Az utolsó nyugatos fideszesek nyilvános megalázása – ez volt az idei Tusványos
A partizános Gulyás Márton pódiumvitázik Tusványoson? Még minket is moderálni hívnak, ráadásul kormány–ellenzék-vita vezetésére? Csak nem itt a várva várt konszolidáció? Aki ezt olvasta ki az előjelekből, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ehelyett ugyanis a mutatóba még maradt egy-két nyugatos fideszes nyilvános megalázásába torkollott az idei fesztivál – többek között a házigazda Németh Zsoltéba, aki ezrek előtt hallgathatta végig Orbán Viktor jobbján az általa nemrég dezinformációnak nevezett putyini propgagandaszólamokat a kormányfő szájából. Helyszíni riport.
A Google szerint 8 óra 18 perc alatt Tusnádfürdőn van az ember. Persze… Minthogy a Válasz Online több tagja is rendszeresen megfordult a hivatalosan Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor névre hallgató rendezvényen korábban, reflexből megmosolyogtuk a packázó határőrökkel, a meseszép, de lassú hegyi utacskákkal nem számoló techóriást. Teljes joggal: 11 órányi autózás után értünk a helyszínre csütörtök este.
Hogy elindulunk egyáltalán, nem volt magától értetődő. Akkor sem, ha Tusványos egyértelműen a magyar politikai élet egyik legkülönlegesebb eseménye évről évre, amely két évig el is maradt a világjárvány miatt. A különlegesség részben éppen a távolság következménye: Budapesttől 756 kilométerre, a Székelyföld közepén mindig kicsit más szabályok voltak érvényben, mint a magyar fővárosban. Persze, Tusványos a Fidesz rendezvénye, az eseményt hivatalosan szervező Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány egyik atyja Németh Zsolt: ő azonban a Fidesz vitákra is nyitott, józan irányvonalát vitte mindig. Talán ezért nem lett belőle külügyminiszter sosem, viszont talán éppen ezért is maradt meg Tusványosban valami a kezdeti nyitottságból. Bel- és külmagyarok, román értelmiségiek, politikusok is megfordultak a vendégek között az elmúlt harmincegy évben. Sőt: belmagyar ellenzéki pártok képviselői is.
Alkonyattól pirkadatig
Elvileg tehát semmi meglepő nem volt abban, hogy lapunk újságíróját idén moderátornak hívták egy kormány-ellenzék-vitára – tíz éve is előfordult ott ilyesmi. Mégsem adjuk az álnaivat: azóta sok víz lefolyt a Dunán. Meg az Olton is – a kettőnek pedig köztudomásúlag egy a hangja. Csak ami a sajtóviszonyokat illeti, sokat mesélhetnénk például a közpénzből etetett pártpropgagandáról, a maradék független sajtóvilágot ellenségnek beállító vagy azt ignoráló kormánypártról – lapunk is hiába kérdez, válaszokat minisztériumoktól, fontos intézményektől a legritkábban kapunk.
Ahogy pódiumfelkérést sem kaptunk Tusványosra az utóbbi időben. Épp ez indokolta, hogy végül igent mondtunk a mostanira: biodíszletként segédkezni annak elbábozásához, hogy lám, a magyar demokráciával, nyilvánossággal minden rendben, nyilván semmi kedvünk nem lett volna, viszont az mégiscsak felkelti az újságírói érdeklődést, ha változást lát. Főleg ha kritikus helyzetben lát ilyet, amikor a kormány épp olyan szent teheneket kénytelen vágóhíd irányába tessékelni, amilyen az általa bevezetett kata vagy főként a rezsicsökkentés. Amikor a kormány regionálisan és EU-szerte is elszigetelődött, amikor nem jönnek az EU-pénzek. Mi tehát az újbóli nagy tusványosi nyitottság oka, amelybe a miénk mellett még a partizános Gulyás Márton pódiummeghívása is belefér? Gondban érzi magát a Fidesz, irányváltásnak leszünk szem- és fültanúi? Netán Németh Zsolt józanabb, nyugatosabb irányvonala is hangsúlyosabbá válik a magyar külpolitikában? Vagy épp ellenkezőleg: a negyedik kétharmad után éppen magabiztosságát kívánja demonstrálni a kormánypárt Tusványoson? S vajon miért mennek oda még mindig ellenzéki parlamenti képviselők? Felvenni a kesztyűt, netán hűbéresküt tenni? Efféle kérdésekkel kavarogtak bennünk, s hogy választ kapjunk rájuk, felkerekedtünk. (Meg aztán: mentünk a szocialisták ifjúsági táborába is két hete – s a kormánypárti Tusványos azért összehasonlíthatatlanul fontosabb helyszín a magyar jövő szempontjából.)
A nagy kérdésekre csütörtök esti érkezésünkkor persze még nem kaptunk rögtön választ. Napnyugta után Tusványos elveszti szabadegyetem jellegét, átmegy virtigli magyar fesztiválba, a környékbeli fiatalok bulihelyévé változik.
Öt nap alatt hetvenezer látogató, egy-egy este akár tízezer ember a nagyszínpad előtt – most épp Bagossyék játszanak, akik ugye helyiek, de enyhén érzelgős poprockjukkal meghódították a belmagyar piacot is. Noha „a zeneipar krémjétől már csak két tyúklépés a NER-circle”, a fellépőket ide sosem politikai alapon válogatták. Amikor még volt Quimby, jöttek ők is, teljesen természetesen volt itt Péterfy Bori, vagy Lovasi is a Kiscsillaggal – persze még három éve is szétszedték őket egyes belliberálisok ezért. Teljesen jogtalanul. Az, hogy a székely fiatalok is kapjanak egy fesztivált, amelyen a magyar könnyűzenei élet nagyjai játszanak nekik helyben – ebben aligha találhat kivetnivalót, akit a nemzete, vagy legalább a kisebbségi sors nem hagy hidegen.
A kisebb színpadok ráadásul bemutatkozási lehetőséget is biztosítanak helyi erőknek – s szinte mindig van olyan erdélyi együttes, amelyre felfigyelhet a messziről jött magyar. Csütörtök este is akadt ilyen: A Csajod. Igen, ilyen bugyuta neve van a fiatal formációnak, amely azonban hibátlan produkció, Román lány című slágergyanúsukat napokig dúdolgatjuk majd a koncert után. Pechjükre Bagossyék alatt kell játszaniuk a kisszínpadon, ezért eleinte alig lézengenek a nézőtéren. Sebaj, megjegyezzük őket. Érdemes.
Az éjjel már kevésbé a kulturált szórakozásról szól errefelé: ez az az időszak, amikor az ember csontrészegen táncoló helyettes államtitkárokba futhat bele a csűr nevű műintézményben, amely dugig van most is. Kiváló terepe ez a haverkodásnak, kapcsolatépítésnek – aki bebocsáttatna az „udvarba” valahogy, annak jobb esélyeket kínál egy ilyen este, mint bármelyik Budapesten. Szóval kincsvadászoknak bőven megér 11 óra vezetést az alkalom. Mi azonban nem haverkodni jöttünk, gyors terepszemle után el is hagyjuk a helyszínt. Amúgy sem árt kipihentnek lenni másnap, amikor vitát vezetünk majd.
Udvari fény és kemény terep
Pénteken, nappali fénynél még jobban látszik az udvari jelleg. Pólóban flangáló miniszterek jönnek szembe – Csák János, Gulyás Gergely, Nagy István, Varga Judit és Varga Mihály is megfordul itt. Fontos emberekhez is oda lehet lépni, de e kategória szereplői felsorolhatatlanok: aki nincs Tusnádfürdőn, az nem is fontos a NER-ben. Akár még az uralkodói család tagjaihoz is odasompolyoghat az ember: Lévai Anikó épp itt sétál el, Káel Csabát üdvözli az irodalmi sátornál, ahol az erdélyi rockzenéről írt friss könyv bemutatója kezdődik mindjárt többek között a szerző és Demeter Szilárd részvételével. Igazuk is van azoknak, akik a miniszterelnök felesége köré gyűlnek: a jelenlegi magyar berendezkedésben neki alighanem nagyobb ráhatása van a magyar valóságra, mint bármelyik kormánytagnak.
