Apáról fiúra – a rekorder városvezetőnél még a rezsirobbanás sem okoz gondot
Vélhetően kevesek első gondolata volt ma ébredés után, hogy a helyi önkormányzatok napja van, akad azonban egy család az országban, ahol szeptember 30. akár családi ünnep is lehetne. Pásztorék. Az apa, Pásztor Béla országos rekorder: 57 éve vezeti Veresegyházat – 1990-ig tanácselnökként, azóta polgármesterként. Fia, Pásztor László a szomszédos Erdőkertes polgármestere immár húsz éve. Odalátogattunk hát e jeles nap alkalmából, s kiderült: László fia is kacsingat a településvezetésre, lehet tehát, hogy Magyarország egyetlen polgármester-dinasztiája van alakulóban. Ugyanakkor a lezárás ideje is ez: Pásztor Béla utolsó ciklusát tölti. Hogyan és miért kerülte ki apja is, fia is a pártpolitikát? Miért nem rázza meg Veresegyházat a rezsirobbanás? Miben nem korrekt az állam hozzáállása? Páros interjú.
– Aligha van érdektelenebb dolog az átlagember számára, mint ez a mai „önkormányzatok napja” – önöknél viszont nyilván afféle családi ünnep.
Pásztor Béla: Találó is lehetne, hiszen a fiam is polgármester és én is az vagyok – a helyzet viszont az, hogy a településvezetőnek, ha jól végzi a dolgát, nincsenek ünnepnapjai. Családiak is alig. Amikor a többi ember ünnepel, nem csak illik, de kötelező is elmenni, hiszen azok hívnak, akik megválasztottak. Az efféle találkozások ráadásul remekül használhatók – sokkal többet mond el a polgárokról, a valós helyzetükről, érzéseikről egy-egy ilyen kötetlenebb találkozás. Az a kolléga, aki ehelyett saját ünnepekkel van elfoglalva, nem képes jól betölteni a szerepet.
– Édesapja már akkor majd’ egy évtizede vezette Veresegyházat, amikor ön megszületett. Már az oviban is tanácsháza volt a jele?
Pásztor László: Barna falevél volt a jelem, de végül is stimmel az utalás. Óvodás voltam, amikor édesapámmal egyszer sétálni mentünk. Ő szóba elegyedett valakivel, ahogy mindig egyébként, az illető pedig lehajolt hozzám és megkérdezte a gyerekeknél mindig bevethetőt: mi leszel, ha nagy leszel? Rávágtam, hogy tanácselnök. Négyéves voltam akkor.
– Sosem akart más lenni később sem?
László: Teherautósofőr, metróvezető – ezek ifjonti bohóságomban eszembe jutottak, de csak néhány pillanatra.
– Pedig édesapja most beszélt arról, mennyire keveset tudott a családdal lenni. Nem sínylette meg?
László: Cseppet sem, hiszen rengeteg alkalommal vele mentem, ha dolga volt. Közvetlen közelről láthattam, hogyan kell ezt jól csinálni.
– Hogyan?
László: Ha teendő van, mindenkinél korábban kell érkezni és mindenkinél később kell elhagyni a terepet. Mentem én is reggel a Trabantban, toltam a talicskát, hordtam a követ, amikor a közösségi Volvo megsüllyedt és majdnem felborult. Egyeztetésekre, éjszakai túrákra is mindig mentem vele. Életforma a polgármesterség, nekem pedig azóta tetszik ez az életforma, amióta az eszemet tudom.
– Ezzel a névvel aztán csak beült a készbe?
László: Kár lenne tagadni, hogy benne volt a sikeremben édesapám hírneve. Igaz, amikor 1998-ban képviselő lettem, akkor még nem is volt kampány Erdőkertesen. Én voltam az első, aki szórólapot nyomtatott és ki is hordta mindenhova. De persze, húsz éve, amikor először polgármester lettem, abban is benne volt még, hogy édesapám miatt jól cseng errefelé a nevem. Abban azért bízom, hogy az utána következő négy újraválasztásomnak köze van az elvégzett munkához is.
– Van, hogy ütközik a két település? Ha mondjuk egy céget meg akarnak kaparintani, megküzdenek érte?
Béla: Sosem volt köztünk vetélkedés. Inkább fordítva szokott lenni – ha Erdőkertesnek valami jó, hagyjuk, hogy jó legyen neki. Régen amúgy is egy település volt a kettő, Erdőkertes – akkoriban Erdőváros – Veresegyházhoz tartozott. Azokat az embereket telepítették ide a veresegyházi vezetők az én időm előtt, akik nem fértek bele abba az atmoszférába.
– Milyen embereket?
Béla: A régi veresegyházi parasztemberek mércéje szerint a lerobbant, proletár embereket. Veresegyházon évszázadokon át módosabb parasztok éltek. Gyerekkoromban is még… Felültek a kocsira, hajtották a lovaikat. Rangot jelzett, milyen volt a rojt az ostoron… Egyetlen aszfaltos út nem volt még akkoriban. Amikor az ország minden tájáról jöttek az emberek, mert az olcsó parcellákhoz hozzá tudtak jutni, a gazdák sem bánták, hogy távolabb legyenek tőlük ezek a „gyüttmentek”. Így épült fel Erdőkertes.
– Épp leprolizta a települését a szomszéd település polgármestere! Kikéri magának?
László: Nem. Egyrészt: édesapám is erdőkertesi, itt nevelt fel engem is, Veresegyház polgármestere is így lett, innen járt be mindig. Másrészt ez a gyökérzet tényleg megvan. Adottság. Ebből kell a legjobbat kihozni.
Nagyon különböző a két település helyzete. Már csak ezért sem vagyunk vetélytársak egyébként – hogy az előző kérdésre is válaszoljak. Veresegyházzal ellentétben mi nem vagyunk erős település, ami a tőkevonzó képességünket illeti. Iparűzésiadó-bevételünk gyakorlatilag alig van.
– Pályázati pénzekből működnek?
László: Ha szebben fogalmazom, azt mondom: Erdőkertes valódi európai falu. Mindig pályáztunk EU-pénzekre, jó arányban nyertünk is. A fejlődéshez viszont elengedhetetlen, hogy közösséget szerveztünk a helyiekből – akik így egymást is segítik, boldogabb emberek lesznek, jobban elviselik a szomszédot. Ez az erdőkertesi út, amit magam nem kísérletnek szánok, hanem modellként mások számára.
– Veresegyházon sem volt General Electric, amíg Pásztor Béla oda nem vitte… Lászlónak miért nem sikerült ilyesmit tető alá hozni?
László: 576 hektár a falunk, több mint tízezer ember lakik itt, négyezer ingatlant adóztatunk, viszont csak másfél hektár területünk van, ahova cégek tudnának jönni. Veresen meg több száz hektár. Nekünk más utat kell járnunk: ami Veresegyházon megvan önerőből, azt nekünk lendületből kell megcsinálni.
Béla: Tény, hogy mindig kutattam a lehetőségeket, de a pillanat határozza meg a cselekvést. Akkor márpedig volt egy különleges pillanat. A rendszerváltáskor. Elkezdték osztani a földet mindenkinek – amiről, ismerve a helyieket, tudtam, hogy nem jó ötlet. Nem minden esetben az. Mindenkinek nem lehet. Jól működő téeszeket vernek így szét, amelyek egyben hasznot hoznak az embereknek – mondtam akkor. A véleményemet lesöpörték az asztalról. Mondtam, rendben, akkor a város megveszi a földeket. Nagyon jó áron. A legmegbecsültebb parasztembereket összehívtam és megkérdeztem, mit szólnak hozzá, ha fizetünk a földért, de aki szeretné, aki képes rá, művelheti tovább. Szívesen fogadták. Volt, aki 6-7 milliót kapott – életében nem látott annyi pénzt addig. Akkor került harang a templomtoronyba is. Az önkormányzat tehát nálunk rendelkezik azzal a több száz hektáros területtel, ahova jöhet a befektető, ha akar. A General Electrictől is csak meg kellett kérdeznünk, mekkora terület kell, aztán gyorsan tudtuk is biztosítani.
– Amikor a kormány az ellenzéki vezetésű Gödtől elvette a Samsung bevételeit és odaadta a fideszes vezetésű megyének, nem ugrott össze a gyomra? Hogy mondjuk a GE-t és Veresegyházat is kinézhetik maguknak?
Béla: De, átfutott az agyamon. Az nem volt tisztességes húzás.
Ha rosszul csinál is valaki valamit, nem elvenni kell a játékát hatalomból, erőből, hanem megtanítani játszani. Így, ezzel a módszerrel, ahogy ez történt, nem az összefogás, az együvé tartozás erősödik, csak a széthúzás. Márpedig ha széthúzunk, bárki megver minket.
László: Mi nem ijedtünk meg – tőlünk nincs mit elvenni. A megye 187 települése közül az adóerő-képességünk alapján a 180-adikok vagyunk.
– Mindkettejük ellen indult korábban fideszes jelölt. Legutóbb László ellen már nem. Kiegyeztek, vagy csak leszálltak önről?
László: Nem foglalkozom ilyen szempontokkal. Az együttműködés a fontos. A polgárokkal és az állammal is. Én ezt teszem, nincs is haragosom. Egy se. Ehhez lehet köze, hogy polgármesterként nem hívott ki a kormánypárt. A testületbe is azt a nyolc embert választották meg az erdőkertesi polgárok, akiket én jelöltem. Már ’14-ben is, aztán ’19-ben is.
Béla: A testület nagyobb része mindig jószándékú volt nálunk, egy-egy negatív ember viszont nem is árt, ha van: elunnánk magunkat, ha mindig mindenki bólogatna. Az sem kizárt, hogy az illető új gondolatot ébreszt. Szóval én szeretem, ha ellenkeznek. Meg kell tudnom magyarázni, mit miért akarok. Ha ellentmondanak, ha kérdőre vonnak, az hozzásegít ehhez.
– Hogy tudott politikai vezetőként 57 éven át kimaradni a pártpolitizálásból?
Béla: Valószínűleg úgy, hogy nem léptem be pártba. Az előző rendszerben azért nem, mert vallásos ember vagyok, templomban esküdtem. Egyébként soha nem éreztem, hogy ezért hátrány érne. Vagy azért, mert nem lettem párttag. Kétszer mondjuk jelezték, hogy lépjek be. Amikor megválasztottak tanácselnöknek, akkor először. Hogy nagyobb lenne úgy a megbecsülés. Mondtam, hogy engem lehetőleg a munkámért becsüljenek meg. Még egyszer előkerült a téma, futólag, de aztán többet nem. Voltak kísérletek a rendszerváltás után is, de eszembe sem jutott belépni bármelyik pártba. Nekem csak a Veresegyházon élő emberek parancsolnak. Hogy valamilyen szervezet elvárásaihoz nekem alkalmazkodnom kelljen… Nem, köszönöm.
– Ön jogász, vidéki, 48 éves… Hogyhogy nem lépett be a Fideszbe? Adta volna magát, nem?
László: Ha valaki ezt karrierként csinálja, akkor kapaszkodnia kell, hogy kiemelkedjen, négy évvel polgármesterré választása után már a megyei közgyűlés tagja legyen, hátha ott aztán felfigyel rá valaki és elviszi országgyűlési képviselőnek. Ez nekem nem hiányzott. A szabadságom többet ér. Nem a hippikorszakomat élem, félre ne értsék, de fontos, hogy ugyanolyan mércével mérjek mindenkit, le tudjak ülni bárkivel, ne legyen kötelező elfogultnak lennem. És hogy ne egy főnököm legyen. Most van tízezer. Meg a képviselőtestület. De hogy hogyan végzem a munkámat, az rajtam áll.
– Tényleg? Amikor az iskoláikat elvette az állam, a bevételeik jó részét – covidra hivatkozva – szintén?
Béla: Együttműködünk bárkivel a közösség érdekében. Ez a dolgunk, ez nem sérti a személyes szabadságot. Vegyük az iskolákat. Abban vagyunk érdekeltek, hogy az intézmény jól működjön. Hogy mi van kitéve a táblára, abból mi biztosan nem csinálunk presztízskérdést. A lényeg, hogy ha már az államé, akkor adja oda, ami a jó működéshez szükséges. Az igaz, hogy lokálpatriótaként jobbnak tartom, ha az igazgatókat a város nevezheti ki, de az állam, meg kell mondjam, nálunk partnerként viselkedett az elmúlt időszakban.
A tanári fizetések ügye persze minket is érint, hiszen a pedagógusok hangulatát erőteljesen befolyásolja. Ha ők elégedetlenek, az a mi közösségünkre hat, miközben nem tehetünk semmit, hiszen a kormány dönt ezekről a kérdésekről. Ez így nem jó.
László: Ilyen gondunk nekünk is van, de szerencsére az igazgatóval megtaláltuk a hangot. Tény azonban, hogy elvettek tőlünk hatásköröket az elmúlt időszakban, amelyek jobb helyen lennének az önkormányzatoknál.
– Például?
László: Az építésügy tipikusan ilyen. Ma nincs beleszólásunk abba, hogyan nézzen ki a saját településünk. Ez azért elég sajátos.
– Az is, hogy Veresegyházon termálvízzel fűtenek. Önök tehát meg sem érzik a rezsirobbanást?
Béla: A véletlenen múlt az egész. Azzal kezdődött, hogy nem volt vízvezetékünk, ezért fúrni kezdtünk egy kutat. A fúrás helyétől úgy nyolcvan méterre, a kapujában állt egy ember. Sajnos már nem él. Geológus volt. Megkérdezte mindenesetre, mit művelünk. Mondtam, hogy ivóvizet keresünk. „Hagyjátok abba. Veresegyházon az nincs. Fúrtok az agyagba feleslegesen. Melegvíz viszont van. 1300-1400 méteren.” Fúrtunk hát addig. És igaza volt. Megtaláltuk a 65 fokos vizet. Először a dagonyát hoztuk létre: kiköveztük a patakot, odavezettük a meleg vizet, ott fürdött a környék lakossága éjjel-nappal. Láttuk, hogy van elég víz, fúrtunk még kutakat – összesen négy van belőlük, építettünk egy 18 kilométer hosszú termálvezetéket is, aztán fűteni kezdtünk a vízzel – elsősorban középületeket, de magánházakba is jut. Elsősorban társasházakba. Az olajár meg a gázár a fűtést illetően tehát minket valóban nem nagyon befolyásol. Abban azért mi is gondolkodunk, hogy a közvilágítást visszafogjuk.
– Irigyen hallgatja édesapját?
László: Irigy nem vagyok, de tény, hogy nekünk ez nem sikerült. Pedig úgy tíz éve adtunk be pályázatot termálkútrendszer építésére mi is – akkor 500 millióból kijött volna, de mivel csak a felét nyertük meg, nem tudtuk megvalósítani. Egyelőre nem is elég nagy az intézményhálózatunk, hogy megérje. Ahhoz kellene még egy tornacsarnok, mondjuk. Az is szóba került aztán, hogy magánházakhoz vezessük be a termálfűtést, csak akkor meg elszállt az euró, azért nem jött össze. De tegnap is előkerült a téma a képviselőtestületi ülésen. Ha lesz forrás… Azaz: pénz. Édesapám nem szereti a „forrás” szót.
Béla: Szeretem én, abban az értelemben, amit jelent. Van forrás – az erdőben.
László: Igaz. Mindenesetre érdemes újra gondolkodnunk ezen ebben a helyzetben. Amely finoman szólva is különleges. Az áramot idén még 21 forintért vesszük. Jövőre 278 fölött lesz. 126 forintért vettünk egy köbméter gázt eddig. 1600 lesz majd. Három középületet leszigeteltünk, megtettük, amit megtehettünk, de nem lesz egyszerű. Ami persze nem biztos, hogy hosszú távon baj – az ilyen helyzetek beindítják a kreativitást, a fenntarthatatlan pazarlást pedig visszafogják.
– Elhiszik, hogy a gonosz brüsszeli szankciók tehetnek a magasabb rezsiről?
László: Nem.
Béla: Nem.
– Remek. Két év múlva megint választás. Indul újra?
Béla: A válaszom erre is ugyanaz. Nem.
– Hiszen 2025-ben lenne a gyémántjubileuma, akkor állna 60 éve Veresegyház élén!
Béla: Nem mondom, hogy egyszer sem futott át az agyamon a gondolat. Hogy azt még meg kellene várni, hogy egy utolsó választáson még el kellene indulnom. De
inkább nem. Nem volna illendő. 85 éves leszek már februárban. Leszálló ágban vagyok. Ez ténykérdés. Ez tehát az utolsó ciklusom – egyszerűen csak a számokat nézve valahol ennek vége van…
– Ha édesapja nem indul Veresegyházon, akkor majd ön?
László: Nem egyszerű helyzet. Én ugye az erdőkertesi polgárok bizalmát élvezem, ők választottak meg. Olyan nincs, hogy én őket elhagyjam, hogy átüljek egy másik lóra, gazdagabb, nagyobb település élére.
– Újraegyesíteni a két települést? Az nem megoldás?
László: Ha a két település egyszer újra egy lesz – az a feladat már érdekelne. Azt szívesen vállalnám. De most ennek aligha van itt az ideje.
– Miért, mi kellene hozzá?
László: Két helyi népszavazás. Két testületi hozzájárulás.
– Hiszen épp itt van a másik polgármester is! Ön támogatná?
Béla: Én igen.
– Tessék! Meg is vagyunk!
Béla: Csakhogy nem nekem, hanem az embereknek kell ezt akarniuk, támogatniuk. Érzelmileg is. Erdőkertessel egyébként nincs semmi baj, nagyon szépen fejlődik. Tehetséges a polgármestere, azt kell mondanom. Nem okozna tehát gondot, ha összeolvadna a két helység. Itt, Budapest körül amúgy is az lesz gazdaságos és célszerű, ha nagyobb települések jönnek létre. Ez a természetes fejlődési irány a második agglomerációs gyűrűben. Csakhogy amíg a lakók érzelmi világát ez sértené, addig nem lehet és nem is szabad meglépni ilyesmit.
– És sértené?
Béla: Egyre kevésbé.
László: Főleg erdőkertesiek részéről volt ez érzékelhető.
– Hát hiszen ön erősítette az erdőkertesi identitást nagyon tudatosan!
László: Még meg sem születtem, amikor az erdővárosiak egy dologban egyetértettek: hogy Veresegyházról le kell válni. Ez végül 1956-ban sikerült. A változás azonban már nagyon szépen érzékelhető. A fiatalok teljes természetességgel járnak át a mi rendezvényeinkre, nem is tartják igazán nyilván a határokat.
– Ha már fiatalok: az ön fia is azt mondta négyévesen, hogy polgármester lesz, ha nagy lesz?
László: Ha nem is négyévesen, de igen, mondott már ilyet. Én meg azt, hogy inkább a zongorával foglalkozzon. De ő is közösségben gondolkodó ember, nyáron biciklisbandát szervezett már…
– Ha a nagypapa tényleg nyugdíjba megy, lehet, hogy az unoka viszi tovább Veresegyházat?
Béla: Végül is… Ez sem rossz ötlet. De az utódlásomat nem én fogom megoldani. Nem akarok befolyásolni senkit, hogy kire szavazzon majd, ha én már nem indulok. Most viszont még itt vagyok! És amíg itt vagyok, teszem a dolgom tisztességgel.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
