A szabadság eszménye édeskevés az európaisághoz – válasz Donáth Annának
„Donáth Anna akként kezeli a nagy európai szabadságot, ami nem és nem is lehet sohasem: politikai test nélküli egyetemes ideaként. Nem rendel hozzá európai politikát, közös európai történetet” – véli Béndek Ábris. A Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének hallgatója a Momentum EP-képviselőjének lapunkban megjelent írására reagál. A Válasz Online helyet ad az európaiságról folytatott vitának – akkor is, ha nem vagy nem mindenben értünk egyet a vitázó felekkel.
Donáth Anna fontos cikket jelentetett meg a Válasz Online hasábjain. Ebben a szerző az Európai Unió megújulásának és megerősödésének kérdését vizsgálja, és közben számos olyan problémát körüljár, amelyek valóban kulcselemei lehetnek az Európa jövőjéről alkotott diskurzusnak.
Ennek a vizsgálódásnak a legmélyebb, legérzékenyebb problémaköre az európai identitás kérdése. Felismerve egyfajta európai identitáshiányt, a szerző a megoldást a szabadságban látja – a szabadságban, érvel Donáth, kellene keresnünk magunkat.
Meggyőződésem, hogy ez a gondolat hibás. Nemcsak, hogy hibás, de nem segít sem az európaiaknak önmaguk kitalálásában, sem pedig az européer politikának abban, hogy visszataláljon a választóihoz – amely kérdést az éppen lezajlott olasz izgalmak csak még inkább aláhúzzák. Ugyanakkor jó nyomokon jár a szerző, amikor az európaiságot részint valamivel szemben határozza meg, mellékelve az Oroszországgal és Kínával kapcsolatos kritikáját. De ez nem elég.
Írásom alapfeltevése, hogy az európaiság csak a politikán keresztül jöhet létre – nem pedig, ahogy Donáth javasolja, a szabadság különös ideájába kapaszkodva.
Ez azonban nem az a politika, ami az uniós bürokraták, a miniszterelnök által találóan brüsszeli emberként (homo brusselicus) leírt közszolgák politikája. Az ugyanis nem politika; nincs neki világa, érzése, nyelve.
Donáth az európai identitással kapcsolatos érvelésének legfőbb hibája, hogy amíg a szabadságot, mint általa javasolt identitás alapot körüludvarolja, a szabadságnak – sem semmilyen hitnek, meggyőződésnek, értéknek – politikai testet nem ad. Hiányzik a szenvedély, a játék, a dráma. Röviden megmagyarázom, mit értek ezalatt.
Az európai hagyomány két egymással szembenálló koncepciót vonultat fel ember és ember viszonyrendszerét tekintve – ez a két koncepció aztán sok eltérő gondolatnak, meggyőződésnek, ideológiának lesz a hírnöke, de minket egyelőre csak ez a két alapvető elképzelés érdekel.
Egyikük – a politika elve – az ókori Görögországban jött létre. A polisz – ami az ógörög és a mai görög nyelvben is várat, fellegvárat jelent – a történelmileg együtt fejlődő, népesedő családok, háznépek és falvak gyakran fallal elhatárolt közös lakhelye. Mivel az ember, politikai állat lévén, erkölcsi és nem csak társadalmi lény, a poliszon belül a jó különböző koncepciói versengenek egymással – így jön létre a politika. A közösséget azonban, ezáltal a politikát, egyszerre határozzák meg az élet során lebonyolított közös interakciók és a polisz fal általi elhatároltsága a világ többi részétől. Ez az elhatároltság ad a politikának és az azt jellemző vitának, mérlegelésnek közös alapot, a politikában pedig ennek megfelelően csak azok vehettek részt, akik a várfalak között laktak.
Ahogy a polisz várfalai egyeseket befogadtak, másokat kirekesztettek, úgy jelentett és jelent máig a politika egyszerre befogadó és kirekesztő gyakorlatot, amelyben egyik működési elem sem lehet meg a másik nélkül. A politika az identitásban és a konfliktusban nyilvánul meg – ezt a görög hagyományt fogalmazta meg sokára Carl Schmitt olyan szélsőségességgel, miszerint a politika a szembenálló fél elpusztításában ér célt.
