Nem is az övé a Szent Jobb? Koppány az „igaz magyarokat” vezette? István király és a fake news (2. rész)
Nem is az államalapító keze a Szent István-bazilikában őrzött ereklye – vallja egy angliai magyar történész. Koppány személyében az elgermánosodó István az „eredeti Magyarországot” győzte le – szól a minden augusztus 20-án előkerülő turanista lelkületű toposz. Mi igaz ezekből az állításokból? (Spoiler: nem sok.) A Válasz Online Szent István-napi összeállítása.
Betiltotta a rovásírást, hibás kép van róla a tízezresen, német ügynök volt, augusztus 20-án alapított államot – csupán néhány az első királyunkról szóló legszívósabb álhírek, tévedések, történelmi mítoszok közül. Három évvel ezelőtt csokorba gyűjtöttük őket, a cáfolatokkal együtt. Azóta újabb gyanús tételekre lettünk figyelmesek. Következzen a történelmi fake news-összeállításunk második része!
A Szent Jobb nem István jobbkeze
„Valahonnan kerítettek egy mumifikálódott testrészt, kreáltak egy ereklyét, ami addig nem létezett. Erre azért volt szükség, mert Kálmán király uralkodásakor […] Szent István már külpolitikai szempontból is sokkal fontosabb tényező volt, mint a szentté avatásakor” – olvasható Berend Nóra történész, a Cambridge-i Egyetem tanárának tavaly augusztus 20-i nyilatkozatában. A Népszavában Cambridge-i történész: Szinte csak tévképzetek élnek Szent Istvánról címmel megjelent interjú nagyot futott a közösségi médiában.
Igaz ez? Tényleg nem is tudjuk, kinek a kezét őrzik a Szent István-bazilikában?
A Szent Jobb hitelessége két irányból vizsgálható: a történeti források és az antropológiai vizsgálatok felől. Nézzük az előbbieket! Az ereklye első említése az úgynevezett Hartvik-legendában olvasható; ez a Szent István királyról szóló harmadik ránk maradt életrajz, mely a Nagyobbik és a Kisebbik Legenda után, Könyves Kálmán király idején és megrendelésére (1095-1116) keletkezett, a Németországból hazánkba került Hartvik győri püspök tollából. Ez persze nem kifejezetten tényirodalom: keverednek benne a korábbi legendákból átemelt részletek, a több forrás által megerősített mozzanatok és a csodás elemek. Hartvik arról ír, hogy László király 1083. augusztus 20-án kinyittatta István sírját, és onnan – csodajelek közepette – kiemelték a csontokat, a leválasztott jobb kezet pedig egy Merkúr (Mercurius) nevű szerzetes magával vitte. De a lényeg nem is ez, hanem az alapkérdés: ismerték-e és feltárhatták-e László korában Szent István sírját, hogy abból bármilyen csontereklyét kiemeljenek? Berend ugyanis azt állítja, hogy „valahonnan” keríteni kellett egy mumifikálódott testrészt, ergo László nem tudta, hogy hol van az államalapító sírja.
István király nyughelyével legnagyobb kutatója, Györffy György részletesen foglalkozott, a hiteles (második) sírnak tartott kriptát pedig Kralovánszky Alán régész találta meg 1970-71-ben, a székesfehérvári bazilika főhajójában. Írásos források szerint biztosan kijelenthető, hogy első királyunk 1038. augusztus 15-én halt meg, ezt követően testét Fehérvárra szállították, ahol az általa alapított, és a Mennybe felvett Szűz Mária tiszteletére épített magánkápolnájának közepén, díszes fehérmárvány szarkofágba temették. A test később átkerült a fehérvári bazilika főhajójába, a padlózat alatti kősírba – ezt azonosította Kralovánszky 1970-ben. Hogy az áthelyezés pontosan mikor történt, arról a kutatók vitatkoztak: Györffy szerint az 1061-es pogánylázadás idején a kanonokok István testét – megelőzve a sír kifosztását – kiemelték, és a bazilikában jeltelen kőlap alá rejtették. A történész szerint a jobb kéz leválasztása is ekkor, 1061-ben történt. A régész Kralovánszky ezzel szemben azt vallotta, hogy az ereklyét csak akkor különítették el, amikor már biztosnak látszott, hogy a szentté avatás bekövetkezik. Vagyis László király alatt, 1083-ban.
A rendelkezésre álló források és régészeti eredmények alapján nincs okunk feltételezni, hogy 1083-ban ne ismerték volna Szent István nyughelyét, és az ereklye ne az „eredeti” test „eredeti” jobb kezéből keletkezett volna. Egyes részleteken persze ment vita (időpont, körülmények), de a kéz eredetiségét a régészeti és történeti szakkutatás eddig nem vonta kétségbe. Nem csak a Hartvik-írásra lehet itt támaszkodni: megvan a kripta a bazilika román kori járószintje alatt, nagy bizonyossággal megvan István kultuszhelye is, az eredményeket tudományos folyóiratokban, fotó- és rajzmellékletekkel ellátva dokumentálták.
Van persze másfajta vizsgálat is. A Szent Jobbot eddig háromszor vonták természettudományos kutatások alá: 1951-ben Bochkor Ádám orvosszakértő vizsgálhatta, látható penészesedés miatt, 1988-ban Szentágothai János és Nemeskéri János vezetésével négy kutató készíthetett vizsgálatokat, majd 1999-ben Réthelyi Miklóst és Patonay Lajost kérték fel a Szent Jobb orvosi-antropológiai tanulmányozására, bevonva paleoradiológiai (röntgen) vizsgálatokat. Tény ugyanakkor, hogy ezek az elemzések elsősorban arra irányultak, hogy az ereklye állapotát felmérjék, és hogy az esetleges további károsodásoktól megóvják, illetve hogy a legnagyobb biztosságot adó archeogenetikai mintavétel eddig nem történt.
Amit a vizsgálatok alapján konszenzussal leírtak: az ereklye „a közepesnél valamivel kisebb férfikéz a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája”, melyet nagy valószínűséggel a csuklóízületnél választották el a kartól, és „tulajdonosa” ízületi bántalmaktól nem szenvedhetett. Korát Szent István korára teszik. Kristóf Lilla Alida paleoradiológiai tanulmánya szerint a halált követő balzsamozás valószínűsíthető, amely feltehetően nem csak a felső végtagot érintette, hanem eredetileg az egész holttestet.
Az antropológiai vizsgálatok közepette Szentágothai János rögzítette, hogy a kézen nem lehetett gyűrű (melynek meglétéről ugyanakkor írásos forrás tanúskodik), ugyanis fémtől eredő elszíneződést kutatása nem talált. Ennek nyomán komolyan felvetődött, hogy a kéz nem is Istváné. Mások ugyanakkor a nagyujjon azonosítani vélték a gyűrűeltávolítás jeleit.
Összefoglalva: publicisztikai szinten bárki megkérdőjelezhet bármit, pláne egy ezer éves, igencsak hányatott sorsú kultusztárgy esetében, melynek többször nyoma veszett, eltulajdonították stb. Az is tény, hogy természettudományos eszközökkel utoljára húsz éve vizsgálták, és ma már vannak korszerűbb módszerek is. De jelenleg nem létezik olyan, megfelelő hivatkozásokkal, érvekkel ellátott tudományos publikáció, mely a Szent Jobb hitelességét kétségbe vonná, Berend Nóra sejtetése pedig, mely szerint Szent László király idejében nem volt meg István nyughelye és teste, gyenge lábakon áll.
Koppány személyében István az „eredeti Magyarországot” győzte le
Főleg az István, a király rockopera nyomán erősen él a köztudatban a nézet, hogy a trónra lépést megelőző harcokban Koppány képviselte az „igazi”, „eredeti” magyarságot. Vagyis a sztyeppei hagyományokat és hitvilágot tartó, kulturálisan és nyelvben is autentikus közösségeket. Ezzel szemben állt István elgermánosodó, új és többé-kevésbé „idegen” magyarsága, mely ráadásul számbeli kisebbségben is volt, a beérkező német támogatók nélkül semmire se ment volna.
Ez azonban téves megközelítés. „Koppány és István harca nem egy országos horderejű felbolydulás, hanem az uralkodóházon belüli leszámolás volt. Színtere a Dunántúlra korlátozódott, s a végkifejlet 997 őszén Somogyban (esetleg Veszprém alatt) játszódhatott le” – írja Szabados György történész a Koppány – a megismerhetetlen Árpád-házi nagyúr című tanulmányában. Ezt a következtetést régóta vallják a történészek, nagyjából konszenzussal: Balogh Albin a 20. század elején meggyőző érveléssel mutatta ki, hogy Koppány és István küzdelme puszta trónörökösödési ügy volt. Koppány csak hozzávetőlegesen megbecsülhető életkorban, 30-45 évesen fellázadt a nála fiatalabb István ellen, hogy Géza fejedelem halála után – a „régi rend” szerint – magának követelje a hatalmat. Ennek érdekében Szent István király anyját vérfertőző házassággal kívánta magához kötni.
Koppány távlatos szándékairól lényegében nincs ismeretünk. Nem tudjuk, sikerült volna-e uralma alá hajtani az egész országot (ez Istvánnak is sok munkába került még), és hogy merre vitte volna a kormányzást. Tény, hogy a hivatalos keresztény-németbarát politika képviselője a Géza-István-vonal volt, de feltételezhetjük, hogy – saját érdekében – Koppány is kiegyezett volna a nyugatiakkal.
A középkori források csupán arról számolnak be, hogy Koppány le akarta győzni Istvánt, de ez családon belüli viszály volt, minden más értelmezés későbbi korok terméke. Így az is, hogy Koppány „a nemzeti sajátságnak érzett konok dac szimbolikus megtestesítője” (Fedinandy Mihály).
Nem létezett magyar állam
„Abban az időben a mai értelemben véve nem létezett Magyarország és magyar állam. István, miután átvette a hatalmat, folyamatosan terjeszkedett, de annak a területnek, amit a középkorban később Magyarországnak hívtak, csak egy része tartozott a fennhatósága alá” – ezt is a már említett Berend Nóra történész nyilatkozta a Népszavának. A tézissel persze nincs egyedül: a hiperszkeptikus táborban újra és újra előbukkan, hogy nem is volt itt semmiféle stabil magyar állam Szent István korában.
Kiindulópontnak használjuk a Koppány felnégyeléséről szóló történetet! A 14. századi krónikakompozíció a 997-ben István fejedelemmel szemben csatát vesztett és az összecsapásban megölt Koppány testének sorsáról a következő híradást adta tovább: „Magát Koppányi Szent István négy részre vágatta, az első részt az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket pedig Erdélybe.”
Több történész, sokféleképpen találgatta, hogy miért éppen ez a négy helyszín kapott Koppány-darabokat. Kristó Gyula abból indult ki, hogy István csak oda küldhette a tetem egyes részeit, ahol hatalma volt, „ahol módjában állt a várkapura szegeznie azokat”. Ez a terület – főleg az Esztergom-Győr-Veszprém háromszög miatt – nem tűnik túl nagynak. Más forrásokkal összenézve igaz lehet, hogy István valóságos uralma 998-ban viszonylag szűk területre terjedt ki.
De ez fokozatosan megváltozott: a Délkelet-Dunántúlon 1009-re értek meg a feltételek a püspökség létesítésére, a középső Tisza-vidék azután lett meg, hogy István sógori viszonyba került az Abákkal, Erdélyben a Gyulák letörése után sikerült terjeszkedni. István valójában a későbbi középkori Magyarország területének túlnyomó részét fokozatosan ellenőrzése alá vonta. Ezt bizonyítja a megye- és püspökségszervezés is.
Szent István megkoronáztatott, törvényeket hozott, pénzt veretett, uralkodása alatt közigazgatás jött létre. Nincs az a definíció, ami alapján ne mondhatnánk, hogy országa állam volt.
István abszolút stabil államot hozott létre
Országalapító királyunk minden ismert forrás és tény alapján rendkívül nagy formátumú szervező volt. Főleg publicisztikai szinten azonban fel-felbukkannak ezzel kapcsolatban túlzások, amelyek azt sugallják, hogy az istváni mű olyannyira erős és kész volt, hogy nem is kellett tartani semmilyen vésztől, ami összeomlaszthatta volna, ahogy a lengyeleknél például hasonló megtörtént.
Szent István sikeres uralkodó volt, de tény, hogy halála után kaotikus évek következtek. „Egész életében egyetlen dolog tudta meggyengíteni: hogy elvesztette a fiát. Istvánra attól a pillanattól, Imre herceg 1031-es vadászbalesetétől nehezebb évek jöttek, az egészsége is megroppant” – mondta interjúnkban tavaly Thoroczkay Gábor történész.
Valójában az a tett, hogy István halála előtt országát és koronáját Szűz Máriának adta örökségbe, nemcsak vallásos meggyőződésből, hanem egyfajta kétségbeesésből is fakadt, hiszen az utódlás csak félig-meddig volt megoldott azzal, hogy a velencei dózse fiára, Orseoló Péterre hagyta a trónt. (Péter király édesanyja István egyik nővére volt.) Az 1038-at követő trónviszályos időszakban nem volt esélytelen az istváni mű végzetes megroppanása.
Nem véletlenül tartjuk nagy uralkodónak Szent Lászlót és Könyves Kálmánt: ők voltak azok, akik mintegy négy évtizedre újra stabilitást tudtak hozni. Nekik is köszönhető, hogy az államalapítás eredményei nem vesztek el.
Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP
