Halál Belecskán – továbbvitték a polgármester álmát a közmunkaprogram mintafalujában
Mi történik azokkal a falvakkal, amelyeknek új funkciót talált ki a polgármesterük, azután váratlanul meghalt? A magát adóparadicsommá átalakító Komlóska után ezúttal a munkanélküliséget gyümölcskertészkedéssel felszámoló Tolna megyei Belecskára látogattunk. Az aprófalu 30 százalékos munkanélküliséget nyögött az ezredfordulón, azután egy véletlen összesodorta őket tízezer eperpalántával, és Jakab Róbert polgármester, ahogy helyben hívták, a Doktor, olyat tett, amire senki más nem volt képes: megszüntette a segélyezést a falujában. Belecska mindenkinek munkát adott, aki dolgozni akart. Halálakor már 25 hektáron termeltek zöldséget és gyümölcsöt, és a kormány részben róluk mintázta közmunkaprogramját. Nem teljesen, mert itt piaci bevétel is van, a gazdaság ma is több millió forintot hoz a falunak. A közmunkások azonban közben kifogytak alóla. De akkor kudarc vagy siker a történetük?
– Elalhatott? – kérdezte az egyik belecskai közmunkás, hogy oldja az embereken eluralkodó ideges tanácstalanságot. Vagy húszan vártak Jakab Róbertre, de az állatorvosból lett polgármester nem jelent meg a kora reggeli megbeszélésen, amikor a feladatokat kellett volna kiosztani.
– Elaludni, a Doktor? Kizárva – mondták ki egyszerre többen is, mert nagyobb valószínűsége volt, hogy egy nap két tévécsatorna forgasson az Isten háta mögött levő Belecskán az esti híradó számára, vagy hogy a 400 lelkes tolnai törpefaluban tudományos konferenciát tartsanak, de még annak is, hogy a köztársasági elnök vasalt nadrágban és fehér ingben fél órán keresztül kapáljon a szőlőjükben. (Belecskán ez mind megtörtént.) De hogy a Doktor elaludjon a tavaszi munkák idején? Kizárt.
Jakab Róbert polgármester mindig is úgy gondolta, az általa kitalált közösségi gazdálkodás elsősorban pedagógiai tevékenység. Neki nem abban kell segíteni, hogy a vevő minél édesebb ízt érezzen, amikor beleharap a falu gyümölcsösében termett sárga- vagy őszibarackba, vagy még égőbb vörös legyen a Belecskán termelt fűszerpaprika, amikor a pörköltalapba szórják. A lényeg, hogy a szegények ne tartsák a segélyért megalázottan a markukat, hanem tegyenek a sorsuk megváltoztatásáért. Keljenek fel reggel időben, erősödjenek meg a fizikai munkára, merjenek beülni a számukra addig főként kudarcot hozó iskolapadba, és váljanak alkalmassá piaci állások betöltésére. Ma már nincs semmi újdonság ezekben a szavakban, de 1999-ben? Hogy egy válságtelepülésen ne fizessenek szociális segélyt, amikor a falu harmadának addig ez nyújtott egyedül megélhetést? A polgármesternek példát kellett mutatnia. Nem alhatott hát el. Az emberei is egyre biztosabbak voltak benne, hogy valami baj történt vele.
Először tisztelettel kopogtattak a lakása ajtaján, azután zörgettek, bekiabáltak, ököllel verték. Végül rátörték. Ott feküdt szegény, agyvérzést kapott. Nem lehetett megmenteni.
Jakab Róbert 65 évet élt, a falugazdaság addig tizenkettőt. 2011-ben az országban és Tolna megyében egyaránt 11 százalékos volt a munkanélküliség, a tamási kistérségben az országos átlag másfélszerese. Belecskán gyakorlatilag nulla, pedig ez a falu tényleg a periféria perifériája. A halmozottan hátrányos kistérségek egyikében, Tamásitól mintegy 20 kilométer távolságra található. Aki már élt vidéken, tudja, mekkora hátrány az, amikor egy térség központja is kisebb tízezer lakosúnál. Belecska gyönyörű dombok, nagy erdőségek mellett fekszik, a főutcáján gólyák fészkelnek, a nyugalom szigete, de ha valaki az iparban akart elhelyezkedni, még a legközelebbi gyárakba is csak átszállással lehetett eljutni. Akkoriban a minimálbérért is nagyjából 12 órát kellett távol lenniük otthonról. Hajnali fél ötkor már a megállóban állni… gyerekeseknek lehetetlen vállalkozás.
