A vaskalapos főpap tündöklése és bukása – nagyon magyar sztori a megújult sümegi palotában
Egy elfelejtett, nem túl szerencsés természetű püspök: Padányi Biró Márton. Egy palota, amelynek fénykora bőven a fényképezés kezdetei előtt véget ért, és amellyel százötven éve nem tudtak mit kezdeni a tulajdonosai. Ellenreformáció, vallási türelmetlenség, anakronizmus és tudományszeretet – Sümeg tavaly megújult püspöki palotája a barokk egyházi arisztokrácia világára nyit ablakot, amely sokkal érdekesebb és ellentmondásosabb volt, mint gondolnánk. Ráadásul nem is mentes az áthallásoktól.
Padányi Biró Márton veszprémi püspök nehéz ember volt. Lendületes, bár a mai ember számára gyakorlatilag olvashatatlan írásaiban rendszerint a „lelki sántikálókat” és „okoskodó eretnekeket”, vagyis a protestánsokat szidalmazta. „Oh, szegény húsban zabálló, és büdös hagymában gyönyörködő Egyiptusok, vagyis Egyiptusnak rabjai, szolgái” – szólította meg 1746-ban Hagymáskér község lakóit, akik akkoriban mind reformátusok voltak. Szegény hagymáskériek sejthették, hogy ennek rossz vége lesz, mert a kéretlen lelki atya egyben földesúr és a megye főispánja is volt, vagyis hatalmában állt helyes útra terelni a tévelygőket. Ha szépszerével nem megy, akkor erőszakkal: hat év múlva a püspök még mindig szomorúan állapította meg, hogy a községben kevés a katolikus, de a lelkészt és az iskolamestert addigra már elűzte, az oratóriumot leromboltatta. Nemcsak a stílus emlékeztetett Pázmányra, hanem a cél is: visszatéríteni az egyházmegyéje egész népét katolikus hitre, elnyomni és kiirtani a kálvinizmust. Mária országában – Szűz Máriáéban és a Biró Márton által második Máriának nevezett Mária Teréziáéban – nem maradhatott helye az eretnekségnek.
Csakhogy Pázmány száz évvel korábban élt, a nagy hitviták és a véres vallásháborúk időszakában, amikor Európa-szerte karddal és tűzzel oldották meg a hitbéli nézetkülönbségeket. A 18. században ez már nem volt divat: a korszellem a Felvilágosodást és a vallási toleranciát hirdette, és Biró Márton erőszakos térítőkedve még a Habsburg Birodalom elmaradott perifériáján is túlzónak tűnt. Nyugat-Európában a rokokó főpapok vadásztak és szeretőt tartottak, cifra palotákat építettek maguknak, és szinte megkülönböztethetetlenek voltak a világi fejedelmektől. Padányi Biró Márton püspök hozzájuk képest anakronizmus volt, de Magyarországon semmi nem állíthatta meg az energikus és erőszakos hittérítőt. Egészen addig, amíg nemzetközi botrány nem lett a viselkedéséből. De erről kicsit később.
Biró Márton alakja messze van tőlünk, a kor problémái is messze vannak, ami nem könnyíti meg a püspök sümegi palotájának helyzetét. A nemzeti kastélyprogramban tavaly átadott helyszínek közül Nádasdladány vagy Bajna történetének, egykori tulajdonosainak természetes vonzereje nagyobb, mint a sümegi palotáé. Nem feltétlenül előny az sem, hogy Sümeg a Balaton-felvidék egyik legnépszerűbb idegenforgalmi célpontja. A palota ugyanis nemcsak szó szerint van a középkori vár árnyékában, közvetlenül a hegy tövében, hanem képletesen is: a vár olyan sikeres turisztikai nagyüzem a lovagi játékaival és a csárdájával, hogy a látogatók többsége a kisvárosba be se nagyon megy, a feljárás sem innen van, hanem az országút melletti parkolóból. Pedig Sümeg vonzó település, és két elsőrangú látnivalóval büszkélkedhet: a püspöki palotával és a magyar barokk Sixtus-kápolnájának is nevezett, lenyűgöző Maulbertsch-freskókkal díszített plébániatemplommal. Mindkettő Padányi Biró Márton műve, bár a kastély egy régebbi épület bővítésével jött létre. És mindkettő olyan arcát mutatja a püspöknek, amely vonzóbb az erőszakos ellenreformátornál. A tudós teológus és a barokk egyházfejedelem mutatkozik meg bennük, aki Sümeget rövid időre a Dunántúl egyik vezető kulturális központjává tette.
A sümegi püspöki palota egyike az ország szerencsétlen sorsú, sokáig elhanyagolt műemlékeinek. Hanyatlása nem a második világháború után kezdődött, mint a legtöbb magyar kastélynak, hanem egy évszázaddal korábban, a 19. század közepén, bár a szocializmus időszakára már belesimult a sok hasonlóan rosszul hasznosított, pusztuló műemlék közé.
A 1989-ben kiürített épület döcögős felújítása 1993-ban kezdődött meg az előkészítéssel, és 1999-től folytatódott azzal a céllal, hogy idegenforgalmi központtá alakítsák. A tetőt és az utcai homlokzatokat sikerült rendbetenni, de a belső terek helyreállítására sokáig nem jutott pénz, a munka a 2000-es évek elején elakadt. A szocializmus idején befalazott, és ezért nagyjából épségben megmaradt, kétszint magas belső terű, freskódíszes kápolnán kívül nem maradt egyetlen olyan helyiség sem, amely megőrizte volna az eredeti kiképzését, de több helyen láthatóak voltak stukkódíszes mennyezetek, és az is kiderült, hogy az egyhangú zöldre mázolt falak jelentős értékeket rejtenek: az 1990-ben elindult falkutatás szinte mindenhol talált a fenti fotón látszó, 20. századi neobarokk díszítőfestésnél jóval korábbi maradványokat, sokszor öt-hat rétegben egymás fölött. A palota aztán bekerült a nemzeti kastélyprogramba, és 2018-tól 2021-ig az épület közel kétharmadát érintő felújítás történt: elkészült a régóta hiányzó szigetelés, a statikai megerősítés, az udvar helyreállítása, és a belső terek egy részében egy új kiállítás, ami Padányi Biró Márton alakja mellett a nevezetes plébániatemplomot is bemutatja.
A nemzeti kastélyprogram az állami takarékoskodás miatt most szünetel, az elkezdett projekteket befejezik, de újabb ütemeket egyelőre nem indítanak. A többi helyszínhez hasonlóan Sümegen is bőven lenne még tennivaló: a belső terek jelentős része restaurálásra vár, többek közt a hátsó szárny stukkódíszes mennyezetű szobái és az 1897-ben erősen átfestett kápolna, továbbá teljesen hiányzik a palotához tartozó kert, amit ráadásul két részre osztottak: közvetlenül az épület mögött még látszik a szocializmus idején itt működő kollégium és iskola lebetonozott sportpályája, a város felőli homlokzat előtti kert viszont Sümeg önkormányzatáé lett, és rendezvénytérként szolgál. Ebbe a kertbe egykor a palota egyik legszebb helyiségéből, a kétszintes sala terrenából (hűtőzőteremből) lehetett kilépni, ennek azonban most csak a felső szintje látogatható, az alsó szint el van falazva, és a kertkapcsolat is hiányzik. A felső szinten illúzionisztikusan festett, vörösmárvány borítást imitáló freskókat tártak fel, amelyek a kutatók szerint akkor készülhettek, amikor Maulbertsch és segédei a plébániatemplomon dolgoztak (1757-58-ban). A freskókat – a palotában talált összes többi díszítőfestéshez hasonlóan – csak konzerválták, de nem festették újra, mint ahogy az annyi helyen szokásos: a helyreállítás alapkoncepciója volt, hogy mindent a maga eredetiségében, hiteles állapotban mutatnak meg. Ebből a szobából csigalépcső visz le a sala terrena egykor szintén festett földszintjére, ami azonban csak akkor lenne restaurálható, ha sikerül a szétszabdalt parkot újraegyesíteni, és az eredeti jellegét visszaadni. (Sajnos, az alsó szint freskói sokkal rosszabb állapotban vannak, mert jobban ki voltak téve a rongálásoknak.)
Ahogy most állnak a dolgok, az első ütemet Sümegen is évekig tartó megtorpanás követheti, mint az összes helyszínen, de ami elkészült, már bőven megáll a lábán látnivalóként, és órákra elég programot kínál. Az épület maga roppant izgalmas palimpszeszt: sok periódusú, sokféle változáson átesett régi ház, a magyar barokk világi építészet egyik legjobb színvonalú darabja.
Sümeg tulajdonképpen a törököknek köszönheti, hogy több mint kétszáz évig a környék legjelentősebb települése lehetett. Veszprémet 1552-ben foglalták el a hódítók, és ezután a püspökök áttették a székhelyüket a jól védhető, erős sümegi várba. Padányi Biró Márton idejében még mindig Sümeg volt a püspöki székhely, bár a törököket már rég kiverték, de a veszprémi vár helyreállítása lassan haladt, és Márton püspök jobban is szerette Sümeget. A palota elődje egy egyszerű kőház volt, amit Széchenyi György püspök épített a ferences kolostor mellett. Ez ma az épület nyugati szárnyában rejtőzik. A földszinten, a konyha melletti folyosón meg is mutatják üveglap alatt a levert vakolatú falakat. Jól látszanak az elfalazott ablaknyílások, a legkorábbi, törtkő falszakaszok és a későbbi téglakiegészítések. Egyszerű eszköz ez annak megértetésére, hogy miért fontos a falkutatás, és az épület hogyan szolgáltat adatokat saját múltjáról: a régi kúriáról semmilyen képi ábrázolás nem maradt fenn, eredeti megjelenése mégis rekonstruálható.
1700 körül a régi kúriát saroktornyos, U-alakú, festett homlokzatú kastéllyá építették át. Ennek az épületnek a formája már felismerhető a mai palotában, homlokzati dekorációjának egy izgalmas részlete pedig előkerült a kutatás során: egy befalazott vakablak mélyedésében ólomüveg ablakot kihajtó, csörgősipkás bolond ábrázolása látható, aki kezében macskát tart. A kiállítás kurátorai, Nagy Veronika és Gaylhoffer-Kovács Gábor ezt a szerethető, vidám figurát választották a tárlat „vezetőjének”, aki végigkíséri a látogatót az útja során. Az ablakon kitekintő bolond alakja jól ismert, nyugat-európai előképre vezethető vissza, Jacob Jordaens flamand festő festményére, amit rézmetszetek népszerűsítettek Európa-szerte. Az ábrázolásnak szerénységre intő üzenete volt: „Kinevetjük a bolondot, pedig magunkat nevetjük ki.”
Ezt a korábbi házat építette át még pompásabb, még nagyobb püspöki rezidenciává Biró Márton 1745 és 1753 között. Az előző évtizedekben a kastélyt bérbe adták, borospince, kocsma és bolt működött benne, a püspök azonban beiktatása után azonnal ideköltözött, Veszprémet annyira utálhatta, hogy még az építkezés alatt is Sümegen élt egy kisebb házban, és a palota elkészülte után mindvégig innen irányította az egyházmegyéjét. Az építkezésre 100 ezer forintot, ötéves jövedelmét költötte el, ami mutatja, hogy egy ekkora palota felépítése a 18. század szegény, lassan újjáépülő Magyarországán még az egyik legnagyobb, a fél Dunántúlt magában foglaló püspökség számára is erőn felüli vállalkozás volt.
Biró Márton nem volt született arisztokrata, csallóközi kisnemesi családból származott. Érdekes módon származására nézve olyan nagyon katolikus se volt, apja egész családja a református hitet követte, anyja, Hagymásy Katalin egyik őse, a még kálvinista Hagymásy Kristóf pedig 1605-ben Bocskai híveként ebéd közben rajtaütött a sümegi várban az akkori veszprémi püspökön, és levágott fejét legurította a várhegyről. Biró Márton nyilván ismerte ezt a szégyenletes történetet, és ez részben magyarázatot is adhat túlzott lelkesedésre, amivel az általa egyedül igaznak tartott hitet terjesztette. Arcképét jól ismerjük metszetről, freskókról és a könyvtárszoba festett stukkóportréjáról: bajszos, makacs arckifejezésű, konok ember néz vissza ránk.
A kiállítás bemutatja a különös életpályát, ami nélkül nem érthető meg a helyszín, hiszen ez a palota elsősorban Biró Márton háza volt. Az 1740-es években Padányi Biró Márton lendületesen emelkedik a jelentéktelenségből az ország legfontosabb emberei közé. Ezt elsősorban a fiatal királynő, Mária Terézia iránti lángoló hűségének köszönheti, amit az 1741-es országgyűlésen a veszprámi káptalan követeként bizonyít. Óriási siker volt a koronázási prédikációja, amiben a szorongatott helyzetben lévő királynőt Szűz Máriához hasonlította, és nagy szerepe volt abban, hogy a magyar rendek a híres „Vitam et sanguinem” felkiáltással felkínálták életüket és vérüket a Habsburg-dinasztiának az osztrák örökösödési háborúban. Mária Terézia nem maradt hálátlan: négy évvel később Birót kinevezték veszprémi püspöknek, Veszprém vármegye főispánjának, majd valóságos belső titkos tanácsosnak, és hozzáláthatott a Dunántúl rekatolizációjához. A nyomásgyakorlás mellett rengeteg új templomot épített, látványos körmeneteket rendezett, hatásos prédikációkat tartott, támogatta a vallásos egyletek létrejöttét és a Szentháromság tiszteletét. A sümegi palota építése életének ehhez a sikeres szakaszához kötődik, és a főpap rangját, magabiztosságát tükrözte.
Ez a magabiztosság azonban végül megbosszulta magát. A térítésbe belelendült Márton püspök annyira felhúzta magát azon, hogy a zaklatott protestánsok panasszal fordultak a királynőhöz, hogy 1750-ben harcias könyvecskét adott ki Enchiridion de fide (A hit védelmének kézikönyve) címmel. Ebben minden korábbinál durvábban és határozottabban képviselte, hogy Magyarországon a protestánsoknak helye nincs, az ország csakis tisztán katolikus lehet, az eretnekséggel szemben minden eszközzel fel kell lépni. A könyvet Győrben nyomtatta ki, és saját portréjával díszítette az előlapját.
Biró Márton beleesett abba a hibába, amelybe azóta is igen sok magyar közíró és politikus: azok a szövegek, amik itthon legfeljebb fáradt fejcsóválást váltanak ki, a külvilágban óriási botrányt okozhatnak. Az Enchiridion latinul íródott, így külföldön is olvasni tudták, és Mária Terézia ősellenségének, a protestáns II. Frigyes porosz királynak a könyvecske kapóra jött, hogy ország-világ előtt lejárató kampányt indítson vetélytársa ellen. Lám, itt volt a kézzelfogható bizonyíték, hogy a Habsburgok birodalmában hírből sem ismerik a toleranciát, üldözik a más felekezetűeket, a legsötétebb barbárság uralkodik. Biró Márton eredetileg annyira büszke volt a művére, hogy a pápának is megküldte, nyilvánvalóan nem számított arra, hogy pont a királynője ellen fogják a művét felhasználni. A helyzet márpedig kínos volt, mert II. Frigyesnek is lett a háború nyomán sok katolikus alattvalója Sziléziában, akik élvezhették a porosz állam felvilágosult toleranciáját. Most az ő püspökük fordult a pápához, hogy ezt a szörnyű magyar papot fékezze meg valahogy.
Mária Terézia híve volt az ország rekatolizálásának, de ez a botrány nem hiányzott neki. A királynő beáldozta Padányi Biró Mártont, és elrendelte az Enchiridion betiltását. A szerző számára ez annál is nagyobb megszégyenülés volt, mert megyei főispánként Veszprémben neki magának kellett begyűjtenie a köteteket. Egy ideig próbált küzdeni az utasítás ellen, de végül végrehajtatták vele. Az általa képviselt politika is megbukott, 1753. augusztus 30-i uralkodói rendelet szólította fel a magyarországi katolikus püspököket, hogy igehirdetéssel és oktatással, ne pedig erőszakos eszközökkel térítsék katolikus vallásra a protestánsokat. Az Enchiridion éppen ellenkező célt ért el, mint amit Biró Márton remélt, és az utasítás fő címzettjének őt magát tarthatjuk. A nyomaték kedvéért egy évvel később Márton püspök levelet kapott Batthyány Lajos nádortól, amiben az ország első embere figyelmeztette, hogy semmilyen botrányos esetet, erőszakos térítést nem fognak eltűrni a veszprémi egyházmegyében. A levélben a nádor felszólítja, hogy Biró Márton a „maga életét nyugodalommal és csendességgel” töltse a továbbiakban, a csendesség egy bekezdésen belül háromszor szerepel.
Biró Márton a levélre sértődötten válaszolt: „ászt pedig sem magamnak, sem másnak nem ígérhetem, hogy ez után már semminemű új panaszra legkissebb ok sem fogja magát adni”, dohogott. De valójában bukott ember volt, 1762-ben bekövetkezett haláláig nem is tudta visszaszerezni a királynő kegyét és korábbi befolyását. Nem véletlen, hogy a főhomlokzat mögötti, erkélyes díszterem freskóján, ami a püspöki beiktatását ábrázolta, szerepelt egy Eszter könyvéből vett bibliai idézet: „Nézzétek, ez történik azzal az emberrel, aki a király kitüntet”. A történet egy olyan férfiról szól, aki megmentette a király életét, mégis mást tüntettek ki helyette: látványosan hirdette Biró Márton véleményét arról, hogy meghurcoltatása igazságtalan.
Ez a pazar díszterem, aminek oldalfalait eredetileg műmárványozott borítás fedte kagylós pilaszterekkel, mennyezetét a palota többi szobájához hasonlóan az olasz Orsatti fivérek díszítették a freskót keretező stukkókkal, és két hatalmas, fehér-arany kályha állt benne, mára nyomtalanul eltűnt. (Az egyik darabjaiból összerakott kályha most egy másik szobában megtekinthető, igazi rokokó monstrum, a maga nemében valószínűleg a legnagyobb Magyarországon.) A díszterem helyén három kisebb szoba és egy folyosó található, amelyeket 1877 után alakítottak ki.
A díszterem az épület egyik legfontosabb helyisége volt, amely a látványos első emeleti teremsorba illeszkedett: díszterem-oratórium-kápolna-könyvtár sorakozott a főhomlokzat ablakai mögött. A világi arisztokrácia kastélyaihoz képest ebben a térsorban kiemelt volt a püspöki kápolna és az oratórium szerepe (ezek szerencsére megvannak), a korban szokatlanul nagy, 600 kötetes könyvtár pedig azt jelezte, hogy Biró Márton püspök minden fanatikussága ellenére a maga módján felvilágosult, a tudományokat szerető főpap volt. A mennyezeti stukkók közt ismét feltűnik az arcképe a természettudományos vizsgálódás jellegzetes eszközei (szögmérő, armilláris gömb, távcsó) között. A portré mellett a Zsoltárok könyvéből származó mottó olvasható: „Adj nekem értelmet, hogy megértsem parancsaidat.”
A stukkók a restaurálás során visszanyerték eredeti színeiket (érdemes megkeresni a meghagyott tanúfelületet, amely mutatja, hogy milyen feketék voltak), a teremben pedig a barokk világképet bemutató kiállítás kapott helyet. Itt lehetne akar az egész eredeti berendezés is, mert megvan: 1913-ban Hornig Károly püspök az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta, mivel a hegyoldalból lezúduló víz miatt az épület olyan nyirkos volt, hogy eredeti helyén nem maradhatott. A gyönyörú barokk bútorzat számára a múzeumban elkészítették a szoba teljes, méretarányos rekonstrukcióját. Igazi múzeumtörténeti különlegesség ez a bemutatási mód, de gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a könyvszekrények visszakerüljenek az eredeti helyükre, a sümegi sarokszobába. Megvannak egyébként a könyvek is, mégpedig 1930 óta Veszprémben.
E két helyiség, a díszterem és könyvtár sorsa jól mutatja, hogy a palota hanyatlása bőven a szocializmus előtt megkezdődött. Padányi Biró Márton utóda, Koller Ignác (1762-1773) még itt lakott, és új freskókkal is díszített két termet. Ezek közül az egyik, a tájképes szoba a korszak egyik legszebb barokk enteriőrje lehetett, írott forrásokból tudjuk, hogy a szobát a veszprémi püspök Balaton környéki várait (Sümeget, Szigligetet, Tátikát, Rezit) ábrázoló tájképekkel díszítették. A képek alkotója az egyik legjelentősebb közép-európai barokk festő, Johann Ignaz Cimbal lehetett. A helyiséget végül egy apró töredék alapján sikerült a kutatóknak azonosítaniuk, amely vörös tetős, fehér házikót és patakon átívelő hidat mutatott, mindössze ennyi és a fal alsó részének építészeti tagolása maradt meg a freskókból. Az egykori dekorációt ebben az esetben sem rekonstruálták, viszont látványos filmvetítés idézi meg a szoba hangulatát, ezáltal nemcsak az egykori pompa, hanem annak szétmállása, eltűnése is érzékletesen megjelenik a látogató előtt.
A kastélyt a veszprémi püspöki palota elkészülte után már csak nyaralónak használták a püspökök – aztán már annak se. Az utolsó megyebált 1834-ben rendezték a díszteremben, és 1875-ben van utoljára biztos adat arról, hogy a palotának ép volt a berendezése. Ezután elkezdődött a lassú leromlás, a bútorokat és festményeket már a 19. század végén Veszprémbe szállították vagy eladták, a freskókat jórészt már korábban levakolták. 1919 után a palota a Csehszlovákiából kiutasított besztercebányai magyar püspök, Radnai Farkas menedékhelye lett, aki 1935-ben bekövetkezett haláláig lakott az épületben.
A palota ezután funkciót váltott: 1939-ig a püspöki erdészeti hivatalnak adott otthont, majd 1940-től a keresztes nővérek polgári leányiskolája működött benne. 1944-ben rövid ideig hadikórházként is szolgált, majd 1948-ban államosították, és 1951-től diákotthon lett a funkciója egészen a rendszerváltásig. Habár kutatásokat végeztek benne, valódi rekonstrukció ezekben az évtizedekben nem történt. A teljes állagromlás a szocializmus éveiben következett be, végül kiüríteni is műszaki okokból kellett. Az elmúlt harminc év már az akadozó, máig befejezetlen felújításról, az épület értékeinek újrafelfedezéséről szólt.
Ez a hányatott épülettörténet a magyarázata annak, hogy Sümeget nem lehetett ugyanúgy kezelni, mint a kastélyprogram más felújított épületeit. A többi kastélyban a cél mindenhol az elpusztult enteriőrök megidézése volt, Sümegen azonban ez lehetetlen lett volna, hiszen alig tudunk valamit a helyiségek eredeti megjelenéséről, általában még a szobák egykori funkciója is ismeretlen. Az épületben nem maradt fenn odatartozó bútor, és semmilyen belsőt ábrázoló fénykép nem került elő, még a két háború közötti időszakból sem (igaz, az sem sokat segítene). Így aztán a kiállítás kurátorai más célt tűztek ki maguk elé: meg akarták mutatni azt a szellemi közeget, a 18. századi egyházi arisztokrácia és vallási élet világát, aminek Padányi Biró Márton meghatározó alakja volt. Az építtető püspök története végső soron valóban nagyon izgalmas témának bizonyult: egyszerre jelenik meg benne a török utáni újjáéledés, az élet újraszervezésének heroikus erőfeszítése és építőmunkája, és egy anakronisztikus magatartás és hozzáállás, aminek következtében Biró Márton ígéretesen induló karrierje derékba tört, amint hitvitázó művével kikerült a nemzetközi színpadra. Igazán, jellegzetesen magyar sztori.
Nyitókép: a megújult püspöki palota udvara a háttérben a várral (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
