Csak roncsok – háborús Esterházy-tárlat a példátlanul mostohán kezelt Iparművészetiben
Sérült tárgyak egy kiürített, szétszedett épületben: az Iparművészeti Múzeum kiállítása elemi erővel mutatja meg, milyen nehéz újra egésszé tenni azt, ami egyszer széttörött. A híres Esterházy-kincstárat érintetlen állapotban utoljára nyolcvan éve láthatta a közönség, és nagyon messze vagyunk attól, hogy az egyetlen uralkodói rangú magyar főúri gyűjtemény újra összálljon. Az Iparművészeti Múzeum most az intézményben maradt roncsokat tárta a látogatók elé: a részben jóvátehetetlen 20. századi pusztulás kézzelfogható dokumentumait. Ebből az alkalomból beleshetünk az öt éve bezárt Üllői úti palotába is, amelynek felújítása a válság miatt tovább csúszik.
Opus 735: a cím arra utal, hogy ez a tárlat az idén 150 éves Iparművészeti Múzeum történetének 735. kiállítása. Elég mostoha körülmények között ünnepli az intézmény az évfordulót, hiszen a régóta tervezett, nagyszabású felújítás – bárki láthatja – az előkészítő munkálatoknál elakadt, Budapest egyik legismertebb szecessziós épülete felállványozva, üresen várja sorsának jobbra fordulását. Öt éve zárták be a látogatók előtt a főkaput, és nagyjából 2019-re teljesen kiürítették a házat, azóta az Iparművészeti Múzeum felbecsülhetetlen értékű gyűjteményei raktárakban várják, hogy visszatérhessenek. Ahogy most állnak a dolgok, ez hosszú várakozás lesz, hiszen a gazdasági válság miatt a kormány minden projektet leállított, ahol még nem kezdődött el a tényleges építkezés. Márpedig az Iparművészeti esetében ez a helyzet. Csak a homlokzatot díszítő kerámiaburkolatot távolították el, és falkutatásokat végeztek a belső terekben.
Ha lenne pénz, a felújítás bármikor elindulhatna, ugyanis minden alaposan elő van készítve. Az építészeti terveket és a koncepciót is átdolgozták, felfrissítették 2018-ban, a projekt építési engedélyt kapott, amit néhány évente meghosszabbítanak, a jelenlegi 2026-ig érvényes. Megvannak a kiviteli tervek is, de a megvalósításra kiírt közbeszerzések eredménytelenek voltak az elmúlt években: hiányzott a forrás, vagyis a kormányzati szándék az építkezés elindítására. A hét bő esztendő áldásaiból az Iparművészeti Múzeum sajnos kimaradt, most pedig legalább egy-két évre leáll minden, és ha számolgatni kezdünk, hogy egy ilyen léptékű rekonstrukció mennyi idő alatt valósítható meg, és utána mennyi ideig tart a visszaköltözés meg egy méltó, új állandó kiállítás létrehozása, egészen ijesztő eredményt kapunk: a 2030-as évek elejénél előbb nem nagyon kerülhet rendezett körülmények közé az egyik legfontosabb magyar közgyűjtemény. A 2017-es zárástól számítva ez legalább másfél évtizedes hiátus. Példa nélküli, hogy hasonló rangú múzeum ilyen tartósan mostoha körülmények közé kerüljön Európában.
Az intézménynek azonban a hosszú zárvatartás alatt is működnie kell, részben a fasori Ráth-villában (ahol idén egy remek kiállítás mutatta be Josef Hoffmann egyetlen budapesti alkotását), részben viszont a kiürített főépületben, ahova öt év után most beleshetünk. Október közepéig látható a híres földszinti üvegcsarnokot övező terekben az a kiállítás, amely egy legendás és legendásan hányatott sorsú gyűjtemény, az Esterházy-kincstár roncsait mutatja be. Roncsait, mert az Esterházy-kincstár nyolcvan éve csak fikció. A művészettörténészek megállapítása szerint az Esterházy-kincstár a késő reneszánsz uralkodói és főúri udvarok úgynevezett Kunst- und Wunderkammereinek egyedülálló magyar példája. Az egyetlen olyan magyar főúri gyűjtemény, amely egy lapon említhető az európai uralkodóházak korabeli kincstáraival, hiszen Magyarországnak az oszmán hódítás miatt a 16. század közepétől nem volt saját királyi udvara, és nem jöhetett létre az ezekben szokásos „csoda-gyűjtemény” sem, ahol természeti különlegességeket, remekművű ötvöstárgyakat, ékszereket, fegyvereket, órákat, gépezeteket, ritkaságokat és drága öltözeteket halmoztak volna fel. Az udvar hiányát azonban részben pótolta a leggazdagabb magyar arisztokrata família, az Esterházy család, akik az 1620-as évektől kezdve módszeresen gyarapították a fraknói vár kincs- és kuriózumgyűjteményét. Hasonló szerepet játszott az Esterházy család a képzőművészetekben is, hiszen nevezetes képtáruk volt az európai uralkodói gyűjteményekhez fogható egyetlen hazai kollekció – ebből lett aztán a Szépművészeti Múzeum magja, miután 1870-ben az állam megvásárolta az anyagi gondokkal küszködő családtól a festmények javát.
