Mamutok vagyunk és itt az olvadás! – egy mezei tanár válasza Nényei Pál elitpozíciós cikkére
Igenis be kell vetni új módszereket és akár el is kell engedni ókori szövegeket cserébe azért, hogy a diákok olvassanak és gondolkodjanak, az előrehozott érettségi műfajával nincs gond, az érettségi pedig úgy látszik, korrektebben zajlik egy átlagos gimnáziumban, mint az elit egyházi intézményekben – fogalmazza meg Horváthné Vass Ildikó. A gimnáziumi tanár Nényei Pál egyes közoktatással kapcsolatos állításait vitatja, s amellett érvel: a tanároknak alkalmazkodniuk kell a világhoz, máskülönben nem lesz rájuk szükség. Vita.
A Válasz Online hasábjain július 14-én jelent meg Nényei Pál Fejétől bűzlik a magyar közoktatás, az éhbér csak következmény című esszéje. A Nényei-írások olvasása vagy interjúk hallgatása közben általában lelkesen bólogatok, hiszen magyartanárként hasonló dilemmákat fogalmazok meg nap mint nap. Most viszont az a különös élmény ért, hogy néhány dologban nem értettem egyet a szerzővel.
Az alaphelyzet értékelésében persze nincs vita köztünk. A klasszikus értelemben vett általános műveltséget átadni képes gimnázium ma már valóban csak nyomokban létezik. A nappali rendszerű képzésben tanuló majd’ négyszázezer középiskolás közel fele gimnazista (ebben a számban nincsenek benne a szakgimnáziumban tanulók). Alapvetően azok a gyerekek, akik elég jó eredményeket produkáltak általános iskolában, gimnáziumba szeretnének menni, mert még nem tudják, mit akarnak kezdeni magukkal, vagy éppen csak az van a lakóhelyük közelében. Mit tud nyújtani a gimnázium mint intézmény, amibe ilyen sok és sokféle gyerek jár?
Alapműveltség és „hasznos tudás”
Abban is teljesen egyetértek Nényei Pállal, hogy alapműveltség helyett a többség „használható tudásra” vágyik. Nagy kérdés persze, az mi. A legtöbb szaktanár meg tudná adni a saját tantárgya körében a választ: vagy azért, mert a tananyag bizonyos részei annyi mindennek képezik alapját, vagy azért, mert olyan, később is alkalmazható ismeretek, amelyek akkor is hasznunkra válhatnak felnőttként, ha nem az adott területtel foglalkozunk. Ilyen mondjuk a matematikában a területszámítás, fizikában a hőtan, biológiában az anatómia, irodalomban a … nos, itt elakadtam. Az irodalomban ugyanis „semmi hasznos nincs”.
Az irodalom totális szellemi luxus. Igaz ez a humán tudományok többségére is.
„Attól még nem leszek jobb pénztáros, menedzser vagy agysebész, hogy felismerem a Varázsfuvolát, vagy tudom, hogy 1541-ben foglalták el Budát a törökök” – mondják a diákjaim. Én pedig igyekszem meggyőzni őket arról, hogy nincs igazuk. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy a természettudomány arra jó, hogy megismerjék és megértsék a körülöttük lévő világot, a humán tudományok meg arra, hogy megismerjék és megértsék a benne botladozó embert. Önmagukat, a közösséget, amelyben élnek. Jól hangzik, kellőképpen hatásvadász bölcsesség, az ilyen beszélgetések alkalmával még a kütyüt is le szokták tenni, jókat diskurálunk minderről – de nem hiszik el. Nem is fogják. Kamaszok. Az a dolguk, hogy mindent megkérdőjelezzenek. De ha sokszor mondjuk, hogy mindennek igenis van értelme, talán egyszer elhiszik. Majd. Évekkel később.
Amit feláldozhatunk és amit nem
Az az igazság, hogy olyan ismereteket akarunk lenyomni diákjaink torkán évekig, aminek nem látják semmi értelmét. Gondoljunk bele, nekünk is milyen nehéz olyan munkát végezni, aminek látszólag semmi értelme nincs. Nényei Pál azt írja, a világ kihátrált mögülünk. Lehet. Ám akkor menjünk a világ után (közben nem feledve, hogy értéket őrzünk és akarunk átadni)! Nem hiszem, hogy van más választásunk. Különben olyanok leszünk, mint a mamutok az utolsó jégkorszak után: csodálkozunk, hogy milyen meleg lett, egyre szűkül az életterünk, maradék csordáinkat levadássza az ember, esetünkben a „hasznos tudás” kényszere és… szép lassan kihalunk. A kihalás mondjuk amúgyis adott, sajnos. De mégis, ott vagyunk, van egy tanterv, amihez többé-kevésbé ragaszkodnunk kellene, van alapműveltség, amit átadnánk. Akkor most mégis mi legyen?
Szűkítés. Rostálni kellene a tananyagot, bármennyire fáj is mindannyiunknak, hogy
abból a műveltségi anyagból, amely számunkra még magától értetődő, engednünk kell. Valahol a vágyott általános műveltség és a puszta praktikum közötti félút lehet a megoldás.
Kár, hogy az alaptantervek készítői ezt nem ismerték fel és egy diáknak 2022-ben nagyrészt ugyanazt kell tudnia, mint mondjuk 1980-ban. De azért tegyük a szívünkre a kezünket: mi 1980-ban vagy 2000-ben az Aeneisről akartunk beszélgetni meg latint akartunk fordítani? Aligha. Nényei Pál igen – az amúgy zseniális – Az irodalom visszavág fülszövege szerint, de azért ez nem általános. Sok kolléga megbotránkozhat ezen, de vállalom: ha Vergilius helyett (amit a diák úgysem fog olvasni, vagyis csak nagyon kevesen) elővehetnénk egy modern vagy kortárs verset, novellát, amit ért, urambocsá’ élvez is a gyerek, cserébe én bizony feláldoznám kilencedikben az eklogákat. Azokat majd elővesszük Radnótinál. Eleve nagy tehertétel a magyaroktatás számára a kronológiai elv (ókortól a kortárs felé), noha indokolható és évszázados hagyomány is. Csak sajnos nem működik. Pedig működnie kellene, mert rengeteg (talán majd egyszer) olvasó embert veszítünk így. Ez pedig baj. Talán nagyobb is, mint az Aeneis nem ismerete. A fogyasztható, érthető szöveggel fejlődik a diákok szövegértése: gyakoroljuk rajta az önálló műértelmezést, ami az írásbeli érettségi alapvető követelménye. Lehet jó szöveget választani és ezáltal azt is megmutatni, mi a különbség a ponyva és a szépirodalom között. Talán így egyszer ők is felismerik. Az ókori klasszikusokból (és a többi korszakból is) pedig csak annyit megtartani, ami a fent említett szempontok szerint feltétlenül szükséges. Nekem is fájna sok csodás szöveg hiánya, de még mindig inkább ez, mint az, hogy az irodalmat csak mint valami avítt, unalmas és idejétmúlt borzadályt szemléljék a diákjaim. Más megoldást is el tudok képzelni, nálam sokkal szakavatottabb kollégák el is képzeltek már, írtak hozzá tankönyvet is (amit mostanság nem szabad használni). Valamit viszont muszáj tenni. Az olvadás már rég itt van. A mamutok meg fogynak.
A fentieket egyébként a 2020-as NAT a maga követelményeivel és a 2024-től érvényben lévő érettségi elvárásaival feltételes módba teszi, legalábbis irodalomból, ugyanis az irodalomtöténeti és -elméleti ismereteket ellenőrző feladatsor miatt az a kevés tanári szabadságunk is elvész, ami eddig megvolt: hogy ugyanis kihagyhatunk egy-egy művet, vagy szerzőt, ha érdektelen vagy a diákjaink nem tudnak vele mit kezdeni. Ezt már nem tehetjük meg, ha nem akarjuk vállalni a felelősséget, hogy a gyerek az írásbelin miattunk veszít pontot. Számomra ez nagyobb béklyó, mint a világ elvárása, hogy „valami hasznosat tanítsunk a gyereknek”.