A politikával szembehelyezkedő, második alapvető elképzelés az egyetemesség koncepciója, ami az európai kultúrába a római eredetű természetjoggal és a zsidó-keresztény hagyománnyal tört utat. A római püspök a hatalom isteni, egyetemes eredetét képviselte, a német-római császár pedig olyan „egyetemes monarchiát” akart építeni a széthúzó német fejedelemségek feje felett, amely egyébként a koraújkor legvéresebb háborújának kirobbanásához járult hozzá. Az egyetemesség – a közösség nélküli, a közösség feletti elvre való hivatkozásban létezés – elképzélését utána a felvilágosodás fogalmazta újjá, a liberalizmus eredetszövegeibe átültetve. Minden ember egyenlőnek teremtetett – az egyenlőség átmeneti, képlékeny keretét, a nemzetet pedig nem is túl sokára felváltotta a bizonytalan világtársadalom, Párizst New York, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata – hiszen itt nem az egyetemes elvet követő közösség, hanem maga az elv a fontos. Így jutunk el az európai integráció egészen máig fennmaradó apolitikus vízójához is. „Egyesülve a sokféleségben”, avagy
üdv a politika nélküli világban, ahol nincs mi, nincs ők, csak mi mindannyian.
Amivel szembenállunk, tehát, az két, egymásnak ellentmondó alapvető elképzelés arról, hogy ember hogyan viszonyuljon emberhez. Egyikük az identitás, a konfliktus, az összecsapás, a tragikum, a dráma (utóbbiak nem véletlenül görög találmányok, akárcsak a politika), a másik a folyton terjeszkedő egyetemes értéknyilvánítások, a depolitizáló nyelv koncepciója. Az egyikük történeteket hoz létre, a másik a történetiségen kívül él és ezért politikai identitás építésre alkalmatlan. Ahogy a modern francia nemzet sem az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával jött létre, hanem – Bibó írja – a forradalom, a demokrácia közösségi élménye által. S még az a nemzet is, ahol a legszorosabb kötődés mutatkozik az egyetemes értékek és a politikai identitás között – az Egyesült Államok –, már bomladozni látszik saját hőseinek és mitológiájának erőtlensége alatt.
A szemünk előtt lévő probléma, hogy amíg politikai identitás értelemszerűen csakis a politikán keresztül jöhet létre, tehát csakis politikai élményekre épülhet, az európai integráció domináns víziója egészen más elképzelésre és hagyományra épül. Donáth pedig, ebben a vízióban megmerítkezve, épp akként kezeli a nagy európai szabadságot, ami nem és nem is lehet sohasem – politikai test nélküli egyetemes ideaként. Nem rendel hozzá európai politikát, közös európai történetet. „Legyünk hát büszkék rá, hogy nálunk az európai értékek, az alapvető szabadságjogok adottak és megkérdőjelezhetetlenek”, írja, de feltűnően összetéveszti az „európai értékeket” az európai civilizáció égisze alatt létrejövő nemzetállamok nemzeti alkotmányokba foglalt értékeivel.
Az általa nagyra becsült értékek ugyanis semmiképp nem európaiak. Hiszen nincsenek európai pártok (csak pártcsaládok), nincs európai bal és jobb, nincs európai nyilvánosság, nincsenek európai döntések, amikor európai állampolgárok küzdhetnének ezekért az értékekért.
Nincsen európai hőseposz, tehát nincsen európai politika. Csak európai intézmények, bizottsági elnökök és képviselők vannak, akik, ha próbálnák, se tudnák Európát jobban „elmagyarázni”.
Ugyanis a meglévő szellemi, nyelvi és intézményes keretek között az Európai Unió egészen egyszerűen alkalmatlan arra, hogy az európai identitás megélésének teret adjon, vagy hogy a nemzeti demokráciákkal valaha is versenyképes politikai élménysorozattá váljon.
Ez azt is megválaszolja, miért nehéz általában véve européer kampányokat folytatni – értem ezen azokat a kampányokat, amelyek központi üzenete az unió. Megválaszolja, miért van bajban a Momentum, amikor az európaiság politikai termékével akar mandátumokat szerezni. Megválaszolja, miért düledezik a politikai közép Európában, amikor őhelyette valaki valós történetet, valós nyelvet, valós politikai érzelmeket kínál a választóknak. Megválaszolja, miért csak városi értelmiségiek tartják magukat nagy buzgalommal európainak. Nincsenek valós politikai élményeink, amelyek Európához kötnének bennünket.
Az európai identitás csak az európai politkán keresztül jöhet létre. Ez nem jelent rögtön föderációt – ez csupán arculatváltást jelent. A bürokratikus, unalmas, átélhetetlen Európa helyett élénk, izgalmas, politizáló Európát, ahol európai állampolgárok vitatnak meg és hoznak döntéseket. Homo brusselicus helyett zoon politikont.
Minden européer politika az európai nyilvánosság megteremtését tűzi ki célul olyan demokratikus élményeken keresztül, amelyekben az európai önkép érlelődhet. Hiszen az önképhez kell test is. Talán a Momentum is megfontolja ezt.
Nyitókép: François Walschaerts / AFP