A kincstár sorsa majdnem hasonlóan alakult, de ha végigjárjuk az Opus 735 tárlóit, nem egész csodákat, csak sérült roncsokat, töredékeket látunk. Közbeszólt a rettenetes 20. századi történelem. Ha valaki ma azt keresné, hol láthatja egyben ezt a híres gyűjteményt, ilyen helyszínt nem találna. Még mindig az 1920 óta Ausztriában található fraknói vár az, ahol a tárgyakból a legtöbb megtekinthető, de a gyűjtemény legértékesebb darabjai nem itt, hanem Magyarországon vannak. Csakhogy nem egy helyen, mert 2016-ban egyedi kormánydöntéssel az Iparművészeti Múzeumból 77 kiemelkedően értékes műkincset átszállítottak Eszterházára, ahol azonban többségük védett, biztonságos trezorba került, kiállításon viszont csak néhány darab látható. A Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán is felbukkant letéti tárgyként néhány darab az elmúlt években, a ruhák, nyergek és minden egyéb szerves anyagot tartalmazó műtárgy pedig az Iparművészeti Múzeumban maradt – vagyis most szintén raktárban van. Az Iparművészetiben maradtak a roncsolt, törött, töredékes tárgyak is, amelyek egy részét most, az Opus 735-ön láthatja először a nagyközönség. A kincstár 20. századi története a szétszóródásról szól, ami az elmúlt években csak fokozódott, ha a tárgyak mozgását nézzük. Az Esterházy család csodakamrája tehát egyre inkább csak virtuálisan létezik, pedig a gyűjtemény sokkal értékesebb lehetett volna / lehetne, ha egyben marad.
A Magyarországon lévő tárgyakért ráadásul öt éve per is folyik az ausztriai vagyonörökös Esterházy Magánalapítvány és a magyar állam között. Az Iparművészeti Múzeum felújításához hasonló végtelen történet ez is, kimenetelét lehetetlen megjósolni. A legfrissebb fejlemény az volt, hogy szeptember 21-én a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla megismételte eredeti döntését, és újra elutasította az alapítvány tulajdonigényét a tárgyakra. Az ítélőtáblához januárban a Kúria küldte vissza az ügyet, mert úgy találta, hogy a másodfokon eljáró bíróság ítélete hiányos, súlyosan okszerűtlen volt és a logika szabályainak sem felelt meg. A Kúria döntése tehát a Magánalapítványnak kedvezett, de az ítélőtábla most kijavította az indoklást. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a más ügyekben igen kitartó pereskedőnek bizonyuló Magánalapítvány ebbe nem fog belenyugodni. „Nem adjuk fel a küzdelmünket, ezért ismét felülvizsgálati kérelemmel fordulunk a Kúriához. Minden hazai és nemzetközi fórumot készek vagyunk igénybe venni igazunk érvényesítésére. Az Esterházy Privatstiftung továbbra is nyitott arra, hogy peren kívül megállapodjon a magyar állammal” – nyilatkozta a döntés után Czigány Balázs, a Magánalapítvány igazgatóhelyettese. A polgári per mellett még egy közigazgatási jogorvoslati eljárás is zajlik, mivel a Magánalapítvány megtámadta azt a miniszterelnökségi döntést is, amely elutasította a restitúcióra vonatkozó kérelmüket – ez a per 2018 tavaszán kezdődött el a közigazgatási bíróságon.
Valószínűleg jó néhány évnek kell eltelnie, mire kiderül, hogy a tárgyak tulajdonjoga a magyar államnál marad-e, vagy a Magánalapítványhoz kerül, bár az nem kérdéses, hogy a védett műkincsek Magyarországon maradnak, mivel a törvény szigorúan tiltja elszállításukat az országból. Hivatalosan a Magánalapítványnak sem célja, hogy mindent visszavigyenek Fraknóra, hanem egy budapesti Esterházy Művészeti Központ megalapításáról beszélnek nyilatkozataikban, és rendre hangsúlyozzák, hogy szeretnék, ha a tárgyak nem raktárak mélyén rejtőznének, hanem folyamatosan megtekinthetők lennének. A képet árnyalja, hogy az Iparművészeti Múzeum az 1960-as évektől rendre szervezett időszaki kiállításokat, amelyeken bemutatta a tárgyak egy részét, és – ahogy most az Opus 735 látogatói saját szemükkel láthatják – a műkincsek jelentős része továbbra is restaurálásra szorul, ugyanakkor az elmúlt évek eseményei nem segítették elő a kollekció egyben maradását és nyilvánosságát. A magyar államot érintő bírálat ezen a téren nem alaptalan.
A jogvita megértéséhez meg kell ismerkedni a kincstár 20. századi történetével, amit Horváth Hilda művészettörténész tárt fel 2014-ben megjelent könyvében. A 17-18. század folyamán összegyűjtött több száz műkincset az Esterházy hercegi család mindig is az 1695-ben megalapított hitbizomány székhelyén, a fraknói várban őrizte (Eszterházához a kincseknek nem volt közük, többek közt ezért sem volt indokolt a legszebb ötvösdarabok 2016-os átköltöztetése a kastélyba). A dualizmus korában egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a főúri magángyűjtemények kincsei iránt, és az Esterházy család több budapesti kiállításon bemutatta a gyűjteményt, elsőként 1876-ban, majd 1884-ben az Iparművészeti Múzeumban megrendezett ötvösművészeti tárlaton, aztán az 1896-os millenniumi kiállításon is. Az 1876-os és az 1884-es kiállítás abból a szempontból különösen lényeges, hogy a tárgyakat ekkor egyenként le is fotózták, mégpedig a korszak két neves fotográfusa, Klösz György (1876-ban) és Weinwurm Antal (1884-ben) dokumentálta a remekműveket. Ezek a fényképek nagyon értékessé váltak, hiszen megőrizték a kincstár 20. századi megrongálódása előtti állapotát, és jó néhány műtárgy már csak ezekről a képekről ismerhető meg. A budapesti vendégszereplések azonban mindig időszakosak voltak, a kincseket a kiállítások után visszaszállították Fraknóra.
A kincstár anyagának kettéválása a Tanácsköztársaság idején következett be, amikor 1919. március 22-én – egy nappal az új rendszer megalakulása után – szovjet mintára döntést hoztak a nagy magánvagyonok államosításáról. A főúri magángyűjtemények begyűjtését a Műkincseket Társadalmasító Bizottságra bízták, amelyben kiváló szakemberek vettek részt, többen közülük az 1920-as években nyugatra emigrálták, és ott komoly karriert futottak be. Fraknón április 1-jén zárolták az Esterházyak magánvagyonát. Néhány nappal később egy Budapestről érkezett szakmai bizottság a tárgyak egy részét becsomagoltatta, és a fővárosba szállíttatta. Nem tudjuk, hogy mi volt a válogatás szempontja, de ezen a ponton végleg elvált a Fraknón hagyott és az elhurcolt műtárgyak sorsa. Miután júniusban a Műcsarnokban kiállításon mutatták be az elvett főúri javakat, a tárgyak az Iparművészeti Múzeumba kerültek.
Az első kommunista rendszer rövidéletűnek bizonyult, a Tanácsköztársaság bukása után a tárgyakat természetesen visszaadták Esterházy Miklós hercegnek, csakhogy időközben (1919 szeptemberében) Fraknó osztrák uralom alá került. Az Iparművészeti Múzeum igazgatója, Végh Gyula rábeszélte a herceget, hogy hagyja a kincstár Budapestre szállított darabjait a múzeumban, hiszen ezek a tárgyak a magyar történelem kiemelkedően fontos dokumentumai, és Trianon után súlyos veszteség lenne, ha kikerülnének az országból. A végleges letéti szerződést már Miklós utódjával, a fiatal Pál herceggel kötötte meg a múzeum 1923-ban; ez világos helyzetet teremtett: a műtárgyak a herceg tulajdonában maradtak, aki tartós letétbe helyezte őket az Iparművészetiben, de bármikor lehetősége volt ezt felmondani, és a kincseket elszállítani. Akkor már két éve látogatható volt az emeleten a kincstár állandó kiállítása, amit a múzeum vezetőjének külön engedélyével lehetett megnézni, és hamar népszerű látványossággá vált. Visszatekintve ez volt talán a kincstár bemutatásának ideális állapota: kellő számú, reprezentatív tárgy egy látványos múzeumi kiállításon, ami valódi Kunst- és Wunderkammer–élményt adott. Huszonkét évig maradt fenn ez a helyzet, amíg ismét közbe nem szólt a történelem.
