyük, de a helyjegyük hiányzott. A MÁV pénzért megvetette az érkezőkkel a határig a helyjegyet, valótlan információkat terjesztve arról, hogy a Romániában kapott szolidaritási jegyük nem érvényes, és a nyugat-európai vasúttársaságok miatt van erre szükség. Az intézkedéssel zsákutcába szorította azokat, akiknek nem működött a bankkártyája, és csak ukrán pénze volt, ezt ugyanis hivatalosan sokáig nem váltották sehol.
Előbb magánszemélyek, majd a civil és egyházi szervezetek kapcsolódtak be a helyjegyek vásárlásába. Kezdetben magánszemélyek segítettek olyan elemi szükségletek kielégítésében is, mint a fizetős vécé díjának kifizetése és a szintén csak magyar fémpénzzel működő csomagmegőrző díjának kiegyenlítése.
A MÁV idővel ukrán feliratokat helyezett ki (március közepén), a katasztrófavédelemhez intézett magánkérvények nyomán lett orvosi szoba, hordozható vécéket hoztak, és később megnyitottak egy kültéri konténeres pénztárat, mert a meglévőknél hosszú sorokban néha kétszázan is álltak. Ugyanakkor a MÁV nem használta ki üzemen kívül álló tereit, például a Keletiben a jelenleg a büfék raktáraként használt hatalmas pályaudvari éttermet a menekültek befogadására.
Az első szakaszban a budapesti közlekedés ingyenessé tétele mellett a fővárosi önkormányzat tulajdonában álló BKK ingyenes és gyakori járatokat indított a két pályaudvar között az átszállók számára, melegedőbuszt nyitott, valamint a parkolóba kiállított buszokkal a menekülőket azonnal fővárosi szállásokra vitte, ahol megfelelő étkezést és orvosi segítséget is biztosított nekik, és teszi ezt mind a mai napig.
Amikor ezek a szállások megteltek, a katasztrófavédelem kezdte szállítani a menekülteket a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége által felajánlott, igen színvonalas vidéki szálláshelyekre, később már csak vidéki tornatermekbe. Utóbbiakba főleg 12-18 fős cigány nagycsaládokat, akiket nem tudtak civileknél lakásokban vagy szállodai szobában elhelyezni, mert nem akartak szétválni. A családok teljes napokat vártak az ülőalkalmatosság nélküli várótermekben vagy a szabadban a jellemzően csak este érkező buszokra, majd – élve az ingyenes utazás lehetőségével – másnap vissza is jöttek, mert nem voltak megelégedve a szállással, ahol nem volt ellátás. Ez tovább növelte a pályaudvari zsúfoltságot.
A kerületi ellenzéki önkormányzatok is részt vettek az adományozásban, de jellemzően a kormányzati-rendeleti forráselvonások miatt saját erőből csak adományszállítást tudtak biztosítani, a kerületi magánszemélyek és kerületi telephelyű, nem ritkán külföldi vállalatok révén. Utóbbiak megkerestek nagyobb karitatív szervezeteket is, elsősorban a Máltai Szeretetszolgálatot, akik májustól például nyolcezer forint értékű (20 euró) non-food segélykártyát biztosítanak a KIK bolthálózat adományaként, illetve a Henkel Magyarország adományát is osztották.
A határmenti tevékenység decentralizált szakaszában a fent említett egyházi és civil szervezetek mind és különösen a kisebb helyi egyházi képviseletek is szerepet vállaltak. Magánszemélyek is megrakott kocsikban vitték a célzott (Budapesten előválogatott) adományt. A határmenti magyar falvak nagy részt vállaltak a menekültkérdés kezelésében, és helyi „hidak” alakultak ki (például Kisvárda–Ungvár a Rotary Club révén).
Az akciókhoz csatlakoztak egyes mobiltelefontársaságok is, amelyek ingyenes SIM-kártyát adtak a helyszínen (kisebb adatmennyiséggel) a netes telefonáláshoz, és telefontöltőket helyeztek ki. (Az egyik cég ingyen telefont is osztott egy közeli bevásárlóközpontban, ezek többségét csecsenek és azeriek, vagy itt élő kettős állampolgárságúak szerezték meg szemfülesen.)
Ugyanakkor ingyenes internet nem állt rendelkezésre: akadt olyan segítő, aki naphosszat állt a tömeg közepén, és saját telefonjáról biztosított mindenkinek netkapcsolatot, mellére volt kiírva a jelszó. Jóval később egyik karitatív szervezet is hozott és osztott internetet a Keletiben, de csak két hétig.
A külképviseletek közül a vietnámi követség jelent meg a Keletiben, a nigériai képviselők útján intézkedett. Különösen hiányzott az ukrán külképviselet, a követség is zárva tartott. Okmányok pótlására nem volt mód, mert (mint később kiderült) a kijevi okmánynyomda a bombázásokban megsérült és nem tudott működni. A magyarországi ukránok szervezetének hivatalos jelenlétét nem láttam.
Szükség lett volna a roma önkormányzatokra is, mert a menekültválság felszínre hozta a magyar szegények helyzetét.
A segítők számára az volt a legnagyobb probléma, hogy a jogosulatlanok távoltartását nem tudták megszervezni, önerőből ezt nem tehették meg, és nem volt rá rendőrségi utasítás sem. Módosabb kereskedők, akiktől nem kértek ukrán útlevelet, vitték el szinte kereskedelmi mennyiségben az adományokat; tízezreket érő babakocsikat hármasával, a sok gyerekre hivatkozva, és láttuk, ahogy a szomszéd utcában vadonatúj márkás terepjárókba rakodták a szerzeményt. Megjelentek a környező kerületek szegényei és a hajléktalanok is, akikkel meg lehetett beszélni, hogy egy napra elég enni- és innivalónál ne vigyenek többet, de ez sok-sok energiát vett el a segítőktől, és állandó konfliktusforrás lett, valamint a tömeget is növelte.
Egy civil szervezet vezetője írta nekem: „A csarnokba betelepült romákat a katasztrófavédelem nem tudta elküldeni, mert arra hivatkoztak, hogy nekik ugyanolyan jogaik vannak, mint az ukrán állampolgároknak. Nekik is joguk van ott aludni, enni-inni, ruhát, tisztálkodószert, takarót magukhoz venni… A végén mi már nem is igen tettünk ki semmit a pultra, hanem közvetlenül a váróban ücsörgő anyukákhoz és gyermekeihez vittük ki az enni-innivalókat, közvetlenül rájuk terítettük a takarókat, adtunk nekik szappant, ruhákat – mert a helyzettel visszaélők begyűjtötték, vitték ki a parkolóba, tették be a zsákokat a luxusautók csomagtartójába, és jöttek vissza másnap – nem is kérni, hanem már követelni…”
Volt tehát az első szakasznak számos olyan problémája, amit központi intézkedésekkel a helyszínen megoldhattak volna. Sajnos, ennek hiányában a civil- és magánfelbuzdulás is kezdett alábbhagyni, hiszen látható volt: nem a célzott helyre kerülnek az adományok.
Úgy látszott, az állam várta a pillanatot, amikor csillapodik a menekülthullám, hogy látványosan átvegye a szervezést, koncentrálja és átszervezze a segítséget. Amikor újra nőtt az érkezők hulláma, a kialakított rendszer mindent megtett azért, hogy továbbutazásra ösztönözze az érkezőket. Az alig néhány tízezer menedékes napi költségeire szinte titokban tartott, bonyodalmas adminisztrációval elérhető, késve kiutalt és csekély összegű segély jut. A segélyekről szóló információkat legkönnyebben hozzáférhető módon nem is az állam, hanem a civilek, például az egykor külföldi támogatás miatt megbélyegzett Helsinki Bizottság teszi közzé.
Külön ki kell térni a kettős állampolgárságú személyekre, akik az itt maradók legnagyobb százalékát alkotják. A kettős állampolgárok közül többen már évek óta magyarországi munkahellyel és jövedelemmel rendelkeztek, de most ingyenes szállást kérelmeztek az útlevelükkel. Most a családjaik települnek át, mert a kereső családfő már nem tudja hazajuttatni a pénzt.
A kárpátaljai magyarajkú cigányság nagy arányú áttelepülése várható, ami a hazai cigányság problémáit is növeli, és az eddig sem létező komplex megoldási stratégia hiánya miatt a társadalmi helyzet kiéleződése várható.
Az ingyenes jegyeladást egy irányba, csak egyszeri alkalommal kellett volna biztosítani, mert így az ingyenjegy számos kirándulást, illetve – a további segélyek megszerzése érdekében – jó néhány ukrajnai hazalátogatást tesz lehetővé. (Németország május 11-én bevezette, hogy csak egy eTokent, vagyis egyszeri ingyenes jegyet kap minden menekült. A többi uniós állam később követte a példát). A határátlépést igazoló papír most csupán egy A4-es, saját kitöltésű, gyakran adathiányos papírlap, amelyről akár a teljes név is hiányozhat!
Az adományokból, a legtöbb dologból fejenként egy darab osztását kellett volna megvalósítani, nem önkiszolgáló módon. Ma már az ukrán követség városi segélypontja is figyel rá, hogy mindenki csak egyszer menjen oda adományért (a Hajós utcába). A Keletibe naponta jártak vissza és utaztak fel vidékről családok az ingyenes jeggyel, mert nem volt miből megélniük, ezzel viszont a frissen érkezettek ellátása csorbult. Legális pénzváltó sem volt a helyszínen, sok volt az illegális „zsebváltó”, ezek ellenőrzése csak állami kompetencia lehet.
Ma már napi adatokat közölnek arról, hányan léptek be az országba, de az nem tudható, hányan mentek tovább az országból, hány embert szállásolt el a fővárosi önkormányzat, hányat az állam, hányat karitatív szervezetek és hányat magánszemélyek. A Belügyminisztérium által közölt magas belépési adat (mára közel egymilliót jeleznek!) erősen túlzottnak látszik, a BOK Sportcsarnokba érkezők számával nincs összhangban. A menedékes jogot kérők, illetve a BOK csarnokba érkezők számából reálisan lehet következtetni az adatokra – érkeznek vonatok hét–nyolc fővel, de napi átlagban ötven–száz fő a májusi tapasztalat, miközben megindult a visszafelé irányló utazás, és nő a hazatérők száma. Májusban napokig szinte üresen állt a központi tranzitállomás. Június végén egy napon a 12 ezer határátlépőből nagyjából háromszázan kértek menedékes jogot, és száznál valamivel többen érkeztek közülük a BOK Sportcsarnokba.
Az uniós tagállamokban védelmet kérőknek egy százaléka sincs Magyarországon, de a segítséget igénybe vevő kettős állampolgárokkal együtt sem lehet több három-négy százaléknál. Ehhez képest a kormányfő szerint (Ferenc pápának mondott szavai április 21-én): „népességarányosan Magyarország fogadta be a legtöbb – eddig 640 ezer – menekültet Ukrajnából, sőt befogadta azokat a diákokat is, akik nem ukránok, de Ukrajnában tanultak, és most valószínűleg Magyarországon tudják majd folytatni tanulmányaikat”.
Váltás a BOK-korszakra, a „tábori ellátás” bevezetése
Az átállást törésként élték meg a civilszervezetek, mert a váltáskor került felszínre a menekültválság kezelésének a legnagyobb problémája: az információáramlásé. Hivatalosnak nyilvánított, de téves, sőt megtévesztő, hamis, nemhivatalos, késlekedő, eltitkolt és dilettáns szervezésre utaló információk mellett sok utasítás csak telefonban és csak személyesen, tehát bizonyíthatatlan, nem rögzített, nem dokumentálható módon hangzott el. A rosszul megközelíthető BOK csarnokba egyenesen a Kőbánya-Felsőre terelt és ott megállított mentesítővonatokról leszállítva érkeznek a menekültek, és a tolmácsok azt a feladatot kapták, hogy „beszéljék rá, győzzék meg, tereljék a buszokra” őket.
