A magyar származású túlélő elfeledett története – 50 éve zajlott a müncheni olimpiai túszdráma
Ma van ötven éve annak, hogy a Fekete Szeptember nevű palesztin szervezet tagjai behatoltak a müncheni olimpiai faluba, és túszul ejtették az izraeli delegáció 11 tagját. Ők mind életüket vesztették a támadás, illetve a kudarcba fulladt kiszabadítási akció során – az áldozatok között öt sportoló volt. Ám másik öt, a szomszéd lakásból kimenekülő olimpikon túlélte az esetet. Alig ismert, hogy az ötből ketten magyar kötődésűek. Egyikük, Dan Alon mezítláb lopózott le a lépcsőn és rohant ki az épületből, később pedig pezsgőzve ünnepelte a tévhír nyomán, hogy a reptéren kiszabadították a társait. A vívó a történtekről évtizedekig hallgatott.
„Mindig is gyötört egy belső hang, hogy nem kellett volna elszöknöm aznap reggel, harcba kellett volna szállnom a terroristákkal. Mára tudom, jobban, mint valaha, hogy ez mennyire hiábavaló és haszontalan lett volna, s már nem kérdés, hogy azt tettem, amit tennem kellett. Végtére is, jó érzés tudni, hogy azért vagyok itt, mert így lett elrendelve, egyszerűen ez volt Isten akarata” – írta tíz éve angolul megjelent könyvében Dan Alon.
Az izraeli sportoló édesapja, Újfalvi Imre még a magyar vívóválogatottat erősítette. A könyvet idehaza nem publikálták, s ugyan e sorok írójának egy másfél órás beszélgetés nyomán készített interjúja megjelent az akkori Magyar Nemzet sportmellékletében, ez az interneten nem érhető el, így most is szinte teljesen újdonságként mutathatjuk be a történetet. Újfalvi Imre 1939-ben zsidóként egy jugoszláviai vívóversenyről jobbnak látta nem hazatérni Magyarországra. Tel-Avivba menekült. Itt született gyermekéből – akit kisfiamnak és Daninak szólított – sportolót faragott, aki aztán 27 évesen apja fotójával az ingzsebében vonult fel a müncheni olimpia megnyitóján. A tőrvívó sorsa a tíz nappal későbbi támadás során elsősorban azon múlt, hogy vívótársával a csapat első tagjaiként Münchenbe érkezve minden különösebb ok nélkül a három felajánlott apartman közül a kettes számút választották lakhelyül.
Ugyanis 1972. szeptember 5. hajnalán a gyenge védettségű olimpiai faluba berontó nyolc palesztin terrorista az izraeliek szálláshelyéül szolgáló lakások közül az egyes számúba tört be. Itt hat túszt ejtettek, majd az egyiküket, a birkózóedző Moshe Weinberget arra kényszerítették, vezesse őket további honfitársaihoz. Weinberg azonban a kettes apartman mellett elhaladva a hármashoz vitte a terroristákat. Itt vált tússzá további öt izraeli.
Talány, miért így történt, de valószínűsíthető, hogy Weinberg azért a hármashoz vezette őket, mert ott súlyemelők és birkózók laktak, s feltételezhette, hogy ők könnyebben felvehetik a harcot a támadókkal. Ez részben meg is történt: az egyik birkózó el tudott szökni, ám az ellenálló izraeliek közül Weinberget, majd később a súlyemelő Yossef Romanót is megölték a terroristák.
Dan Alon és társai a kettes lakásban puskaropogásra ébredtek fel. Az első lövések után még vissza is aludtak, mert azt hitték, a szomszédos uruguayi csapat hajnalig tartó zajos ünnepelését hallják. A húsz perccel későbbi, újabb lövések után vált csak egyértelművé, hogy gépfegyver hangjára riadtak. „Nagyon megijedtünk, rögtön tudtuk, hogy bajban vagyunk. Kinézve az ablakon láttuk az egyik gépfegyveres túszejtőt, s a lábainál a vérben fürdő birkózóedzőt, Moshe Weinberget. Egy német rendőrnek az ablakon át hallott mondatfoszlányaiból összeraktuk, hogy a Fekete Szeptember nevű palesztin szervezettel van dolgunk, s hogy Weinbergen kívül még valakit megöltek. Tudtuk, hogy bármire képesek, én rögtön fel is vettem a válogatott melegítőmet, mondván, ha meghalok, az izraeli színek legyenek rajtam” – mondta az interjúban Dan Alon.