Érettségi – a felemás kimenet
Érdekes volt számomra az a prizma, amelyen keresztül az érettségit és úgy általában iskola és diák viszonyát Nényei Pál szemléli. Ahogy írja is: amit ő ismer, az az elitgimnáziumok, azon belül is egyházi intézmények világa. Megleptek a tapasztalatai. Az enyémek egészen mások. Egy kis gimnáziumban tanítok (pontosabban általános iskolában és gimnáziumban is), nálunk egészen más az érettségihez való viszony. Lehet, hogy egy „versenyistállóban” a pontok számítanak, meg a szülői elvárások, de nálunk ez azért másképp van. A gimink valahol a középmezőnyben van, de nem kozmetikázzuk az érettségit, a diák annyit tud, amennyit. Ez az eredményeken is látszik. Nyilván igyekszünk megugorhatóvá tenni a lécet, és az értékelésnél az is munkál bennünk, hogy az adott tanuló mennyit dolgozott az elmúlt években, de nagy a szórás minden évben. Vannak, akik egyetemi csúcsszakokra mennek 99%-os érettségi eredményeikkel, mások meg épphogy átmennek. Nem nyomaszt sem szülő, sem kolléga, hogy muszáj ötöst adni, nincs az a „felvételi nyomás”, amit Nényei Pál említ. Innen nézve egy kis „futottak még” gimnázium érettségije korrektebb eredményeket produkál, mint egy elit iskoláé? Érdekes. Nényei állításával ellentétben szerintem az előrehozott érettségivel sincs baj. A gimnáziumi földrajzot vagy informatikát 2 vagy 3 évig tanulják a diákok, tanulmányaik befejeztével tehetnek belőle érettségit. Miért várnának még egy-két évet, míg mindent elfelejtenek? Ugyanez igaz a nyelvtanulásra: ha le tud érettségizni angolból 11. évfolyamon, miért ne tehetné meg? Ettől még nem degradálódik az érettségi. A követelményeknek megfelelt, érett. Készülhet eleget a maradék kötelező tárgyból a 12. év végén.
A gimnázium mint intézmény tehát elég sokszínű ma Magyarországon, nagyon-nagyon sokféle képességű és szociokulturális hátterű tanulóval. A nagyon rosszul hangzó tömegoktatás egyszerűen más, mint az elitoktatás.
Ha a gimnázium marad a tömegoktatás színtere, nem tud az az ideálisnak elgondolt, alapműveltséget csillogó szemű, tudásra szomjazó diákoknak könnyedén átadó intézmény lenni, mint ahova mondjuk Nyilas Misi járt.
De vajon kell-e annak lennie? Ha igen, akkor – ahogy Nényei Pál is írja – elég lenne belőle néhány az egész országban. A többit meg hívjuk máshogy, adjunk némi szabadságot a benne oktatóknak, hogy megrostálhassák a kötelezően átadandó ismereteket, így a legmegfelelőbb módon tanítva a diákjaiknak, amit fontosnak tartanak? Én nem bánnám. Ez azonban olyan strukturális és tantervi változtatásokat igényelne, amilyenekre semmi esélyünk. Pedig az iskolarendszerünk anakronisztikus: ebben például nagyon is egyetértek Nényeivel. Úgyhogy a gimnázium marad az, ami: sokszínű iskolatípus, ami a diákjaiért van. Jó esetben.
Az iskola van a diákokért vagy fordítva?
Kétségtelen, hogy a fejkvótarendszernek és úgy általában az iskola hasznosságába vetett hit gyengülésének következtében sok iskolának be kell vonzania a diákokat. Utána pedig valahogy érdekeltté kell őket tenni a közös munkában. Szerintem igenis az iskola van a diákokért. Én nagyon szeretném, ha mondjuk a Polgármesteri Hivatal, Budapest Főváros Kormányhivatala, a Belügyminisztérium vagy egyenesen a magyar állam lenne értem és nem fordítva. Legyen tehát az intézmény a gyerekért! Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy egyéni igényekhez kellene idomulnunk az oktatás-nevelés során, de
a diákjainknak ebben a világban kell boldogulniuk, illetve abban, ami majd 5-10 év múlva vár rájuk.
