A gazdagság titka – miért a Nyugatnak sikerült jólétre váltania a gazdasági fejlődést?
Hogyan fordulhat elő, hogy noha az emberiség 300 ezer éves történetében folyamatosak voltak a technológiai újítások, az ipari forradalom utáni időkig az ember újra és újra beleesett a szegénységcsapdába, és hétköznapjait – rövid sikeres periódusok után – végig tömeges nélkülözés jellemezte? Izgalmas kérdés, Oded Galor amerikai-izraeli közgazdász igyekszik választ adni rá Az emberiség utazása – A modern világ egyenlőtlenségének okai című most megjelent könyvében. A fordulat kétszáz évvel ezelőtt kezdődött, sosem látott jólét köszöntött az emberi tömegekre, de ennek „mellékhatásként” sosem látott életszínvonalbeli különbség is kialakult a szegénységcsapdából való kikerülés receptjét felismerő és azt fel nem ismerő országok és társadalmi rétegek között. Mi a titok nyitja? Valóban ez lehetett az emberiség aranykora? És tart még? Vagy már leáldozóban van? A magyar szemmel különösen érdekes könyv szerint jó ötven évvel ezelőtt új korszak kezdődhetett, a régi recept már nem elég. Mindig az a nyertes, aki időben veszi észre, mi hozza el most a jólétet. Hazánk rendszerint késve reagál. Most is így van?
Az amerikai állampolgárságú Oded Galor a sokszínű Jeruzsálemből származik, és már fiatalon foglalkoztatni kezdte a kérdés, miért alakul ki országok vagy akár egy államon belül élő csoportok között is jelentős életszínvonalbeli különbség. Pályáját ugyanúgy a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdte, ahogy Noah Harari is, akit népszerű világmagyarázatai az egyik legismertebb történésszé tettek. Galor szerint nem véletlen, hogy ő maga is az emberiség történetét kutatja: „amikor Jeruzsálemben élsz, a történelem megkerülhetetlen” – vélekedik. Az amerikai kiadás évében magyarul papíron és e-könyvként is megjelent kötet 30 év kutatásait összegzi könnyen olvasható, népszerű formában. Arra keres választ: mi az a misztikus ok, ami miatt egyes országok sokkal gazdagabbak, mint mások, holott az ott élők ugyanolyan sokat dolgoznak, vagy akár még többet is a megélhetésükért?
A közgazdász rengeteg adattal, közte napszámosok bérén keresztül bizonyítja, hogy több százezer évig lényegében stagnált az emberek életszínvonala, majd eljött egy pillanat, amikor tartósan és jelentősen nőni kezdett. Nem a királyokról vagy az uralkodó osztályról, hanem az emberek tömegeiről szól a kötet. Évezredeken, tízezredeken keresztül nem voltak jelentős vagyoni különbségek a különböző országokban élő emberek széles csoportjai között, fajunk többségének életszínvonala a létminimum környékén ingadozott.
Ha egy Jézus korából származó asztalos hirtelen a 18. századba csöppent volna, szakmunkásként gyorsan el tudott volna helyezkedni, mert közel 1700 év nem hozott olyan jelentős technológiai ugrást a fa megmunkálásában, amit ne tudott volna néhány nap vagy hét alatt elsajátítani. Ha viszont egy 18. századi asztalos pottyanna a 21. századba, hirtelen azt sem tudná, hol van.
Az amerikai Brown Egyetem közgazdász professzora szerint a technikai fejlődésben is óriási az ugrás, de az életszínvonal átalakulása még drámaibb: az egy főre eső jövedelem az 1800-as évek hajnala óta tizennégyszeresére nőtt a világon, az emberi élet átlagos hossza pedig megduplázódott.
De miért nem hoztak a korábbi technológiai változások, újítások hasonló életszínvonal-növekedést? A tűz jelentőségét sem lehet elhanyagolni: ki állítaná, hogy a fűtés és a sütés-főzés felfedezése nem volt legalább olyan lényeges találmány, mint a hűtőgépé? Vagy itt van a mezőgazdaság. A növénytermesztés, az állattenyésztés kialakulása is volt annyira fontos, mint a bontottcsirke megjelenése a szupermarketek polcain vagy éppen a telefon feltalálása. Ahogy Amerika felfedezése is hozott több forradalmi jelentőségű népélelmezési cikket, a burgonyától a kukoricáig, az életszínvonalban mégsem okozott mindez tartós változást. Ám ennek okát már Galor előtt kétszáz évvel megfejtették, mégpedig Thomas Malthus, egy Darwint is inspiráló tudós. Malthus arra jött rá, hogy az élelmiszertermelés számtani sorozatban képes fejlődni (1, 2, 3, 4), de a népesség létszáma más módon alapján emelkedik (például 1, 4, 16, 64). Ha mindig négy gyereke nő fel a családoknak, akkor a számsor következő eleme már 16 lesz, majd 64. A gazdasági fejlődés egyszerűen képtelen lépést tartani ezzel. Vagyis hiába jelentős a növekedés, a hatására a népszaporulat még sokkal nagyobb lesz, ezért jólét nem tud átterjedni a társadalom valamennyi csoportjára. Minden sikeres időszakot olyan követ, amelyben a nyomor ölt egyre nagyobb és nagyobb méreteket.
A mezőgazdaság megjelenése, majd jelentős fejlődése csak átmenetileg szabadította ki az emberiséget a szegénységcsapdából. Az ipari forradalom lehetett volna a következő nagy ugrás, de az átlagbérek kezdetben még akkor is szerény mértékben nőttek. Modern fejjel nehéz ezt megérteni, pedig tényleg ez történt.
Ám miért nőtt az emberek termékenysége a múltbéli gazdasági növekedés időszakaiban ilyen robbanásszerűen? Valójában nem a termékenységük nőtt: a születésszám nagyjából állandó maradt, de a magasabb jövedelem hatására közülük több gyerek maradt életben. Több gyerek, több éhes száj, majd több unoka, még több éhes száj – megint ugyanabban az ördögi körben találták magukat. Az ok érthető, de sokkoló: 12 000 év alatt 400-szorosára nőtt a népesség. Az emberiség felzabálta a gazdasági növekedést, és nagy tömegei továbbra is szegények maradtak. Viszont a különböző államok szegényei között a korábbi korokban nem volt olyan lényegi különbség, mint manapság, amikor például Belgium szegénységi küszöbe egy szegényebb ország átlagos jövedelmével ér fel.
Így ment ez 300 ezer éven keresztül, fejlődés, népességgyarapodás, elszegényedés, fejlődés, gyarapodás, elszegényedés. De akkor valami megváltozott.
Tömegek kezdtek el sosem látott jólétben élni, eljött az aranykor, és ezt csak az árnyékolta be, hogy az emberiség új korszaka az egyenlőtlenség időszakává vált. A különbségek az országok között és azon belül is nőttek, ahogy ezt a fiatalon Jeruzsálemben élő Oded Galor már kezdő kutatóként megfigyelhette.
De mi történt, mikor és miért? Az ipari forradalom után nagyjából száz évvel Galor szerint elértünk egy határpontra. Hirtelen nagyon sok minden megváltozott a világban, és ami a világban történt, az főként Európában történt. A népességszám elért egy kritikus szintre, ami azért lényeges, mert a technikai újdonságokra való nyitottság szerzőnk szerint összefügg a népesség számával. A nagyobb településeken élők nem élnek annyira az „így szoktuk” csapdájában, mint (legalábbis a modern tömegkommunikáció megjelenése előtti) falusiak, nyitottabbak a találmányokra. Ráadásul a nagyvárosokban elég jelentős számban laknak emberek egymás mellett ahhoz, hogy a találmányok gyorsan elterjedjenek, és megtérüljön a kifejlesztésükre fordított befektetés. Az egyik feltétel tehát a technikai újdonságokra való érdeklődéssel és szinte korlátlan fizetőképes kereslettel függ össze.
Ám ez még nem volt elég. Az ipari forradalom miatt nagyobb szükség volt képzett munkásokra, ez átalakította az iskolákat. Az oktatás széles tömegekhez ért el, és ez forradalmasította a világot. 1800-ra szerzőnk szerint a hollandok 68, a britek 50 százaléka tudott olvasni, utóbbi szintet a Föld népessége csak a 20. század elejére érte el. Éles a kontraszt: 1820-ban a Föld felnőtt népességének mindössze 12 százaléka volt írástudó. Mire a világ befogta volna a Nyugatot, Európának ez a része már egészen máshol járt, a szegénységcsapdából ugyanis az írástudás elterjesztésével még nem sikerült kitörni. A kulcs a középiskolai oktatás, főként a reáloktatás tömegessé válása volt. A korábbi vallási és erkölcsi alapú iskolák mellett új funkció jelent meg: a gépesített világban nagy szükség volt fizikára, kémiára, matematikára, kereskedelmi és könyvelői ismeretekre, megjelentek a reáliskolák, és tömegessé váltak a középiskolák. A nyugati világban a fejlődés egyik motorja az volt, hogy a lakosság nagy része középiskolát végzett.
Mi tette ezt lehetővé? A népesség újabb és újabb csoportjai ébredtek rá: a család boldogulását nem a gyermekszám, hanem a gyerekek oktatására és étkezésére fordított források határozzák meg. Az ipari forradalom után már nem az a család vált sikeressé – mint a mezőgazdaságra épülő világban –, amelyiknek sok kétkezi munkára fogható gyereke volt, hanem amelyik taníttatni tudta őket.
Európa az oktatás és a tudomány terén óriási előnyben volt, mert addigra a gutenbergi találmányt, a nyomtatást odáig tökéletesítették, hogy a könyv egyre inkább tömegcikké vált. A tudás nem kevesek kiváltsága volt, nem(csak) főúri, királyi, egyházi intézményekben őrzött luxustermék, hanem sokak számára elérhető közkincs. A tudás összehasonlíthatatlanul gyorsabban terjedhetett, mint bárhol máshol a világban. A törökök például sokáig meglevő előnyüket azáltal veszítették el, hogy a szultán blokkolta a könyvnyomtatás elterjedését. Az első karakteres arab nyomda csak a 18. században nyílhatott meg, a népességüknek így csupán két-három százaléka tudott olvasni. A politikai berendezkedés és intézményrendszer jelentős hatással lehet, és akár évszázadokra is meghatározhatja egy térség fejlődését.
Ám a Nyugat előnyéhez kellett még valami. Az ipari forradalom néhány évtized alatt olyan mennyiségű és hatású technológiai újdonságot teremtett Európában, majd az Egyesült Államokban, hogy felborult az addigi birodalmi egyensúly. Európa az egész világ leigázására alkalmassá vált: amit a Föld szegényebb részein elvetettek, annak nagy részét évszázadokig a Nyugat aratta le. És még ez sem hozta el önmagában a széles körű jólétet. Ahhoz kellett még valami – fellépett a világtörténelem színpadára a nő.
Nem politikusként, hanem a modern dolgozó tömegek részeként. Egyre inkább elismert részeként, és végső soron ez vezetett el az emberiség jóléti forradalmához, és segített kitörni a Malthus által leírt szegénységi csapdából. Emlékeznek még a két számsorra? A gazdasági fejlődésére: 1, 2, 3, 4, és a népességrobbanáséra négy gyermeknél: 1, 4, 16, 64? A legnagyobb európai innováció a második számsor megváltoztatása volt.
Az Egyesült Államokban 1820-ban egy nő a férfi bérének átlagosan csak 30 százalékát kereste. 1890-re ez a szám 46 százalékra ugrott, a második világháború idején viszont már elérte a 60 százalékot. Az ipar fejlődésének következtében a nyers fizikai erőre épülő foglalkozások jelentősége csökkent, a nők pedig fokozatosan beérték, majd a nyugati államokban – már nálunk is – lehagyták a férfiakat a képzettség terén.
A nők bérének felzárkózása óriási hatással volt a születésszámra, végső soron ez alakította át a világot, és szüntette meg a szegénységcsapdát. Először fordult elő a történelemben, hogy a családok számára a bővülő kereseteket nem érte meg a gyerekeikbe fektetni, most már nem csak azért, mert a több száj megette a nagyobb jövedelmeket, hanem azért, mert a gyerek azonnal és jelentősen csökkentette a bevételeket a női jövedelem kiesésével.
Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a nagyobb jólét miatt több élelmiszert vehettek, jobban fűthették az otthonaikat, és az egészségesebb életkörülményeknek köszönhetően több gyermek maradt életben. A gyermek érték maradt, de már másként gondoltak az utódokra: nem érte meg sok kisbabát vállalni, annyira nem, hogy tettek is ellene. Hormonális fogamzásgátlás kezdetben még nem volt, ezért a társadalom úgy védekezett, ahogy tudott. Például jelentősen kitolta a párválasztás időszakát, a húszas éveik második felében kötöttek csak házasságot, ezzel harmadával-felével tudták csökkenteni a születésszámot. Létezett jó néhány hagyományos védekezési mód is, amit szintén bevetettek.
Először tört meg a Malthus által felismert átok – hiába a gazdasági fejlődés, ha a népesség rohamos növekedése ezt felemészti. A jóléti fordulatot az hozta el, hogy nem nőtt tovább olyan mértékben a fejlett világ népessége, mint korábban. Az első demográfiai átmenetnek is nevezett változás következtében indult el az életszínvonal növekedése, mert a korábbi akár tíz feletti gyermek helyett kettő-három született, és ez tette lehetővé, hogy a középosztály és az alsóbb osztályok is villámgyorsan részesüljenek az egymást követő technikai vívmányok hatásából Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban.
A fejlődést tehát sok minden mellett az is meghatározza, hogy a demográfiai forradalom mikor ér el egy-egy térségbe. Nyugatra előbb, azután eljutott a perifériára is, ám a világ egyes tájaira még mindig nem érkezett meg. A magasabb életszínvonal a fejlődésre is visszahatott: a 20. század elején az elektromosság, a központi fűtés, a vezetékes víz és a csatorna, a telefon a nyugati világ tömegtermékévé vált. Volt miből megvásárolni az új cikkeket, majd a technikai fejlettség újabb jövedelmek megszerzését tette lehetővé. Keleten ez másként alakult: a vívmányok jó része csak a második világháború után vált tömegessé Kelet-Európa elmaradott térségeiben.
Ahogy szerzőnk fogalmaz az Óz, a csodák csodájának szóhasználatával: az emberiség eljutott a szivárványon túlra. Hosszú idő kellett hozzá, de 1870 és 2018 között a világon tízszeresére bővült az egy főre jutó átlagjövedelem. Leginkább Kelet-Ázsiában nőtt, ahol 16,5-szeresére, legkevésbé Afrikában, ahol 4,5-szeresére, a nyugati világban pedig 12-szeresére. Soha korábban nem élt ilyen jól az ember. Nem nagyon vesszük észre, mert folyton panaszkodunk, de attól még így van. Kivételes korszakban élünk, az emberiség szivárványon túli időszakában.
A jellegzetes ősz, hullámos üstökéről könnyen felismerhető Oded Galor könnyedén ír, kötete nincs túlpakolva sem történelmi tényekkel, sem számokkal, de néhány grafikonon látványosan mutatja meg elméletének lényegét, amely a demográfia, a gazdasági fejlődés (technológia) és az oktatás kapcsolatára épül. A kötet Jared Diamond Háború, járványok, technikák című írásához hasonlóan segít megérteni, miért az európaiak hajtották uralmuk alá a világot, nemritkán olyan találmányokat bevetve, amelyek eredetileg például Kínából származtak. Közgazdász szerzőnk megemlíti, hogy a 15. században a kínaiak is jártak az új kontinens partjainál, ráadásul sokkal nagyobb hajókkal, mint az európaiak, de hatalmi rendszerük gátolta az új világ előnyeinek kihasználását. Európában viszont a sok versengő királyság lehetőséget kínált Kolumbusz Kristófnak, aki ötletével végighaknizta fél Európát, mire a spanyol udvar finanszírozta az útját.
Meddig tart az emberiségnek ez az aranykora, amely az ipari forradalom késői hatásaira épül? Lehet, hogy már meg is indultunk a hanyatlás felé? Az aranykor egyik fellegvára Chicago, az amerikai iparváros volt, ahol a hatvanas években zavargások törtek ki, amelyek több mint 40 ember életét követelték. A városban ma nagyjából harmadannyian élnek, mint 1950-ben, és a kötet szerint mindez az ipari forradalom idején megkezdett korszak végét jelezheti.
Nyugaton zuhanni kezdett a klasszikus ipari munkások száma, rozsdaövezetek alakultak ki Franciaországtól az Egyesült Királyságig mindenütt. Galor szerint az ipar nagyon hasonló szerepet kezdett el játszani, mint korábban a mezőgazdaság: már nem a humántőke fejlesztésében látta a növekedés lehetőségét, hanem inkább lefojtotta ezeket az energiákat. A termelés annyira specializálódott, hogy ismét elég lett alapfokú képzettségű munkásokat alkalmazni.
A kétkezi dolgozók a fejlődő világ kékgallérosaival állnak versenyben, Detroit például Mexikóval vagy Kínával. Nem véletlen, hogy az ipari körzetekben csökkent a jólét.
A magasabb technológiát igénylő, főként mérnöki munkára épülő szektorokban viszont töretlen a növekedés. Valószínűleg itt az új titok: akik ezt felismerik, azoknál ismét oktatási forradalom zajlik, egyre tömegesebbé válik a felsőfokú végzettség Nyugaton.
Mindez jelentős hatással van szerzőnk szerint a politika világára is. Közhelyszerű, hogy Donald Trump az amerikai rozsdaövezetekben kapott voksokkal lett az Egyesült Államok elnöke, mert azt ígérte, újra naggyá teszi Amerikát, pontosabban az amerikai ipart. Az Egyesült Királyságban a brexitre leadott szavazatok jórésze szintén a rozsdaövezeti munkásoktól származik, mert a Kelet-Európába telepített gyárak (vagy a szigetországba érkező lengyelek, magyarok, románok milliói) elsősorban az alacsonyan képzett brit munkások lehetőségeit csökkentették. A Nyugat válságjelei azzal a tanulsággal járnak a fejlődő országok számára, hogy jelentősen növelniük érdemes a felsőoktatásra fordított összeget, nem érdemes alacsonyan képzett munkásréteget bevetniük a gazdasági versenyben. A Nyugat azért adja át ezt Keletre, mert a fejlődése gátjává vált.
Az utóbbi években a szegénységcsapdából való kitörés lehetőségét a fejlődő világ is felismerte, Kínában az életszínvonal emelkedéséhez nem pusztán az olcsó bérmunkák nyugati kiszervezése és a tartós gazdasági növekedés járult hozzá, hanem a gyermekszám csökkenése is. India felzárkózását a termékenység visszaesése mellett a tömeges felsőoktatási képzés segíti. A különbségek tehát kisebbek lettek a világban, de még mindig óriásiak. Egy afrikai átlagosan 30 évvel előbb meghal, mint egy ausztrál vagy észak-amerikai; a pakisztáni csecsemőhalandóság pedig több, mint tízszerese a nyugat-európainak. Az oktatásban eltöltött évek száma Nyugat-Európában átlagosan ma is két-három évvel nagyobb, mint Kelet-Európában, és a rés a világ más tájaival egybevetve még nagyobb is lehet.
Galor könyvének utolsó fejezete a jelenlegi egyenlőtlenségek okait veszi sorra, és persze nem tud egyszerű receptet arra, hogyan lehet a több évszázados lemaradást, egyenlőtlenséget egycsapásra megszüntetni. A rossz hír ugyanis az, hogy amíg a nyugati életszínvonal ugrásszerű emelkedése csak kétszáz éves múltra tekint vissza, ennek gyökerei mégis évezredekkel vagy századokkal korábban keresendők. Nagy-Britanniában éppen azért lehetett olyan erős hatása az ipari forradalomnak, mert a középkori intézményrendszerek, például a céhek gyengék voltak, és nem tudták gátolni a fejlődést.
A kötet erős érveket hoz amellett, hogy a minőségi oktatás, a kultúra, a nemek közötti egyenlőség, az innovációra való nyitottság és a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom segíthet leginkább a történelmi hátrány ledolgozásában. A Nyugatnak ugyanis ezek a legfontosabb alapértékei: minden más, a fejlődés, a jólét is erre épül. Aki ezt nem veszi észre, könnyen úgy járhat, mint a Csendes-óceánon található parányi sziget, Tanna lakói, akik a második világháború idején a szövetségesek gazdagságát látva azt hitték, hogy az a katonai erejükből fakad. Így, ha maguk is támaszpontokat építenek, akkor abból konzervek, gyógyszerek, ruhák és sosem látott felszerelések származnak majd. A Nyugat titkát „megfejtve” azután fából repülőket faragtak, nádból irányítótornyokat építettek, kifutópályákat is kialakítottak, katonai felvonulásokat tartottak. Nyugatiasat játszottak úgy, ahogy ők képzelték a Nyugatot. Ám a gazdasági felemelkedés csak nem akart megérkezni.
Nyitókép: naplemente Manhattanben 2022. június 27-én (fotó: AFP/Ed Jones)
