„Kényelmes igénytelenség” – nevetve izzadtunk a szatymazi otthonka-bemutatón
„Kényelmes igénytelenség” – nevetve izzadtunk a szatymazi otthonka-bemutatón
Divatbemutató a szocializmus egyik legigénytelenebb női viseletéből? A hétvégén megtörtént: Szatymazon otthonkás nők vonultak a művház betonján. Szervezői közbenjárásra portrésorozatot készítettünk a manökenekről, s ki is faggattuk őket: a legtöbbjük először izzadt benne, de akadt olyan is, aki a mai napig hordja tanyasi munkákhoz. De honnan ered e már-már bensőséges kapcsolat ehhez a darab nejlonhoz? Saját tapasztalatainkon kívül néprajzos segítségét kértük a megfejtéshez. Egy biztos: Szatymazon egyszerre volt jelen a nosztalgia és a KGST-s hiánygazdaság emléke – de ez senkit nem zavart. Riport.
„Az otthonka az emberi test fóliasátra.” (Bödőcs Tibor)
Kevés dolog biztos a háborúval és inflációval – meg háborús inflációval – terhelt 2022-ben. A világ változik, mostanság akár évtizedeket egy nap alatt. Bizonytalanok vagyunk, szorongunk. Ráadásul melegszik az idő, aszály van az Alföldön. Látszik ez a szegedi gyors ablakából is, a V43-as mozdony menetszelétől porzik a homokos csongrádi talaj. Bizonyosságok után szomjazunk, mert kevés dolog képes a „minden változatlan”-életérzést kiváltani. A múlt hétvégén rendezett szatymazi Őszibarack Fesztivál és Falunap azonban ilyen. Van is miért fesztiválozni, a baracktermés végre bőséges volt. A fénykor persze messze, a Szeged elővárosának is beillő községben legfeljebb a féltucatnyi tehervágány emlékeztet arra, hogy valamikor itt volt a magyarországi őszibarack-termelés szívcsakrája. Külön elnevezése is van: szatymazi termőtáj. Állítólag azért lehetett az, mert a homokos talajról visszaverődő, egyébként is sok napfény alulról is melegíti a fákat. Az meg jó a baracknak.
Az állomásról (intercity-megálló, hahó!) kilépve azonnal bográcsillat vegyül a hidroglóbusz felé guruló lovaskocsi aromájába. A Május 1. utcai ivóban délután 1-re ígérik a marhalábszár pörköltet. Nincs idő megvárni, a nagy dolgok a Dankó Pista Művelődési Ház környékén történnek. Látszólag átlagos falunap (v.ö. változatlanságok): barack- és héliumoslufi-árusok, körhintások és Csíki Sör-pult képezte csődület. A mazsorettesek fellépése után pár órával, a sörsátorban, Korda Györgyé és Balázs Klárié a színpad – „Esküszöm neked, a felhőtlen égre // Esküszöm neked, hogy sose lesz vége…”
A művház mögötti nyárfa alatt azonban furcsa dolgokba kap a júliusi szél. A néptáncosok rakott szoknyájába és vagy ötvenféle otthonkába. Júniusban az országos sajtót is bejárta a hír, hogy Szatymazon kiállatás nyílik a szocializmus jellegzetes női ruhadarabjából, amelyre az egész országból érkeztek a különböző színű és szabású darabok.
A kiállított otthonkákból pedig divatbemutató lesz – mikor, ha nem az Őszibarack Fesztivál és Falunapon?
A modellek többnyire helybéli asszonyok, akik vállalták, hogy részt vesznek az iróniába hajló nosztalgikus rendezvényen, és otthonról hozott vagy épp a kiállításról kölcsönvett otthonkákban végigsétálnak a Dankó Pista Művelődési Ház hátsó udvarának betonjárdáján.
Hogy a program a vicc kategóriáját súrolja, azt a szervezők is elismerik, az otthonkában rejlő nosztalgiaérték azonban komoly tömeget csábít a nyárfa alá. De mi vesz rá valakit, hogy az ántivilágnak ebben a jellegzetesen igénytelen ruhadarabjában fesztiválozók szeme láttára illegesse magát? A szatymazi polgármesteri hivatal munkatársa, Kémeri Attila ötletgazda szerint a divatbemutató közösségi élmény, hiszen elsősorban a szatymazi lakosok adták össze a kiállítás alapanyagát az önkormányzat felhívására: „Szerintem ha egy fiatal lány egy otthonkát fölvesz, az poén. Érdekes ruhadarab egyébként, mert ormótlan, és úgyszólván nem a nőiességet kiemelő. Ezért is lehetett olyan népszerű: viselőjét »ápolta és eltakarta«.”