A tantárgyszakmai szempontok mellett teret kell hagyni társadalmi és főleg pedagógiai szempontoknak is. Leendő felnőtteket nevelünk, akiknek azzal a tudattal kellene elhagyniuk az iskolát, hogy a tanulás alapvetően érték, nem nyűg. Ha ennek érdekében valahogy vonzóvá kell tennünk ezt a kényszerű folyamatot, hát tegyük! Módszertani képzésekkel, digitalizációval, ahogy lehet. Egy biztos: muszáj. Ha már annyit elértünk egy jó online feladatsorral, oktatóprogrammal, játékkal, drámajátékkal, akármivel, hogy a diák meg meri fogalmazni magában: „az iskola azért mégsem mindig halál unalom”, akkor félig nyert ügyünk van. Ez amúgy borzasztó nehéz ebben a világban, ahol a gyerekek néhány másodpercenként új ingerre és folyamatos pozitív visszacsatolásra vágynak. Ebben maximálisan egyetértek Nényei Pállal: a valódi jelenlét, a figyelem hiánya rendkívüli módon megnehezíti a munkánkat. Kortünet, sajnos, nagyon nehéz felülírni. Ha mégis sikerül, akkor jöhet a tanár és amit tanítani szeretne.
Tanár és diák – ki tanít kit?
A klasszikus tanár-diák viszony valóban felbomlóban van. Ideális esetben ugyebár a diák első pillanattól fogva tiszteletteljes, a tanárra pedig mint a tudás birtokosára tekint. Nem tekint. Fel se néz a mobiljából. Amiből egyébként két kattintás után többet tudhat meg Csokonairól, az egysejtűekről vagy a pleisztocén korról, mint amit mi valaha is el tudnánk neki mondani. A tanár többé nem a tudás forrása. Inkább csatorna, aki az ismereteket szűri, közvetíti, mederbe tereli. Ez nem baj, csak alkalmazkodni kell hozzá. Nem esnek tőlünk hasra? Nem nagy ügy! Egy kamasz gyerek tanártól ritkán alél el amúgyis, akár kis- akár nagykamasz: tanítottam 10-től 20 évesig mindenféle korosztályt, ebben aztán teljesen biztos vagyok.
Valljuk be: nehezen engedjük ki a hagyományos tanárszerep biztos talaját a lábunk alól.
Megszoktuk, hogy mi irányítunk, nálunk az ismeret, a diákoknál meg a papír és a toll, hát jegyzeteljenek! Meg lehet próbálni erőből fenntartani ezt a szereposztást, van is, akinek sikerül. A gyerekek azonban pontosan tudják, hogy az általam elmondottakat, leírtakat más forrásból is meg tudják szerezni, ha kell dolgozathoz, érettségihez. Hogy lehetünk így hitelesek? Úgy, ha elfogadjuk, hogy a szerepeink változnak és akár mi is tanulhatunk a diákjainktól. A tanár tehát lassan tényleg felesleges lesz? Szerintem nem.
Kellenek-e a tanárok?
Kellenek. Ugyan a hagyományos mester-tanítvány viszony változóban van, de nem vész el, csak átalakul. Amit nem pótol sem program, sem technika, sem módszer, az a felkészült tanár személyisége és a szenvedély a tanított tárgy iránt. Lehet, hogy megmosolyogják, amikor az ember lelkesen magyaráz, de a lelkesedés tud ragadós is lenni. Jó eséllyel a gyerek mégiscsak megfogja azt a szöveget és hajlandó lesz velem olvasni. Nem mindenkinél működik, de sokaknál igen. Az online oktatás számomra éppen azt bizonyította: igenis szükség van személyes jelenlétre, kapcsolódásra, normális kommunikációra. Akkor is, ha ezt nem minden diák ismeri fel. Nem baj. Mi tudjuk helyettük is. Azért vagyunk mi a tanárok.
Kihalni vagy alkalmazkodni?
A nagy kérdés továbbra is az, mennyire ragaszkodjunk a klasszikus alapműveltség elemeihez. Feláldozhatók-e ezek a gimnáziumi oktatásban? Úgy gondolom, hogy részben igen, ha cserébe több olyan diák kerül majd ki a kezünk alól, aki tud és hajlandó tanulni, olvasni. A sorok között is. Ezek a gyerekek egyszer felnőnek, autószerelők lesznek és villamosmérnökök, szavazni fognak. Én nem bánom, ha beszélgetés közben csak néhányuknak jut eszébe Catullus, azt viszont nagyon bánnám, ha nem lennének hajlandóak könyvet a kezükbe venni. Nem biztos, hogy van erre ráhatásom, de próbálkozni muszáj.
Dönthetünk úgy, hogy maradunk mamutok és az olvadással kihalunk. Vagy: alkalmazkodhatunk. Ledobhatjuk a vastag bundát, a feleslegesen hosszú agyarakat és lehetünk mondjuk: elefántok.
Ők még mindig megvannak.
Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt
