Mondjuk ki végre: nem a takarékosság, hanem a pazarlás baromi ciki!
A rezsicsökkentés részbeni kivezetésével az energiaválság Magyarországon is húsbavágó kérdéssé vált. Mégis, az erről való értelmes párbeszédet hazánkban beárnyékolják a takarékossági praktikákat cikinek, nevetségesnek beállító hangok. Miközben már nem az a kérdés, hogy át kell-e gondolnunk energiafogyasztási szokásainkat, hanem hogy ezt magunktól, időben tesszük-e meg, vagy a külső körülmények kényszerítik ki drasztikusabb formában. Rendszeres vendégszerzőnk, Huszár András, a Green Policy Center vezetőjének írása.
Az energiaválság a politikai figyelem fókuszába helyezett egy, a klímaváltozással foglalkozók körében már régóta vitatott témát: a magatartásváltozást. Vagyis az arról való gondolkozást, hogy az egyes emberek (nagy tömegének) magatartásának megváltozása mennyiben tudna segíteni a környezeti válság megoldásában és vajon kötelezővé lehet, vagy kell-e tenni ilyen intézkedéseket. A klímatudomány ezt meglehetősen óvatosan kezeli, ódzkodik még csak ilyen szinten is beleszólni az emberek életébe, de ma már lászik, hogy a téma mégsem kerülhető meg. Európában már a legmagasabb politikai szinteken is születnek ötletek arra, hogy az embereknek mi mindent lehetne vagy esetleg kellene megtenni azért, hogy kisebb terhet rójunk a környezetünkre, beleértve az energiafelhasználást is. Erre a magyar politikában és közéletben, elsősorban a kormányoldal környékéről korábban főleg gunyoros és cinikus reakciók születtek. Pedig a valódi kérdés ma már nem az, hogy kell-e változtatnunk a (fejlett világban) megszokott életvezetési szokásainkon, hanem az, hogy ezt önmagunktól, kontrollált formában tesszük, vagy a természet (és a környezeti válság okozta tüneti politikai- és gazdasági válságok) fogja kikényszeríteni, drasztikus lépésekben.
Miközben alig tudjuk követni, éppen melyik válság csap oda nagyobbat „békés életünknek”, a hazai közbeszédben eddig jóformán csak azon – elsősorban nyugat-európai – válaszkeresésesek gúnyolása jelent meg, amelyek a takarékosság, a mértékletesség fontosságára hívják fel a figyelmet, és adnak ehhez tippeket is. Néha persze ezek valóban lehetnek megmosolyogtatóak, mégis teljesen érthetetlen, miért ciki arról beszélni, hogy
egy energia- és inflációs- és klímaválság idején mindenkinek kétszer, háromszor, tízszer át kellene gondolnia mi az, amiben lehetne takarékosabb is.
Az eddigi magyar kormányzati válasz – amely az árak mesterségesen alacsonyan tartásában és az energiaelőállítás egyre kétségbeesettebb fenntartásában merült ki – ugyanis csak tüneti kezelés, ráadásul olyan, amely kifejezetten elfedi a valódi problémákat. Igaz, a minapi kormánybejelentés alapján már a rezsicsökkentés bástyáján is megjelent egy jó nagy repedés, s az átlag felett fogyasztók kikerülnek a mesterségesen alacsonyan tartott költségek alól. Azóta legalább részben elmozdulni látszik a kormányoldali sajtó kommunikációja is a témában, (a hangnembeli különbségre lásd ezt a korábbi és ezt a későbbi cikket) hiszen látható, hogy magyarok tízezreit fogja közvetlenül érinteni a drasztikusan magasabb költség. Egyes számítások több százezer forinttal magasabb számlákat mutatnak.
Ehhez képest, ahogy Gulyás Gergely a döntést bejelentő Kormányinfón fogalmazott, „az életvezetési tanácsoktól” a kormány tartózkodna, amíg nem muszáj. De vajon muszáj-e, hogy tartózkodjunk az „életvezetési tanácsoktól”, hiszen a jelenlegei életvezetésünkkel egyrészt lassan „elérünk a falig”, így egyre nehezebb tagadni, hogy azon változtatnunk kell. Nem azért, hogy a „klímát megmentsük”, hanem egyrészt azért, hogy magunkat és ezáltal a társadalmunkat tegyük ellenállóbbá, vagy ha úgy tetszik válságállóbbá. Másrészt, hogy egyáltalán ki tudjuk fizetni a számláinkat. Ha például a világon mindenki úgy használná fel a bolygó erőforrásait, mint mi magyarok, akkor azok már idén május 30-ával elfogytak volna. De nem csak a természeti tőke túlhasználata a probléma.
Minél kevesebb energiára szorulunk rá a mindennapi életünkben, annál kevésbé leszünk kitettek az árváltozásnak, vagy épp az energia rendelkezésre állásának. Ezt az igényt nyilván nem lehet és nem is kell teljesen nullára szorítani, de a jelenlegi rendszerben finoman szólva is vannak tartalékok. Ehelyett elsősorban éppen azok cikizik a takarékosabb életmódról beszélőket, akikhez elvileg a szerény, önmérsékletet tanúsító életmódot értéknek tekintő „keresztény-konzervatív” gondolat közel áll. A mostani kommunikációs irányváltás előtt csak egy-két üdítő kivételt hallhattunk, ilyen volt például az MCC Klímapolitikai Intézetének szakértőjével készült interjú, aki éppen erre hívta fel a figyelmet, amikor a „konzervatív” klímapolitikáról beszélt és: adott „életvezetési tanácsokat”. Ugyanakkor a fenti Kormányinfón elhangzott megjegyzés már csak azért is visszás, mert épp egy olyan kormány képviselője mondta, amely – szerintem helyesen – azt vallja, hogy az államnak igenis dolga értékek felmutatása és képviselete. Az megint más kérdés, hogy ezeket hogyan és milyen módon kell felmutatni és képviselni. Mindenesetre a takarékosság épp egy elvben kevesek által vitatott érték volna, amit igenis képviselni kellene. Mégis a kormányoldali média (egy része) azt sugallja, hogy ciki takarékosnak lenni és önmérsékletet gyakorolni, vagy erre egyáltalán csak kísérletet tenni (a hatás a kommentekben jól látható).
A kérdés csak annyi: miért? Különösen akkor amikor már egyre nehezebben tagadható, hogy a parmanens válságok korába léptünk,
a környezeti javak túlhasználata változatos tünetekben fog megmutatkozni, amelyek közvetlenül eljutnak hozzánk magyarokhoz is: világjárványok, áruhiány, menekültek, fegyveres konfliktusok.
És igen, ennek elsősorban az emberiség az oka, saját magunknak tesszük nehezebbé a dolgokat. Hogy rossz ezt hallani? Bizonyára. Miért jó ezt hallani mégis? Mert a megoldás (felé törekvés) is rajtunk múlik, az nem csak úgy lesz. Pontosabban megoldás lesz így is, úgy is, de a természet által kikényszerített válaszokat nem kellene kivárni. Azokról elég részletesen lehet olvasni például az IPCC által, a világ jelenlegi legjobb tudományos eredményeit összefoglaló jelentésekben. (Hamarosan meg fog jelenni az elmúlt hétéves ciklus eredményeit összefoglaló munka, azt külön is érdemes lesz nyomon követni.) Ezen kutatások alapján már arról is tudhatunk, hogy mekkora hatása lehet az egyéni magatartások megváltozásának. A kibocsátások 40-70%-át is mozgathatják a fogyasztói igények változásai. Mielőtt bárki felháborodna, rögzítem: nem egyes emberekről beszélek, ám ha nem mindenki teszi hozzá a magáét a közös cselekvéshez, akkor biztosan fújhatjuk. Ebben a felelősség közös, de megkülönböztetett.
Ez az elv a nemzetközi klímatárgyalások meghatározója is, mert képes áthidalni azt a nagyon rossz vitát, megközelítést, amelyet kérdés formájában én is sokszor megkapok, ha a környezeti problémákról vagy az éghajlatváltozásról beszélek. Ezek a kérdések úgy szoktak hangozni, hogy: „Kinek a felelőssége az éghajlatváltozás? Milyen szinten érdemes/hatékony/kell fellépni ellene? Én, mint egyén mit tudok tenni és van-e annak bármilyen értelme, mikor a nagy cégek a hibásak?” Ezek a típusú viták a nemzetközi téren is fel-fellángolnak az egyes országok felelősségét firtatva. A „közös, de megkülönböztetett felelősség” elvéből viszont éppen az következik, hogy mindenkinek nem csak lehetősége, de kötelessége is hozzátenni a közös cselekvéshez, amit tud. Ez a Párizsi Megállapodás szelleme is, amelyet Magyarország is aláírt. Én ugyanígy látom az egyéni cselekvés lehetőségét és kötelességét is.
Ehhez képest nálunk a közbeszéd még el sem indult konstruktív irányba az egyéni cselekvés lehetőségeivel és hatásaival kapcsolatban,
sőt, ahogy csak lehet, a „klímaromboló nagy cégekre” akarjuk áthárítani nem csak a felelősséget, hanem a cselekvés lehetőségét és kötelezettségét is. Csakhogy ezen cégek termelése (nagyrészt) a fogyasztói igényekhez igazodik.
Félreértés ne essék: ez az írás nem arra irányul, hogy arra kérjen bárkit, hogy teszem azt ne autózzon. Én is autózom, de csak hétvégén, és csak akkor, ha szükséges. És ezt is igyekszem ritkítani. Az írás arra szeretne rámutatni, hogy ezekről a dolgokról nemhogy nem ciki beszélni, hanem egyenesen kívánatos, méghozzá a saját érdekünkben. Egyébként ma már számtalan lehetőséget lehet találni, ha valakit tényleg érdekel, hogy mit tehet az egyén, lásd pl. itt vagy itt. A médiában is egyre több ezzel foglalkozó cikk jelenik meg, helyesen.
Összességében úgy néz ki, hogy a következő időszak kulcsszava a reziliencia lesz, vagyis, hogy mennyire válságálló egy ország és egy társadalom. Mennyire érinti érzékenyen, ha külső körülmények változnak. Ebbe beletartozik az energiafüggetlenség felé törekvés is, aminek fontos része az energiaigények csökkentése. Minél kevesebb az energiaigényünk, logikusan annál könnyebb megtermelni azt a mennyiséget saját magunk számára. Jó hír, hogy ez elérhető, ráadásul most még egyáltalán nem drasztikus és nem is aszketikus módon . A rossz hír viszont az, hogy a magyar társadalomban még mindig inkább az ellenkező vágyakat és ezáltal a bármiféle visszafogás elleni indulatokat gerjesztik. Arra biztatok tehát mindenkit, hogy gondolkozzon el, legyen tudatosabb, lássa be, hogy amiket használ, ahhoz valahol energiát kell előállítani. Vegyük számba a megtakarítási lehetőségeinket, mindenki a sajátjait, őszintén, és változtasson, amin tud. A pénztárca is meghálálja. Ezentúl egy következő lépésben alakíthatunk kisközösségeket is, és nézzük meg akár azt is, milyen forrásokra tudunk pályázni, ha valamilyen tőkeigényes ötletünk lenne. A változás szüksége a nyakunkon, legyünk végre mi egyének is aktív szereplői – ne csak a probléma fokozásának, hanem a megoldásának is. Ahogy a probléma, a megoldás is kizárólag bennünk, emberekben van.
Első lépésként tehát mondjuk ki jó hangosan: pazarlónak lenni, na, az baromi ciki!
Nyitókép: Az extrém hőség miatt leégett kemping a franciaországi Gironde megyében 2022. július 19-én (Philippe Lopez / AFP)