Kémeri Attila jóvoltából portrésorozatot készíthettünk a szatymazi manökenekről, és a bemutató előtti rohanásban mindenkitől megkérdeztük, ugyan mi a jó egy izzasztó nejlondarabban.
*
„Szatymazi vagyok, tősgyökeres. Van egy nagyon jó baráti társaságunk, és kitaláltuk, hogy mindenképpen fel fogjuk ölteni ezt a régi, hagyományos öltözetet. Az én nagymamám és anyukám is viselte. Nekik már modernebb volt. Rajtam még soha nem volt. Nagymama vagyok, de nem szeretnék otthonkás nagymama lenni. Kényelmetlen. Nem egy korhű viselet.” (Bartucz Éva)
„Szatymazon van egy csoport, amiben táncolok, egyébként szegedi vagyok. Ma hordok ilyet először. Sokkal rosszabbra számítottam, mert megfogni az anyagát borzalmas, de különben nem rossz viselet. Nem gondolom, hogy otthon hordanám, mert röhögne rajtam a gyerekem meg a párom. De kényelmes. Nem gondolom népviseletnek – inkább egy praktikus darab, amivel a ruhát védték a koszolódástól. A népviselet az, amit itt a táncosok hordanak.” (Fábián Bernadett)
„Mondanám, hogy most van rajtam először, mert nem az én korosztályom ruhája, de nem. Tanyasi vagyok, védőruhaként hordom – városba, faluba fölösleges. Praktikus, tökéletes otthoni viselet: nagy zsebe van, bármi belefér, még tojást is lehet szödni bele.” (Farkas Anett)
„Én is a baráti társaság tagja vagyok. Akkor volt rajtam először otthonka, amikor a faluházat díszítettük. Mi készítettük a benti installációt. Az én otthonkám anyukámé – 50 éves, ő varrta –, és ő adta rám aznap. Majdnem sírtam, mikor begombolta rajtam, és úgy jöttem dolgozni.” (Gyuris Zsuzsanna)
„Szintén a szatymazi baráti társaságból. Első otthonkaviselet, a buli kedvéért. Nem tudom, felveszem-e még egyszer, nem látom, hogy ebben sürgölődnék a konyhában. A kötény kényelmesebb.” (Krisztin Ilona)
„Szegedi vagyok, Szatymazon néptáncolok. Nekem nem szentségtörés rakott szoknyáról otthonkára váltani. Nagyon jó volt az ötlet, úgyhogy miért ne? Soha nem volt még rajtam, fura most. Érződik, hogy nejlon, jó meleg van alatta, fülledt minden, mintha egy más világ nyílt volna. Hogy hordom-e még egyszer? Ezt most komolyan kérdezi?” (Laky Dóra)
„Szegedi vagyok, itt táncolunk, az együttes vezetője kért meg erre. Jó mulatság, de pamutot választottam, nem nejlont. Az otthonka? Semmiképp nem népviselet! Egy kitalált munkaruha, pont olyan, mint az iskolaköpeny. A Néprajziban sem lógatnám ki. Korképnek korkép – de ugyanezt elmondhatnám a magas szárú kismamacipőről is.” (Nagy Edit)
„Először hordom, de azt nem állítanám, hogy jó. Kényelmes a szabása, viszont borzasztó a nejlon, nem annyira jó érzés a bőrömnek. Együttérzek az idősebb generációkkal. Fel nem venném újra, de jó tapasztalás: tisztelem az őseimet, de örülök a pamutnak.” (Rózsa Teodóra)
„Tudtam, hogy lesz ez a rendezvény, hivatalból is segítenem kellett, ez meg olyan jó poénnak tűnt, a páromnak kifejezetten tetszett. A nagymamám hordott otthonkát, rajtam még sosem volt. Egyébként tényleg kényelmes.” (Szabó Andrea)
„Zalában élek, de csak ezért idejöttem. Direkt olyan otthonkát választottam, amilyen nagymamámnak is volt és úgy kötöttem hozzá a kendőt. Városi polgári nagymami volt, de szigorúan hordta ezeket otthon. Hogy népviselet-e? A 20. században abszolút. Nemcsak itt, hanem mindenhol Közép-Európában. Benne van az a szocreál életérzés, hogy »nehogy már a másik jobb legyen, mint én! Legfeljebb színekben vetekszünk.« Kényelmes igénytelenség. Nem meleg, bár bele lehet izzadni és büdösödik az ember, de akkor ez nem számított.” (Váradi Andrea)
*
A bemutatónak óriási sikere van, a szereplők valósággal átlényegülnek, már csak azért is, mert a narrátor, Szőke András telitalálat; a különböző stílusú otthonkákat a színész-humorista Kádár-kori nosztalgiába hajló mini-standupokkal elemzi népzenei kísérettel, a modelleknek pedig eszükbe nem jut megsértődni.
