Ahol harminckétezer forint az élet, avagy mi dolgunk nekünk Afrikával?
A 20. század közhelyei már rég nem igazak Afrikára, amely hihetetlen fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A haladás mellett azonban még mindig ott van a feneketlen nyomor, és a régi gyarmattartók mellett egyre több új szereplő is igyekszik kizsákmányolni a kontinens kincseit, miközben a helyi elitek sok helyen csődöt mondanak. A külvilág segítségére ezért még sokáig szükség lesz. Marsai Viktor cikkét partnerünk, A Szív jezsuita lap bocsátotta a Válasz Online rendelkezésére.
Az elmúlt években sokszor volt alkalmam beszélgetni különféle emberekkel arról, hogy mi értelme van Afrikába támogatást vinni. „Nincs itthon elég szegény?” „Tényleg olyan messze kell keresni azt, hogy az ember segíthessen?” Ezek mögött esetenként kimondva-kimondatlan ott volt az az ősi bölcsesség is, hogy gyakran sokkal könnyebb segítő kezet adni annak, akit nem ismerünk (és akit aztán otthagyhatunk kényelmes távolságban), mint a szomszédunknak, akinek ismerjük a történetét és az árnyoldalait is – sőt lehet, hogy szép kis koncepció is él a fejünkben arról, miért is érdemli meg a sorsát.
Arról is hosszasan lehetne elmélkedni, hogy mennyit is ér a fehér ember segítsége Afrikának (sőt, a pesszimistákra hivatkozva: nem inkább ront-e a helyzeten?). Itt azonban terjedelmi korlátok miatt ezzel nem fogok foglalkozni. Inkább megpróbálok cáfolni néhány prekoncepciót, amely a globalizált világgal kapcsolatban él a közvéleményben, és néhány példán keresztül bemutatni, miért is tartom érdemesnek azt, hogy igenis ne fordítsunk hátat a fejlődő világnak. Mindezt annak vizsgálatával teszem, hogy milyen esélyei vannak a kontinensnek és lakóinak a 21. század első harmadában.
A félreértések elkerülése érdekében rögtön szögezzük le: 2022 Afrikája már nem az a földrész, ahol fűszoknyás emberek gyilkolják egymást Kalasnyikovokkal, és minden faluban felpuffadt hasú, éhező kisgyerekek koldulnak ennivalót az odatévedt külföldiektől. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert nap mint nap azzal találkozom, hogy sokak fejében ez a kép él. Pedig magához képest Afrika hihetetlen fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben, felhőkarcolókkal, gyorsvasutakkal, vidéken is működő, olcsó 4G mobilinternettel és világszínvonalú egyetemekkel. Ma az afrikai felső középosztály lényegében ugyanazt az életszínvonalat és -minőséget tudja elérni, mint globális társai, és egy-egy menőbb nairobi bevásárlóközpontban vagy kampalai hotelben a minőség nem, csak az
egzotikus növények árulkodnak arról, hogy az afrikai kontinensen vagyunk.
Továbbra is megmaradt ugyanakkor a földrész fejlődésének kétarcúsága, és a végtelen gazdagság mellett esetenként a feneketlen nyomor. Etiópiában 2020 novemberében harminc év után ismét kitört a polgárháború; Szomáliában a kétéves aszály és az orosz–ukrán háborút kísérő élelmezési válság hatására éhínség alakult ki; Malit pedig egyre inkább lángba borítják a szélsőséges iszlamisták. Nagyon nem mindegy tehát, hogy éppen a kontinens mely részét vizsgáljuk. Azt, hogy Afrika a dekolonizáció után mekkora esélyt kapott a fejlődésre, és jelenlegi problémái milyen mértékben származnak a gyarmati örökségből, meglehetősen összetett kérdés. Nem lehetünk naivak: az egykori gyarmattartók mindent elkövettek annak érdekében, hogy politikai és gazdasági befolyásukat megőrizzék a kontinensen. Sőt, a sokak által neokolonializmusnak, újragyarmatosításnak nevezett folyamat során olyan játékosok – Kína, az Egyesült Arab Emírségek, Törökország, Brazília, Indonézia, India – jelentek meg a földrészen, és terjesztették ki befolyásukat, amelyek némelyike korábban maga is gyarmat volt. Ennek keretében világosan látszik, hogy
a külvilág alapvetően nyersanyagtermelésre „árazta be” a régiót, és az Immanuel Wallerstein által leírt centrum–periféria felosztás továbbra is tartja magát.
A termelői szektor lassan vagy egyáltalán nem fejlődött, sőt sok esetben azzal szembesülhetünk, hogy a külső aktorok exportdömpinggel szándékosan tettek tönkre már működő ágazatokat, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek a piacon, ahogy az a nigériai textilipar esetében történt. Ez az oka annak is, hogy a világ legnagyobb kakaótermő régiójában, Nyugat-Afrikában nem helyi, hanem európai csokoládék kerülnek a polcokra: a külföldi vállalatok kényesen ügyelnek arra, hogy a hozzáadott érték – vagyis az érdemi profit – lehetőleg a kontinensen kívül jöjjön létre, és ezzel Ázsiában, Amerikában, Európában hozzanak létre munkahelyeket.
Mindez egyébként abban is jól látszik, hogy az elmúlt hatvan évben a földrészre áramló, elképesztő méretű segély (nagyjából kétezer milliárd amerikai dollár) önmagában meglehetősen mérsékelt eredményeket – és nagyon kevés fenntartható munkahelyet – hozott. A szerző mégsem szereti, amikor mindezek kapcsán egyszerűen csak „neokolonializmust” emlegetnek, mert ez a fogalom elfed két nagyon fontos dolgot, amely kulcskérdés Afrika jövője szempontjából. Az egyik, hogy itt már szó sincs arról a kizárólagosságról, amellyel a 19. század végén találkozunk. Ha
akkor egy európai hatalom megszerzett egy területet, az az ő kizárólagos birtoka volt. Ma viszont verseny van: ha az egykori gyarmattartó vállalatai nem adnak elég jó ajánlatot egy üzletben, akkor ott vannak a kínai, japán, brazil vetélytársak – és vice versa. Ennek a jelentőségét pedig nem szabad alábecsülnünk.
Mindez erősen kapcsolódik a második elemhez: a választás és az irányítás lehetőségéhez. Számtalan fővárosban, konferencián és taxiban hallgattam már végig, hogy minden rosszért, ami a földrészen történik, a külvilág a felelős: a gyarmatosítók, a kapitalisták, az ENSZ, a kínaiak, az európaiak, a diaszpórában élő afrikaiak stb. Nagyon kevés szó esik arról, hogy mi is az, amiért viszont a helyiek tehetnének többet – jóval többet.
A sikeres vagy sikertelen afrikai államokat ugyanis nem nyersanyagkészleteik vagy földrajzi elhelyezkedésük határozza meg,
hanem hogy milyen mértékben vették kezükbe a saját sorsuk irányítását, mennyire képesek kihasználni a globalizáció okozta versenyt, és nemet mondani az olyan ősi csábításoknak, mint a politika etnicizálása vagy a korrupció.
Az afrikai kontinens sikertörténeteinek helyszínei, mint Kenya, Ruanda, Ghána vagy Botswana, azt tanulták meg – esetenként borzasztó áron –, hogy sorsuk alakításában nekik van a legnagyobb szerepük, és hogy a fejlődésben csak magukra számíthatnak. És ennek erejét nem szabad lebecsülnünk. A 2000-es évek elején például Zambia, a világ egyik legnagyobb rézérctermelő országa csaknem kitette a kínai tőkét, mivel az ázsiai vállalatok embertelen körülmények között dolgoztatták a bányászokat, sőt egy esetben a tiltakozók közé is lövettek. Peking csak úgy tudta megtartani
stratégiai jelentőségű nyersanyagforrását, hogy jelentősen javított a munkakörülményeken, és komoly kedvezményes hiteleket nyújtott Lusakának. Márpedig itt egy globális hatalom és egy olyan ország konfrontálódott az utóbbi győzelmével, amelyet az olvasók többsége – elnézést a feltételezésért – valószínűleg elég sokáig keresne a térképen. Az ujjal mutogatás kifelé azért is kényelmes, mert így a helyi szereplőknek nem kell beismerniük inkompetens voltukat és kudarcaikat. Márpedig a mostani etióp polgárháború nem külső hatalmak kreációja, ez a csőd az ország elitjéé, amely képtelen volt meghozni a szükséges kompromisszumokat, és a fegyveres konfrontációt választotta a tárgyalások helyett. Ugyanez igaz a mali vezetésre, amely folytonos katonai puccsokkal igyekszik bizonyítani kompetenciáját, miközben képtelen gátat szabni a dzsihadisták felemelkedésének.
Az esélyek kapcsán érdemes eltávolodni a nagypolitikától, és kicsit az egyéni szinttel is foglalkozni – már csak azért is, mert itt kanyarodunk vissza nyitó gondolatunkhoz az afrikai és mondjuk magyarországi lehetőségek és esélyek közti különbségekről. Ezeket hosszan lehetne sorolni, de most egyetlen tényezőt emelünk ki: az oktatást. Az afrikai országok egytől egyig óriási erőforrásokat fordítottak az elmúlt évtizedekben az oktatás fejlesztésére. Ha figyelembe vesszük, hogy például Etiópiában még negyven évvel ezelőtt is a gyerekek többsége sosem látott iskolapadot, a jelenlegi eredmények impozánsak: a statisztikák szerint a koronavírus-járvány előtt
az általános iskolás korú gyerekek 81 százaléka látogatott valamilyen intézményt a szubszaharai Afrikában.
Ez azonban még így is azt jelenti, hogy 2019-ben 32 millió gyerek nem részesült intézményes oktatásban. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy milyen kilátásokat jelent a 21. században, ha valaki analfabétaként vág neki az életnek.
A koronavírus-járvány tovább rontott ezen a helyzeten, ráadásul a demográfiai nyomás óriási: Etiópia lakossága évi kétmillió, Nigériáé ötmillió fővel nő. Vagyis évente ennyivel több iskolai férőhelyre lenne szükség. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy az afrikai kormányok kivétel nélkül mindent megtesznek annak érdekében, hogy orvosolják ezt a helyzetet, józan ésszel is belátható, hogy ezek a trendek jóval acélosabb – és gazdagabb – közigazgatási rendszereket is kivéreztetnének. Életem egyik legszívszorítóbb tapasztalata volt, amikor Bamako külvárosában egy magyar segélyszervezet által támogatott iskolában jártam. Épp akkor kopogtatott be az igazgatóhoz egy fuláni család, amely északról menekült a fővárosba a dzsihadisták elől. Az apuka – aki maga sohasem járt iskolába – hét kisgyerekével jelent meg, abban reménykedve, hogy legalább egy részük számára talál helyet az egyébként fizetős intézményben. Szerencséje volt: a két legnagyobb gyerkőcnek sikerült támogatót találni, akiknek köszönhetően évi harminckétezer forintnak megfelelő összegért a gyerekek esélyt kaptak az élettől. Harminckétezer forint. Maliban ez az összeg jelenti a különbséget az esély és a reménytelenség között egy egész életre.
Afrika óriási lépéseket haladt előre az elmúlt hatvan évben, de még nagyon hosszú út van hátra, amihez mind a helyi politikai elit elkötelezettségére, mind a külvilág – a jelenleginél jóval önzetlenebb – segítségére is szükség van. És itt nemcsak a politikusok felé kell mutogatnunk, hanem tudomásul véve, hogy egy globális faluban élünk, feltenni a kérdést, hogy mi egyénileg hogyan tudunk segíteni nem is olyan távoli afrikai szomszédainknak, embertársainknak, testvéreinknek.
Az írás A Szív jezsuita magazin szeptemberi számában jelenik meg. Szerző: Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója
Nyitókép: Gránittömböket törő munkás a Pissy gránitbányában, Ouagadougou közpotjában. A hatalmas, negyven éve üzemelő bánya Burkina Faso fővárosának közepén található, a gránit kitermelése és feldarabolása ma is jórészt kézi erővel történik, napi néhány eurós munkabérért (fotó: John Wessels / AFP)