1942-ben a háborús helyzet súlyosbodása miatt a szakemberek egyre jobban aggódtak a budapesti múzeumok gyűjteményeiért. Tudni lehetett, hogy előbb-utóbb bombázások lesznek, ezért az Esterházy-kincstár kiállítását is lebontották, és a tárgyakat átszállították a Nemzeti Múzeumba, ahol zárt fémládákba helyezték őket a bombabiztos óvóhelyen. Valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy ezzel az átmenetinek szánt intézkedéssel hosszú évtizedekre válik a kincstár láthatatlanná. A tárgyak itt biztonságosan átvészelték volna a háborút, de 1944 telén Esterházy Pál herceg jószándékú, de katasztrofálisan rossz döntést hozott: elküldte a képviselőit a Nemzeti Múzeumba, és kikérte a tárgyakat. Azt gondolta, hogy a gyűjtemény nagyobb biztonságban lesz saját Tárnok utcai palotájában, ahol svéd és svájci diplomáciai képviselet is működött, mivel aggódott, hogy a nyilasok a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit Németországba menekítik. A letéti szerződés értelmében a múzeum nem tagadhatta meg a tárgyak átadását, de előbb decemberben leltárt vettek fel és színes fényképeket készítettek róluk (ez a fotósorozat viszont lappang, csak néhány felvétele ismert).
A Tárnok utcai palota alatt tíz kilométeres pincerendszer húzódott, de attól a bombázástól, ami a Várat érte, még ez sem nyújtott elég védelmet: az épület romba dőlt, boltozatai beszakadtak, a pincék beomlottak. Ráadásul az elszállításkor a fémládákból faládákba pakolták át a műtárgyakat, amelyek így védtelenek voltak: a beomló törmelék darabokra törte a sérülékenyebb elefántcsont-, üveg- és porcelántárgyakat, az ötvösművészeti alkotások össze-vissza horpadtak, rongálódtak, a nyergek, textilek a sárban rohadni, bomlani kezdtek. A háborús pusztítás majdnem pontot tett a kincstár történetének végére.
Ez az állapot magyarázza, miért látunk az Opus 735 tárlóiban cserepeket, roncsokat, hiányos, félig elpusztult műalkotásokat. Minden tárlóban ott van a töredékek mellett a tárgy régi fényképe (általában az 1884-es Weinwurm-fotók), amely az eredeti állapotot mutatja. Az összehasonlítás jó érzékelteti a pusztulás súlyosságát, a háborús rombolás katasztrofális voltát. Ez most, amikor az orosz-ukrán háborúban Ukrajnában ismét sorra pusztulnak el, semmisülnek meg a műemlékek és a múzeumok, különösen fájdalmas és aktuális üzenetet ad a kiállításnak.
A háború után ráadásul a kincsek három évig rejtőztek a romok alatt, hollétükről nagyon kevesen tudtak, mert Pál herceg látva az ország gyors szovjetizációját joggal tartott attól, hogy amennyiben a tárgyak előkerülnek, azonnal államosítás lesz a sorsuk. Végül azonban nem húzhatta a dolgot tovább: 1948 decemberében értesítették, hogy a főváros megkezdi a romok eltakarítását. Ekkor jelezte a hatóságoknak, hogy a pincében műtárgyak lehetnek, a januárban meginduló régészeti feltárást ezért karhatalmi felügyelet mellett végezték. Mire a roncsolt állapotú kincsek január második hetében előkerültek, már Pál herceg is börtönben volt, koncepciós eljárást indítottak ellene, és a Mindszenty-per részeként tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. Csak az 1956-os forradalom után szabadult, és jutott ki Ausztriába, ahol a család vagyona érintetlen maradt (ebből alakította meg később az özvegye a Magánalapítványt). A kincseket a hitbizományok államosításáról szóló 1949. évi törvénnyel államosították, máig ez képezi a magyar állam tulajdonjogának alapját. Erkölcsileg kétségtelenül nem valami fényes helyzet. (Az alapítvány egyébként egész jogi érvelését arra alapozza, hogy a fraknói és a magyarországi hitbizomány 1920 után kettévált, a kincsek pedig Fraknóhoz tartoztak, ezért az államosítás nem vonatkozott a tárgyegyüttesre. A magyar állam ezt természetesen nem fogadja el, és eddig a bíróság sem.)