Itt azonban érdemes tenni két kitérőt. A történetnek ugyanis van két további magyar szála is. Dan Alonnal egy apartmanban, egy emelettel lejjebb lakott Shaul Ladany. A távgyalogló 1936-ban Belgrádban született, ám amikor a nácik 1941-ben megtámadták Jugoszláviát, családjával Budapestre menekült. Három éven át itt élt, emiatt jól beszél magyarul, de személye azért is kiemelendő, mert 1944-ben, nyolcévesen a bergen-belseni koncentrációs táborba került, ahonnan több családtagjával ellentétben megmenekült – miként az 1972-es terrortámadáskor is. Münchenben egy ablakon kimászva, a ház előtti nyílt terepen keresztülvágva futott be az amerikaiak szállásához – idézte fel a 24.hu-nak, amikor 2019-ben a Maccabi Játékok miatt Budapesten járt.
Másrészt pedig megjegyzendő, hogy a magyarok szállása is kifejezetten közel volt az esethez. „A lövöldözésre ébredtem fel hajnalban, kimentem a teraszra, ahonnan leláttunk arra a helyre, ahol az egyik terrorista időnként megjelent állig felfegyverkezve” – mondta Varga István, az akkori kézilabda-válogatott leggólerősebb játékosa. „Láttuk, ahogy álcaként sportolói melegítőkben megérkeztek a mesterlövészek, bár elég feltűnő volt, hogy húzták a lábukat, ott rejtegették a hosszú távcsöves puskájukat.” Mindenkire hatással voltak a történtek, a kézilabdázókra különösen is, hiszen aznap játszottak volna a románok ellen, ám a sorsdöntő meccsre egynapos, aztán pedig plusz egy órás csúszással került sor: „17 órakor kezdtünk volna, mi erre az időpontra be is melegítettünk, de még a nézők nem voltak bent. Mikor reklamáltunk, hogy lemerevedünk, ha nem vágunk neki, mondták, hogy örüljünk, ha nem repülünk a levegőbe, mert bombát keresnek a teremben.”
De vissza a kettes számú apartmanba, Dan Alonhoz és három társához! Hamar konstatálták, hogy nincsenek biztonságban. Tartottak tőle, hogy őket is felfedezik a támadók, az pedig egyértelműnek tűnt, hogy bármit követelnek is, az izraeli kormány nem fogja teljesíteni a terroristák kérését. Tudták: maguk kell megoldják a helyzetet, méghozzá minél gyorsabban. Az viszont kevésbé volt egyértelmű, hogy csak magukon, vagy társaikon is segítsenek-e. Ez már csak azért is adta volna magát, mert a két vívón kívül két sportlövő lakott az apartmanban: „Egyikük fegyverét már meg is töltöttük, minden készen állt arra, hogy az ablakból látott őrt lelőjük, bár kérdéses, hogy válaszul nem ölték-e volna meg rögtön a többieket, s nem találtak-e volna meg minket is.”
Az érzelmi hullámzást jól mutatja, hogy Dan Alon eleinte amellett érvelt, hogy nem hagyhatják cserben társaikat, vívótársa értette meg vele, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek, az a menekülés. A sportlövő tervére pedig már maga mondta: túl kockázatos, mert azt sem tudják, hány terroristával van dolguk. Elmondása szerint társa sokáig nem tudta megemészteni ezt a döntést, hiszen már csak meg kellett volna húznia a ravaszt.
Maradt tehát a menekülés: elsőként az erkélyen át próbálkoztak, ám hamar látszott, hogy ott könnyen az egyik felfegyverzett terrorista látóterébe kerülhetnek. A B-terv is kockázatosnak tűnt: ehhez egy nyikorgós falépcsőn kellett lelopózniuk a földszintre, majd a kerten át elrohanni. Hangtompítás gyanánt levették a cipőjüket és mezítláb osontak lefelé, majd léptek tovább a kert felé. Itt már fel tudták venni a szemkontaktust a német rendőrökkel, akik jelezték, mikor fordul ellenkező irányba a háztetőn járőröző terrorista, és így az udvaron átfutva sikerült kimenekülniük a veszélyes zónából. Egyesével rohantak, Dan Alon maradt utolsónak. „Egy örökkévalóságnak tűnt kivárni a megfelelő pillanatot” – írta a könyvben.
Ezzel az ő drámájuk tulajdonképpen véget ért. Később, miután este a túszok és a terroristák helikopterekkel a fürstenfeldbrucki reptérre távoztak, azt a hírt kapták, hogy mindenki megmenekült, s a kilenc életben maradt társuk már jön is vissza az olimpiai faluba. Alonék elmentek pezsgőért, s bár tudták, hogy két társuk reggel életét vesztette, a többiek miatt hatalmas ünneplésbe kezdtek. „Aztán hajnali három tájban ért minket a kijózanodás: jött a hír, hogy mind meghaltak.”
A túlélőket hazarendelték, ám mielőtt az izraelieket szállító gépre felszálltak volna, még egyszer vissza kellett térniük a szálláshelyre, hogy összeszedjék hallott társaik holmiját, hogy azok hazajuthassanak szeretteikhez. „Egy utolsó, borzalmas kötelezettség” – írta erről Dan Alon, aki ekkor azt a lyukat is felfedezte a falon, amelyet a közelről lelőtt Yossef Romano testén áthatoló golyó ütött a falon. A súlyemelőén, aki az öt nappal korábbi versenyén megsérült, az orvos pedig hazarendelte, de ő maradni akart a többiekkel. A mankójával próbálta felvenni a harcot terroristákkal. Ezután érte a halálos lövés.
Nem csoda, hogy Dan Alon mindezek után, ha nem is rögtön, de visszavonult a sporttól. Bármikor, ha egy hotelben éjszakázott, felrémlett benne a müncheni tragédia emléke, s nem tudott nyugodtan pihenni. Szerepe lehetett ebben annak, hogy évtizedeken át még saját gyerekeinek és barátainak sem mesélt mindarról, amit Münchenben átélt. A közvéleményt érthető módon sokkal inkább foglalkoztatta az áldozatok története, és sokan máig nem tudják, hogy voltak olyanok az épületben, akiket nem ejtettek túszul a terroristák, s megmenekültek. Dan Alon a csendet több mint harminc év után törte meg, de ahogy mondta, arra is mások ébresztettek rá, hogy már meg tudja fogalmazni, mi is történt azokban a napokban. Steven Spielberg 2005-ben bemutatott München című filmje kapcsán keresték meg először, ezt követték előadások, majd a könyv megírása.
A német hatóságok kudarcba fulladt túsztárgyalását és kiszabadítási akcióját gyakorta kiemelték az elmúlt ötven év visszaemlékezései. Friss hír, hogy Németország kártérítésként – amelynek mértékéről évtizedek óta zajlott az egyeztetés – 28 millió eurót fizet az áldozatok hozzátartozóinak. Dan Alon azonban az interjúban a németeket nem vádolta. „Megtették, ami tőlük tellett, s bár hibáztak többször is, nem volt tapasztalatuk ilyen szituációk kezelésében. Viszont ha az Izraeli Olimpiai Bizottság kiharcolta volna, hogy legyen néhány őr a szállásunk bejáratánál, mindez nem történik meg. A keletnémet csapatnál bezzeg voltak biztonsági emberek, nehogy elszökjenek nyugatra.” A tíz évvel ezelőtti beszélgetés során arra is rákérdeztem, hogy meg tud-e, egyáltalán meg lehet-e bocsátani a palesztin terroristáknak? Így felelt: „Meg, ha lenne jele annak, hogy abbahagyják az efféle akciókat, s a békében gondolkodnának. De hogyan bocsássak meg annak, aki megölte a barátaimat, s továbbra is gyilkolja az ártatlanokat?”
Hogy enyhült-e a fájdalom, azt már sosem tudhatjuk meg, mivel Dan Alon időközben, 2018-ban daganatos betegségben elhunyt. A szintén magyar kötődésű Shaul Ladany (aki Bergen-Belsenből és a Münchenben is megmenekült) viszont 86 évesen is rója a kilométereket: három éve a Budapest Night Run félmaratont is vidáman teljesítette.
Nyitókép: maszkos terrorista a túszul ejtett izraeli sportolók szállásának erkélyén 1972. szeptember 5-én
