Úgy harcolunk vele, hogy eszünk ágában sincs elhagyni – az EU az új Osztrák–Magyar Monarchia?
A Brüsszel elleni magyar függetlenségi háborúban komoly fordulat történt, amikor nemrég a kormány bejelentette, a pénzek lehívása érdekében kész bizonyos engedményekre. Ezzel együtt szembetűnő, hogy milyen mélyre nyúlnak az uniós konfliktus gyökerei: ahogy a magyar hozzáállás „kurucos”, úgy az Európai Unió működése párhuzamokat mutat a Habsburg államéval. Az utolsó magyar király fia, Habsburg Ottó is a családi birodalom szellemi örökösének tartotta az EU-t, amellyel most úgy harcolunk, hogy eszünk ágában sincs elhagyni.
A történelem ismétli önmagát? Miközben a magyar kormány és az Európai Bizottság közötti konfliktusok okairól számos politikai és gazdasági elemzés született, néha érdemes lemerülni a történelem mélyáramaiba. Lehet, hogy e turbulens viszony megértésére a leghasznosabb mankó az egykori Habsburg monarchia története. A retorika mindenesetre figyelemreméltó hasonlóságokat mutat: ahogy több mint száz évvel ezelőtt, úgy a magyar politikát most is a „birodalmi központtal” (akkor Béccsel, most Brüsszellel) szembeni ellenállás uralja. „Nem törvény felettünk az, amit a bécsi udvar önkényesen elrendelt. Csak a nemzet hozzájárulásával rakhatók erre a nemzetre közterhek. (…) Ezt a százados alkotmányjogi szabályt végre a bécsi udvarnak is meg kell tanulnia” – foglalta össze a magyar politikai elit és a közvélemény jelentős részének hangulatát a függetlenségi párti Reggeli Magyarország című lap 1905. június 11-én. Nem sokkal korábban a kiegyezés óta hatalmon lévő Szabadelvű Párt elveszítette választásokat, de Ferenc József nem akart kinevezni a kiegyezéssel szembenálló pártokból álló kormányt.
„Tehát itt más összefüggések vannak, mint Brüsszelben (…), ezért én próbálom meggyőzni őket arról, hogy értsék meg, hogy itt most egy rendkívüli helyzet van, és rendkívüli helyzetben azt kell tenni, amit a helyzet megkövetel. (…) Nem tudnánk másképpen megvédeni a magyar emberek érdekét” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a Kossuth Rádióban adott szokásos péntek reggeli interjújában június 10-én.
A kormányfő a benzinárak befagyasztásával kapcsolatban nyilatkozott, de az elmúlt bő évtizedből megszámlálhatatlan példával lehetne illusztrálni a „kuruc” Budapest és a „labanc” Brüsszel szembeállítását.
A meccs legújabb fordulója az uniós helyreállítási alapról (RFF) szól, amelyről Magyarország – utolsó uniós tagállamként – még mindig nem tudott megállapodni az Európai Bizottsággal. Ha nem is fegyverletétellel, de legalábbis a fehér zászló előkészítésével egyenértékű, hogy Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter nemrég bejelentette, a helyreállítási alap Magyarországnak járó több mint hétmilliárd eurós forrásainak megszerzése érdekében Budapest kész a kompromisszumra. Az egyszereplős közbeszerzések számát 15 százalékra csökkentik; az igazságszolgáltatást úgy alakítják át, hogy korrupciós ügyekben nemcsak az ügyészség, hanem a bíróság is dönthet a nyomozás elrendeléséről, leállításáról; a kormány szűkíti a rendkívüli jogalkotást és teret hagy a társadalmi konzultációra az egyes törvények elfogadása előtt; végül pedig a kormány vállalja, hogy az RFF pénzek jelentős részét az energiafüggőség enyhítésére fordítja majd.
Noha előbb-utóbb valószínűleg lesz valamilyen megállapodás, a függetlenségi háborúban a másik oldal is elkezdett érzékeny pontokra célozni. Az Európai Bizottság ajánlásaiban például az szerepel, hogy emelni kell a pedagógusok bérét. (Fizetésük ugyanis az egyéb felsőfokú végzettséggel rendelkezők fizetésének csupán 58-66 százaléka, és még alacsonyabb a pályakezdő tanárok esetében, emellett az egy tanárra jutó tanórák száma Magyarországon a legmagasabb Európában). De az Azonnali brüsszeli értesülései szerint azt is javasolja a Bizottság, hogy vonják össze a kisebb települések még megmaradt felsőtagozatait és a gyerekeket buszoztassák az iskolaközpontokba. Noha a felvetés mellett szólnak racionális érvek, nehéz elképzelni, hogy a Brüsszel és Budapest között elromlott viszony nélkül ilyen radikális javaslat született volna az egyértelműen tagállami hatáskörbe tartozó közoktatásról. (Vagy, hogy a Bizottság ilyesmit írjon elő mondjuk Franciaországnak vagy Olaszországnak.)
Az RRF-fel kapcsolatos Brüsszel–Budapest-szkander jelentős változás, ugyanis az elmúlt években az Európai Bizottság rendszeresen meghátrált. A magyar kormány tulajdonképpen az EU legfőbb jellemvonását használta ki politikai céljai érdekében, amit a nagy 19. századi osztrák drámaíró Franz Grillparzer a Habsburg monarchiával kapcsolatban megfogalmazott: ez a félmegoldások világa, olyan, mint félig elvégzett munka, amelynek befejezését mindig elhalasztják. Az EU-ban föderalisták és nemzetállam-pártiak, északiak és déliek, keletiek és nyugatiak, költekezni szándékozók és takarékos országok akarják saját nemzeti érdekeiket érvényesíteni. Ebben az örökös kompromisszumra kényszerített rendszerben soha senki nem veszít és soha senki nem nyer teljesen, de ahol éppen ezért a gyors és egyértelmű döntéshozatal fogalmilag kizárt, hiába a lisszaboni szerződés magabiztos megfogalmazása az „Európa népei közötti egyre szorosabb egység” létrehozásáról.
A Bizottság által megtestesített brüsszeli nemzetekfeletti bürokrácia pedig lavírozni igyekszik a széttartó tagállami érdekek között, miközben saját nélkülözhetetlenségét is bizonyítaná.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy békeidőben az EU képtelen nagy horderejű döntések meghozatalára, a fontos lépések szinte kizárólag válságos időszakhoz köthetőek. Noha mindenki tudta például, hogy Görögország meghamisítja költségvetési adatait, az eurózóna pedig számos sebből vérzik, a kontinens gazdasági összeomlásával fenyegető 2008-2009-es válság előtt senkinek sem volt ereje a szükséges pénzügyi-ellenőrzési reformok átverésére. A brexit, a migrációs válság vagy éppen a koronavírus-járvány is éppen ilyen katalizátorszerepet töltött be. Korábban például a takarékos (más szempontból: zsugori) németek, hollandok vagy skandináv tagállamok ellenállása miatt elképzelhetetlen lett volna, hogy az EU közösen vegyen fel – a járvány utáni újraindításhoz nélkülözhetetlen – hitelt a piacokról, azaz közösen adósodjon el. Most mégis megtörtént.
A tagállami-nemzeti civódások és önzések, az örökös kompromisszumkényszer, a sokszor tehetetlen központi uniós bürokrácia, az önmaga fontosságától eltelt Európai Parlament láttán nehéz nem a Habsburg monarchiáról valaha írt egyik legjobb regényre, Joseph Roth Radetzky-indulójára gondolni. Ennek egyik kulcsjelentében a cinikus lengyel gróf, Chojnicki kifakad szeretett-gyűlölt országáról. „A császár egy tehetetlen aggastyán, a kormány trotlik bandája, a képviselőház jóhiszemű és ünnepélyes idióták gyülekezete. (…) Az osztrákok szerinte valcertáncosok és heurigerénekesek, a magyaroknak rossz a szaguk, a csehek született cipőtisztítók, a ruténok álruhás és áruló oroszok, a horvátok és a szlovének kefekötők és gesztenyesütők és a lengyelek – pedig maga is az volt – szoknyavadászok, borbélyok és vásári fényképeszek. (…) »Amint császárunk lehunyja a szemét, száz kis részecskére hullunk, a Balkán hatalmasabb lesz, mint mi.«”
Az egyik legismertebb európai kommentátor, a Habsburg Birodalom és az EU párhuzamairól Hollandiában nemrég nagy feltűnést keltett könyvet megjelentett Caroline de Gruyter is megjegyzi, az egykori impérium és az EU között feltűnően sok a hasonlóság. Az 1867-től Osztrák–Magyar Monarchiának nevezett államalakulat komplex nemzetközi képződményként igen különböző népeket tömörített, s a határok nélkül jól működő belső piac volt a birodalom összetartásának legfontosabb eleme. A Monarchiában minden nemzet külön politikai megállapodást kötött Béccsel (ebben legmesszebb mi, magyarok jutottunk a Birodalom dualista alapokra helyezésével). Akárcsak a mai Európai Unióban, ahol minden állam igyekszik kiharcolni Brüsszelben a számára előnyös alkukat és kivételeket. Az EU-hoz hasonlóan a Habsburgok birodalmát is bonyolult bürokrácia irányította; a kiválasztásnál figyeltek arra, hogy a hivatalnokok elsősorban a Monarchiához és ne a saját nemzetükhöz legyenek lojálisak. A magyar sajtó visszatérően sérelmezte, hogy milyen kevés magyar teljesít szolgálatot például a diplomáciai testületben, s aki mégis ott dolgozik, az elsősorban az uralkodóhoz hű. Az Európai Unió két világháború megpróbáltatása után született békeprojektként, amit a tömegmészárlástól megiszonyodott, jellemzően katolikus francia, német, olasz államférfiak kezdeményeztek. Megint egy párhuzam. Miután a spanyol Habsburgok kihaltak, s a család a 18. század elején a véres spanyol örökösödési háborúban elveszítette nemcsak az Ibériai-félszigetet, hanem a gyarmatbirodalmat is, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a békés területgyarapításra.
Nem véletlen, hogy már a 15. századtól a Habsburgok nem hivatalos jelmondata volt: „Háborúskodjanak mások, te, boldog Ausztria, házasodj.” Mária Terézia pedig büszkén vallotta, „jobb egy közepes béke, mint egy dicsőséges háború.”
Okos stratégia, amikor egy államot a kor szuperhatalmai vesznek körül, például a hanyatló, de még sokáig erős Oszmán Birodalom, a feltörekvő Poroszország és Oroszország. Hasonlóan igyekszik boldogulni a hadsereg nélküli Európai Unió, amely modellje vonzerejére és a benne szövetkező államok gazdasági-technológiai kapacitásaira építve hallatná hangját a versengő Egyesült Államok és Kína, illetve az EU-t befolyásolni és megosztani igyekvő középhatalmak (Oroszország, Törökország) között.
Még egy közös vonás: a 19. században megizmosodó nacionalizmusok sokszor tekintették a népek börtönének az osztrák császárságot. (Néha joggal, mint ahogy azt mi is megtanultuk a kegyetlenül levert, törvényes 1848-49-es forradalmunkból.) A józanabb elitek viszont tisztában voltak azzal, sokkal jobb bent, mint kint.
A dualizmus kezdetének és végének két meghatározó egyénisége, Deák Ferenc és Tisza István is pontosan tudta, a soknemzetiségű Magyarország nagyhatalmi státusza és egysége a Monarchia lététől függ.
Így állt elő az a paradox helyzet, hogy a Habsburgokkal sokszor birkózó magyarok hozták arányaiban a legnagyobb véráldozatot az első világháborúban a birodalom megmaradásáért, ugyanis általában a megbízhatónak tartott magyar ezredeket vetettek be a legkritikusabb frontokon. Azaz a Ferenc József ellen lázadó Kossuth Lajos képeivel ékesített, 48-as érzelmű alföldi magyar parasztházakból haltak meg legtöbben Ferenc Józsefért. Ma szerencsére a szomszédban zajló háború ellenére sem ennyire kritikus helyzet, de az bizonyos, hogy a hozzánk hasonlóan kis és közepes méretű európai tagállamok számára minden bicebócaságával együtt az Európai Unió biztosítja a legmegfelelőbb keretet nemzeti érdekeik érvényesítéséhez.
A huszadik század ismeretében különösen értékelendő, hogy ott vagyunk annál az asztalnál, ahol a ránk is vonatkozó döntések megszületnek.
Persze a hasonlóságok mellett különbségek is szép számmal akadnak. Az EU nem egy állam, míg a Monarchia az volt – rendelkezett hadsereggel és önálló külpolitikával. Az Európai Unió Brüsszelben, Strasbourgban és Luxemburgban alkalmaz nagy számban embereket, másutt alig. A Habsburg-világban minden Ferenc József-pofaszakállas állomásfőnökben és pénzügyőrben megtestesült az állam. Ami talán a legfontosabb: míg az Osztrák–Magyar Monarchiának voltak lojális állampolgárai (messze nem csak magyarok és németek, hanem nemzetiségiek tömegei is), addig az Európai Unióval nehéz azonosulni.
Mindezen jelentős különbségek ellenére szellemi folyamatosság megfigyelhető az eltűnt birodalom és az EU között. Ahogy Marty Rady brit történész magyarul nemrég megjelent, lenyűgöző A Habsburgok című családtörténetéből kiderül, az utolsó osztrák császár és magyar király fia, Habsburg Ottó „európainak” nevezte magát. A bajor CSU európai parlamenti képviselőjeként az Európai Uniót a kontinens békéje legfontosabb őrének és a családi birodalom szellemi örökösének tartotta.
Sokat és joggal bírálták az Ottó elődei által vérrel-vassal, házassággal felépített országot. A bukott birodalom utódállamaiban azonban a „felszabadult” nemzetek rögvest kinyilvánították saját elsőbbségüket, ám mivel mindegyik új állam többnemzetiségű volt, ezt általában a nemzeti kisebbségek (például a magyarok) elnyomásával hangsúlyozták. Ahogy Rady megjegyzi, a történelem hamarosan benyújtotta a számlát. A Monarchia védőernyője nélkül az új államok gyorsan az újjáéledő birodalmak – a náci Németország és a Szovjetunió – prédájává váltak. Határaikat állandóan átrajzolták, és ha úgy találták, hogy valaki rossz helyen van, azt már várták a marhavagonok.
A kutató felidézi, az 1990-es években volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy Habsburg Ottó lehet az új demokratikus Magyarország elnöke. Az idős történész, Kosáry Domokos akkor így értékelte hazája kilátásait: „Járhatnánk rosszabbul is.”
Az Európai Unió esetében felesleges a feltételes mód. Mi, magyarok az EU nélkül sokkal rosszabbul járunk.