Ami utóbbiakat illeti, cseppet sem tűnnek megszeppentnek. Noha csütörtökön Varga Mihály sötét jövőt vetített előre, Németh Szilárd pedig a rezsicsökkentés részleges kivezetésének részletszabályait jelentette be, amikor pénteken a táborba érünk, Semjén Zsolt totális magabiztossággal beszél egy kerekasztalban a hanyatló Nyugatról. Elvileg a kereszténységről szólna a panel, a miniszterelnök-helyettes KDNP-elnök ehhez képest pillanatok alatt eljut a furcsa magyar kormányálláspont ismertetéséig, hogy ugyanis a világra fenekedő legfőbb veszélyt két szövetségesünk jelenti: Brüsszel és Washington. Ők Semjén szerint el akarják tüntetni a kereszténységet, plusz a nemzetállamokat, de az íze végett szétvernék még a családot is – azért relativizálják annak fogalmát. A szomszédunkat megtámadó Oroszország ezzel szemben annyira nem veszélyes, hogy Semjén kitér Kirill pátriárka vagyonának magyar vétó általi uniós megvédésére is – mégpedig büszkén, a vallásszabadságért folytatott harc leplébe bugyolálva a történetet (amelyről itt írtunk).
Nos, már ekkor gyanús, hogy nem lesz itt nagy irányváltás. De akkor miért is ez a különleges bánásmód például a sajtóval? A kitelepült Telexnek nyilatkozik Semjén, a Partizán is forgat egy sor miniszterrel… A kérdést, hogy ugyan miért kell 800 kilométert utazni ahhoz, hogy döntéshozók kérdésekre válaszoljanak, Gulyás Márton is felteszi a miniszterelnök politikai igazgatójával folytatott vitáján Orbán Balázsnak – választ azonban nem kap.
„Annyira túlnyerték magukat áprilisban, hogy most mindenre rábólintottak. A szervezők eddig is hívtak volna sokakat, de most nem tiltották le az ötleteiket”
– ennyit tudunk meg egy bennfentestől. A hangulat egyébként kellemes, nincsenek durva szekértáboros beszólások – Gulyás Mártontól még szelfilehetőséget is kér két ifjú székely. Megkapják.
Mi pedig a lehetőséget, hogy levezessük a kormány-ellenzék-vitát, amiért érkeztünk. Nem indul jól: Varga Judit panelja elhúzódik, s amikor háromnegyed óra csúszással a pódiumra ülhetünk, a mikrofonok nem működnek. Aztán elmegy az áram. Öt percre. Aztán megint elmegy az áram. A feszültség amúgy sem nagy eleinte: az MSZP-s Molnár Zsolt és az LMP-s Keresztes László Lóránt sokáig mintha csak G. Fodor Gábor intelmei szerint járnának el, megvalósítva a „konstruktív ellenzéki” hozzáállást. Azt ugyanis, amely nem támadja a kormánypártokat – ezeket itt Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető és a KDNP-s Nacsa Lőrinc testesíti meg –, elfogadja a helyét a kiépült NER-ben, s feladatát az országjobbító javaslatok tiszteletteljes felvetésében látja. Kérdésünkre, hogy miért nem Budapesten vannak egy kata-tüntetésen, az értelmes vita fontosságáról beszélnek. Molnár megemlíti, hogy már 1998-ban is járt Erdélyben, valamint, hogy pártja a patrióta szociáldemokrácia letéteményese most már, ezért is itt a helye. Keresztes meg régi tusványosoló. Abban mind a négyen egyetértenek, hogy nehéz idők jönnek az országra, Keresztes szerint pedig ezért a kormánynak szüksége lehet a társadalmi támogatottságra. Ezért kell közös hangot találnia az ellenzékkel. Molnár is, ő is jó példaként említik fel, hogy az elmúlt ciklusokban a kormánytöbbség egy-egy javaslatukat befogadta, Keresztes ennek megfelelően most a Sajó sanyarú helyzetének rendezését szorgalmazza újra és újra, valamint a szélenergia használatának fontosságát hangsúlyozza. Konstruktív.
Eleinte még a gazdasági helyzet miatt sem gyepálják nagyon a kormánypártiakat: egyikük sem köt bele abba a narratívába, hogy a háború minden bajok oka.