De mi egyáltalán az otthonka? A hiánygazdaság köténye? Az egyenlősítés eszköze? Igénytelen, de praktikus viselet? Igazából mindhárom.
Pontos keletkezéstörténete nem ismert, de az biztos, hogy nem csak Magyarországon futott be nagy karriert a kommunista évtizedek alatt. Lengyelországban fartuszek, szovjet területen halat, Bulgáriában presztyilka, Romániában pedig capot elnevezéssel illették. E szavak közös jellemzője, hogy adott nyelven mindegyik a kötény szóra utal, az önálló szóalkotás – pláne az otthonka szóban megbújó becéző regiszterrel – nem mindenhol ment végbe: Magyarországon kívül tudomásunk szerint Lengyelországban alakult még ki hasonló elnevezés, a podomka. Ez azért lényeges, mert bár funkciójukban megegyeznek, kötény és otthonka között – mint arra Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum muzeológusának vonatkozó cikke rávilágít – akadnak különbségek. A kötény, amellett, hogy a szüfrazsett-mozgalom egyik jelképe volt, láthatatlan ruhadarab: viselője addig hordta, amíg az otthoni munkát végezte. Ezzel szemben az otthonka – noha ugyanúgy a koszolódástól védi a ruhát – afféle jolly joker lett: hordták munka közben, a piacon, otthon a gangon vagy a vasárnapi ebéd közben. Viselőjének nem kínált nagy élményt – szabása lényegében nem volt, mintha csak zsákot húzott volna magára –, ám nagy zsebeivel és műszál könnyű tisztíthatóságával igen praktikus darab volt. Apropó műszál: nem véletlen, hogy a nejlon-kiképzés a 70-es években vált tömegessé, a KGST-országok ezzel is zrikálni akarták az olajválságban bukdácsoló Nyugatot – „Nekünk bezzeg annyi olajunk van, hogy jó dolgunkban ilyesmit is előállítunk belőle!”
Parti Nagy Lajos elnéniesedésnek nevezte az otthonkával együtt járó életérzést, s kétségtelen: a ruhadarab felfutása egybeesett a nők tömeges munkába állításával. Otthonkát hordott a gyári munkás, de a csirkét kopasztó falusi asszony is. S amint arra Frazon Zsófia kérdésünkre rámutat: minél kevésbé vált el a munka világa az élet többi területétől – faluhelyen nem volt ritka, hogy az emberek az alvásidő kivételével végig dolgoztak –, annál több időt tölthetett az illető otthonkában: a városi nők valószínűleg levették, amikor a közértbe mentek, de falun a szomszéd Jolikához átugorva a legkevésbé sem volt erre szükség. „A kertben is működik, hiszen ha valaki kertes házban lakik, akkor a női munka nemcsak a konyhára, a kamrára vonatkozik, hanem a kerti munkákra is. S tagadhatatlan, hogy hihetetlenül praktikus: hosszú életű, nem kopik meg, nagyon könnyen kezelhető, tisztítható” – magyarázza a muzeológus.
Néprajzilag az otthonka abszolút jelen idő. Nemcsak azért, mert vásárokban még ma is megvehető, hanem mert – a „régen minden jobb volt” jegyében – jelentős retro-faktora is van: a szatymazi bemutatóból is látszik, hogy
aki felveszi, az a szépre emlékezve teszi, nem pedig azért, mert komcsi rendszerkonform viselet volt.
Hiába inkább vicces, mint komoly egy ilyen bemutató, a nézők képesek viszonyulni az otthonkához, jellemzően a nagyinál töltött hétvégék – azaz: alighanem kellemes emlékek – felidézésével. S hogy népviselet-e? Frazon Zsófia szerint a szó hétköznapi értelmében az – a Néprajziban is volt már olyan kiállítás, amelynek része volt néhány otthonka –, szakmailag azonban ingoványos lenne annak nevezni. Népviselet alatt ugyanis a néprajztudomány „lezárt történeteket” ért: olyasmit, aminek a jelenkorban már nincs relevanciája, legfeljebb különleges alkalmakkor viselik – színpadon, esküvőn, búcsúkban. Vagyis: fesztivalizálódik.
Az otthonkával ez egyelőre Szatymazon történt meg. Ott viszont nagyon.
*
Kép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