A BOK immár fizetett tolmácsainak a BRFK-val (Budapesti Rendőrfőkapitányság) kell szerződést kötni és regisztrálni a műszakra, fél órával előbb belépni, mert munka előtt az emeleten jelenléti ívet kell aláírni. Ezt nem tudta vállalni sok önkéntes, aki a napjából három-négy órát szánt rá, hogy kiugorjon valamelyik pályaudvarra. Úgy tűnt, nem is volt ránk/rájuk nagy szükség, mert a magas fizetés hírére sokan jelentkeztek. A kezdettől kint lévő 58, a BOK-ba költözéskor már 106 önkéntes tolmács március 23-án azt az üzenetet kapta Budapest Főváros Kormányhivatalától, a „műveleti vezetőtől”, hogy „stop BOK”. A bejáratnál valóban nem engedtek be mást, csak szerződéseseket.
A civilek felajánlásai közül már csak a szállásra fuvarozást fogadták szívesen. Május elején megszűnt az óránként ide érkező pályaudvari busz is. A BOK csarnok egy rendészeti tranzit létesítmény, ahol 24 óráig kapnak ellátást az érkezők. A csarnokban mobil fémkerítések vannak, belépés az ezekből kialakított folyosón lehetséges, ahol csuklópántot kap a belépő, és regisztrál a segítő is. A tolmács feladata szigorúan a két tárgyaló fél, a menekült és a kitelepült segítség (MÁV pénztár, babaszoba, szálláskeresés és fuvarszervezés, a kompetencia nélküli, intézkedésre nem feljogosított idegenrendészet) közti közvetítés – és csak ez. Rá is szólnak, ha beszélgetést kezdeményez. A BOK-ban van vécé, alapvető tisztálkodási lehetőség, hideg étel, bár tapasztalatom szerint ez gyakran kifogy. Egy éjszakát ott lehet tölteni tábori ágyon, paraván mögött, a kihelyezett MÁV-pénztár mellett, azt hiszem, hatvanan egy légtérben. Kisétálni nem könnyű, mert a parkoló is elkerített, busz érkezésekor nyitják ki a kerítést. Aki a papírjait intézné, annak innen két átszállással ismeretlen és széles gyorsforgalmú utcákon kell haladnia, vagy három és fél kilométert gyalog megtennie, ami csomaggal még megterhelőbb.
A sok önkéntest is foglalkoztató és a magánszállásokat saját adatbázissal koordináló civil szervezet talán nem is veszi észre, hogy a BOK-ban ők sem úgy dolgoznak, ahogy korábban, most rutinosabbak, de színtelenebbek, eleve egy mobilfémkordonnal elkerített széles asztalon keresztül lehet csak velük szót váltani.
Sajtóhírek szerint az EU-ból érkező 110 milliárd forintból az említett hat államilag engedélyezett segélyszervezet (Karitatív Tanács) kapott pénzbeli hozzájárulást egyenlő arányban, összesen 3 milliárdot, egyenként 500-500 millió forintot. A többi civil szervezetre nem gondoltak, amit nem tartok korrekt eljárásnak.
Az állami szervezésnek természetesen van előnye is. A BOK lehetőséget adott arra, hogy tisztább és kényelmesebb körülmények között várakozzanak a tranzit-menekültek, helyben tudjanak vonatjegyet venni. Innen ugyanazokra a civilek által szervezett magánszállásokra és civilek által fenntartott szállókra osztják őket, mint azelőtt. Az ukrán-magyar kettős állampolgársággal rendelkező roma nagycsaládok nagy részét az evangélikus Mandák ház szállásolja és látja el, a gyerekekről gondoskodik az évek óta nehéz helyzetben lévő Oltalom Karitatív Egyesület.
A Keletiben tűrhetetlen volt a sok lopás, értendő ezen nemcsak a menekültek csomagjainak, tárgyainak, esetenként állatainak eltűnése, hanem a feketepiaci eladásra vitt begyűjtögetés, a menekültek elől az adományokat elhordó emberek tevékenysége. A BOK-ban viszont az ellátás erősen akadozik, mert a civilek adományait, az élelmiszert, tisztasági szert vagy ruhát nem engedik be. A decentralizált fogadás bizonyos elemeit felhasználó rendszerből a civil spontán segítőket kizárták, csak a hat államilag támogatott szervezet van jelen, a szállásosztók és pár lelkes fuvarozó magánszemély.
A BOK-ba beengedik a nyugati, továbbutazást ajánló buszokkal érkező szervezetek képviselőit, akik kiskorúakat is tovább visznek, ha van biometrikus útlevelük, holott Magyarországon 18 év a korhatár a szülői engedély nélküli utazáshoz, és egy kiskorú egy közelebbi országból talán könnyebben kerül haza, ha a szülei keresik.
Külön probléma a beiskolázás, hiszen az érkezők 90 százaléka nő és 60 százaléka gyerek, közülük sokan csak ukránul beszélnek. A nálunk maradók közül a szegregátumból érkezők körében nem kevés a felnőtt analfabéta, akik magyar nyelvűek, többségben kettős állampolgárok.
A két rendszer, a civil és az állami kombinációja jobban működne, mint külön-külön.
Ebben az állam dinamikus, de szigorú és átláthatóságot biztosító határátléptetéssel és ellenőrzéssel, utazási koordinációval, jogi adminisztrációval, segélyekkel, orvosi ellátással biztosíthatná a hátteret a tapasztalt és lelkes civilek munkájához, a szíriai menekültek esetében alkalmazott zárt tábori körülmények helyett.
A BOK-rendszerben egyaránt vannak javulásra utaló tendenciák, és olyan repedések, amelyek rontják a működést. Mint kiderült, ők sem tudnak megbirkózni (az akár el- és visszautazás árán) újra és újra megjelenő adományért jelentkezőkkel. A spontán önkéntesek hiánya is nagyobb hiányt jelent, mint gondolták. És végül itt van a kiégés, a táborszerű nagyüzemiség, a zárt tér nyomása, amely szinte belháborúkat indított az ott dolgozó körök között és kizárásokat.
Mondhatnánk, ez nem nagy ár a rendezettségért és szervezettségért cserébe. Ez azonban nem így van. Ugyanis a kreatív kuszaságnak óriási társadalmi jelentősége volt. A menekültek közvetlen kontaktusba kerültek a legkülönbözőbb rétegekből származó spontán segítőkkel, szervesen jelentek meg a városban, közel kerültek a városlakókhoz. Elfogadó, együttérző magatartás alakult ki, mert testközelbe került, megjelenítődött a menekültek jelensége. A reális kép aláásta a nacionalista vagy hétköznapi sztereotípiákat, a kezdődő „ukranofóbiát” vagy az erősödő cigányellenes rasszizmust. Ugyanakkor a pályaudvari helyzet nehézségei rávilágítottak arra a fontos tényre is, hogy a kormány intézkedései elszigeteltek és erőtlenek, így a kritikus hangok erősödtek. A menekültellátás első szakasza megmutatta, hogy a spontán, decentralizált segítésnek helye és társadalmi jelentősége van, ugyanis az ország minden részéről érkező jóindulatú, főként középosztálybeli segítők kapcsolatba kerültek az ország egészen távoli falvaiból és a fővárosból odaözönlő egyszerű, iskolázatlan emberekkel, és szembesültek a jogosulatlan adományfelvevőkkel.
A „piaci”, vagyis spontán civil és a „tábori” segítségnyújtás közül Magyarországon a táborit választották, máshol viszont továbbra is az előbbi élvez előnyt, maximális állami háttérrel, vagyis az állampolgárok (az utca embere) és az általuk fenntartott állami hivatalok együttműködnek. Példa erre az osztrák, akár a bécsi pályaudvari, és a német, többek között a müncheni pályaudvari menekültellátás.
Az írás a Heinrich Böll Stiftung kérésére készült beszámoló szerkesztett változata
Nyitókép: önkéntes kísér Ukrajnából érkezett menekülteket a budapesti Nyugati pályaudvaron 2022. február 28-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