Molnár csupán felveti, hogy a választás előtt már tudható volt a rezsicsökkentés változatlan formában való fenntartásának lehetetlensége, tehát akkor kellett volna erről őszintén beszélnie a kormánynak. Kocsis Máté és Nacsa Lőrinc egy másodpercre sem jönnek zavarba: felemlegetik, hogy sem a rezsicsökkentést, sem az eredeti kata-törvényt nem szavazta meg a baloldal. Sorolják a Fidesz-kormány adócsökkentéseit, magabiztosan állítják, hogy nincs kiigazítás, hiszen nem módosították év közben a költségvetést. Arra a kérdésünkre sajnos nincs válasz, hogy aki eddig 40 ezer forintot fizetett a gázért, a rezsicsökkentés csökkentése miatt viszont most 200 ezret fog, az mégis honnan teremtsen elő havi plusz 160 ezer forintot. Az áram újra elmegy, aztán megjön, ahogy a vita végére a feszültség is: Molnár Zsolt csak felveti a sajtószabadság kérdését, amire Kocsis Máté elmondja: lám, itt Tusványoson is nyilatkoznak a Telexnek, de a baloldal nem hajlandó bemenni a Hír TV-be, szóval az ellenzék nem híve a sajtószabadságnak. Molnár keményít kicsit: szerinte a koldusok országa lettünk. Erre a közönség fütyüli ki. Az is elhangzik aztán a fideszes frakcióvezető szájából, hogy a baloldal legfeljebb konjunktúra idején nyerhet választást, tehát ne akarjanak az országnak rosszat. Molnár meg is jegyzi, hogy ha továbbra is ez a mentalitás a Fidesznél, hogy a baloldal nemzetellenes, akkor ennek a vitának nem volt értelme.
Nos, valóban nem volt sok. Nem véletlen, hogy az egyetlen szemtől szembeni, egy-egy elleni vitán egy médiamunkás, Gulyás Márton vitázott kormánypolitikussal: az ellenzéknek ugyanis nincs vezetője. A mi vitánkon két, pillanatnyilag parlamenti küszöb alá (egyes mérések szerint 1-1 százalékra) mért párt politikusa volt jelen, akik számára a jelenlegi politikai erőviszonyok mellett, a hatályos választási rendszerben matematikailag sem adott az esély, hogy a hatalom közelébe kerüljenek. Pontosabban: jelenleg még Tusványoson tudnak leginkább közel kerülni. A döntések bizony az udvarban születnek, s aki akár a legjobb szándékkal át akar vinni valamit, annak itt a helye. „Van, ami örök” – ez volt az idei fesztivál mottója. Nos, ahogy most áll a helyzet: a Fidesz-uralom az. Az ellenzéki realitás tehát annyi, hogy az erő teljes egészében odaát van.
Dupla vagy semmi
A fent vázolt helyzet lehet a fő oka annak, hogy a szombati „Orbán-koncert” olyan lett, amilyenre az „előzenekarok” után már számítani is lehetett. Nemhogy irányváltás nem történt: a miniszterelnök az eddigi vonalat meghosszabbította – Bicskénél jóval tovább. A házigazda Németh Zsolt, aki a háború februári kitörése után egy egyszerű és jól érthető „Ruszkik, haza!”- bejegyzéssel foglalta össze a lényeget, most a kormányfő jobbján hallgathatta végig az oroszok jogos biztonsági igényéről szóló okfejtést:
„Az oroszok egy nagyon világos biztonsági igényt fogalmaztak meg, a diplomáciában ritka módon ezt még le is írták, és elküldték az amerikaiaknak is, és elküldték a NATO-nak is. Ahol leírták, hogy azt követelik, hogy Ukrajna soha ne legyen tagja a NATO-nak, ezt mondja ki Ukrajna, és biztosítsa e felől maga a NATO is Oroszországot, és vállaljuk, hogy soha nem helyezünk el olyan fegyvereket Ukrajna területén, amellyel el lehet érni Oroszország területét. A nyugatiak ezt az ajánlatot elutasították, tárgyalni sem voltak róla hajlandók. Azt mondták, hogy a NATO egy »open door policy«, vagyis nyitva van az ajtaja, bárki jelentkezhet, és majd mi eldöntjük, hogy akarjuk-e őket felvenni, vagy nem. Ez a visszautasítás pedig azt a következményt váltotta ki, hogy ma az oroszok fegyverrel akarnak érvényt szerezni azoknak a biztonsági igényeiknek, amelyeket korábban tárgyalás útján akartak elérni.”
Nos, nem egészen ez történt: amint már január elején felhívtuk rá a figyelmet, az oroszok akkor azt követelték, hogy Magyarország se legyen a NATO tagja. Ez volt az a komoly ajánlat, kérés, amelyet ezek szerint a Nyugatnak meg kellett volna fontolnia a magyar miniszterelnök szerint. Tényleg nem lettünk volna ezekben a pillanatokban Németh Zsolt helyében, aki két és fél hónapja higgadtan is elmagyarázta, miért nem fogadható el az orosz dezinformáció és a területszerzési igények. A putyini propaganda felmondása a kormányfő részéről alighanem ritka megalázó volt a nyugatos fideszeseknek – igaz, belőlük mára mutatóba maradt csak néhány. A hibás tehát Brüsszel és a Nyugat, amely Orbán szerint rosszul kezeli a háborút, a háborús válságkezelésnek szerinte mind a négy kereke kidurrant (noha például a szankciós politika nem feltétlenül: az orosz gazdasági visszaesés 8-9 százalékos is lehet).
A 8 évvel ezelőtti Tusványos óta használt Brüsszel-ellenes, oroszpárti, nyíltan illiberális irány persze ma már szinte hagyomány, néhány éve a genderügy felemlegetése is az, a migránskérdés pedig 2015 óta számít slágertémának: ám szintlépés utóbbi esetében is történt. Akkoriban a kormányfő még azért bírálta – sok esetben okkal, joggal – Európa nyugati felét, mert az bevándorlók millióit beengedve „no-go zónás” városokat, párhuzamos társadalmakat hoz létre határai között. Ami kétségtelen biztonsági kockázat. A magyar szlogenek is úgy szóltak, hogy ha valaki idejön, annak „tiszteletben kell tartania” a kultúránkat. Ezúttal Orbán Viktor már nem erről beszélt, hanem a „poszt-Nyugatról”, amely „kevert faj”, meg rólunk, akik nem vagyunk „kevert faj” – a miniszterelnök állítása szerint ha európai keveredik európaival, az ugyanis nem számít annak. Túl azon, hogy olyan nem európai felmenővel is bíró magyarok, amilyen mondjuk Kálid Artúr, Liu Shaoang vagy Kocsis-Cake Olivio vajon mit gondolhatnak erről, érdemes észrevenni: míg a korábbi megközelítésben a keveredésnek, az asszimilációnak épphogy a hiánya volt problematizálva (még egyszer: nem is alaptalanul), most már a keveredés maga a gond. Ráadásul a „fajok” keveredése. Emberekre értelmezve.
Minthogy a tusványosi beszédek mindig jól előkészített szónoklatok, a kormányfő számára előre megírt panelekkel, amelyek csapatmunka eredményeként születnek, szinte kizárt, hogy ez a szóhasználat a véletlen műve legyen.
S hogy mi az értelme, túl azon, hogy pontosan kiszámítható a reakció, a még nagyobb nyugati felháborodás? Ez a beszéd többi részéből világlik ki: a miniszterelnök víziója szerint a „poszt-Nyugat” tényleg bedől, s a hozzá hasonló újjobbosok megerősödnek. A gond csupán az, hogy – amint Orbán maga is elismerte – senki nem lát a jövőbe ennyire bizonytalan helyzetben. Ő sem. Ettől kezdve viszont ennek a játéknak a neve: dupla vagy semmi.
S bár ez akár hazárdjátéknak is tűnhet az ország szempontjából, a hatalommegtartáséból annál kevésbé: retorikailag Orbán Viktor csak tovább haladt az általa régóta járt úton. Az úton, amelyet szavazók tömegei jutalmazták egymás után négy kétharmaddal.
Nyitókép: Orbán Viktor és Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a miniszterelnök előadása előtt a 31. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2022. július 23-án (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