A falugazdaság ebből szabadította ki őket. Jakab Róbert, a fővárosi származású állatorvos, aki semmit sem értett a növényekhez, közösségi kertészetet épített velük. Mindenhol megrázza a települést, ha elveszíti a vezetőjét, de a sikerfalunak számító Belecskán 2011 márciusában nem egyszerűen gyászoltak. Azt sem tudták, hogyan tovább.
Pedig 1999-ben Belecska pontosan olyan aprófalu volt, mint még ezer másik az országban, legtöbbjüknél még nyomorultabb is. A rendszerváltás előtt a tsz sikeres volt a paprika- és paradicsomtermesztésben, de ezt a tudást az emberek nem voltak tudták az egyéni gazdaságokba átültetni. Néhány szerencsés traktoros felülhetett valamelyik hatalmas új mezőgazdasági gép kormányához, de akinek tavasszal állást kínáltak, a telet már az is munkanélküliként töltötte.
Jakab Róbert kényszerből lett polgármester, az állatorvos alól is elfogyott az addigi világ. Korábban haszonállatok ezreihez hívták, ám a rendszerváltás után a környéken néhány tehén maradt meg egy–két pincser. A polgármesterséget menedéknek gondolta, de ehelyett abnormális világba keveredett. A szegény emberek folyton segélyért zaklatták a hivatalt, egyébként meg úgy éltek, mint az urak, munkalehetőség híján reggeltől estig a tévé előtt hevertek, irdatlan méretű kertjeiket meg felverte a gaz. Ma már a Doktor észrevételeiben nehéz eredetiséget látni, mert azóta a politika magáévá tette és közhellyé koptatta a meglátásait.
Jakab Róbert első ránézésre maga volt a hétköznapiság. 2010-ben is kockaladával járt, alakját még divatjamúltnak sem lehetett nevezni, mert nehéz lenne meghatározni olyan korszakot, amikor bármi trendi lett volna a megjelenésében. Azután mégis trendet alkotott.
1999-et írtak, amikor egy napon nem szociális támogatásért zörgettek az ajtaján. Kertészmérnök barátja állt a küszöbön, de ő még gondterheltebb volt, mint Belecska segélyezettjei. Tízezer darab szamócapalántát rendeltek tőle, a vevők azonban nem vették át a töveket. Jakab Róbert arcára furcsa mosoly ült ki, miközben a panaszkodását hallgatta. Élete ötlete született meg a fejében:
– Megveszem a palántáidat, de egy feltétellel – mondta a kertészmérnöknek.
– Mi lenne az?
– Csak az első szüret után kell kifizetnem.
Hétszázezer forint nem kis pénz volt a falu költségvetéséhez mérve, a polgármester érezte a kockázatot, de a lelkesedést is. Azon nyomban összehívatta a falu segélyezettjeit:
– Nekünk van földünk – és tényleg volt, ott gazosodott az önkormányzat másfél hektáros udvara –, két kezünk és most már van tízezer szamócapalántánk. Lesz munkánk is – mondta nekik.
Vagy valami hasonlót. Alighanem ennél azért lelkesítőbbet, mert a nehéz időkbe belefásult emberek ásót, kapát, gereblyét ragadtak. A kertészmérnök útmutatását követve ástak, gereblyéztek, lyukakat fúrtak, locsoltak. Megtették, amit az eper megkívánt.
Tavaszra megtörtént a csoda: még virágba sem borult az eper, máris behozta az árát. Jakab Róbert pályázott, és kiderült, az epernél is van egy jövedelmezőbb kereseti lehetőség: munkára pénzt kérni. A politika – mindegy milyen színű – imádja, ha a falu nem segélyért tartja a markát, hanem tenni akar a saját nyomorúsága ellen. Az epres kaland 1999-ben kezdődött, azután kormányok mentek, kormányok jöttek, a belecskai eperprogram megmaradt. A termést eladták, a közmunkások pedig nemcsak pénzhez jutottak, hanem sikerélményhez is.
A hátrányt előnyre fordították, máshol 24 korona a föld termőértéke, itt 14. A sovány, homokos talaj nem kellett a nagybirtokosoknak, mert nem éri meg gabonát termelni rajta. Minden évben vehettek egy kis darab földet, pályázat pályázatot követett, lett barack, szilva, körte, dió, alma, szőlő. Még tölgyek is. A Doktor elhatározta, hogy többet helyben nem fizet segélyt annak, aki dolgozni is tud. Nem bukott bele az ötletébe, összesen öt választást nyert meg zsinórban. Egy idő után több polgármester kopogtatott az ajtaján, mint szegény ember, hogy eltanulják a módszerét.
Csinos kis gazdaságuk volt már, amikor a Doktor 2011-ben meghalt. Sokan attól féltek, hogy ezzel a programnak is vége lesz, ahogy jó néhány helyen történt az országban, Cserdiben a médiaszereplővé vált Bogdán László halálával, vagy Komlóskán az országos politikai karrier építésébe kezdő Köteles László elhunytával. Ám itt máshogy alakultak a dolgok, mert az addigra már országszerte ismert, tanulmányok sorában elemzett belecskai modell nem one man show volt. Nem Jakab Róbert fogta az ásót, nem ő metszett, permetezett, dugványozott, nem ő darálta a fűszerpaprikát, hűtötte vagy aszalta a gyümölcsöt, és nem is ő volt a munkavezető – az évek alatt ennek mindnek meglett a maga felelőse. Folytatni akarták. 2011-ben ezért négy ember is jelentkezett polgármester-jelöltnek. Többnyire közmunkások.
Ekkor lépett a színre Szemeti Sándor, a falu győri származású erdésztechnikusa. Ötödiknek indult, mert úgy vélte, aki nem tudja a saját sorsát irányítani, az nem lesz képes egy egész faluét, köztük több mint húsz alkalmazottét sem a kezébe venni. Az időközi választáson egyedül több szavazatot kapott, mint a másik négy jelölt.
Új fejezet kezdődött Belecska életében, mert Szemeti nemcsak a munkanélküliekre szeretett volna figyelni: fontos neki, hogy a falu képe is rendezett legyen.
Amikor érett a szőlő vagy a barack, a Doktor oda küldött minden embert, mondván a fű megvár, de a gyümölcs nem, és azzal kell foglalkozni, ami pénzt hoz. Az új polgármester meg azt mondta: egy ember üljön fel a gépre és vágja le a füvet. Gyorsan megvan az egész, legyen rend Belecskán.
– Géppel vágjuk? – hitetlenkedtek. 2012-t írtak, az ország 32 ezer közalkalmazottja alig várta, hogy nőjön egy kicsit a fű, és legyen végre mit csinálniuk. Ők meg a kertészet traktorával menjenek neki?
– Géppel, az embereknek meg találunk más munkát – mondta a polgármester.
A Doktor sosem lett médiasztár, nem ült púderezett arccal tv-stúdiókban, de azért számos riport született Belecskáról, mert jó volt hinni, hogy Magyarországon a négyszáz fős kis falvaknak is ilyen polgármesterük van. A falu új vezetőjét ezért sokan faggatták arról, folytatni akarja-e elődje művét. Szemeti Sándor szűkszavúan csak annyit felelt: fenn szeretné tartani. Kerülte volna a rivaldafényt, de nem sikerült. 2012-ben választották meg Áder Jánost köztársasági elnöknek, s egyik első belföldi útja Belecskára vezetett: megköszönni Szemeti Sándornak, hogy folytatja elődje művét. Belecskán tolongott az országos sajtó, Áder pedig vasalt nadrágban, fehér ingben beállt kapálni a közmunkások és az újságírók közé. Nem véletlenül ment oda a köztársasági elnök: bár Jakab Róbert nem volt pártpolitikus, a belecskai lett az országos közmunkaprogram egyik modellje. Egy az egyben azért nem másolták le.
Belecskán addig is, azóta is mást csinálnak, mint amit végül az Orbán-kormány bevezetett – faluvállalatot hoztak létre, közösségi gazdálkodást folytatnak, ahol a piaci bérű irányítók és a közmunkások együtt dolgoznak. Úgy tapasztalták, az ingyen osztogatott palánták szakmai irányítás híján rendre elfonnyadtak a magánkertekben. Nem az volt a cél, hogy foglalkoztassák az embereket, kettő bogarásszon valamit az árokparton, négy másik meg nézze. Piaci bevételek megszerzésére akarták képessé tenni őket. Ha a terményeik nem piacképesek, hogyan állnák meg a helyüket idővel a munkaerőpiacon azok az emberek, akik ezeket előállították?
A Doktor teremtő elme volt, remek kommunikátor, de az asztalán legendás rendetlenséget hagyott maga után. Mindent a fejében tárolt, nem volt könnyű dolga annak, akinek ki kellett gubancolni a falugazdaság ügyeit. Az új polgármester a szöges ellentéte, az asztalán katonás rendben állnak a papírok. Szükség is van a szervezőképességére, mellékállásban egy jelentős kertészetet igazgat: csak fóliasátorból nyolc termetes darabot kell megművelni, tízezer gyümölcsfát metszeni, permetezni. Fenntartani a falu rengeteg gazdasági kapcsolatát: innen a trágya érkezett, onnan a vetőmag, itt a paprikát várták, ott meg a barackot.
Ráadásul az egész világ mozgásba lendült. A kormány rájött: ha ugyanannyit fizet a közmunkásoknak, mint a gyárakban dolgozó minimálbéreseknek, akkor az emberek nem lesznek érdekeltek a továbblépésben. Leszállították tehát a közmunkásbért. Emellett 2014 után a gazdaság is egyre inkább erőre kapott, egyre több üzem költözött a környékre, nőttek a piaci bérek, csábítóak lettek a munkásaik számára is. Belecskán megint kopogtatni kezdtek a polgármesteri hivatal ajtaján, de most nem segélyt kértek: a közmunkások egymás után jelentették be, hogy jól fizető állást találtak. Szeretnének felmondani.
Előbb egy ment el, aztán kettő, majd tíz, később még több.
– A föld nem lett kisebb. Amire húszan is kevesen voltunk, most négyen maradtunk – mondja Pongrácz János, aki kezdettől itt dolgozik. A munkáskéz egyre értékesebbé vált. Már nem a belecskaiaknak kellett átszállogatni, a gyárak küldtek munkásbuszt értük. Közvetlenül szállítják az embereket a 20 kilométerre fekvő Tamásiba, ahol egy húsipari cégnél szalonnát szeletelnek; az 50 kilométerre levő Tabra, egy összeszerelő üzembe, ahol nettó kétszázezer forintot tudnak keresni, vagy a kilencven kilométerre található Veszprémbe, ahol 250 ezret kínálnak a jégkrémcsomagolásért. A falugazdaságban emellett jó néhányan elérték a nyugdíjas kort, és – hála a programnak – van elég szolgálati idejük a nyugellátáshoz.
Alkalmazkodniuk kellett a megváltozott körülményekhez. Miközben sorra születtek róluk a tanulmányok, doktori értekezések, a fóliasátorba már nem paprikapalántát, hanem hagymát ültetnek, mert az elnődögél a gazban is. Nem fedik már le a vázat fóliával, pedig annak idején akkora nagy gonddal hajlítgatták a fém elemeket. Gyom veri fel az eperföldet. Hadd verje, majd ősszel meg tavasszal kitisztítják, amikor lesz rá idő. Termett belőle 350 kilogramm 1700 forintos kilónkénti áron. A babkarókra idén sem kapaszkodnak fel friss az indák, pihentetik a földet, nincs már elég munkáskéz, hogy kifejtsék a szemeket. A vöröshagymát sem megtisztítva értékesítik, mint régen.
A Doktor fájlalná a legkevésbé, hogy gazos a kert, mert az emberek ma ott vannak, ahova eleve is szánta őket: piaci munkahelyeken, megállnak a saját lábukon. A belecskaiak életrajzában jól mutatott, hogy ők nem sima közmunkások voltak, mint sokan mások, hanem a falugazdaság dolgozói, több év munkatapasztalattal. Előnyükre vált, hogy telente beültek az iskolapadba, ki traktoros lett, ki növényvédelmi szakértő, a többiek gyümölcskertész végzettséget szereztek.
Ki gondolta volna, hogy a falu, ahol minden harmadik ember munkanélküli volt, most 150 nettóért diákmunkásokat toboroz? Pedig ez történik.
A fák termőre fordultak, és akinek gyümölcs kell, többnyire maga jön érte. A falu közösségi oldalán és a Tamási Rádióban is hirdetik a szedd magad akciót. Már a falu határában tábla fogadja az érkezőt: BARACK. Mi is oda kanyarodunk be, a kajszitermés végét csípjük el, a későn érő fákat még szinte beborítja a gyümölcs. Rálátunk a lankás-dombos tolnai tájra, nehéz betelni a kilátással. Folyamatosan érkeznek emberek dobozokkal, vödrökkel, ládákkal. Messzebbről is érdemes eljönni, mert az őszibarackot mérettől függően ötszáz-hatszáz forintért adják, a kajszit négyszázért.
– Leszedve, kiszállítva azért kicsit drágább – erősíti meg Tóth-Gergely Mihályné, aki az értékesítésért felel. Katalin nem közmunkás, hanem önálló döntéseket hozó vezető, aki piaci bérért dolgozik és a közeli Pincehelyről jár be. A fákról a ládákba kerül a megrendelt gyümölcs, a hordókba pedig a potyadék a földről, pálinka lesz belőle. A meggy szüretekor 120 forintért adták a cefrébe való gyümölcs kilóját.
Belecska filozófiája, hogy mindenkinek nyernie kell az üzleten: a falunak, a dolgozóknak és a környéken élőknek is. Mélyen bemennek a bolti ár alá, amikor Pesten 1700-ért kínálták, itt akkor is négyszázért ment a kajszi.
– Ha azt mondom: ezer forint, itt potyog le az összes a fáról – mondja Katalin.
A helyi asszonyokat követjük, mert ők tudják, merre terem a rózsabarack, azt mondják, az a legfinomabb. Kriszta, a két közmunkásnő közül az egyik felnevet, amikor meglátja az arcunkat a barackba harapva. Meg is fejti a belecskai gyümölcsös titkát: az emberek a saját kertjükben sem mindig éreznek ilyen ízt, mert nem várnak a szürettel az utolsó pillanatig, amikor már potyogni kezd a termés a fáról. A belecskai barack elolvad a szánkban, Kriszta közben azt meséli, ő már a szamócázás előtt is közmunkás volt. Nem könnyű munka, valahogy mégis itt ragadt, nem tudta megszokni a gyárat. Gyorsan telik a láda, de hiába próbáljuk, Krisztából nem lehet kiszedni, mi olyan borzasztó a gyártósoron. Visszaindulunk leméretni a termést.
– Lekvárt főzöl belőle? – kérdezi Katalin az előttünk álló férfit, aki már sokadszorra fordul a vödrével, most 11 kilogrammot szedett.
– Nem főzök én lekvárt! Jön a haver Pestről, viszi haza.
Az elmúlt években alig volt termés, és idén is megijesztették őket a tavaszi fagyok, mert beszürkült a barack virága, mégis rengeteg lett a gyümölcs. Az itt dolgozó emberek büszkék rá, hogy nyitáskor 10–15 autó is várja őket. Előfordult, hogy Szegedről itt vendégeskedők egy mázsa barackkal pakolták meg az autót, úgy indultak haza.
Külön dobozokba rakják a legkövérebb szemeket, a falu időseinek visznek egy-egy kilót az ebéd mellé. A gyümölcsértékesítés vezetője hordja ki az ebédet is, és ő szállítja házhoz a rendeléseket a környező falvakba.
– Megmaradt a Doktor műve – mondja Pongrácz János. – Folyamatosan csináljuk, nem hagyjuk veszni. Nézzen körül.
A vevők megosztják egymással a családi recepteket: forró vízből ki, hidegbe be, héjat le, magot ki, cukrot rá, két nap múlva 15 percig keverni forralástól. Ha Belecska költőibb hely lenne, azt írnák az üvegek címkéjére: a Doktor aranya, de itt egyetlen igazi álmodozó élt, a Doktor maga. „Kajszi 2022” – ez kerül a lekváros üvegekre.
A gyümölcsös forgalmát nézve azt gondolná az ember, hogy a program mára önfenntartóvá vált. Szemeti Sándor polgármester azonban lehűti a lelkesedést:
– A közmunka olyan, mint a kómában levő beteg. Ha lekapcsolják a gépet, a páciens is meghal.
A gépen az állami pénzcsapot kell érteni. Jakab Róbert idején is mindig azt firtatták, mikor válik már önfenntartóvá a falugazdaság. A válasz – bármikor tették fel a kérdést – az volt: hamarosan, úgy négy-öt év múlva.
– Idén talán lesz ötmillió forint bevételünk. Legyünk reálisak, ez egy-két közepes bérű ember éves keresete – teszi hozzá a polgármester. Nehéz időkben azért ez sem rossz pénz, a környéken levő többi falunak még ez sincs, régen abbahagyták már a földmunkaprogramokat.
Belecskán azon dolgoznak, hogy növeljék a munka hatékonyságát, az elnyert pályázatokból évek óta gépeket vesznek, hogy Koch István, a falugazda minél több folyamatot egyedül el tudjon végezni.
– Növénytermesztő gépész a szakmám – magyarázza, de persze nem tudjuk, mi az.
– Traktoros – fejti meg a talányt a polgármester.
– Már nem úgy mondják: növénytermesztő gépész – ragaszkodik Koch István foglalkozása elegánsabb megnevezéséhez.
– Nem úgy mondják, de attól még az vagy – szögezi le Szemeti Sándor. A gépész szerint a helyzet nem lett egyszerűbb az elmúlt években, mert azok a közmunkásaik maradtak meg, akik nem kellettek a munkaerőpiacon, őket azonban a falugazdaságban is nehezebb mozgatni.
Koch István mégis bólint, amikor megkérdezzük, megérte-e belevágni az egészbe. Büszkén sorolja, hogyan ásták ki a 80×80 centiméteres gödröket, vagy tízezer darabot a gyümölcsfáknak. Nem kis teljesítmény volt, és a program nélkül nem lenne 40 év munkaviszonya, amivel megalapozza majd a nyugdíját.
– Lehetek őszinte? – kérdez vissza a polgármester. – Ami először pozitívum volt, az ma már aggság.
Értetlenül bámulunk rá, azután megfejti a saját szavait: – Jobb lenne, ha nem lenne.
A polgármester szókimondó ember. Egyszerűbb az élete azoknak a polgármestereknek, ahol a közmunkások a füvet nyírják.
Búcsúzóul megnézzük, mi lett a Doktor utolsó nagy tervéből. Szarvasgomba-ültetvény létrehozásán dolgozott, tölgycsemetéket ültettek az emberekkel, amelyek gyökerénél a drága gomba nő. Ez tűnt a legfurcsábbnak minden elképzelése között, még a ma már üresen álló napelemes gyümölcsaszaló apró épületénél is furább.
– Mikorrhizált szaporítóanyaggal kezelték – bólint az erdésztechnikus polgármester, és kérdést sem várva mondja a magyarázatot. A fák gyökerét a szarvasgomba fonalaival vonták be. A szarvasgomba szimbiózisban él a fákkal, nem károsítja a gyökerét, viszont rendkívül értékes. A Doktor azt várta, hogy az ötven tölgyfacsemete hat év múlva kezd teremni, és 200 évig nő majd a gyökerek között a kincset érő ínyencség. „Majd 198 év múlva megjegyzi valaki: rendes volt a vén tökéletlen” – ezt mondta 2010-ben, amikor nála jártunk, és pont itt állt a kis fa mellett az önkormányzat udvarán. Tehát a hatodik termő év környékén tarthatunk, itt lehetnek a Doktor kincsei a fa gyökere között.
Az ötven tölgy azonban mára kiszáradt, talán ez az egy maradt meg belőle, ez is ott satnyad több nagyobb fa árnyékában. Elnőtte a juhar. De lehet azért szarvasgomba a tövénél?
– Nemhogy nagy bevételt nem hoz. Semmit. Ahhoz hektárok kellenének belőle, és szarvasgomba-kereső kutya – zárja le a témát Szemeti Sándor. Nem jött be hát a Doktor álma a szarvasgomba-ültetvényről.
De vajon a belecskai modell is olyan, mint a szarvasgomba-álmodozás? Rengeteg energia a semmiért? Hiszen nemcsak Belecskán, hanem Tolnában mindenütt javult a munkaerőhelyzet. Ahol nyoma sem volt sem szamócának, fűszerpaprikának, diópucolásnak, téli tanfolyamoknak, az utód erőfeszítéseinek a program megőrzésére, esetleg ott is ugyanúgy eltűntek a segélyezettek, és alig van munkanélküli? Elköszönünk a polgármestertől, és még megállunk a temetőben a Doktor sírjánál. Azután alig várjuk, hogy rákeressünk a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatlapjaira.
Egy biztos: Belecskán továbbra sem kap senki segélyt. Országosan 2022 júniusában 4,8 százalékos volt a munkanélküliség, Tolnában 5,7 százalék, a mi falunkban 1,2 százalék. Negyede az országosnak, közel ötöde a megye átlagának. Nem kis dolog ez egy ilyen apró településtől. Megnézzük azt is, hol tudnak hasonló értéket elérni, mint Belecskán, mert az még beszédesebb lehet.
Például Budapesten, a főváros leggazdagabb részén. A II. és a XII. kerületben.
*
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
