„Genderkritikám ellenére sem tudom védeni a kormánypolitikát” – kétoldali őrületekről írt könyvet a kutató
„Sajnos Magyarországon sokszor a Fidesz/nem Fidesz kérdésre van szűkítve a genderkritika: mivel az Orbán-rezsim csinált ellenségképet a transzneműekből, sokan úgy érzik, hogy erkölcsi kötelességük beállni a másik lövészárokba. De igenis beszélni kell róla” – mondja Kováts Eszter politológus, a Genderőrületek Németországban és Magyarországon című, szeptemberben megjelenő könyv szerzője. A Friedrich Ebert Alapítvány genderkérdésekért felelős korábbi munkatársa szerint rettenetesen szexista gondolat, hogy ma már Jeanne d’Arc-ot is próbálják utólag nembinárisként besorolni, hiszen mindez azt üzeni, hogy ha valaki nem felelt meg a nőkkel szembeni korabeli elvárásoknak, akkor nem is volt nő. Mikor és hogyan alakult át a genderfogalom? Valós vagy álproblémát tematizál itthon a kormány? Mi a bajuk a baloldaliaknak és a leszbikusoknak a transzmozgalommal? Interjú.
– Mi az, hogy nő?
– Rögtön egy ilyen nehéz kérdéssel kezdünk?
– Ennél egyszerűbb kérdést aligha tudnék feltenni.
– És számomra a válasz is evidencia: felnőtt nőnemű személy. De sok nyugati országban ez a kérdés forró krumpli, és ha valaki ezt az egyértelmű választ adja rá, azzal rögtön állást foglal az egyik legélesebb kultúrharcos vita egyik oldalán. Az elmúlt pár hónapban sok közéleti szereplőnek tették fel valamilyen formában, és a legtöbben próbáltak kislisszolni a válaszadás alól: a brit Munkáspárt vezetője, Keir Starmer vagy az amerikai legfelsőbb bíróságba jelölt Ketanji Brown Jackson, és még lehetne sorolni.
– Milyen definíció van a kultúrharcos vita másik oldalán?
– Nő az, aki nőnek érzi magát.
– Minek érzi magát?
– Nőnek. Igen, ez egy körkörös definíció, és a legtöbb ember nem így gondolkodik. Viszont ma a baloldali, progresszív, liberális – vagy minek nevezzük – körökben az számít fősodratú gondolatnak, hogy nem szabad kívülről ráerőszakolni senkire semmilyen meghatározást, mert ezt csak az illető érzi. Legalábbis azokban az említett nyugati országokban, amelyeket én közelebbről követek.
– Genderkutatóként sem ért velük egyet?
– Nem tudom, hogy genderkutatónak mondanám-e magam. Egyrészt ma Nyugat-Európában a gender studies, vagyis a társadalmi nemek tanulmányozása területén az úgynevezett queerelmélet lett az uralkodó, aminek a nemek újradefiniálását is köszönhetjük. Amivel nem tudok azonosulni. Ha genderkutatónak mondanám magam, olyan dolgokért kellene magyarázkodnom, amelyekért nem tudok és nem is akarok. Másrészt nem kutatóként kezdtem foglalkozni a témával, hanem a szakpolitika oldaláról: 2012 és 2019 között a német Szociáldemokrata Párthoz kötődő Friedrich Ebert Alapítvány genderkérdésekért felelős munkatársaként azzal foglalkoztam, hogy a férfi–női viszonyok hogyan lehetnének egyenlőbbek Kelet-Közép-Európában. Amikor elkezdtem, a gender studies még egyértelműen azt jelentette, hogy a nők és férfiak közötti hatalmi viszonyokat vizsgáló tudományterület.
– Ami feltételezi, hogy vannak nők és férfiak.
– Fel sem vetődött, hogy ez vita tárgyát képezze. A gender studies nemzetközileg is elismert magyar szereplői – Fodor Éva, Gregor Anikó, Krizsán Andrea, Pető Andrea, Szikra Dorottya és még sorolhatnám – a mai napig alapvetően a nők és férfiak közötti viszonyokat vizsgálják a saját szakterületükön: a szociálpolitikában, a szociológiában, a politológiában, a történelemtudományban. És ebben sokáig nem volt az égvilágon semmi megosztó.
– Mikor kezdte el érezni, hogy valami változik?
– Nekem 2013 tájékán tűnt fel, hogy Lengyelországban és Szlovákiában a jobboldal elkezdett a fenyegető „genderideológia” ellen politizálni, és 2014-ben kezdtük el az Alapítványnál vizsgálni, hogy mi az, amit a jobboldal félreért vagy szándékosan félremagyaráz a genderben. 2015 tájékán tudatosult bennem: nemcsak arról van szó, hogy valamit félreértenek vagy félremagyaráznak. Valami tényleg megváltozott. Hogy a queerelméletek kicsaptak a bölcsésztanszékekről, és teret nyertek a közéletben.
– Mi volt az a momentum, amiből ezt levette?
– A gendersemleges vécékről folyó amerikai vita szúrt szemet 2015 körül, mert abszurdnak tűnt, hogy erről van idejük vitatkozni, miközben mi a gondoskodási válsággal foglalkozunk vagy azzal, hogy milyen hátrányok érik a nőket a munkaerőpiacon.
– Ugyanebben az évben lépett színre az első híres transznemű személy: Caitlyn Jenner, aki korábban Bruce Jenner néven olimpiai bajnok férfi atléta volt.
– Valóban, bár ennek az átváltozásnak a hordereje nekem akkor kimaradt. Csak két évvel később olvastam róla egy feminista filozófiai folyóirat cikkét, amely amellett érvelt, hogy ha őt elfogadjuk nőként, akkor fogadjuk el feketeként Rachel Dolezalt – ő egy fehér jogvédő volt, aki afro-amerikainak adta ki magát. Ha transzneműség lehetséges (és a szerző szerint amúgy igen), akkor transzrasszúság miért nem? Már csak azért is, mert a bőrszín biológiailag sokkal képlékenyebb fogalom, mint a nem, és tényleg egy spektrum. A cikk mégis óriási vihart kavart, a szerzőt, Rebecca Tuvelt és a folyóiratot is komoly retorziók érték.
– A divatos álláspont szerint az ember neme is spektrum, nem pedig bináris.
– Sőt, az is elterjedt álláspont, hogy a különböző törzsi kultúráknál kettőnél több nem volt, csak a keresztény gyarmatosítók erőltették rájuk a merev kettős beosztást. De a nem biológiai szempontból bináris. Kettő van belőle. Férfi és nő. Bár gyakran érvelnek azzal, hogy az interszex emberek léte ezt kétségbe vonja. Az interszex emberek ugye olyan nemi jellegzetességekkel születnek, amelyek nem sorolhatók be kizárólagosan női vagy férfi kategóriába, de ez tízezerből két embert érint. Velük érvelni olyan, mintha a hat ujjal születő emberek miatt megkérdőjeleznénk, hogy az embernek alapvetően öt ujja van a kezén. Viszont a transzmozgalom gyakran használja fel az interszex emberek létét érvként a saját céljainak érvényesítésére.
– Mi okozta a hangulatváltozást 2015 körül?
– Van egy elmélet, miszerint a melegmozgalom ekkoriban ért el az egyik legfontosabb követelését, az azonos neműek házasságának legalizálását – Nagy-Britanniában egy 2014-es törvényben, az Egyesült Államokban egy 2015-ös legfelsőbb bírósági ítéletben –, és kellett egy új zászlóshajó-ügy, ami a transzidentitás lett. Az is egy plauzibilis magyarázat lehet, hogy akik már az új paradigmát tanulták az egyetemen, ekkor kerültek ki a munkaerőpiacra: a médiába, közigazgatásba, iskolákba, vállalatokhoz. Fontos megjegyezni, hogy nem a transznemű emberekkel szembeni empátiát és méltányos bánásmódot problematizálom – hanem a legalapvetőbb fogalmaink, a férfi és a nő kategóriáinak lebontását.
Hogy ma már Jeanne d’Arc-ot is próbálják utólag nembinárisként besorolni, ami szerintem rettenetesen szexista gondolat, hiszen azt mondja, hogy ha valaki nem felelt meg a nőkkel szembeni korabeli elvárásoknak, akkor nem is volt nő.
– Akkor tehát a Fidesz valós problémára tapintott rá, amikor bedobta a genderkérdést?
– A jelenség valós, de úgy gondolom, hogy a Fidesznek elsősorban politikai termék. A nemzetközi konzervatív oldalon már a ’90-es évek vége óta megvoltak a genderkritikus hangok, elsősorban katolikus körökben, akik már az eredeti genderfogalommal sem voltak kibékülve: a nők és férfiak hatalmi viszonyainak kritikus vizsgálatában is a tradicionális, Istentől elrendelt nemi szerepek felszámolását, úgymond a nemek megsemmisítését látták. Viszont a Fideszt sokáig nem zavarta a gender: a kormány 2011-ben zokszó nélkül finanszírozta egy eredetileg a Bajnai-kormány alatt kiadott „gender mainstreaming” kézikönyv újrakiadását, 2014-ben aláírta az Isztambuli Egyezményt, 2016-ban pedig az ELTE gender studies mesterszakának akkreditációját. Csak ezután, 2017-ben látták meg benne azt a terméket, amivel kimutatható, hogy a Nyugat hanyatlik, a liberális értelmiség pampog, Brüsszel és Soros pedig Magyarországot támadja. Ami a migrációval egyszer már bevált.
– Migrációs válság is létezett.
– És most sem védhető reakció a kormány retorikájára az, hogy az egész jelenség nem létezik. Nyilván senki sem akar óvodásokat átoperálni, de ahogy például a Válasz Online cikkeiből is kiderül, sok nyugati országban tényleg bemennek az óvodákba, iskolákba érzékenyítő foglalkozásokat tartani. Hogy valóban azt tanítják, hogy a nem egy spektrum, hogy elindítják a gyerekeket és kamaszokat a társadalmi tranzíció (nemváltás) útján, amit aztán a pubertásblokkolók, majd hormonkezelések követnek – ami csökkenti annak lehetőségét és esélyét, hogy visszaforduljanak az úton, ha meggondolják magukat. És ez nincs rendjén.
– Vagy büntetőjogilag vegzálják azokat a tanárokat, akik nem a jó személyes névmást használják, mint az a minap Írországban történt.
– Igen, ezt is említhetnénk. De! Minden gender- és queerkritikám ellenére sem tudom megvédeni a kormány genderellenes politikáját. Méghozzá azért nem, mert ezekről a kérdésekről úgy kellene beszélni, hogy nem pécézünk ki egy kisebbséget és vádoljuk meg, hogy le akarja rombolni a hazát és meg akarja rontani a gyerekeket.
Van olyan, magyar nagyvárosban élő transznemű ismerősöm, aki arról számolt be, hogy az utóbbi egy-két évben, amikor bemegy a boltba, a szülők közelebb húzzák magukhoz a gyereküket.
Ahogy a létező migrációs problémák nem indokolják, hogy egy évek óta Magyarországon élő szír orvosnak rasszista megnyilvánulásokkal kelljen találkoznia a kormánypropaganda miatt, úgy ezt sem lehet megvédeni. Ez embertelen, és teljesen azokkal az emberekkel érzek együtt, akik meg vannak bélyegezve.
– Amerika messze van, de Németország itt van a szomszédban, és a könyvében Magyarország mellett ezt az országot vizsgálja. Hogy áll ott a genderkérdés?
– Az AfD tematikája és szóhasználata kísértetiesen megegyezik a Fideszével, de van egy nagy különbség: nincs abban a pozícióban, hogy ha támad egy kósza ötlete, abból másnapra alkotmánymódosítás lesz. Az AfD nem hatalmi pozícióból beszél. A másik jelentős különbség, hogy ott tényleg jelen vannak már azok a jelenségek, amelyek ellen küzdenek. Ilyen az „összes nemet” láthatóvá tévő nemileg inkluzív nyelvhasználat, de épp most zajlik az úgynevezett önmeghatározási törvényjavaslatnak a vitája, amely szülői beleegyezéssel még 14 év alatt is lehetővé tenné, hogy bárki bármilyen neműnek elismertesse magát. 14 éves kor felett pedig akár a szülővel szembe menve is.
– Magyarországon nincsenek jelen ezek a jelenségek?
– Ilyen törvényjavaslat nyilván nincs, és az ellenzéki pártok sem karolták fel a témát. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell foglalkozni a kérdéssel. Ugyan nem léteznek még kutatások a kiterjedtség mértékére, de anekdotikus bizonyítékokból már tudjuk, hogy a kamaszokat nevelő szülők igenis szembesülnek azzal, hogy a gyerekeik úgy jönnek haza az iskolából: ők márpedig nembinárisok.
– Tehát szükség volt a gyermekvédelmi törvényre!
– Éppenhogy kontraproduktív és álságos, ha az iskolából kitiltjuk a felvilágosítást, vagy nagyon csendőrködünk körülötte, hiszen a szülőnek gyakran nincs ideje rá, így forrásként marad az Instagram, a YouTube és a TikTok. Márpedig a legtöbbször valamilyen fiatal, trendi influenszer hatására jönnek haza így a gyerekek az iskolából. Influenszerek adnak értelmezési ajánlatot a valóságra olyan gyerekeknek, akik máshonnan ezt nem kapják meg, miközben próbálják felfedezni a szexualitásukat, és küzdenek a testükben zajló változásokkal.
Egy másik fontos probléma az online pornó: 13-14 éves fiúk és lányok gyakran nagyon durva pornójeleneteken szocializálódnak, amelyekben erotizálva van a nők elleni erőszak, és az igazi nőnek ezt szeretnie kell. Azoknak a lányoknak, akiknek ez nem tetszik, vonzó értelmezési ajánlat lehet, hogy akkor tulajdonképpen nem is vagyok nő.
– Miért nem érzékenyebb ezekre a problémákra a baloldal?
– Mert hajlamos az empátia kérdésére szűkíteni a dolgot: ne beszéljünk róla, mert ezzel mi is hozzájárulunk a transzneműek megbélyegzéséhez. Mint mondtam, az empátiát osztom, de bosszant, ha az empátiára hivatkozva akarjuk elfojtani a vitát. Igenis meg kell vitatni társadalmi szinten, ha újra akarják definiálni a férfi és a nő fogalmát! Olyan módon persze, hogy közben senkit nem hülyézünk vagy betegezünk le.
– Amikor Hajnal Miklós a Tranziton azt mondta, tegye fel a kezét, aki szerint ellenzéki győzelem esetén ma nemváltó propaganda folyna az óvodákban, feltette volna? A kormánypárti közönség feltette.
– Én kutatóként inkább elbeszélgettem volna a közönség néhány tagjával, hogy miért gondolják ezt. Ugyanakkor csendben feltenném a kérdést, hogy ha esetleg 5-10 év múlva Magyarországra is beszivárog a gyerekek szociális tranzíciója vagy a pubertásblokkolók használata, akkor emlékszik-e majd Hajnal Miklós, mekkora elánnal tagadta, hogy ilyesmit támogatna.
– Egy másik momentumos politikus, Soproni Tamás terézvárosi polgármester a menstruációs szabadság bevezetéséről szóló posztja alatt vitába keveredett egy Pesti Srácok-szerzővel, aki azon gúnyolódott, hogy miért csak nőknek jár, amikor férfiak is menstruálhatnak. Erre Soproni azt válaszolta, hogy méhük csak a nőknek van, és a jobboldal többet foglalkozik a „nyugati extremitásokkal”, mint a baloldal.
– Annyiban igaza van, hogy a kormány politikai termékként használja a témát. Sőt, azt is osztom, hogy nem mindig a jobboldalra kell reagálgatni, hanem, amennyiben van hatalom és elérés – és Soproninak polgármesterként van –, tenni, amit helyesnek tart. Például konkrét intézkedésekkel segíteni nők és férfiak egyenlősége ügyét. De szerintem a baloldalon is többet kellene beszélni róla.
Sajnos Magyarországon sokszor a Fidesz/nem Fidesz kérdésre van szűkítve a téma: mivel az Orbán-rezsim csinált ellenségképet a transzneműekből, sokan úgy érzik, hogy erkölcsi kötelességük beállni a másik lövészárokba. De mint mondtam, szerintem igenis beszélni kell róla, árnyaltan és empátiával.
Már csak amiatt is, hogy jobban értsük, miért rezonálhat sok embernél ez a kérdés – ahogy az úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás Fidesz-listánál többszázezerrel számosabb érvényes szavazata is mutatta.
– A nyugati baloldalon mennyire kritikátlan a genderidentitás-ideológia képviselete? Úgy tűnik, hogy egyre több a kritikus hang, elég például J. K. Rowlingot említeni.
– Egyértelműen nő ezeknek a hangoknak a száma. Ugyanakkor szétszálaznám a liberális, baloldali és feminista kritikákat – mert mindhárom oldalról meg lehet fogalmazni ellenvetéseket. Más kérdés, hogy aki ezt megteszi, gyorsan megkapja a jobboldaliság bélyegét. Liberális kritika például a szólásszabadság szempontja, vagy hogy hagyjuk felnőni a gyerekeket anélkül, hogy rájuk erőltetnénk az aktuális divatideológiát. A feminista kritika alapja pedig az, hogy férfinak született, férfi testű emberek akarnak bemenni a női sportokba, a női öltözőkbe – és a leszbikus nők közelébe is.
– Ők ezt nem szeretnék?
– A leszbikusok nőkhöz vonzódó nők. Csakhogy ma már ez azt jelenti, hogy a magukat nőnek valló emberekhez kellene vonzódniuk, bármilyen testük is legyen.
Ha leszbikusként nem szeretnél pénisszel rendelkező „nőkkel” szexelni, akkor sokak szemében transzfób és kirekesztő vagy, esetleg „genitália-fétised” van. Eddig csak homofóboktól kellett hallgatniuk, hogy azért leszbikusok, mert még nem találkoztak igazi férfival, most már két oldalról kritizálják őket.
– Hogy hangzik a transzideológia baloldali kritikája?
– Egy Pride rendezvényen hallgattam egy nagyvállalat képviselőjét arról beszélni, hogy ha már az LMBT munkatársaik is napi 12 órát töltenek az irodában, akkor ne érezzék magukat megkülönböztetve. Volt is, aki feltette a kérdést: miért is töltenek benn napi 12 órát? Ugyanazok a multik, amelyek elnyomják a szakszervezeteket és kizsákmányolják a bangladesi gyereklányokat a gyáraikban, máris jók lesznek, ha elszivárványosítják a profilképüket. De baloldali szemmel zavaró az az öngyarmatosító mentalitás is, hogy ha valami nyugatról jön, akkor automatikusan jó.
– Mit tartogathatnak a következő évek? Áttörhetnek ezek a hangok, elindulhat érdemi párbeszéd, esetleg Nyugaton korrekció, vagy bekeményednek a frontvonalak?
– Jósolni nem tudok, de az például látszik, hogy az Egyesült Államokban jóval szilárdabbak a frontvonalak, mint mondjuk Nagy-Britanniában. Ott több a kritikus hang (a nyáron például a kritikák hatására bezárták a gyerekeket ellátó legnagyobb genderklinikát – a szerk.), miközben itthonról úgy tűnhet, hogy az egész angolszász világot visszavonhatatlanul megette ez a dolog. Németországgal kapcsolatban nem vagyok optimista. Pár napja a münsteri Pride-on történt egy tragikus gyilkosság: egy orosz származású homofób férfi leszbikusokat akart bántalmazni, és megölte a védelmükre siető transzférfit, a fősodratú média pedig arról cikkezett, hogy a transzkritikus feministák miatt alakult ki olyan közhangulat, ahol ilyen gyűlöletbűncselekmény megtörténhetett. Ez nem a közös nevezők irányába mutat.
– És Magyarországon?
– Magyarországon úgy látom, hogy egyelőre árnyaltabban vitatható a kérdés, mint mondjuk Lengyelországban, ahol a PiS ellenzéke gyakorlatilag kritikátlanul veszi át az éppen píszí nyugati lózungokat. Mindenesetre nem tudom, hogy a következő hónapok energia- és gazdasági válsága mellett mennyire marad a fókuszban ez a téma.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