A súlyos háttértörténet és az tárgyak roncs állapota azonban nem csökkenti a kiállítás erejét, hanem éppen ellenkezőleg: ezáltal válnak ezek a műalkotások nem csak a reneszánsz-barokk kori magyar arisztokrácia műveltségének, gazdagságának dokumentumaivá, hanem a 20. századi viharos magyar történelemnek is a tanúi. Pusztulásukban mutatják, hogy mi minden veszett oda, sokszor jóvátehetetlenül, és hogy a dicsőséges múltból sok esetben csak töredékek maradtak, amelyek annál becsesebbek.
A kiállítás megmutatja azt is, hogy a restaurálás csodákra képes ugyan, de nem mindenen lehet segíteni. Jó néhány esetben olyan mértékű a tárgy pusztulása, annyi hiányzik az eredeti anyagból, hogy még az archív fotó sem segít: gyakorlatilag csak egy másolatot lehetne készíteni az elpusztult eredetiről. Ez a helyzet például két hegyikristályból készült serlegnél, amelyek Ottavio Miseroni milanói műhelyében készültek, az egyik sárkányt, a másik delfint formázott. Alig néhány töredék maradt belőlük. A gyűjtemény egyik híres darabja volt egy 1668-ban készült, osztrák eredetű, aranyfoglalatos ametiszt serleg, amelynek talpperemén latin felirat hirdeti, hogy ebből a serlegből ivott I. Lipót király és Margit Terézia királyné 1668. április 25-én, amikor meglátogatták Esterházy Pál grófot kismartoni kastélyában. Lipót egyik fennmaradt leveléből még azt is tudjuk, hogy a császár a Lajtához ment horgászni, amikor a pompásan szervírozott uzsonnát feltálalták neki. Az ütött-kopott perem megvan, de az ametiszt kehelyből alig maréknyi töredék került elő.
A lehetőségek határait mutatja a kiállítás kétségtelen fénypontja is, a Losonczy-féle díszkancsó és tál, amelyek Eszterházára kerültek, és most kölcsönzött tárgyként szerepelnek a tárlaton. A nagy ötvösművészeti alkotásokat az elmúlt évtizedekben a restaurátorok szinte mind helyreállították, sokszor egészen merész és kockázatos technológiájú beavatkozásokkal (ezt a munkát évtizedekig Szvetnik Joachim végezte, neki köszönhető például a híres vezekényi tál újjászületése, amely az Esterházy-ősök török elleni csatáját örökítette meg).
A Losonczy-féle díszkancsó azonban horpadt, viharvert maradt, és a meggörbült tálat sem egyengették ki. Ez a lenyűgöző méretű és pompájú darab azonban így is a magyar reneszánsz egyik legjelentősebb iparművészeti alkotása, igazi főmű, amely lenyűgözi a látogatót. Kolozsváron készült 1548-ban Losonczy Antal és felesége, Báthory Klára megrendelésére, és a kutatók szerint egy Képíró Ferenc nevű örvösmester alkotása (a feliratán KF monogram olvasható). Feltételezések szerint „kézmosókészlet” (lavabo) lehetett, és talán Várday Pál esztergomi érseknek ajándékozhatták a megrendelők, az mindenesetre biztos, hogy az Esterházyak tulajdonába családi öröklés útján került (Miklós gróf feleségének édesanyjától, Várday Katától, aki 1589-ben jutott a birtokába). Ez a nagyszerű tárgy azért is megrendítő látvány, mert mutatja, hogy a magyar művészet húsz évvel Mohács és néhány évvel Buda elfoglalása után az oszmán hódítástól még érintetlen területeken egyenrangú maradt Nyugat-Európával, ez a díszedény még nyugodtan készülhetett volna bármelyik jelentős korabeli német művészeti központban. Az, hogy a tálat és a kancsót nem restaurálják, tudatos döntés: a horpadások eltüntetéhez ugyanis fel kellene hevíteni az ezüstöt, hogy anyaga lágy és alakítható legyen. Ennek során a felület eredeti tűzaranyozása mindenképpen tönkremenne, és a tárgy elvesztené a hitelességét.
A tárlat utolsó szakasza az 1950-ben kezdődő és máig tartó restaurátori munka fényképes idővonalával ér véget: az Esterházy-kincsek legszebb darabjai ugyanis azért léteznek egyáltalán, mert az Iparművészeti Múzeum szakemberei több nemzedék kitartó munkájával helyreállították őket, sokszor olyan állapotból visszahozva a darabokat, amit a laikus teljesen reménytelennek ítélt volna. Már csak arra lenne szükség, hogy az egészet újra együtt, méltó környezetben láthassuk, lehetőleg a felújított Iparművészeti Múzeumban.
Nyitókép: Opus 735 kiállítás az Iparművészeti Múzeumban (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
